Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyû szédülettel
tölt el,
mint ifjúkoromban kezdõ
dohányost -
az erkélyen reggelente leszívott
elsõ néhány slukk.
Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi
minden.
Hovatovább csak egy maradt
velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre,
hogy minden látvány
a maga más-más módján
színöröm:
egyforma szép a szurok és
a csurgatott méz,
és egy kazánház
tekergõ csövei
burkolva üveggyapottal és
sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje
kék fenyõk közt
és a levegõ üveghidege.
Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan
zörgõ
összevissza szálldosása
az út betonján
a változó szél
szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyû
fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga
gyantacseppként megülõ könny,
valamint a feszes húsú
ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak
kimutatott fehérje,
mibõl, bár csak egy
kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fûszere és forrása
a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok
visszeres lába,
és a piacon a halárusnõ
pontyvértõl és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes,
lilás keze -
Mert az angyal a részletekben
lakik.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: holmi@c3.hu