"AZ IGAZSÁGOK SORSA EZ: SZÜLETNEK, HOGY MEGFESZÍTTESSENEK"

Tömörkény István: Hétrôl hétre. Publicisztikai írások, 1894–98

Gyűjtötte, gondozta, jegyzetekkel és utószóval

ellátta Péter László

Bába és Társai Kft., Szeged, 2000. 176 oldal, á. n.

Tömörkény István életművét

– nem indokolatlanul, de kétségkívül egyoldalúan s így az életmű érvényességét szűkítve – a paraszti tematikával szokás összekapcsolni. Hívei többnyire ebben látják érdemét, a fanyalgók számára pedig nagyrészt ezért "érdektelen". Úgy vélem, ha Tömörkény csak a magyar parasztság irodalmi fölfedezôje lett volna, ez sem lenne kevés. De az életmű tanúsága szerint ennél lényegesen többel kell számolni; írói kvalitásai másról is árulkodnak. Kosztolányi Dezsô, aki aligha sorolható a paraszti tematika megigézettjei közé, az igazi írót vette észre benne, s már a nekrológban leszögezte: Tömörkény "európai öntudatú művész", s egyáltalán nem valamiféle népieskedô tollforgató. Utóbb, Kosztolányitól függetlenül, az életmű mélyebb rétegeibe hatolva, Baránszky-Jób László az életműnek azokra a jellegzetességeire is fölfigyelt, amelyek írónkat olyan, merôben más tematikájú íróval rokonítják, mint Krúdy Gyula. Németh G. Béla pedig, aki az elbeszélô Tömörkényrôl alighanem a legjobb tanulmányt írta, ugyancsak függetlenedett a tematika mindenekfölött való kezelésétôl. Az értelmezésnek ez az ága, sajnos, mégsem vált meghatározó értelmezési iránnyá. Az olvasást elsôdlegesen még ma is a tematika uralja.

Ez a kedvezônek semmiképpen nem tekinthetô recepciótörténeti helyzet teszi különösen fontossá a Tömörkény publicisztikájából most közreadott mutatványt. A Hétrôl hétre című, Péter László gondozta karcsú könyv ugyanis az író gondolkozásának azt az oldalát teszi megismerhetôvé vagy legalábbis értelmezhetôvé, amelyet a tárcanovellák nem mutathatnak meg közvetlenül, de amely kétségkívül létezett, és valamiképpen a novellákat író tollat is vezette. Ez a publicisztikai kötet tehát puszta létével hozzájárulhat az írónak a tematikai gettóból való kiszabadulásához, s lehetôvé teszi, hogy gondolkozásának mélyebb rétegeit is fölfedezhessük, beállítódásának lényegét pedig világosabban lássuk. Maga a könyv Tömörkény 1894 és 1898 között írott heti elmélkedéseit adja, idôrendben, jegyzetekkel. Az egyes írások eredeti címének (többnyire: A hétrôl) ismétlôdése miatt cím helyett valamennyi írást a megjelenés dátuma vezeti be, az író heti rovatára csak a könyv címe utal. A most közzétett anyag valamennyi darabja elôször a Szegedi Naplóban jelent meg, ahol akkor Tömörkény dolgozott, s ezek a cikkek eddig kötetbe még sohasem kerültek. Megírásuk az író újságírói munkájának része volt, heti penzum. Maga Tömörkény alighanem "az újságírói muszáj-filozofálás" körébe utalta volna ôket, ha neki kellett volna ezeket valahová besorolnia. A feldolgozott tárgyak, a megírás módjai, az egyes cikkek terjedelme kétségkívül az újságírás napi igényeit elégítették ki. Amit ezekben a cikkekben Tömörkény művelt, azt – erôsen hullámzó színvonalon, nagy kvalitásbeli különbségekkel – sok más újságíró is művel-

te akkoriban. De tévednénk, ha emiatt vala-

mi provinciális fecsegésre gyanakodnánk. A könyv egy kitűnôen író, konzekvensen gondolkozó, tudatos elme műve; írója olyan ember, akit nemcsak sok minden érdekelt (ez, gyakorló újságíróról lévén szó, természetes) – de végig is gondolta mindazt, amit tapasztalt. Írni tudása pedig lehetôvé tette számára, hogy meglehetôsen bonyolult viszonylatokat is pontosan, világosan idézzen föl. Ez a publicisztika tehát beletartozik az irodalmi igényű magyar hírlapírásnak abba a súlyos vonulatába, amelyet legmagasabb szinten Ady, Ignotus, Kosztolányi, majd késôbb Márai, Szegeden pedig Móra Ferenc és Juhász Gyula neve fémjelez.

A nézôpont, amelybôl Tömörkény mindent szemügyre vesz és megítél, bármily szokatlanul hangzik is ez, a polgár, méghozzá a citoyen nézôpontja. Ebben kétségkívül szerepe volt származásának, hiszen gyermekként egy elmagyarosodott német polgárcsaládban szocializálódott, értékrendje alapvetôen családja értékrendje. Habitusa is ezé a polgárságé – s ez, jól érezhetôen, olyanokkal rokonítja, mint Schöpflin Aladár vagy a Grosschmidtként anyakönyvezett Márai Sándor. Önérzetét, emberi tartását ebbôl a konvenciórendszerbôl merítette. A szocializációnak ezt az alapszólamát azonban az egyéni életút némileg "áthangszerelte". Tömörkény, pechjére vagy szerencséjére, felnôttként már nem élhette családja egykor volt életét. Részben a deklasz-

szálódás következményeként, részben alkotói ambícióinak engedelmeskedve újságírásból élô író lett. Ahogy ô maga nem minden önirónia nélkül megvallotta: "Én szintén a tôke rabszolgája vagyok, én a Bába Sándor [a Szegedi Napló kiadója] tôkéjének zsoldosa gyanánt élek a világban." (29.) Ez a "zsoldos"-lét ugyan az adott körülmények között még megtűrt, sôt – egyes vonatkozásokban – egyenesen megkövetelt bizonyos emberi szuverenitást, de a polgárlét függetlenségéhez képest már a függôség érzetét táplálta benne. Ám tudjuk, amennyit függetlenségébôl vesztett ezzel, annyit nyert is nyitottságban, szociális érzékenységben. Beállítódását így sajátos kettôsséggel jellemezhetjük. Egyrészt: értékrendje a "régi", a klasszikus (német) polgárság értékrendje, amely az attól való eltéréseket visszásságként élette meg vele. Másrészt viszont ítéleteiben a szociális szempont is rendre fölbukkan, s értékrendjét a szociális igazság felé tágítja. A küszöböt persze soha nem lépte át, a szocializmust mint lehetséges orientációt elutasította, jóllehet a hódmezôvásárhelyi agrárszocialisták pörétôl (amelyrôl 1895-ben ô tudósította a Naplót) egyáltalán nem maradt érintetlen. Az adott világnak így nem apologétája, hanem kritikusa vagy – többnyire – kritikus hangoltságú, de rezignáltságtól sem mentes értelmezôje lett. (Iróniája, a jellegzetes tömörkényi "humor" nagyrészt ebbôl a rezignáltságból, a megváltoztathatatlan tudomásulvételébôl fakadt.)

Cikkei rendre a polgári önérzet és világlátás megnyilvánulásai. Érvelése, amellyel egy alkalommal Szegedet "megvédte" a lehetséges bírálatoktól, ékes bizonyítéka ennek. "Szegeden – írta – még a középkorban sem ismerték azt a szavat, hogy jobbágy. Itt polgár volt mindenki, úgy a tanyai, mint a bennlakó. Ez a fölvilágosultság. És annyira bírta e város polgársága ennek tudatát, hogy még a régi rendi idôkben is dacolt az ósdisággal, s ha valamely nemes Szeged polgárává akart lenni, fölötte a polgárokból álló választott tanács bírálatot gyakorolt, hogy vajon érdemes-e ezen nemes arra, hogy Szeged polgárává vétessék." Mert itt "a negyvennyolcas Kossuth-áramlatot évszázadokkal megelôzték a modern eszmék, e városban [...] a törvény ötszáz év elôtt sem ismert nemest és nem nemest, hanem csak egyforma embert, a polgárt ismerte, a becsület szerint való egyenértéket mérte" (125–126.).

Az a polgárkép, amely mintaként (és egyben mérceként) Tömörkény gondolkodásában élt, természetesen nem redukálható – mai szokás szerint – a piacelvűségre. Igaz, a kalkuláló racionalitás, amely elmélkedéseiben rendre tetten érhetô, nagyon is jellemzô rá. Vendéglôsgyerekként vérévé vált a költség-haszon-mérlegelés. Ez természetes; e habituselem nélkül nincs s nem is lehet senki polgár, márpedig habitusában Tömörkény föltétlenül polgár volt. Erre nemcsak legendakörének egyes elemei vallanak ("jobb pénzt olvasni, mint kritikát" – mondta például állítólag) –, de heti hír- és jelenségmagyarázatainak logikája is. A gyakorlatiasan kalkuláló, polgárias logika jellemzi például akkor, amikor a Tiszát övezô töltésekrôl elmélkedik (1895. ápr. 21.), de akkor is, amikor – váratlan jelenségtársításként – az egyenruhák gombját és a katonák vacsoráját kapcsolja össze: "Véges közpolgári ésszel tekintve, sok mindent nem lehet megérteni. Ha én két sor gombot varratok a kabátomra, még valahogy lehet érteni. Talán büszke vagyok gombbéli tulajdonságaimra a magam pénzéért. Hanem hogy az én pénzemért s az ön pénzéért miért nem adnak a katonának vacsorát, s adnak ehelyett két sor gombot a kabátjára, ezt nem értem. Nem értem, hogy miért kell egy húszezer forintos szobornak hatvanezer forintba kerülni csak azért, hogy lovon üljön a feltisztelt, mikor azt a lovat egyáltalán nem akarta ki sem feltisztelni." (47.) Ez a hang a mindenféle pazarlást, logikátlanságot kerülô, gyakorlatias, ám egyben öntudatos polgár hangja. A Tömörkény fejében élô polgár képéhez azonban ezen túl szervesen hozzátartozik egy olyan alaperény is, amelyet ô becsületnek hív, s amely döntéshelyzetekben mindig iránymutató. Eszménye "a becsület szerint való egyenérték"; cikkei, elemzései rendre ennek érvényesülését mérték le.

Írásai, persze, e téren sem doktrinerek; aki írta ôket, teljesen tisztában volt a társadalom tényleges gyakorlatával, valóságos viszonyaival. De hogy ez a szempont, a becsület meny-

nyire fontos volt neki, jelzi egyik keserű tézi-

se: "Állítólag abszolút becsület nincs a világon, ez azonban nem okvetlenül bizonyos, mert ugyanazok, akik ezt állítják, azt is mondják, hogy abszolút igazság sincs a világon." (75.) Ez a megjegyzése pars pro toto mutatja beállítódása lényegét. Igényt az "abszolút becsületre", az ennek tagadását valló álláspont kényszerű tudomásulvételét s – egyáltalán nem utolsósorban – a tagadó álláspont tagadásának ironikus-megengedô formáját – azaz egyféle kényszerű relativizálódást. Ez, azt kell mondanunk, szükségképpen alakult így. Tömörkény tudta, hogy becsületeszménye nem "korszerű". "A becsület – írta egyik alkalommal – több okosok véleménye szerint is abból állna, hogy becsületesen kell viselkedni. Ez nem éppen csak abból áll, hogy ne lopjon az ember, és sokkal többôl áll, mint amennyit sok nagy hírű gavallér, akirôl három mérföldnyirôl érzik a becsületszag, teljesíteni képes volna. Becsület nem bántani a másét, becsület nem bántani a gyengébbet ok nélkül, becsület bátornak lenni, becsület védeni az elnyomottat, becsület megbüntetni a bűnt, becsület nyílt embernek lenni. Látnivaló, hogy a becsület erényeit azokhoz a kritériumokhoz kötötték, amik a nemes embert jellemezték, természetesen valaha régen, amidôn becsület volt nemes embernek lenni." "A becsületnek ez a fogalma azonban kiveszett. [...] s a becsület az úgynevezett társadalmi becsület, melynek elvesztése esetén a mort civile éri a halandót, valami sajátos dologgá változott, amihez a valódi értelemben vett becsületnek semmi köze nincs." (80.) A társadalom pedig "nézeteiben egyre furcsább, egyre különösebb, s egyre jobban logika nélkül való. A becsület éppen azon fejtetôre állított szabványok alá esik, amely alá hoz a társadalom más egyéb dolgokat" (80.).

Cikkei (így például az 1895. július 28-i, az 1895. október 13-i), nagyon jellemzôen, ezeket az "egyre furcsább, egyre különösebb s egyre jobban logika nélkül való" dolgokat bontják szét s világítják meg. Analízisei mindig érdekesek, meggyôzôek, együtt a társadalom- és mentalitástörténet kutatóinak ma is gazdag nyersanyagot szolgáltatnak. Ezek számbavételénél és kivonatolásánál azonban szempontunkból fontosabb mindennek Tömörkény beállítódására gyakorolt hatása. Az alapkövetkezmény, nem kétséges, a keserűség; ez olykor ki is szakad belôle: "Becsület [...] egy van, ha ugyan kapható még az ideális becsületbôl egy szemernyi ezen a keserű világon." (81.) S ezzel a – többnyire leplezett – keserűséggel függ össze, hogy kora társadalmának életét nagyrészt a hazugságok mindent átszövô rendszerének látta. Az "elsô recepciós eljegyzést" kommentálva például arról beszél, hogy "a társadalom konvencionális hazugságainak táborában tábornoki ranggal feszít az a muszáj, mely kényteleníti a sablonos halandót, hogy ilyen dolgaival [ti. legszemélyesebb magánügyével, a »leházasodással«] a nyilvánosságra lépjen" (9.). Máskor már egyenesen arról ír, hogy: "Ha a jövô század a mostani haldokló századnak valamely találó nevet akar adni, valószínűleg a balfogalmak s társadalmi hazugságok századának nevezheti el." (36.) Egy – politikai fölhangú – szoborállítási ügyet pedig, nagyon jellemzôen, így azonosít: "Ez megint az úgynevezett társadalmi igazság, amely azt mutatja, hogy a társadalom itt is éppúgy benne van a hazugságok világában, mint bárhol másutt." (42.) Az úgynevezett társadalmi igazságnak ez a hazugságként való azonosítása már jelzi átfogó, nagy korélményét, a relativizálódás tapasztalatát. "Meny-

nyi viszonylagos igazság és viszonylagos ellentmondás" – sóhajt föl például egyik alkalommal (10.). Ez a viszonylagosságtudat részben a létezô vélemények nagyfokú szóródásának elismerésébôl, tudomásulvételébôl fakadt: "A vélemények különbözôk, s az ember, aki Tatár Pétert [a ponyvaregényírót] jobban szereti, mint Jókait, a saját szempontjából eszmei meggyôzôdéseinek a Himalájáján ül, csakúgy mint Szilágyi, Vaszary és Esterházy Miklós" (9.) – ismeri el. De emellett – igaz, pár évvel késôbb – már a "két-meggyôzôdésű" ember megszületését is konstatálnia kell. "Minden embernek kétféle meggyôzôdése van, egyik a tulajdon maga véleménye, a másik, amit az újságja belebeszél." (153.) S e kétlelkűség érvénye alól immár saját magát sem tekinti kivételnek: "Koponyámban, melyrôl halálom után kétségkívül Virág Lajos Keresztély városi mértékhitelesítô úr fogja megállapítani, hogy mekkora űrt hagyott maga után, koponyámban egy idô óta ellentétes áramlatok foglalnak helyet, miután kétféle meggyôzôdéseim harcra keltek." (153.) Ez a diagnó-

zis, bármily meglepô is esetleg, már Ignotust ("nem értek egyet a saját véleményemmel") és a "két-meggyôzôdésű" Adyt elôlegezi. Nyilvánvalóan egyáltalán nem véletlenül.

Az elviszonylagosodás élményének messzemenô beállítódásbeli következményei lettek. Tömörkény, itteni cikkeinek tanúsága szerint, egyre inkább irracionálisnak látta az adott viszonyok között élô ember létét. Jelzi ezt két kedvenc szava, a logika, és a lutri gyakori használata – a logikát a társadalmi viselkedésbôl hiányolja, a lutrit (mint a véletlen, az esetlegesség metaforáját) pedig az intézmények működési jellemzôjeként emlegeti föl. Így a világ puszta hangulattá alakul át. "Minden hangulat s a tegnap véleménye ritkán marad a máé is egyúttal" (9.) – írja például, saját magát is a "hangulatok világát élô bajazzók" közé sorolva (9.). A közélet pedig e viszonyok között "operettszerű". A helyi politikai csatározásokat például így jellemzi: "A megyei társadalmi és politikai élet [...] súlyos, visszataszító jelenségeiben van valami operettszerű, amennyiben úgy tetszik, mintha végszóra lépnének a kulisszák mögül elô a tisztelt szereplôk. Egyszer a bal kulisszák mögül rohan ki valaki ököllel, másszor a jobb kulisszák mögül valaki bottal. Az alkotmány e derűs levegôjű védôbástyájában fokozott szívességgel osztják az emberek egymásnak a pofont, a korbácsot, a botütést." (50.) S a megyei párbajok és sajtópörök esetében is ugyanezt fedezi föl. "A sajtópörök már mérgesebb csaták – mondja a párbajok taglalása után –, szintén azon operettszerűséggel, hogy majdnem mindig ugyanazok szerepelnek benne. Az ember, mielôtt a tanúkat hívnák, tudni véli, ki jön most be a terembe, s mit fog a hallgatóság mondani. Mert még a hallgatóság is ugyanaz. Az érdeklôdôk, az érdekeltek ugyanazok, kiket név szerint nem is ismert az ember, de kabátjukat és szakállukat egyazon napon látja feltűnni a sajtóbíróság termeiben." "Ez a közönség pró és kontra viharos gyönyörűséggel hallgatja a sajtópörbeli vastag kifejezéseket, s voltaképpen azért jön, hogy ezeket hallgassa. A padban helyet foglalva kényelmesen, olyképp várja a következendôket, mint a színházi zsöllye habitüéje egy jól ismert vidám operett szellemes ötleteit." (50–51.) A közéletnek ezt az operetté válását, ma már tudjuk, megint csak nem egyedül Tömörkény vette észre; ez utóbb a Monarchiát jellemzô alapmetaforák egyike lett.

Az igazán lényeges következmény azonban ezen is túlmutat, hisz mindez Tömörkény nyelvhez való viszonyát is befolyásolta. S íróról lévén szó, ez az igazán nagy súlyú fejlemény.

Tömörkény nyelve, nyelvhasználata természetesen meglehetôsen bonyolult jelenségkör; külön tanulmányt érdemelne. Mint "germán származású adóalap", akinek "ôsei annak idején a bükkfákat imádták a Teutoburgi-erdôben" (112.), s akinek apja még jórészt németül beszélt, némi kompenzatív törekvést is mutat. Számolva ugyanis családja nem magyar nyelvi tradícióival, azokat ellensúlyozandó, nagyfokú nyelvi tudatossággal a magyar nyelv archaikusabb rétegeihez kapcsolódott. Meg is vallotta: "a szent bibliát Károlyi Gáspár oly magyarul írta meg, hogy ami kevés magyarság stílusomban, kenyérkereseti eszközömben akad a parasztokon kívül majd mind tôle szerzém" (95.). Ez a három komponens (a von Haus aus német, az archaikus magyar és a parasztnyelv) azután egy olyan egyéni nyelv-

vé áll össze nyelvi megnyilatkozásaiban, amely egyszerre bírt az érzéki megjelenítés erejével s a logikai különböztetés analitikus képességével. S ami szempontunkból különösen fontos: nyelvének mindhárom komponense a hétköznapi nyelvhasználattal szembeni distanciálódását erôsítette. A Tömörkény-cikkek alapvetô modalitása így ironikus és viszonylagosító. A nyelvi allúziók, az intertextuális utalások nagy száma jellemzi. Olykor hangsúlyozza is ezeket (például amikor az "úgynevezett vegyes érzelem"-rôl beszél [55.]), olykor csak rejtetten történik meg ez a visszautalás, ám az intertextus jelenléte ilyenkor sem kétséges. "Például nálunk fogalom, hogy a gróf elôkelô" – írja egyik cikkében. "Hévteljesebb fiatal íróink, kik szeretik a fôrendi társaságokat, gyakran foglalkoztatják az elôkelô grófokat. Dolgaikban minduntalan elômászik egy kelletlen gróf, akin hideg elôkelôség ömöl el. Azután ez a gróf nyugodt méltósággal széttekint, vagy pedig ajkán száraz mosollyal visszavonul, tesz-vesz, de mindent elôkelôen csinál, oly elôkelôen, hogy mikor kitöri a nyakát, akkor is benne marad a monokli a szemében." (36.) A "valóságnak" ez a nyelvvé, nyelvjátékká relativizálása alighanem az adott keretek között föloldhatatlan élethelyzetek mégis-föloldásának szubjektív módja és formája volt. (Ô maga – önironikusan – valószínűleg ezt a nyelvi transzformációt nevezte "szokásos rabulisztikájá"-nak.)

Ez az elviszonylagosítás azonban sohasem válik nála teljessé, megszakíthatatlanná. Egy adott határon belül Tömörkény megôrzi a valóságkonstrukciók realitásába vetett hitet. Jellemzô erre az a megkülönböztetés, amit 1895. március 10-én tett. "Azon parlamenti beszédek – írta –, melyektôl törekvôbb gimnazistáink észbeli tudása megvetô mosollyal fordul el, nem események. Vagyonbukó bankárok sem események. Ugronék sem események. Két esemény van ma Magyarországon: a vásárhelyi tárgyalás [ti. a Szántó Kovácsék ellen indított agrárszocialista pör] s a délvidéki árvíz." (27.) Mert e kettô kivételével – sejteti – a többi csak üres "szöveg", álesemény; de ez a kettô, mert emberi alapérdekek jelennek meg bennük, abba a kategóriába sorolódik nála, amelyet egy másik alkalommal így határozott meg: "Ez faktum. Vagy hogy a Kossuth által föltalált s Kossuthot jellemzô egyetlen új magyar szóval éljek: ez tény." (39.) Hogy mi alapján végzi el a világ jelenségeinek ezt a megkülönböztetését, tételesen sehol sem mondja ki. De kétségtelen, hogy bizonyos reálfolyamatokat elkülönít a "balvéleményektôl" és "hazugságoktól", illetve ez utóbbiakat e reálfolyamatok szemszögébôl ítéli meg.

Ez a distinkció teszi lehetôvé számára, hogy bizonyos kérdésekben nagyon határozottan s félreérthetetlenül foglaljon állást.

Meglehetôsen élesen bírálja például a Katolikus Néppártot – ez a bírálat oly erôs, oly határozott, hogy az Utószó-t író Péter László már-már mentegetni kényszerül miatta az írót. A dolog pikantériája kétségkívül az, hogy Tömörkény hívô ember volt, a biblia forgatása hozzátartozott életéhez: "Eléggé hitvalló ember vagyok – szögezi is le egy alkalommal. – Tôle nem fogok én eltávolodni sohasem." (128.) Kora magyar katolikus egyházát, kivált annak politikai aspirációit azonban nem tudta elfogadni. Lepsényi páter szegedi akcióját kommentálva fölháborodva utasítja el a néppárti ("igazabban papvagyonpárti") mozgalom gátlástalan demagógiáját. "Lám [...] jön egy ember, aki a hit papjának szenteltetett, jön az ô minden külsôségeivel, papi talárjával, s hirdet dolgokat, miket én a bibliámban sehol sem találok. De nemcsak hogy megtagadja azt a hitet, amelynek fôelve az emberek szeretete, de ugyanekkor sakálként üvölt egy nyomtatott papírról, melyben többek között azt mondja rólam is, hogy »disznóság«, amit én művelek, én, a kajla lábú ötvenkrajcáros zsidó. Pedig ez ideig Krisztus követésében nem jutottam odáig, hogy én is zsidó legyek, mint ô volt, és kajla lábú sem vagyok, mert annak idején a házi orvosunk (az is zsidó volt: az öreg Herzl) nem engedte meg, hogy járásra kényszeríttessem akkor, amidôn még járni nem bírok, s ezáltal útját állotta annak, hogy gyermektérdeim kétfelé bicsakoljanak." (124–125.) A néppárti propagandában Tömörkényt elsôdlegesen a beszédmód, a gyűlöletkeltést célzó stílus háborította föl, de élesen elutasította a mozgalom belsô logikáját, szándékoltan homályban hagyott célkitűzéseit is. Úgy vélte, "nálunk nincsenek rabszolgaemberek, de rabszolgaságban hevert századokon át a gondolat. Mikor nyűgeibôl szabadulni igyekezne, föltámad ellene egy nagy fekete tábor. Nem annyira a fölszabadult gondolatoktól rémült meg e had, mint inkább a papi javak szekularizálásától, amit aggódva sejt" (109.). S szerinte e néppárti "kiáltványozás nem más, mint töltésépítés a szabadgondolkozás ellen, nehogy kicsapjon a medrébôl" (110.). A "magyar hierarchia" pedig nem egyéb, mint "nagyobb részében ideál nélkül tévelygô és eszme nélkül létezô piócája az állam által a vallás segítségére adott vagyonnak, emberek, akik állásukat csak arra tartják, hogy a papi jószág igazgatójává tehessék az öccsüket, és szutenírozhassák rokonaikat" (128.). A közönséges néppárti aktivistákat pedig a magas klérus bábjaiként azonosította. "Természetes, hogy a szegény káplánoknak az ô hatszáz forintjukkal, hiányos reményeikkel végtelen kevés közük van a dúsgazdag fölötteseikhez, de hát náluk az ilyen plakátumszerkesztés is gradus ad Parnassum, illetve ad episcopatum, s a hátul álló, ügyesen elbújt magasabb intézôk kezében úgy mozognak a fôtisztelendô Molnárok, mint Kratay Maschik színházában a Paprika János, aki agyonveri a szakállas zsidót, s ezzel általános elégtételt szolgáltat a megsértett jogrendnek." (109.) S hogy Tömörkény nem úgynevezett vallásellenes pozícióból szólt, sôt nagyon is magas morális instanciákra támaszkodott, jól mutatja konklúziója: "Íme így pusztítja a maga kalandorai által önmagát a hitvallás. Ezen bizony el lehet szomorodni." (126.)

A viszonylagosodás közepette is megmaradó alapelvek stabilitását mutatja, hogy Tömörkény, bár kétségkívül nemzeties tudatú, és érzékeli a nemzetiségi problémák súlyát, szót emelt a román "Szirbu Péter" meggyilkolása ellen is. Ez az adóját megfizetni nem tudó, kicsiny javait védelmezni próbáló, s eközben

az erôszakosan föllépô csendôrök áldozatául esett orsovai román parasztember ugyanis a szociális kiszolgáltatottságot példázta számára. Tömörkény nem volt fellegjáró, tudomásul vette a javak szűkösségét, a nagy tömegekre kiterjedô szegénységet, de a hatalomnak ezt figyelmen kívül hagyó arroganciája, érzéketlensége fölháborította. S ha egyebet nem is nagyon tehetett, legalább szóvá tette a dolgot. "Most már – írta erôs iróniával – Szirbuék házában minden csendes. Legföljebb két asszony sír a szeretet ünnepén, s néhány apró oláh gyerek kér kenyeret a szeretet ünnepén, de ezek is olyan rossz szokású kölykök, hogy mindig olyat kérnek, ami nincs. / Isten éltesse tehát önt is, fináncminiszter úr, a szeretet ünnepén." (143–143.)

Ez a Szirbu-eset is mutatja, hogy Tömörkény értékrendjének egyik legerôsebb s legstabilabb eleme kétségkívül a kiszolgáltatottak és megnyomorítottak iránti részvét. (Ez vezette el az alul lévôk világának írói ábrázolásához is.) De ez, minden vélekedés ellenére, egyáltalán nem valami népieskedés, hanem a minden kiszolgáltatott emberre kiterjedô általános emberi szolidaritás. Mi sem árulkodik errôl jobban, mint hogy az ô "kint való ember"-e úgy panaszolja föl sorsát, ahogy Shylock is teszi Shakespeare Velencei kalmár-jában: "– Hogy nem bírják már egyszer panaszainkat fölérni ésszel – mondja múltkor egy kint való ember. – Hisz ha a mi karunkba belevágnak késsel, a mi karunk is csakúgy fáj, mint az uraké." (143.) Ez, úgy hiszem, az emberi nem morális egységének metaforikus kifejezése, s perdöntô, hogy ebben az egységben Tömörkénynél az elesetteknek, megnyomorítottaknak is helye volt.

A Tömörkény-publicisztika mostani megjelenése ôszinte, személyes örömöm. Nem szívesen teszem tehát szóvá, hogy a könyv gondosabb nyomdai munkát érdemelt (s kívánt) volna. Sok a sajtóhiba. Pedig Péter László tudása, legendás pontossága garancia lehetett volna

a megbízható, jó szövegkiadásra. Nagy kár, hogy e tekintetben a könyv saját lehetôségei alatt maradt, hiszen anyaga valódi reveláció, nagy nyereség. S egyben ösztönzés a Tömörkény-életmű e vonulatának teljességre törekvô föltárására, közzétételére.

Lengyel András


C3 Alapítvány      c3.hu/scripta/