JOHN LANCHESTER:
MR. PHILLIPS
Faber & Faber, London, 2000.
247 oldal, kemény kötésben 16.99 angol font

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nem volt különösebben nehéz ezt a regényt megtalálni, még abban a keresésre alkalmat bôven adó londoni könyváradatban sem, amely legkézzelfoghatóbban egy átlagos kétszintes angol könyvesbolt kínálatában testesül meg: írója otthonról ismerôs volt már. John Lanchester Érzéki utazás (Debt to Pleasure) címû gasztronómiai detektívregényét Péter Ágnes fordításában 1997-ben, jóformán az eredeti angol kiadással egy idôben jelentette meg a Helikon Kiadó. A gyorsaságon túl azért is figyelemre méltó a magyar közreadás, mert a szerzô viszonylag fiatalnak számít 1962-ben született , s az Érzéki utazás volt elsô megjelent regénye, egyáltalán önálló kötete. Különbözô újságoknak, magazinoknak írt éttermi kritikáin kívül addig lényegében semmilyen számottevô publikáció nem állt Lanchester mögött, a London Review of Books szerkesztôségében 1986 óta betöltött állásától eltekintve semmi olyasmi, ami irodalmi pályafutását komoly súllyal hitelesíthette volna. Az Érzéki utazás szülôhazájában méltán aratott nagy sikert, és nyert el számos irodalmi díjat. Magyarországon is érdemes méltatásban részesült. Ám ahogy az éttermi kritikákból adott esetben magától értetôdôen következhet egy gasztronómiai detektívregény, most talán épp az a legzavarbaejtôbb, hogy az Érzéki utazás és a Mr. Phillips között elsô látásra alig-alig akad valamilyen akár távoli rokonság: mintha teremtô atyjuk nem ugyanaz az író volna, miközben a Mr. Phillips a maga módján ugyanúgy bravúros, kifinomult és a kortárs angol próza egyébként magas átlagszínvonalából kiemelkedô könyv, mint elôdje volt.

A Mr. Phillips mindezek ellenére mégis az ismerôsség benyomását kelti, s hogy világos legyen, pontosabban mire is gondolok, hadd írjam le röviden a regény látszólag nagyon egyszerû cselekményét. Victor Phillips ötvenéves londoni könyvelô, a kettôs könyvelés szerelmese 1995. július 31-én, egy hétfô reggel felveszi szokásos munkaruháját, öltönyét, összekészíti táskáját, búcsút vesz három évvel fiatalabb zongoratanár feleségétôl, Mrs. Phillipstôl és kisebbik fiától, Tomtól, majd dél-londoni otthonából a város központja felé tart. Várakozik az állomáson, befut a vonata, felül rá. Figyeli az utasokat, különbözô megállapításokra jut az utazás proxemikai vonatkozásait illetôen, az utastársai hordozható lejátszóiból a fülhallgatókon keresztül kiszûrôdô zaj ezúttal is rovarhangokra emlékezteti, a mobiltelefonokról, mint máskor, most is megállapítja, hogy semmi másra nem alkalmasak, mint hogy használóik rajtuk keresztül tudassák azzal, akikkel beszélnek, pillanatnyilag mi akadályozza meg ôket bármilyen értelmes üzenet továbbításában. Vagyis Mr. Phillips ezen a napon is ugyanazt cselekszi, amit felnôttéletének évtizedeiben régóta minden egyes hétköznap de mivel három nappal korábban, pénteken kirúgták állásából, amit odahaza nem volt mersze elárulni, ezen a hétfôi napon a szokásos rituálé szerint mégsem a munkahelyére tart, hanem London belvárosában bolyong különösebb cél nélkül. Olyan helyeken fordul meg, ahol a napnak ezekben a szakaiban, munkaidôben azelôtt sohasem járt. Útja során különbözô helyszíneken különbözô emberekkel találkozik, némelyikükkel beszédbe elegyedik, üldögél egy parkban, utazik az emeletes buszon, besétál a Tate Gallerybe, felkeresi nagyobbik, már önállóan élô fiát, Martint, aki egy könnyûzenei lemezeket kiadó cég társtulajdonosa, együtt megebédelnek, amikor újra magára marad, a Sohóban beül egy pornómoziba, egy képernyôrôl ismert és rajongott tévésztárt a való életben felismer, és követi ôt egy bankba, ily módon belekeveredik egy bankrablásba, iszik egy sört egy kocsmában, felül a londoni metróra, majd a hazafelé tartó vonatra, az utcán segít egy öregasszonynak, akirôl kiderül, hogy egykori hitoktatástanárának, Mr. Erinnek az özvegye, felkeveredik Mrs. Erin lakására, elidôzik kicsit néhai tanárának emlékei között, végül hazatér vagyis néha tökéletesen közönséges helyzetekbe, néha egészen képtelen kalandokba keveredik, miközben egymással különösebben szabályos viszonyban nem álló visszautalásokon, asszociációkon, emlékképeken és mozaikokon keresztül lepereg elôtte, mondjuk így, hajszálpontosan kiszámolható életének a legapróbb részletekre, családjának történetére is kiterjedô filmje.

Ebbôl a vázlatos ismertetésbôl is kitûnhet, hogy a munkahely elvesztésének jól ismert toposzán túl a Mr. Phillips legközvetlenebb elôképe az Ulysses, jóllehet az alapmintának egyszerûbb és bizonyos értelemben radikálisabb változatával van dolgunk itt: Lanchester regényébôl hiányzik az a típusú kultúrtörténeti stilizáció és az egymást követô fejezetek narratív változatossága, ami Joyce mûvének alapja, továbbá az elbeszélt idô ábrázolása sem oly szabályosan rigorózus itt, mint az Ulysses lapjain. Az egyes szám harmadik személyben leírt eseménysorban Phillipsnek nem telik az ideje, mint Bloomé vagy Stephen Dedalusé egy nekünk rendhagyó, számukra tökéletesen átlagos napon, hanem el kell töltenie a rendelkezésére álló idôt, túl kell lennie egy különleges eseményen, új, most kezdôdô, ismeretlen életének elsô napján, azon az utazásokkal együtt majdnem tizenkét órán, ami számára mindig is végtelenül hosszúnak tûnt, de aminek napi munkája azelôtt keretet vagy, ha úgy tetszik, értelmet adott. Ezen az idônek való kiszolgáltatottságon túl, mely értelemszerûen a fôhôs saját pillanatnyi egzisztenciális kiszolgáltatottságát is kellôképpen érzékeltetni tudja, a Mr. Phillips azért is radikálisabb változat az Ulysses-nél a tudatfolyamregényre, mert Lanchester kegyetlenebb saját fôhôsével, mint Joyce az övéivel: Mr. Phillips tudatának korlátozottságát vagy redukáltságát nagyon határozottan és folyamatosan érzékelteti. A fôhôs gondolatainak döntô többsége egyfelôl a szexualitásról szól vagy azzal kapcsolatos a regény erôs felütése is énjének erre a rétegére összpontosít: "Éjszakánként Mr. Phillips a felesége mellett fekszik, és más nôkrôl álmodik. / Nem minden álma szól a szexrôl." (3.) másfelôl mindent, ami eszébe jut, kiszámol: átlagot von, valószínûséget számít, az emberi élet lehetô legképtelenebb dolgait egyszerûsíti le egyetlen számra, néha könyvelési rovatokra, az elônyöket bevételként, a hátrányokat kiadásként feltüntetve, hogy aztán továbbkalandozzon, és más dolgokkal tegye ugyanezt.

Hadd mutassak minderre elôbb egy szelídebb példát: "Mr. Phillips számolni kezd. A napilapok, tegyük fel, hetven képet közölnek ruhátlan lányokról egy hét alatt meglehetôsen óvatos becslés, ugyanis mindennap van egy a Sunban, egy a Mirrorban, hét a Sportban, egy a Starban, ehhez jön, mondjuk, további egy tucat a vasárnapi kiadásokban, ami összesen hetvenkettô. Vagyis 72-szer 52 meztelen lány egy évben, ami 70 szorozva 50-nel, háromezer-ötszáz, meg 70 szorozva kettôvel, az száznegyven, összesen 3640, meg kétszer 52 az 104, vagyis 3744 meztelen lány a napilapokban. A magazinokban, a szexújságokban persze, amibôl több tucat van, cím szerint a Fiesta, a Men Only, a Knave, a Penthouse, a Playboy, a Mayfair, a különleges kiadványok, ázsiai cicák, nagy mellû nôk, kövér nôk, az olvasók feleségei; tehát tegyük fel, megint csak rendkívül óvatosan becsülve, hogy hetente legalább huszonöt ilyen magazin jelenik meg, mondjuk, számonként tíz lánnyal, ami alighanem több lehet, ha hozzávesszük az apróhirdetésekben, a beharangozókban, az »elmúlt számok legsikeresebb felvételei« rovatokban közölt kisebb képeket, de legyen számonként tíz, ami 25-ször tíz egyenlô 250-nel hetente, ezt megszorozzuk 52-vel, 50-szer 250 az 12 500, meg kétszer 250 az 500, összesen

13 000. Ha ehhez hozzáadjuk a napilapokból kiszámolt adatot, akkor az igen-igen óvatosan becsülve 3744 meg 13 000, egyenlô 16 744, vagyis ennyi brit nô van egy évben, aki pénzért szívesen leveszi a ruháját. [...] Egy tizenhétezer lakosú város másfélszer akkora, mint St. Ives, ahol elôször nyaraltak Martin születése után. Vagyis egy kisvárosnyi ruhátlan brit nô van közöttünk normális embernek álcázva. Mr. Phillipset egy pillanatra eltéríti városának gondolata, ahol meztelen nôk végzik mindennapi teendôiket, sehol egy férfi, bevásárolnak, mosnak, ülnek az irodákban, pucolják az ablakokat azokról a félelmetes emelvényekrôl, ring a mellük és a fenekük, némelyikük szemmel láthatóan fázik, amitôl rendesen libabôrösek, és a mellbimbójuk megkeményedik. Vajon idegesek voltak aznap, amikor a fényképük megjelent, hogy fel fogják ôket ismerni az utcán, vagy büszkén dicsekedtek a családjuk és a barátaik elôtt? A felismerés persze mások számára is zavaró lehetett. Biztos vagyok benne, hogy ismerem magát valahonnan, Mrs. Hogyishívják. Az életemre esküszöm, biztos vagyok benne, hogy téved, tiszteletes úr." (4244.) Hasonló számítások egész sora bukkan elô rendre a szövegben, melyeknek a lehetô legkülönbözôbb tárgyuk van: mekkora egy ötvenéves férfi esélye az év egy adott napján a szeretkezésre, milyen valószínûsége van annak, hogy egyetlen lottószelvénnyel megüssük a fônyereményt, melyik londoni pont a legalkalmasabb az öngyilkosságra, milyen kilátásaink vannak, ha errôl a hídról ugrunk le és nem a másikról, és így tovább. De álljon itt egy hosszabb, két bekezdésbôl álló idézet a fôszereplô gondolatmeneteinek illusztrációjaként, amely talán arra is alkalmas, hogy érzékeltesse e tudatfolyampróza rendre visszatérô apróbb belsô rímeit, melyek általában élet és halál kérdései körül forognak. A fôhôs az emeletes buszon ülve épp áthalad az egyik hídon a Temze fölött:

"...Mr. Phillips egész életében Londonban lakott, és soha nem kelt át hajóval a Temzén, egyetlenegyszer se. Ez azok közé a dolgok közé tartozott, amiket sohasem csinált. Nem ült helikopteren, semmilyen híres emberrel nem találkozott, nem járt a Wembley stadionban, a Royal Albert Hallban vagy az alsóházban. Senkit nem lélegeztetett szájon át, soha nem tartóztatták le. Nem látott holttestet apjának 1981-ben bekövetkezett haláláig. A kiterített test merev volt, és nehezen felejthetôen hûvös, amikor Mr. Phillips hozzáért.

Jókora számú olyan ember lehet ebben a városban, aki soha nem látott holttestet óvatosan becsülve 80 százalék. Azoknak az aránya is tehát, akik még nem jártak a Temzén, és nem láttak holttestet se, magas lehet. És egy szexuális felmérés szerint, melyet néhány évvel ezelôtt vett meg, titokban és szenvedélyes érdeklôdéssel olvasott el, a briteknek csak a harminc százaléka próbálta az anális közösülést; ez a szám meglepôen alacsonynak tûnt, mert noha Mr. Phillips a tárgyat tekintve sem ide, sem oda nem tartozott, egyetlen idevágó saját tapasztalata Sharon Mitchellel azzal ért véget, hogy a lány könnyekben tört ki, neki vigasztalnia kellett Sharont, mielôtt ki tudott osonni a vécére, hogy önkezével vessen véget annak, amibe belekezdett jól tudta, hogy ez a dolog az elsô helyen áll a férfifantáziák toplistáján. Igazság szerint, a legközönségesebb heteroszexuális férfifantázia, ha egy pillanat erejéig eltekintünk attól, amelyikben a férfi végignézheti, amint két nô egymással csinálja, olyan nôkrôl szól, akik a./ ugyanannyira odavannak a szextôl, mint a férfiak, ha nem jobban, b./ ugyanolyan gyorsan felizgulnak, c./ ugyanolyan gyorsan kielégülnek, és d./ imádják az anális közösülést. Összegezve az erre a buszra számított adatokat, s feltételezve, hogy az utasok 70 százaléka nem próbálta az anális közösülést, 75 százaléka nem kelt át hajóval a Temzén, 80 százaléka nem látott holttestet, és abból kiindulva, hogy a buszon 80-an utaznak, a 70, a 75 és a 80 százalék összeszorzásából 42 százalék jön ki, ami azt jelenti, hogy a buszon lévôk közül összesen 33,6 utas nem járt még London folyóján, nem látott holttestet, és nem végzett anális közösülést sem. Hála Sharonnak, Mr. Phillips abba a viszonylag áramvonalas és tapasztalt alhalmazba került, akiknek csak a Temze maradt ki. Megélt egyet s mást." (8485., kiemelések tôlem Cs. I.)

A szélesebb mûfaji párhuzam mellett még egy fontos közös vonás van a két regényben: ahogyan az 1904. június 16-i Dublin pontosan rekonstruálható Joyce mûvébôl, ugyanúgy feltárul az 1995. július 31-i London Lanchesterébôl. Noha Lanchester egy interjúban elmondta, hogy például a busz útvonalát vagy a Mr. Phillips által látott pornófilm történetét maga találta ki, ezek a valóságban ugyanígy nem léteznek, a Mr. Phillips mégis kiemelkedô darab azok között a szépirodalmi könyvek között, amelyek Londonról szólnak, illetve Londont választják színhelyükül. Phillips Londonja valóságosan bejárható tér egyrészt, másrészt a könyv minden apró részletébôl és nagyobb egységébôl a cselekményen keresztül és attól elválaszthatatlanul London köszön vissza, London közhelyei, a Londonra vonatkozó turistatudás. Hadd idézzek erre is egy rövidebb, a nekem egyik legkedvesebb példát: "A busz a modernebb változatok egyike, ahol elöl, a sofôrnek fizetve kell felszállni; sokkal lassabb és kevésbé szeretetre méltó, mint a régi, kalauzos Routemasterek. Csak hát ezeket bizonyára olcsóbb mûködtetni kevesebb munkaerô kell hozzájuk. A világ másmilyennek, sokkal törékenyebbnek látszik, ha felfigyelünk rá, hogy mindenki mindenütt a lehetô legkevesebb embert igyekszik foglalkoztatni. Mr. Phillipsre mindig is nagy hatást gyakorolt, ahogy a kalauzok pontosan tudták, ki szállt föl, ki szállt le, ki nem fizette még meg a menetdíjat, mintha egy állandóan felfrissített térkép lenne a fejükben a buszról. Akárhányszor próbálkozott azzal, hogy mozdulatlanul ül és eltitkolja, hogy még nem fizetett, mindig ott kocogtatta a vállát a kalauz, a pénzt követelve. Talán kiképzik ôket arra, hogy felismerjék a bûnös testtartást. Ha egy kalauzt megcsalja a felesége, másodpercekkel hazaérkezése után tudni fog róla." (8081.) Vagy: "Ritkán fordul elô, gondolja Mr. Phillips, hogy hajléktalant lát az ember a buszokon. Feltehetôleg a jegyárak miatt. A metrón mindenütt ott látni ôket, különösen a Circle-vonalon, ahol egyetlen jegy áráért egész nap körbe-körbe utazhatnak, keringenek a fôváros körül, mint a zászlók az imamalmon. A földalattin rendszerint ôrültekkel is találkozik az ember. A helyzet az, hogy éjszaka egy idô után a metrót az ôrültek, a részegek és a tôlük félôk népesítik be." (94.) Többtucatnyi hasonló apróság, megfigyelés, észrevétel, megjegyzés, gondolatfutam olvasható a regény lapjain, csupa olyasmi, ami mindenki számára ismerôs és magától értetôdô, aki egyszer is járt Londonban. Nem csoda, hogy a turistaközhelyek ilyen nagy számban kapnak helyet a regény lapjain, hiszen Phillips ezen a napon maga is turista, utazó, idegen saját szülôvárosában, és helyzete lépten-nyomon reflektálódik: "Mr. Phillips Richard Dadd festménye, A csodálatos favágó lesújt címû kép elôtt áll. Ezt a képet mind a négy alkalommal megnézte, amikor a Tate Galleryben járt (egy korai randevú Mrs. Phillipsszel, amikor Mr. Phillips igyekezett mûveltnek látszani; két látogatás húgával és annak lányaival, amikor Londonba jöttek, és körbejárták a nevezetességeket; és most). Ez éppen határeset a tekintetben, hogy Mr. Phillips kizárható-e az igazi londoniak kategóriájából, tekintettel arra, hogy ahogy ezt minden londoni tudja, az igazi londoniak soha nem csinálnak vagy néznek meg semmit a saját városukban. Kivételt csak azok a szerencsétlenek képeznek, akiknek kisgyerekük van, ôk állandóan cirkuszba, rajzfilmekre, bábszínházba, különleges mászókákkal felszerelt játszóterekre és ritka élôlényeknek otthont adó parkokba járnak. De ez igazából nem számít. A városban töltött ötven esztendô alatt Mr. Phillips egyszer járt a Towerben, egy iskolai kirándulás során; kétszer a British Museumban, ebbôl az egyik iskolai kirándulás volt, a másik alkalommal pedig unokahúgait kísérte, míg nôvére és Mrs. Phillips a boltokat járták; egyszer a Madame Tussaud viaszmúzeumban, Martinnal és Thomasszal; egyszer a National Galleryben, ugyancsak velük; többé-kevésbé ez volt minden, vagyis Mr. Phillips sosem járt a Kew Gardensben, a Hampton Courtban, a greenwichi hajózási múzeumban, a teddingtoni zsilipnél, a Covent Garden Operában, a Barbicanben, soha nem nézte meg a királyi zászlószemlét, az ôrségváltást, nem volt a Prom-koncertek záróestéjén, egyáltalán Prom-koncerteken (Mrs. Phillips éppen elégszer ment mindkettejük helyett), nem volt a Londoni Autókiállításon, a planetáriumban vagy a Highgate Temetô éves nyitott napján. A richmondi bábszínházban 1977 és 1989 között (amikor Martin hatéves lett, illetve Tom tíz) tett évi egy látogatást nem számítva, Mr. Phillips ötször ment el színházba, ami éppen ötszöröse annak, ahányszor elment volna, ha ez kizárólag rajta áll." (116117.)

Mégis félrevezetô volna azt a látszatot kelteni, hogy a Mr. Phillips pusztán füzére vagy gyûjteménye volna a vicces és ironikus reflexióknak, idônként a szó legszorosabb értelmében vett vicceknek (egy példa egy hosszú szekvenciából: "Hány feminista kell egy villanykörte becsavarásához? Egy, és ez egyáltalán nem vicces." 184.) E rétegének gazdagsága és szellemessége nemhogy egy rövid recenzió keretében nem érzékeltethetô még hozzávetôlegesen sem, bizonyára egyetlen végigolvasás sem deríti fel minden dimenzióját. Ez a réteg sajátos eszköz, olyan fedés, mely elsôsorban a könyv élvezetességét és olvashatóságát biztosítja, ami persze egyáltalán nem kevés. A regénynek viszont éppen duplafenekûsége a fô tétje, az, hogy a tetszetôsség mögött rejlô drámai milyen hatékonyan tud átjönni. Komikus és tragikus körülbelül abban a dichotómiában ötvözôdik a Mr. Phillips lapjain, amit Simone Weiltôl származó mottója is megelôlegez: "Egy embernek, aki a világegyetemben magára marad, semmilyen joga nincs ehelyett kötelességei vannak." E hatékonyságnak, eredményességnek a valódi foglalata a regény tulajdonképpeni cselekménye, s az események bonyolítása a belsô arányosság révén ezt megfelelôen evidenciában is tartja. Vajon a fôhôs végül túl tudja-e élni ezt a rendhagyó napját, sikerül-e belôle épségben kikeverednie, egyáltalán: mi fog történni Mr. Phillipsszel? John Lanchester írói képességeit dicséri, hogy ez a kérdés a regény legutolsó mondataiig nyitott tud maradni, és lényegében nincs egyetlen pontja sem, ahonnan kiszámítható volna, mi lesz a vége (a befejezést e helyen, a majdani reménybeli magyar olvasóra is gondolva, nem árulom el). Phillips egymást követô élményei, a tipikusról az egyedire, a viccesrôl a komolyra, az elképzeltrôl a megéltre, a jelenbôl a múltra vagy a jövôre bármikor, bármely pillanatban váratlanul átváltó asszociációi, tapasztalatai, kalandjai mind-mind különféle variációi az alapkérdésnek, nagyság és kicsinység, "jog" és "kötelesség", valószínûség és bizonyosság, szerencse és csapás, boldogulás és kudarc, élet és halál bonyolult szintézisének, és igen jellemzô, hogy mikor a nap során átélt helyzetek legszélsôségesebbikében, a bankrabláskor a padlószônyegen fekve végül úgy dönt, neki ebbôl elég, a bankrablók elôzetes fenyegetései és fegyverei ellenére feláll, és kisétál innen, történjék bármi, egyetlen pillanatra valóban hôssé is válik, mégsem lesz hôse e jelenetsornak, semmiféle a való világban elfogadott vagy elismert erényt nem tud kovácsolni belôle, és ily módon nem lesz hôse saját életének sem egyszerûen életben marad, és él továbbra is akként, ami néhány perccel azelôtt volt: állástalan ötvenéves könyvelôként, egyedül, magára hagyatva, jogok nélkül, kötelességekkel a londoni univerzumban. Szorosan idetartozik, hogy az én olvasatomban a bankrablási jelenet például nem tetôpontja a cselekménynek életének kudarca és kisszerûsége sokkal kézzelfoghatóbban tárul fel a nem sokkal ez után következôkbôl, amikor Mrs. Erin lakásán felismeri, hogy néhai tanára, aki bizonyos hatást gyakorolt rá, még ha diákként ambivalens volt is vele a viszonya, primitív fasisztoid nosztalgiákat ápolt, ám tetôpontnak ezt a szituációt sem nevezném. Talán épp az a legfôbb érdeme Lanchester regényének, hogy nem egyszerûsíthetô le egyetlen kulcsjelenetre vagy vezethetô vissza benne bármi valamelyik helyzetbôl, hanem együtt, egészében, a teljes szöveg összjátékában derül fény lényegére: egy átlagos emberi élet végtelen képtelenségére és banalitására, a létezésnek való kiszolgáltatottságára, miközben tele van olyan utalással, melyeket, ha konkrétabban akarjuk megfeleltetni, adott esetben konkrétabb és köznapibb következtetésekre és olvasatokra jutunk a már említett interjúban Lanchester visszautasítja, hogy szándékában állt volna ilyen kibontható direkt jelentések lehetôségét megadni. Ebben az értelemben, finom bonyolultságát és összetett konstruáltságát tekintve, a Mr. Phillips magától értetôdô realizmusa és a történet prioritása révén klasszikus angol regénynek számít, a hagyományos mintától való eltérései, intellektualizáltsága egyidejûleg a modern európai regény kritériumait is beteljesítik.

A februárban megjelent könyv méltó fogadtatásra talált eddig is: akadt kritikusa, aki odáig merészkedett, hogy az angol egzisztencialista regény megszületését ünnepelje benne. Óvatos becslés sem kell hozzá: megjósolható középtávú pályafutása és bekövetkezô sikere. Nekem mégis gyakran, már elsô olvasásakor is egy sokat idézett nevezetes magyar irodalmi helyzet, az Iskola a határon-nal kapcsolatos ismeretes mondás jutott minduntalan eszembe: "Olvastad az Iskolá-t? Igen? Akkor olvasd el még egyszer." Mindenkit irigylek, aki még egyszer sem olvasta a Mr. Phillips-et, és mindenkinek azt kívánom, hogy erre minél elôbb adódjon alkalma. Egyszer, kétszer, sokszor, és mindig még egyszer.

Csuhai István


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány      c3.hu/scripta/