Végel László
ANYÁD A FÖLDEKEN SZÉTDOBÁLT
FEHÉR INGEKRE EMLÉKEZIK

A kisebb-nagyobb megszakításokkal immár tíz éve tartó etnikai háború és polgárháborús feszültségek, a versailles-i Európa-történet agóniája, a jaltai világkép széthullása s mindezek következménye-

ként a hetvennyolc napon keresztül tartó NATO-légicsapások motívumai együttvéve határozzák meg a néhai Jugoszlávia és a jelenlegi Szerbia ezredvégi hétköznapjait. Szerbia tehát mégis európai szimptóma: a peremvidéken fogalmazódott meg a XX. századi Európa minden következetlensége, és ide veti árnyékát a XXI. századi Európa minden kétértelmûsége. Európa ez is – de a fonákja.

Az Exterritórium története – amelynek része az itt következô szöveg – sok ponton kezdôdik tehát: 1918-ban, 1941-ben, 1989-ben, 1991-ben, 1999. március 24-én, a NATO-bombázások elsô napján, s nem tudni pontosan, hol kezdôdik a majdani vége, és milyen lesz ez a vég. A sokszínû történetszálak azonban autonóm életszemléletet, életfelfogást alakítottak ki a Balkán embereiben, amelyek már túlmutatnak a politikai és történelmi meghatározásokon: az emberi sorsok, hitvallások öntörvényû alkotóelemei lettek.

A hetvennyolc nap alulnézetbôl tárta fel, hogy milyen volt ebben a régióban a század. A tömegsírok és a hazafias pátosz, az egész világgal való dacos szembeszegülés és a kivételes nemzeti küldetéstu-

dat által szegélyezett hétköznapi élet távolról szemlélve irracionálisnak és teljesen anarchikusnak tûnik. Közelrôl tapasztalva az eseményeket és a történéseket viszont kiderül, hogy az egyszerû em-

ber mindennapjaiban a gonosz elvesztette auráját, magától értetôdôvé vált, majdnem természetessé, amelyben a bíráskodás abszurd jelleget kapott; olyan helyzet ez, amelyben Istennek egy közönséges tyúkperben kell igazságot tennie. Ez az egyszerû ember ártatlannak vallja magát, és azt hiszi, hogy a nemzeti érdekkel összhangban levô igazság ismételten gyôzedelmeskedett, és katarzis nélkül éli az életét.

A szerzô mintegy tizenöt ívnyi terjedelmû kézirata, az Exterritórium e hetvennyolc nap személyes élményei nyomán tekinti át azokat az utakat, szellemi alapokat, kollektív értékrendeket, amelyek felháborították és megrendítették Európát. A kézirat ebben az értelemben részét képezi annak a ciklusnak, amely a Lemondás és megmaradás-ban (1992) a nyolcvanas évek robbanás elôtti helyzetképét adja, majd a Wittgenstein szövôszéke (1995) és a Peremvidéki élet (2000) címû kötetekben a kilencvenes évek elején történô kibontakozás nyomasztó személyes látleleteit írja le. Az Exterritórium a kulmináció állapotrajza, az esszépróza fôszereplôje a hétköznapi tömeg, amely nem képes megszabadulni a múlttól, és képtelen szembenézni a jövôvel. Ebbôl a csapdahelyzetbôl kiderül, hogy a hetvennyolc nap története valójában csak egy állomása annak az útnak, amely a versailles-i Jugoszlávia létrehozásával kezdôdött, Jugoszlávia szétbomlásával és az ezzel járó szerb nemzeti traumák kibontakozásával folytatódott.
 
 

Kétheti nyugalmas szabadkai tartózkodásod ellenére közérzeted rosszabbodott, légüres térben vergôdtél, mint akirôl megfeledkeztek a jó vagy a rossz dolgokhoz láncoló hatalmak. A Soros-irodából jelentették, hogy rövidesen beindul a mindennapi munka, tehát napjaid egy részét munkahelyeden töltöd majd el. Szabadkai ismerôseid marasztaltak, aggódtak érted, hogy Újvidéken eleven célpont leszel. Nem akartál erre gondolni, inkább beletörôdtél az érzéstelenítô fatalizmusba, ami nem volt nehéz, hiszen a tétlenség, a szellemi munka hiánya fokozatosan közömbössé tett. Könyvet már hetek óta nem vettél a kezedbe, írni nem bírtál, belsôleg eltunyultál, mert megfeszülten figyelted a külvilágot.

Úgy határoztál, elôbb Szenttamásra utazol, annál is inkább, hiszen anyádat – naponta telefon-összeköttetésben voltál vele – rövidesen orvosi ellenôrzésre kell vinned. Elôtte ott töltesz néhány napot, legalább addig, amíg nem kell naponta bejárnod a munkahelyedre. Tartottál az orvosi ellenôrzéstôl, töprengtél is azon, hogy talán el kellene halasztani, hiszen az újvidéki utazás nagy kockázattal jár. Mi lesz, ha útközben elkap benneteket a légiriadó, vagy bombák hullanak a közeletekben? Biztos voltál benne, hogy anyád rohamosan gyengülô szíve nem bírja ki a sokkot. Te leszel a felelôs mindenért, csakis te.

Számtalanszor álltál hasonló dilemmák elôtt, sokszor kérdezted magadtól, szabad-e vállalnod a kockázatot, legtöbbször egy-egy cikk megjelenése elôtt, hiszen a következményeket nemcsak te viseled majd, sejtetted, hanem a gyerekeid is. Ezúttal azonban az anyád életét kockáztattad, bárhogyan döntesz, a lelkiismereteddel nehezen számolsz majd el. Hiába bizonygatnád jó szándékod, úgysem találnál megnyugtató magyarázatot. A jó szándékkal való kérkedés ezekben a napokban végleg lejáratta magát. Aki a körülményekre hivatkozott, az a kényszerrel igazolta magát, aki a kényszerben talált igazolásra, az a személyes erkölcsi felelôsségtôl menekült. Aki mindent a muszájra hárított, az a saját becsületére egy cseppet sem adott.

A halasztás kockázatos, bizonygatta az orvos, a háborús napokban a gyakoribb ellenôrzés életbevágóan fontos. Szakszempontból bizonyára igaza volt. De újra felrémlett elôtted, létezik szakmán túli igazság is, mivel az út olyan kalandosnak ígérkezett, hogy több kárt okozhatott, mint amennyi elônyt a szakma ígért. De, mint általában lenni szokott, meghajoltál a szakma tekintélye elôtt, szereztél benzint, egyik ismerôsöd felajánlotta, kocsijával Újvidékre szállít benneteket. Muszáj tehát felkészítened anyádat az útra.

Délután toppantatok be Anikóval, a falusi utcában a napfény bronzvöröse búcsúzott a háztetô cserepeitôl, a ház elôtti gyep szép sûrû volt, nem ártott neki semmi. Félénken nyomtad meg a kilincset, mint mindig, ha hazajöttél, de megpillantva az udvart, megfeledkeztél a lámpalázadról. Anyád azon nyomban a veteményeskerttel, a csirkékkel dicsekedett. Mellékesen megjegyezted, hogy a jövô héten Újvidékre utaztok az orvosi ellenôrzés végett. Mintha nem hallotta volna, bevezetett a konyhába, másról beszélt, sütött-fôzött, tüsténkedett. Megróttad, figyelmeztetted, inkább pihenjen, mondtad. De éppen ezt kerülte, tüsténkedett, hogy ne gondoljon semmire. Fiatal, egyhetes csibéket hozott ki a keltetôbôl, azokat kell etetnie, kell majd a hús, jelentette ki magabiztosan. Büszkén mutogatta: a kamrában elegendô cukrot, olajat, lisztet halmozott fel, tehát lelkiismeretesen felkészült a háborúra. Sokkal körültekintôbb volt, mint te. A legfontosabb a só, mondta, ad belôle neked is, tette hozzá jelentôségteljesen. Ô már átélt egy háborút, tudja, mit jelent a só.

Csak estefelé nyílt meg a szíve, de nem a háborúra panaszkodott, vidáman adta elô, hogy a gépek zúgását vagy a bombarobbanásokat hallva menten a kertbe rohant, onnan figyelte, mi történik az égen. Csillogó szemmel mesélte, hogy néhányszor még a repülôgépeket is látta. Éjszakánként felriadt, kiszaladt a kertbe, és az eget kémlelte. Ha az ég borús volt, félt, ha csillagos volt, megkönnyebbült. Az elsô szenttamási éjszakád mennyboltozata csillagos volt; amint felbúgott a sziréna, anyáddal és Anikóval kirohantál a kertbe. Anyád gyerekes örömmel mutogatta az Esthajnalcsillagot és a Göncölszekeret. Anikó egy fényes léggömbre emlékeztetô, hol vörös, hol zöld fényt sugárzó égitestet keresett, a repülôgépeket irányító szatellitot. Neked úgy tûnt, a mennyboltozat valamelyik távoli pontján gépek zúgnak, de nem voltál benne biztos, a tágas égbolt elnyelte a veszélyt. A szabad ég alatt állva parányinak érezted magad is, a bombákat is.

Anyád kíváncsian fürkészte a szatellitot, végre a diófa lombja mögött megpillantotta, örült, mint egy gyerek. Anikó és te már elfáradtatok, ô azonban még mindig kinn ácsorgott a pázsit közepén, mintha megbabonázta volna a végtelenség, amelynek a gyilkos fegyverek visszaadták eredeti, delejes természetét. A konyhaajtóból figyelted a csillagos égbolt alatt ácsorgó anyádat, meg sem mertél moccanni, nem akartad zavarni a nyugalmát.

Azon az estén megértetted, miért érezte magát legjobban a kertben, szemben állva az égboltozattal és a veszedelemmel. Az utcára nem lépett ki szívesen, amióta a háború tart, a szomszédok gyanakodva néztek rá; a minap is az egyik boszniai szerb menekült rákiáltott: ne örüljön, úgysem jönnek be a magyarok. A Horthyt várja, ugye? De hiába várja! Az oroszok bejönnek, újra, mint '45-ben. Az a baj, hogy az oroszokat elüldözte a szerbfaló Tito. De visszatérnek újra, fényes rakétákkal érkeznek, meg atombombával. Úgy jönnek, mint '45-ben, hogy megadják a kegyelemdöfést a fasizmusnak. Egy kivételrôl számolt be anyád, az átellenben lakó fiatalemberrôl, akinek a nagyapja is ugyanabban a házban élt, ahol most az unoka kávépörkölôt nyitott. Ha anyád a boltba ment friss kenyérért, hangosan köszönt neki, s hetente egyszer frissen pörkölt kávét hozott, még pénzt sem fogadott el érte, habár a kávé – a cigaretta mellett – a legnagyobb hiánycikknek számított.

Az igazat megvallva, magyarázta, azelôtt sem lépett ki szívesen az utcára, hiszen már alig maradt ismerôse, sokan meghaltak, sokan pedig Magyarországra költöztek át. Sorolta a neveket, mind Magyarban vannak, mondta. Elôször az utcátok és környékének régi lakóit vette számba, aztán a falubéli ismerôsöket. Mind áttelepült, eladta a házát a boszniai szerb menekülteknek, nem bánták, ha áron alul is, csak mentsék családjukat. A neveket hallva meghökkentél, nem elôször hallottad a névsort, anyád mindig fontosnak tartotta felsorolni az áttelepülôk és a halottak neveit, te mégis mindig újra meg újra elképedtél, mert folyton nôtt a lista, egyre több gyerekkori osztálytársad, barátod hagyta el az országot. Magadban bemérted, Magyarországon már jóval több ismerôs földi él, mint a szülôfaludban. Ha így folytatódik, akkor a következô érettségi találkozón, ha megtartjátok egyáltalán, csak ketten-hárman ültök majd a hosszú asztal elôtt.

Anyád kérdôn nézett rád, válaszodat várta, a kávéscsészét forgatta a kezében.

A hosszú, kínos csönd után végül a mellednek szegezte a kérdést. Mondd, fiam, te miért maradtál itt, miért nem léptél meg idejekorán, akkor most nekem is könnyebb lenne. Mire vársz még? Gyerekkorodban ugyanilyen meggondolatlan voltál. Azt a dorgáló hangot ismerted fel, amire gyermekkorodból nagyon jól emlékeztél. Akkor oktatott ezen a hangon, ha rossz fát tettél a tûzre. Gyôzögetted, hogy nincs nagy veszély, rövidesen vége lesz a háborúnak, de ô bizalmatlanul csóválta a fejét. Ô jobban tudja. Megelevenítette a partizánok bejövetelét, 1945 ôszén ugyanazt tették a magyarokkal, mint most az albánokkal.

Tíz éve talán, hogy a múlt emlékei feltörtek belôle, váratlanul, egyszer s végérvényesen. Részletekbe menôen leírta a szenttamási tömegsírok helyét, kit gyilkoltak meg az utcából ártatlanul. Rendületlenül sorolta a neveket, túlnyomórészt fiatalokét, kubikosokét, napszámosokét, béresekét. A pórnép volt a kommunizmus elsô áldozata, a gazdagok vagy a bûnösök pedig, mint mindig, idôben kereket oldottak. Az új kápolna egyik felét szintén tömegsírra emelték, mondta, ott rokonaink is vannak. De Turián is van egy, meg a Verbász felé esô határrészben is. Az utcabelieket ebbe dobálták bele.

Egészen pontosan emlékezett arra a napra. Barátnôjével kora reggel elindultak, hogy megnézzék a bosztánt, így nevezték azt a darabka földet, ahova krumplit, zöldbabot, tököt vetettek, csak annyit, hogy legyen a konyhára. Vége a háborúnak, gondolták, kiballagtak a mezôre, hogy széjjelnézzenek; a bosztánra ugyanis a lányok vagy az asszonyok viseltek gondot. Útközben szétszórt ingekre találtak, aztán puskalövéseket hallottak. Lélekszakadva menekültek haza; elôször még apádnak sem merte bevallani, mit látott; nem értette, mi megy végbe, nem sejtette, hogy a háborúnak még nincs vége.

Nem figyelmeztette senki, mi történik a mezôkön, az elhagyatott temetôk környékén, de szöget ütött a fejébe, hogy napról napra egyre több férfi hiányzik az utcából. Elvitték, seppegték a közeli hozzátartozók, s tehetetlenül széttárták karjukat; nem merték hangosan kimondani, hogy meggyilkolták ôket. Ezt tette az utca népe több évtizeden át: széttárta a karját, és lehorgasztott fôvel várta, mit hoz a holnap. Évtizedeken keresztül hallgatott. Nem tett szóvá semmit, csak a karját tárta szét, magába fojtott s már régen megbocsátott mindent.

A németek még rosszabbul jártak: mind elüldözték, munkatáborba hurcolták ôket. Azoknak, akik túlélték, egy nap azt mondták, csomagoljanak össze, és betuszkolták ôket a marhavagonokba. Irány Németország! Csak azt vigyék, ami a kezükben elfér. Késôbb mentek maguktól, boldogok voltak, ha engedték ôket. Amikor anyád errôl beszélt, megvillant elôtted egy másik kép. A baranyai magyaroknak, a kórógyiaknak is azt mondták, csak annyit vihetnek magukkal, amennyi egy szatyorban elfér. Több száz évvel ezelôtt török csapatok portyáztak Kórógy környékén, de megkímélték a kis református falut, a szerb szabadcsapatok nem ismertek kegyelmet: azt mondták, csak annyit vihetnek, amennyi egy szatyorban elfér.

Aztán arról a rádióról mesélt, amit kutyaólnak keresztelt el, mert tényleg olyan volt, mint egy kutyaól, picinyke kis kivilágított skálával. Apádnak ajándékozta egy német ember, a kerteken keresztül hozta, azt tanácsolta apádnak, dugja el, ássa el jó mélyre, a rádiónál nincs nagyobb kincs a háborús idôkben. Ô '45-ben megtanulta a leckét, a háború nem fejezôdött be. Igaza volt, a gyôztesek gátlástalanul folytatták a háborút. Bevagonírozták a svábot, és kitaszították az anyaországába. Jó néhány évvel késôbb apád kiásta az elvermelt rádiót, s a család boldogan vette körül. Abban az idôben nagy szó volt egy rádió, az utcádban csak néhány tehetôsebb gazda dicsekedhetett vele. Te felkuporodtál az asztalra, hogy a rövidhullámon beállítsd a Szabad Európát. Szüleid még azt sem árulták el, hogy a rádió egy sváb ember ajándéka. A németekrôl nemigen beszélt senki. Egyszerûen eltûntek. Háromszázezer német tûnt el? Ötszázezer? Senki sem tudja már. Tabu téma lett ez is, akárcsak a magyar tömegsírok. Kollektív büntetést róttak ki rájuk azok, akik most felháborodva tiltakoznak a kollektív büntetés ellen.

Fájó sebeit a kilencvenes években tárta fel anyád. Évtizedeken át magába fojtotta, akárcsak az apád. Az ingek fehérek voltak, hajtogatta kitartóan, mert valamiért ennek különlegesen nagy jelentôséget tulajdonított. Miért öltöttek magukra az áldozatok fehér inget, töprengtél magadban. Az egyetlent, az ünneplôt. Amiben nôsültek vagy nôsülni akartak. Vajon tudták-e, hova hurcolják ôket? Anyád új arcát ismerted meg, ráébredtél, hogy elôbb vagy utóbb neked is lesz elszámolnivalód. A világ egy pillanatban majd elhallgat, csak az emberek széttárt karja emelkedik fel a levegôbe, mintha tovaszállni készülôdnének. Elnémultak régen, de neked meg kell szólalnod, úgy, mint az anyádnak. Legalább a legutolsó pillanatban meg kell szólalnod.

Egyszer megkérdezted, hogy miért titkolódzott errôl elôtted ennyi esztendôn keresztül, miért várt a legutolsó pillanatra. Csak annyit válaszolt, hogy nem akart terhelni, de feltételezted, ennél sokkal többrôl volt szó, hiszen egymás között sem idézték meg a múltat: a rokonok között sem esett szó róla, hallgatásba merültek, mint a sír. Sejtetted, hogy félelembôl tették, de a széttárt karú emberek mégis hôsök voltak, a lehetetlenre vállalkoztak, vagyis el akarták felejteni a történelmet. Neked könnyebb volt, hiszen nem volt mit felejtened, nem nyomasztott semmiféle teher. Naivan és ártatlanul léptél be a világba, úgy távoztál a szülôi házból és indultál Újvidékre, hogy semmirôl sem tudtál; nem is sejtve, nemzedéked lesz a jaltai kísérleti lombik leghálásabb alanya. Aztán összedôlt ez a világrend is, láttad, hogyan sírják most vissza a régit. Egyik kiábrándulásodból a másikba botorkálva gyûjtögettél össze némi ismeretet a múltról. Nehezen összeilleszthetô történelmi szilánkokból állt össze a kép, amellyel nem tudtál mit kezdeni.

Az ártatlanság kora lezárult, de amikor pont került a végére, kiderült, hogy túl sokáig tartott, és megbocsáthatatlanul meddô volt. A berlini falak ledöntése után az is kiderült, hogy sziszüphoszi erôfeszítéseid inkább komikusak voltak, mint hôsiesek. Talicskáddal homokhegyre cipelted a homokot, s mire felevickéltél, talicskádból elillant a homok. Még a hiábavalóság érzése is komikussá vált. Aztán a hirtelen jött szélviharok elseperték a homokhegyet. Eltüntetett, elmosódott, elfelejtett nyomvonalakon tántorogtál vissza a múltba, amelyrôl elôször fogalmad sem volt, aztán idegenkedtél tôle, végül a megdöbbenéstôl dermedten farkasszemet néztél vele. Megismerted a múltat, amely eleddig ismeretlenségbe rejtezve megalázott és sanyargatott. Mostantól nem menekülhetsz elôle, behajtja rajtad adósságodat. Bárhová rejtezzél is, hallod a tankok dübörgését, vagy – ami még rosszabb – a háborús szólamokat. A koszovói, a horvátországi, a boszniai tömegsírok a bácskaiaknak felelnek vissza, s aggódva gondoltál arra, hogy ezzel az átkozott térképpel még nem zárult be a kínos hallgatással övezett bûvös kör. Miért hallgattak szerb barátaid évtizedeken keresztül a bácskai tömegsírokról, miért hallgattak azok az értelmiségiek, akik az egyenlô jogokról és a polgári értékekrôl beszéltek? Pár kivételtôl eltekintve, akiknek a hangja gyorsan elveszett, miért hallgatnak Szarajevóról, Srebrenicáról, Vukovárról és a száznál is több koszovói tömegsírról? Miért bizonygatták, hogy nemzetük sohasem sértett és bántott más nemzetet? Ez is a múltadhoz tartozik: a mások hallgatása.

Miért hallgattak minderrôl azok, akik ma a rendszer ellenfeleiként a szerb nemzet kollektív büntetése ellen emelik fel szavukat, hiszen erre csak azoknak van erkölcsi joguk, akik ismerik a bûntudatot. Meglehet, hogy nincs kollektív bûn, de ha mindenki hallgat a bûnrôl, akkor nemcsak személyesen válik cinkossá, hanem a bûn is kollektív méreteket ölt,

Remélhetôen jönnek majd újabb nemzedékek, akik megtörik a hallgatást. De jönnek-e?, kérdezed, hiszen csak azt láttad, hogy távoznak. Az ifjúság színe-java menekült Szerbiából. Zarándokoltak azokba az országokba, amelyeket itt fasisztának neveznek, azt sem tartod kizártnak, hogy ettôl a gyûlölködéstôl menekültek. Ôk sohasem fognak megszólalni ebben a perben, vándorbottal a kezükben a személyes családtörténetbe oltják be a katarzist. Megmenekültek, tehát autót vesznek és nosztalgiáznak majd, lassan eltompul a fájdalmuk. Idônként a hazára gondolnak, és megbékélnek vele. A maradók pedig alibit keresnek. A legrosszabb azoknak lesz, akik nem fogják ezt megtalálni, de mégis hallgatásra lesznek ítélve. Pár évvel ezelôtt még lehet, hogy lelkiismeret-furdalással járt eltávozni, ma lelkiismeret-furdalást jelent itt maradni.

Csak az vigasztal, hogy az unokát kimentetted – folytatta anyád a '45-ös történetet. Máskülönben már régen elcipelték volna katonának, azt tenné, amit a többiek. Tömegsírokat ásna. Arra céloz, hogy gyilkos lenne a fiad. Ott, igen, ott délen. Hány szülônek kell ezzel a tudattal viaskodnia, miközben nagy szerencsének tartja, hogy élve visszajött a gyermeke. Onnan. Hogy józan eszét megôrizze, ki kellett vernie a fejébôl, mit mûvelt a fia a harctereken. Ha kudarcot vall, megkezdôdik a kölcsönös vádaskodás, hiszen a fiúk bûne az apákra hull vissza.

Jó, hogy megjött az eszed, folytatta, és a fejét csóválta. Csutkával megrakta a tûzhelyet, nemsokára kész lesz a vasárnapi leves. Igaz, nem vasárnapot írtak, de már régtôl fogva az volt a szokás, hogy ha hazavetôdsz, elôször is gyermekkorod vasárnapi ebédjét tálalja fel. Sohasem tudta, meddig maradsz, talán azért. Elkészítette a tyúkhúslevest, a paradicsom- vagy meggyszószt, a kirántott csirkét, a keletkalácsot vagy a francia krémest. Soha sem tudta megérteni, miért követelt a fiad szilvás gombócot vagy barátfülét a kirántott csirke helyett.

Fôzés közben rendszerint politizált, megdorgált, útbaigazított; ezúttal részletesen elôadta, hogy mi zajlik Koszovóban. Egykönnyen rájöttél, pontosan tudja, mi történik ott, tömegsírokba vetik a meggyilkolt albánokat. Boszniában nagy csoportokban, Koszovón pedig kicsiben, magyarázta. Pedig hogy szeretted volna elérni, hogy legalább errôl ne essék szó köztetek. Titkoljátok ezt is, mint ahogy hosszú évtizedeken át a magyar tömegsírokat titkoltátok.

A kertben kapálgató, gyomlálgató anyád tudta azt, amirôl a társadalomnak, úgymond, nem volt semmiféle tudomása. Nem tudtak róla, a hatalom eltitkolta, bizonygatták az ellenzéki patrióták. Anyád az utcabeli rendôrrôl mesélt, aki egy hónapon át odalenn teljesített szolgálatot, majd öt kiló aranyat hozott és rengeteg márkát, a felesége dicsekedett, az albánok évtizedeken keresztül fosztogatták a szerbeket, csak ezt vette vissza a férje. Ami jogos, ugyebár. Új házat építenek belôle. Emeleteset. Legalább tíz szobával, hogy legyen. Egy nagy nappali, egy vendégszoba, három gyerekszoba, három hálószoba, konyha, fürdôszoba, hogy legyen. Meg egy nagy pince. Kerül, amibe kerül, most van mibôl.

Anyád feltálalt, ráérôsen szedtél magadnak a levesbôl. Anikó felvágta a kenyeret. Az orvoshoz sem megyek, bökte ki végre anyád nekibátorodva. Apránként kanalaztad a levest, úgy tettél, mintha nem is hallottad volna. Nem mondhattál neki semmit, nem jelenthetted ki, hogy a javát akarod. Jobb, ha nem szólsz, gondoltad, nem ecseteled a többi veszélyt, bizonyára ô is tudja, te is tudod; legjobb, ha a szülôk és a gyermekek nem mondanak el egymásnak mindent. Maradjon minden továbbra is úgy, ahogy eddig volt a családodban.

Ô sem feszegette a kényes témát, talán megijedt, hogy messzebbre ment a kelleténél, ezért megint a kertre terelte a szót. Fájt neki, hogy a fele kertet felesbe kellett kiadnia. Ahol azt idegenek mûvelik, ott nagy baj készülôdik. De a másik felét szép rendben tartja, dicsekedett, sokkal inkább rendben tartja, mint az apád annak idején. Nagyítóval keresheted a dudvát, egy szálat sem találsz, ismételgette. Persze mindig akadt gyomnövény és gizgaz, de ezt nem volt szabad észrevenni, hiszen apád halála után mindig rajta akart túltenni. Ô gondosabban mûveli a kertet, hitegette magát. Büszkén szépítgette a házat, új kaput csináltatott, vagy rendbe hozatta a kerítést. Jobban sikerült, mint ahogyan apád kiókumlálta, mondogatta akkor is, ha legalább egy téglát áttett egy másik helyre. De azért arról is gondoskodott, hogy ne változtasson sokat az udvarban, a házon. Maradjon minden a régiben, csak annyit változtatott, hogy a szomszédok lássák a keze nyomát.

Apád halála után kötetlenül politizált – csak azt mondja, amit apád elôre megérzett, bizonygatta közben –, végre ô vitte a szót, kizárólag persze téged oktatott, mert nem akadt más, akivel ôszintén beszélgethetett volna. Ha netán ellentmondtál, rögvest apád tekintélyére hivatkozott; vele bezzeg nem feleseltél, duzzogott sértôdötten. Hagyjuk a politikát, kérlelted többször, csupán azért, hogy ne izgassa fel magát. A nagyapádtól örököltem; lánykoromban az ablak alatt hallgatóztam, mert nála jöttek össze a kommunisták; kiküldtek az utcára, nehogy valaki hallgatózzon az ablak elôtt, mondta jelentôségteljes hangsúllyal. Tudta, hogy a nagyapádnak sohasem fogsz ellentmondani, hiszen ô adta a kezedbe az elsô könyvet, tôle kaptad az elsô történelmi leckéket, kinn a kertben nyaranként a subán aludtatok, és kémlelted figyelmesen az eget, mint most, a háború alatt.

Sokszor kérlelted, költözzön Újvidékre, a lakásod tágas, többet lesztek együtt, itt magányosabb, mint ha átköltözne. Nem volt hajlandó, nem hagyta el Szenttamást, ahol egyre idegenebbnek érezte magát. Hallani sem akart róla. Inkább a kertbe hátrált vissza. Annak nagyon örült, ha Budapestrôl nemesített veteménymagot hoztál, ô pedig kísérletezett velük, termelte a paradicsomot, a paprikát, a hagymát, amibôl annyi feleslege termett, hogy nem tudta kinek elosztogatni. A gyerekeknek, az unokáknak termelt, de az unokákat messzire vetette a sors, te pedig nem bírtad Újvidékre cipelni a sok zöldséget, paradicsomot, sárgarépát, krumplit...

A háború idején a veteményeskertben gyönyörködött, oda menekült, ahol egészen parányinak érezte magát, ahol talán azzal vigasztalódott, hogy nem az emberek büntetik, hanem a természet, amit sokkal könnyebben elviselt volna. Arra gondolt talán, hogy még a leggonoszabb természet is igazságosabb az embereknél, mivelhogy ôt valójában nem a légitámadások nyugtalanították, hanem az azt megelôzô események, melyek elôl a kertbe menekült, abból az utcából, amelyikbe beleszületett. Már akkor kezdett nyugtalankodni, amikor a szomszédasszony Milo‹eviç fotóját rakta ki a tisztaszoba falára, és felháborodott azon, hogy anyád továbbra is csak a családi fotókkal díszítette a falat. Ô majd megvédi a szerbeket, mutatott a fotóra nagy áhítattal a szomszédasszony. Továbbra is elhalmozták egymást ünnepi kalácsokkal, megtárgyalták az utcabeli pletykákat, de a szomszédasszony egyre gyakrabban emlegette, hogy a kisebbségek a tönk szélére juttatják Szerbiát. Anyád felvetette a fejét, nem értette, mit akar mondani. A szomszédasszony hirtelen zavarba jött, nyelt egyet, hiszen ô sem értette pontosan, mit mondott. Annál inkább, mert egyik veje horvát volt, s ha a Szerémségben élô lányát látogatta meg, úgy anyádra bízta háza kulcsát, ami a legnagyobb bizalom jelének számított. Nem rád gondoltam, törte meg a csendet a szomszédasszony, s felhörpintette a kávét, mintha mi sem történt volna. Csak azt mondta, amit mindenki mondott, vagy amit az újságban olvasott és a tévében hallott. Rövidesen ô is elmaradozott, talán attól tartva, hogy megszólják az utcában. A vejével is összeszólalkozott, kiderült ez abból is, hogy az unokái sem jártak többé hozzá. Ezután a konyhában magányosan iszogatta a reggeli kávéját, anyád pedig szorgalmasan irtotta a gyomot, ami képtelen vállalkozás volt, mert a környezô kertek annyira el voltak hanyagolva, hogy egyszerûen lehetetlen volt gátat vetni a gizgaznak. Néha a szomszédos kertbe pillantott, ott guggolt a szomszédasszony, aki ugyanolyan buzgalommal irtotta a gyomot. Ha a kutya ugatott, akkor kiegyenesedett, szigorú tekintettel méregette az utcai kaput, mintha a kert biztos fedezékébôl akart volna védekezni az ismeretlen alkalmatlankodó ellen. De nem lépett be senki, csak valaki elsétált a ház elôtt.

Ebéd után kiléptél az elsô udvarra. Legeltetted a szemed a ház elôtti gyepen, anyádnak nem kellett gondoznia, nyírnia, mint neked, fûnyíró sem kellett, csak beterelte a tyúkokat. Megbámultad a kertet, megszemlélted apád mûhelyét, minden a helyén állt, úgy, ahogy apád ott hagyta ôket. Az Újvidékre költözésed utáni négy évtizedben csak néhány apróság változott a portán. Szüleid betemették az artézi kutat, ôk is rákapcsolódtak a városi vízvezeték-hálózatra, az egyik mellékhelyiséget pedig kádas fürdôszobává alakították át. Csak a telefon körül tört ki a perpatvar. Apád semmi áron sem akarta bevezetni a telefont, mert túl nagy fényûzésnek tartotta. Anyád kardoskodott, bizonygatta, hogy a telefonnak köszönve állandó kapcsolatban lehetnek veled, de apád egy tapodtad sem engedett. Szóba sem kerülhet! Apád halála után anyád elsô dolga volt, hogy bekapcsolja a telefont, de akkor már nehéz volt vonalat kapni. Rágta a helyi postafônök fülét, betegségére hivatkozott, szaladgált az orvosokhoz, hogy adjanak ki számára megfelelô igazolást. Azok megadták, de hiába. Valaki fölvilágosította, protekció kell, s akkor megy minden, mint a karikacsapás. De hiába halmozta el a helyi postafônököt ajándék csirkével, ügye egy tapodtat sem haladt elôre, erre téged vett elô. Szerezz neki protekciót, követelte. Hosszas utánajárást követôen bekapcsolták a telefont, anyád boldogan újságolta a nagy eseményt. Csilingelt a hangja, mint egy gyereké. Úgy érezte, nagy igazságtalanságot tett jóvá. Az artézi kutat sajnáltad. Tavasztól késô ôszig minden áldott reggel három hordó vizet kellett kimeregetned a kútból, a vízzel, ami estig fellangyosodott, esténként locsoltad a veteményeskertet. Ez volt a munkád, cserébe hetente kétszer apádtól pénzt kaptál mozijegyre, meg fagyira vagy süteményre a mozi melletti albán cukrásznál.

A mûhelyben porosodott a fiad kerékpárja, neki vette anyád, hogy csavaroghasson a faluban, ha hazajön vendégségbe. De – katonaköteles lévén – már öt éve nem ült rajta, nagyanyját sem látta azóta. Most már tudjátok, hogy nem is lép be ebbe a házba, de azért a kerékpárt senki sem használhatta; az unokáé, figyelmeztetett anyád, ha netán éppen azt a kerékpárt vetted a kezedbe, hogy bekarikázz a városközpontba. A mûhelyben rozsdás szerszámok, szögek, a sarokban pókhálós pléh- és dróttekercs. A másik sarokban egy kotla, valamikor disznóvágáskor használtátok, évente egyszer-kétszer. Egy talicska, mellette a leszerelt kereke. Nyomasztó jelenet, amelybôl kiolvasható minden, ami jönni fog. Tisztaszobák, konyhák, traktorok, morzsolók, pajták, kamrák, nagykapuk, talicskák, mind erre a sorsra jutnak elôbb vagy utóbb. Limlom lesz ez a világ, amelyben éltél.

Toporogtál az udvar közepén, kettô után a szirénák felsüvöltöttek, figyelmesen kémlelted az eget, de egy bombázó sem tûnt fel. Anyád melléd állt, két kezét a csípôjére helyezte, mintha segíteni akarna. A nap szórta rátok aranysugarát, a levegô meg sem rezzent, csak egy bárányfelhô csavargott az égen. A riadó után néha órák múlva jelentek meg a gépek, néha viszont óriási magasságban áthasították a Pannon síkság égboltozatát. Csak éppen áthasították, még az ég sebét sem láttad. Talán olyan volt az a seb, mint amikor megpattan a kristálypohár. Szenttamás határában meredezett a magasba a Szerb Rádió és Televízió egyik átjátszótornya, azt már bombázták néhány alkalommal. De más okból is zuhogtak a bombák. A bácskai falvak ugyanis tele voltak radarral. A katonaság az iskolákban, az óvodákban rejtezkedett, a radarokat pedig az utcákon, a lakóházak tövében helyezték el. Azokba az utcákba, melyeknek a közelében iskola, kultúrház volt, rendszerint elmozdítható radarokat telepítettek, a katonai egységek pedig egyfolytában vándoroltak. Több faluban és városban a lakosok állandó ügyeletet tartottak, hogy legalább idejében értesüljenek, leselkedik-e rájuk veszély. Ilyenkor a civilek vitába bonyolódtak a katonákkal, duzzogtak, elégedetlenkedtek, miért éppen ôket hozzák életveszélyes helyzetbe. Miért nem a másik falut vagy a másik utcát? Szerencsére a falu végén, ahol a szüleid háza van, nem volt semmiféle fontosabb létesítmény, a kaszárnya is távolabbra esett, az óvoda is, az iskoláig pedig vagy másfél kilométert kellett gyalogolni.

Kinn az utcán csönd honolt, anyád mesélte, hogy a szirénaszó után az utcabeliek székekkel, sámlikkal az utcára vonultak, és késô estig némán lesték az eget. Akkor érezték magukat a legnagyobb biztonságban, ha csoportosan üldögéltek. Kiléptél a kapun, elôször e pár nap alatt. Tényleg úgy volt, a padokon üldögéltek az emberek, és kémlelték a lassan sötétedô égboltot. Az átellenben levô kávépörkölôt látogattad meg, magadon érezted a kíváncsi tekinteteket. Ilyenkor mindenki mindenkit megfigyel. Beléptél a kis szobából átalakított üzletbe, a boltos felugrott, kitörô örömmel fogadott. Ismerte az apádat, te is ismerted az övét, kinn az utcán gyerekként sokat sakkoztatok annak idején. A nagyapjára is emlékeztél. Szabad idejében horgászott, a zsákmányból nektek is jutott. Apád egy idôben nyulat tenyésztett, te vitted át a megnyúzott nyulat a szomszédba. Cserébe a halért. Ilyenkor még borravalót is kaptál. Ne áruld el az apádnak, mondta hunyorogva a nagyapa. Ô is meghalt, röviddel késôbb a fiát elvitte a leukémia, maradt az unoka. Öt-hat évvel vagy fiatalabb nála.

Az üzletre panaszkodott, nincs kávé, nincs mit pörkölnie, árulnia, az adót pedig fizetnie kell. Ezek az idôk csak a szélhámosoknak és a naplopóknak kedveznek. Úgy beszélgettetek egymással, mintha tegnap váltatok volna el. De akaratlanul is megszegted az íratlan játékszabályt, megköszönted neki az anyáddal való bánásmódot, csak legyintett. Szóra sem érdemes, mondta. Mindketten zavarba jöttetek, szótlanul bámultatok egymásra. Sörrel kínált, nem kértél. Ô sem töltött magának, árván állt egymagában a sörösüveg meg a két pohár a pulton. Azt akarom mondani, hogy nem csak az üzlet megy rosszul, az emberek romlottak meg, bökte ki. Szerencsére nem mindenki, vigasztaltad.

Pár nap múlva, kora reggel megjelent a ház elôtt az autó, aggodalmasan kémlelted az eget, lesz-e délelôtti légiriadó. Az ég északnyugati csücskében felhôk tornyosultak, de ez sem jelentett semmit. Azokban a hetekben már teljesen kiszámíthatatlan volt a bombázók felbukkanása, kezdetben csak éjszaka szelték át az eget, aztán éjszaka és délután, mostanság a nap minden szakában megjelentek. A felhôs idô sem számított többé. A város felett köröztek, néha akkor is, ha jövetelüket nem jelezte a légiriadó. Megtanultál velük élni.

Az autóúton rendôrök ellenôriztek, ki kellett nyitni az üres csomagtartót. Megmutattad a kórházi beutalót. Egykedvûen legyintettek, mehettek, mondták. Mindig tegeztek, a háború alatt különösképpen. Újvidék elôtt még erôsebb ellenôrzés várt rátok, rendôr a rendôr mellett állt. Izgultál, jó lenne mielôbb a kórházba érnetek, továbbá az sem mellékes, hogy mielôbb távozzatok az olajfinomító környékérôl, hiszen azt az utóbbi idôben hevesen bombázták. A gépek után nagy füstoszlop maradt, s a széliránytól és légáramlástól függött, hogy a város mely részére ülepedik le.

A vérsûrûség-ellenôrzés jó eredményt mutatott, legközelebb június 30-án jöjjetek, közölte a szakorvos. Latolgattad, vége lesz-e addigra a háborúnak. Remélted a végét, de lassanként semmiféle elképzelésed nem volt, valójában meddig is tarthat még. Június? Július? Vagy elhúzódik egészen télig? Azon kaptad rajta magad, hogy fokozatosan a propaganda hatása alá kerültél, csak azt hajtogattad magadban, hogy ki kell tartani. Indultatok vissza, anyád nehezen lélegzett, beléd kapaszkodott, siessünk haza, mondta. Hosszú idô után elôször hallottad a szájából a szót, hogy haza. Anikó elbúcsúzott, kiszállt a kocsiból, otthon vár majd. Felkaptad a fejed, hol otthon? Igen, az albérletben, válaszolja. Nem a saját lakásotokban. Idôközben viszont ellenôrzi, hogy ott rendben van-e minden.

Anyád meg sem szólalt a kocsiban, egyik kezét a karodra helyezte, a másikkal pedig a kis táskáját szorongatta. Elkérted tôle a szemorvos receptjét, új szemüveget írtak ki neki, de csak Újvidéken váltható be. Akkor majd többet nézi a televíziót is, vigasztaltad. De csak a fejét rázta. Az utóbbi hetekben nem olvasott újságot, a televíziót is csak ritkán kapcsolta be.

Szenttamás elôtt ért el benneteket a légiriadó, kisvártatva felmorajlottak a bombázók is. Közel voltatok az átjátszótoronyhoz, számoltad a másodperceket. Ha a közeletekben bomba robban, anyád szíve biztosan felmondja a szolgálatot, akkor sohasem tudod magadnak megbocsátani ezt az utat. Csak távoli robbanásokat hallottatok Újvidék felôl, feltételezted, hogy az olajfinomítót vagy a Zezelj nevû vasúti hidat célozták megint. Eszed magad, hol érte el Anikót a légitámadás. Lopva anyádra pillantasz, észreveszed, hogy ô is téged fürkész.

Hazaértetek, bevezetted anyádat a szobába, leült az ágyra, fáradtan tekintett maga elé. Ösztönösen érezte, hogy féltél az úton. Nem félek, mondta maga elé, de miattam nem kellett volna maradnod. Nem volt elég ez a tíz év?, kérdezte. Apád még 1954-ben a kivándorláson törte a fejét, egyre csak azt hajtogatta, hogy nincs semmi keresnivalója itt. Ausztráliában vagy Kanadában akartunk letelepedni, akkor biztosan másképpen alakult volna a sorsunk.

Bólintasz, Ausztrália, Kanada. Érted, mit akart mondani. Felidézted a gyerekkori történeteket, mind arról szólt, hogy a faludból sokan akartak oda kitelepülni; Ausztráliába vagy Kanadába, egyszóval minél messzebbre. Legendák születtek a dúsgazdag földikrôl, akiknek sikerült. Errôl álmodoztak a szegények, a II. világháború elôtt, akinek szerencséje volt, átvergôdött az óceánon, küldte haza a csomagokat, a viseltes ruhákat a rokonoknak, akik egymásra acsarkodva kapkodták szét a cuccot. Mindig összeszólalkoztak azon, hogy kinek mi jár, ami gyakran többéves haragot szült. Nem voltak összhangban ezek az emlékek azokkal a történetekkel, amelyeket évtizedeken át a bácskai írók terjesztettek a szülôföldhöz való hûségrôl.


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány      c3.hu/scripta/