Imreh András
ZÁRÁS ELÔTT A VIDÁM PARKBAN
 
 

I

Matrózok ráncigálják meredek síneken
a vasbakot.
Egy pillanatra úgy maradnak ott, akár a
jégtáncosok:
kecsesen, könnyedén. A vaskecske nem ér fel,
persze, a hegyre
nemhiába locsolják zárás után a sínt, a
rozsda kiverte,
nyikorog a csapágy is. Vitatkozik a vesztes
már a tulajjal:
a pult két oldalán, mint irritált macskafarkak,
két combos alkar
ágál, és mintha szkander elôtt, úgy markolásznak
a levegôbe;
a rajzos-szöveges tetoválásokat
hús nôtte körbe.
 

II

De ki tudja, talán felroboghatna mégis,
mint egy fehér,
asztmás, igazi kecske egy osztrák legelôre
mire felér,
már össze is esik, ki tudja, hátha nem csak
a nyers erô
hiányzik, hátha egy kis összpontosítással
elérhetô,
hátha nem kéne semmi, csak az a szinte ájult,
feszült üresség,
mintha fognád a sebbe ragadt szikkadt tapaszt, és
egyre keresnéd
 

azt a pillanatot, mikor két szívverés
között kezed
önmagától elindul, aztán már csak a gézt
nézegeted,
hátha csak annyi kell, hogy az idô szünetében
egyetlenegyszer
lépjenek el saját kezük mögül, vagy épp
teljes tömeggel
legyenek jelen ott, ahol végtagjaik;
mindazonáltal
én jobb, ha nem beszélek egy friss teniszkönyökkel,
túl laza vállal.
 

III

Óriáskerék
Asszociációk cserjéi illatoznak,
míg a kerék
olyan lassan forog, mintha csak körülülnénk
kerületét.
Asztalfôre kerültem, azaz épp legfelülre,
és a homályban
hiába néztem a túlsó telek felé,
semmit se láttam,
de tudtam, ott van a majomház, ahol egyszer
éveken át
jegyzetelte egy edzô a csimpánzok lazító
gyakorlatát
így hát nem is a látvány, a kép, hanem az absztrakt,
szikkadt tudat
juttatta, mondjuk így, eszembe hirtelen
a szagokat:
egy magnóliafás, alkonyi, mediterrán
utcán az oszló
szemétét, keleti vonatvécéket, è
pericoloso...
 

Benyomások, szagok, és már újra a földön,
elégedetten
csikorgott a kavics, mint álmukból a vakok,
úgy ébredeztem.
 

IV

A célkereszt elôtt néger nôk imbolyognak.
A ferde csô
úgy ízesül az agyhoz, körbehegesztve, mint
egy szál fenyô
üszkös domboldalon, vagy letarolt ácstenyér
görbe hüvelykje.
A tömpe elsütôbillentyûre azonban,
rátekeredve,
egy másik ujj remeg. "Ilyet! Egyszerre ennyi
egyforma nôt!
Biztos, mert feketék. De ha semmit se ittam
ma délelôtt..."
Kilyukad egy cici. Törnek a hurkapálcák.
Sorban tüzelnek.
Megszállta a lövöldét a fél gépesített
gyalogosezred.
Két éve leszereltek, de mindennap kijárnak,
és mind kihozzák
a barátnôiket, és a puskákat ingyen
megolajoznák.
 

V

Szellem- vagy hullámvasút?
Ha választani kell, inlább hullámvasúttal.
Bár soha már
sem tükörlabirintus, sem csontváz a kanyarban,
míg körbejár
a fapados kocsi, sem a kézre csapódó
kis szalonajtó,
amirôl azt hiszed, mindenkinek kijut,
és az a sajgó
fájdalom már csak otthon válik igen gyanússá:
nem létezik,
hogy a szellemvasút mindegyik utasa
a kezeit
borogassa a város véletlen pontjain.
Ne szellemek.
Elég a gyorsaság, ha kockákra vágod és
megkevered
a lenti képeket, épp elég szürreális
lesz a világ,
ha egymást követik rózsaszín vattacukrok,
korsók, kutyák,
egy pincsi vizslafejjel, néma virslievôk,
de fejre állva,
egy hosszú arc, ahogy jégkockát köpköd egy
hosszú pohárba.
 

VI

Egyszerre áll le minden. A földön, a sötétben
szotyolahéj
mászik, az óriáskerék hajólapátja
a barna éj
vizében áll. A tóban néhány nejlonmedúza
lustán lebeg.
Zümmögve integetnek hosszú áramszedôkkel
a dodzsemek.


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány     c3.hu/scripta/