(Mákdara)

A költô tétlen mákdarál,
S diót, de néha rüfke prézlit
Teker le. Körmöt rágdal, áll,
S nyekerg, ha nem megy – úgy berézlik
A dúlt dalár!... S darál, darál,
Míg hóvirágul fölmerészlik
A vers – s tavaszra rátalál!
De már sumák: se mák, se prézlik.
 

(Zsemlesors)

Az ember annyiszor mereng
A szó szaftján, a szófajon
Heverve szófán, szoftveren –
Száll alá emberi fajom.
A szív is olykor elszorong –
Mind szûkösebb a szó, a szófa,
S a strófacsonk, mit elszarunk,
Akár aszályban szétaszó fa.
Recseg-ropog az elme torzsa,
Mint súly alatt a zsemlemorzsa.
 

(Hódara)

Ring az árva hódara,
Nem röpül ma lódara,
Nincs arám, csak pótara:
Pótmalacka sódara.
Hódra hull a hódara,
Lóból lesz a lódara,
Pótkávé s a pótara:
Lóvá tesz a sódara.
Holdra száll a hódara,
Lóra lódul lódara –
Holtra vált a pótara
Csókra sóvár sódara.
Lót darálta hódara,
Bo Dereknek lódara,
Brókereknek pótara:
Sódereknek sódara.
Kár ma rám a hódara,
Dong a dundi lódara,
Vár arám, a pótara:
Ráng kitárva sódara.
 

(Elmemorzs)

A költô rímet rágdal, ál-
Talában fejben mákdarál,
De persze túl privát, ahogy
Egész énekhez részlik én –
S kirajzolódik, átragyog
A lét csikorgó prézlijén.

http://www.c3.hu/scripta