Horváth Sándor Farkas
A SZIGET, HOL EGY KICSIT MINDIG
HIDEGEBB AZ IDÔ
 
Bár a folyó itt nem olyan széles, csak lassan haladtak a túlpart felé. A felszálló ködbôl magas kôfalra épült házak tûntek elô. Körben hófödte hegyek.
A ladik partot ért, Z. kilépett a stégre. Eszébe jutott, mit mondott a révész indulás elôtt: "Nem lesz semmi baj. Csak ne lepôdjél meg, a szigeten egy kicsit mindig hidegebb az idô." A ház ott állt nem messze, a templomkert alatt. Apró, vályogfalú építmény, akárcsak a többi errefelé. Z. átvergôdött az elvadult kerten, ledobta a bôröndöket már bent is volt a házban, amikor észrevette, valaki van a diófa alatt: kis tömzsi emberke, hatalmas csizmában, állán fehér szakáll.
Hallom, nem jár a hajó mondta.
Közelebb jött. Kalapját ott szorongatta a kezében.
Ladik jár felelte Z.
Mint a régi szép idôkben.
Z. bólintott, bár fogalma sem volt, milyenek lehettek azok az idôk.
Az öreg a házat figyelte. Mintha ezek az agyonmeszelt falak valami üzenetet rejtenének, amit csak ô érthet, ami kizárólag az ô kedvéért van ott. Talán nem is emlékszik már azokra az idôkre maga sem. Mégis, ha megpillantja ezt a nagy fehérséget ott az embernyi fûben... Álltak a hidegben. Z. nézte az öreget, az öreg meg a házat. És mosolygott. Végül elnézést kért, de mint mondta, most már mennie kell. Annyit azért még bátorkodott megjegyezni, hogy itt lakik a szomszédban, a neve Greff, ha szükséges, hívják nyugodtan.
Z. kipakolta a bôröndöket, begyújtotta a kályhát. Delet harangoztak. Éppen enni készült, amikor az utcát lárma verte fel. Maga sem értette, miért, rögtön a kapuban termett. Még látta, ahogy három behemót ember egy ló után szalad. Nyomukban biciklis gyereksereg. A fôutca volt ez, rendes betonnal, csak úgy kopogott rajta a patkó. Z. oldalra fordult. Egy lány állt mellette. Barna haja hullámokban omlott a válla fölé.
Elkapják, igaz?
Z. nem felelt.
A lány visszahúzta fejére a kapucnit. Utálom a lókupeceket mondta, és még mielôtt Z. szólhatott volna, mielôtt megemészthette volna ennek a szomorúan finom arcnak a látványát, elsietett a templomkert felé.
Kemény volt a tél. A vékony hó alatt jég borított mindent. Z. gyakran látott fenékre ült öregasszonyokat, kezükben imakönyv, kosár vagy vödör, ha éppen vízért mentek a kúthoz. Ami Z.-t illeti, berendezkedett valamennyire. Egy szobát fûtött. Ott aludt, evett, és ott tisztálkodott, a mosófazékban. Végül már a kútra is szeretett kijárni, mint a legtöbben errefelé. Igaz, télen nem olyan jó. De nyáron, ha kint az utca, meg lehet állni, nézelôdni vagy csevegni, ha úgy alakul.
Aztán egy nap elment a tanácsra. Apró vályogház volt ez is, a falu közepén. Két borzas, öltönyös férfi üldögélt odabent, a hirtelen melegben. Hellyel kínálták Z.-t, pálinkát töltöttek neki. Maga még új itt. Z. bólintott. De nem kell aggódni, az ember mindig új valahol! Néha bekukkantott az asszony. Levelet hozott, meg süteményt. Amikor Z. elmondta, miért jött, a két férfi elcsendesedett. A vékonyabbik, amelyik körszakállt viselt, visszacsavarta a kupakot az üvegre, és azt mondta: Ôt ne keresd!
Z. üldögélt egy darabig a csendben, aztán felállt, behúzta maga mögött az ajtót. Hallotta, ahogy megcsörrennek megint a poharak, és a két férfi felnevet. Nem baj, az már biztos, hogy jó helyen jár. Be is írta a noteszébe, amibe, tudta, egy nap majd valami nagyon fontosat fog írni, hiszen ezért jött ide a szigetre, hogy február ötödike, biztató jelek.
Másnap anorák kezeslábast húzott, nekivágott a szigetnek. Egyszer már bejárta ezt a vidéket sok évvel ezelôtt. Mint civil: gyerek volt. Ez más. Ez nagyon más most.
A nap már lemenôben volt a fenyves fölött, amikor hazafelé indult. Semmit nem talált. Éhes volt, alig vonszolta magát. A fák között egy lakókocsit vett észre. Közelebb lopódzott, benézett az ablakon. Üres volt, az ajtaja nyitva. Belépett: szakadt priccs, por, pókháló, konzervdobozok. A sarokban egy kis füzet. Olvashatatlan írás, de a tinta frissnek tûnt a lapokon. Ekkor vette észre a kutyát. Nem ugatott, nem is lihegett. Z.-t figyelte. Z. nem tudta eldönteni, most jött-e be, vagy végig ott volt. Nem ijedt meg tôle, pedig félt a kutyáktól. Hát te ki vagy? A kutya nem mozdult. Z.-t nézte. Hol a gazdád? Közelebb jött, megszagolta Z. nadrágját. Nagydarab, vastag szôrû állat, Z. nem tudta, miféle. Jól van mondta , én most hazamegyek. De ahogy kilépett a kocsiból, a kutya utánaeredt. Sehogy sem tudta lerázni. Ha követ dobott felé, megtorpant, oldalra fordított fejjel figyelt. Aztán követte tovább. Mire hazaértek, este lett. Z. bement a házba, a kutya leült a kapu elé. Z. többször kinézett, ugyanott ült, és figyelt. Ha ráordított, el is szégyellte magát rögtön, olyan ártatlan képpel nézett vissza rá.
Jó mondta , nyertél. De aztán ne szórakozz, sokáig úgyse maradhatsz!
Enyhébb napok jöttek. Olvadt a hó. Z. szokásos körútjáról tartott hazafelé, amikor meglátta a szomorú arcú lányt, amint ott siet kapucnijában az utca másik oldalán. Már kiáltani akart, de valaki megragadta a kabátja ujját. Hátrafordult: apró anyóka állt elôtte, hátán terítôféleség.
Ki maga? kérdezte.
Z. nem felelt.
Ki vagy te?
Z.
Z.? Az anyó ijedten nézett a férfira. Mit csinálsz te itt?
Itt lakom.
Itt?
Itt.
Itten te nem laksz!
Pedig.
Hol?
Z. megmondta.
Ottan nem!
Megvettem.
Az anyó makacsul csimpaszkodott Z.-be. Állán ezüstös szakáll csillogott. Mit csinálsz te itt?!
Z. megrázta magát. A döbbent öregasszony megtántorodott, és a kerítésig hátrálva figyelte, ahogy elrohan.
Reggel Z. arra ébredt, hogy egy gumicsizma áll az ágya elôtt. Aztán meglátta a hozzá tartozó nagydarab, bajszos férfit. Piros flanelinget viselt, alatta pulóvert. Szia! mondta.
Szia felelte Z.
A férfi kipirult arca tele volt szeplôkkel. Bajban vagy mondta.
Z. felült.
Van nálad valami, ami nem a tied.
Z. a kutyára pillantott, ott hevert az ágy mellett.
Nem mondta a piros inges , valami más.
Z. még mindig az állatot nézte. Most tûnt fel neki, hogy soha nem ugat. Legalábbis eddig nem hallotta. "Valami más", merengett.
Öltözz fel, járunk egyet!
A falu szélén öreg szélmalom tûnt elô a csupaszon hajlongó füzek közül. Megálltak. A piros inges megfogta Z. kezét. Z. várta, most majd mond valamit. De csak álltak.
A nap jólesôen melengette az arcukat.
Régóta nem használták a malmot. A gerendák meg a falépcsô korhadt, a padlót felszedték, a vizes földön kupacokban hevert a kutyaszar. A padláson, a cserepek között beszûrôdô fényben Z. két fotelt vett észre, meg egy asztalt. Arrébb tábori ágy, füzetek olyanok, mint a lakókocsiban , sörösdoboz, egy cseréplécen póráz.
Itt beszélhetünk!
Ez idô tájt olyan hír keringett a faluban, hogy a Halápi-tanyáról eltünedeznek az emberek. Az a néhány falusi, aki bejáratos oda, egy hete nem jelentkezett. A tanyáról amúgy sem illett sokat beszélni, de ezután egyenesen elátkozott hely lett. Senki nem tudta volna megmondani, hol is van pontosan. A homokdombok között, amerre tudni vélték, mindig köd lebeg a tájon, csak a dobermanok csaholása hallatszik a tompa szürkeségben. Ha volna is vállalkozó kedvû ember, aki odamerészkedik, a tanácsháza falára világosan ki van írva: tilos! Hatóságilag. Csak a vadôr fedezte fel idônként a közeli fenyvesben egy idegen gyártmányú csizma nyomait. A nyomok a semmibôl lesznek, és a semmibe távoznak. Nem sokat tud meg belôlük az ember. Mindössze annyit, hogy viselôjük aprócska valaki, és a fenyvesbe kizárólag szombat hajnalokon jár.
Z. ült a fotelban, szívta magába a padlás porát. Nem gondolt semmire. Ringatta a homály.
Ha visszaadod a füzetet, el vagy felejtve mondta a piros inges.
Z. felsóhajtott. Nem ér az semmit.
A piros inges felhúzott egy cserepet, kinézett a résen a folyó felé.
Abban te ne legyél olyan biztos.
Uszály haladt el a falu alatt. A szél végigröpítette a kürt hangját a szigeten.
Azt az embert, akirôl beszéltél kérdezte Z. , ismered?
Talán.
Ki vagy te neki?
A férfi visszahúzta a cserepet, odalépett Z.-hez. Mint aki ütni készül de csak csóválta a fejét.
Felejtsd el mondta. És engem is.
Z. már bent járt a faluban, amikor egy csapat biciklis asszony tekert el mellette. Lobogott rajtuk a hosszú kötény. Z.-nek eszébe jutott az anyja. Ô is biciklivel járt munkába. Amikor hazafelé ment az iskolából, és meglátta a sárga biciklit a posta elôtt, tudta: az anyja odabent van. Még nem járt le neki a munkaidô. Hátul osont be. Nézegette a bélyegeket, a képeslapokat. Aztán együtt indultak el hazafelé. Z. a csomagtartóra ült, az anyja elôre. Sokat nevettek, mert a bicikli mindig kacsázva haladt. De mehettek akármilyen görbén a városka kihalt útjain, soha nem esett bajuk. Leszámítva azt, hogy egy nap az anyja valamiért meghalt.
Van kedve eljönni a bálra?
Z. felnézett. Nem értette, ki szól hozzá.
Ott táncolhat is, ha akar.
Z. most ismerte csak fel a lányt. Ugyanaz a kapucnis kabát volt rajta. Haja csillogott a napsütésben.
Nem tudok táncolni mondta.
Lehet. De az még nem olyan nagy baj.
Z. megvonta a vállát.
Jöjjön el! Számítunk magára.
A bál a tûzoltók épületében volt. Z. nem tudta, milyen alkalomból tartják. Zakót húzott, hozzá bordó nyakkendôt. A gumicsizmát a lábán felejtette.
A teremben színes lampionok lógtak mindenütt. A fal mentén körben asztalok, az asztalokon bor, sütemény. Z. odalépett egy asszonyhoz. A szomszédja, Greff felôl érdeklôdött. Az asszony hosszan méregette, aztán elnevette magát. Szóval maga az!
Z. vagyok hajolt meg Z.
Tudom. Tudom, ki maga.
Az emberek köréjük gyûltek. Z. észrevette a tömegben a tanácselnököt. Borzas feje egyre közeledett a nagy vállak és hátak között. Hölgyeim és uraim! kiáltotta el magát, miután megállt Z. elôtt. Üdvözöljük barátunkat, Z.-t, a sziget újdonsült lakóját!
Csend lett. Mindenki Z.-t figyelte. Ezt a bált neki szerveztük!
Z. érezte, hogy valaki hozzáér. A lány állt mögötte. Testéhez hosszú fekete ruha tapadt, kicsiny vállán csak egy pánt. Hát itt van!
Itt! mondta Z. halkan.
Nagy dolog az szavalt a tanácselnök , ha a szigetre új lakó érkezik. Ma, amikor csak azt hallja az ember, hogy a város, a város... Nagy dolog! Z. észrevette, hogy eltûnt arcáról a körszakáll. Vékonyabbnak, elesettebbnek tûnt. ...én azt mondom: erre igyunk!
Z. felhajtotta a bort, kezet rázott az elnökkel. Lassú, keringôféle dallam szállt végig a termen. Z. karon fogta a lányt, tánclépésekbe kezdtek. Noha nagyon kellett ügyelnie, nehogy fellökje partnerét, úgy érezte, egyszerre felemelkedik az emberek fölé, aztán vissza, és föl megint míg végül a lány azt mondta, egyelôre ennyi, inkább üljenek le.
Éjfél után lekapcsolták a villanyokat. Néhány halász iszogatott csak az asztal körül. A cserépkályha kihûlt, szállt a por a szakadt lampionok alatt.
Z. a lány ölébe hajtotta a fejét. Hallgatta, hogy a szigetrôl mesél. Arról, amikor bús, lassú vizével még keresztülfolyt rajta a patak. Amikor az ô kockás szoknyácskáját ide-oda fújta a szél, ha a nyakukban vitték ürgét fogni a vízmûvesek. Z. csak akkor tért magához, amikor a tanácselnök odalépett hozzá, és megfogta a vállát. Igyon meg velem valamit mondta. Hullott a hó, a kerti fenyô ágait az ablaküveghez verte a szél.
Z. hagyta, hogy töltsenek neki. Közben vissza-visszapillantott a fotelban alvó
lány felé.
Miért keresi azt az embert?
Z. megvonta a vállát.
Ismeri valahonnan?
Talán.
A tanácselnök közelebb lépett. Maga értelmes ember mondta. Magának elárulhatom: ô a mi emberünk.
Z. a halászokat nézte. Nagy bajszú, lomha fickók ezek. Arcuk, akár a hajnali köd.
... fontos ember. Nem lehet piszkálni. Ugye érti?
Nem mondta Z.
Makacskodik?
Beszélnem kell vele.
A kis ember kezébe vette a bontatlan üveget. Valami régi ügy? A dugó pukkanása végigszállt a termen. Azelôtt a Mezôségben volt ô, ha jól tudom. Járási tanácson. Ott volt maguknak valami biznisz?
Z. megrázta a fejét.
Ide figyeljen! a tanácselnök teletöltötte a két poharat. Lehet, hogy ezek az idôk már nem olyan idôk, mint azok voltak, akkor sok minden megesett... mi talán nem is beszélgetnénk itt. De azért ne becsülje alá ezeket a mostani idôket se!
Z. visszatette a poharat az asztalra, megtörölte a száját. Hallom, eltûnt néhány ember a tanyán.
Nem tûntek el! morogta az elnök. Tévedés. Jó elvtársak azok!
Egy nap kitavaszodott. Az aranyesô ott sárgállott az útszéleken. Z. rendbe hozta a házat, káposztát ültetett. Esténként átjött hozzá a lány. Ültek a verandán pokrócba csavarva. Sátorként borult rájuk az ég. Z. apja egyszer azt mondta: az apáknak és a fiúknak saját csillaguk van. Ha valamiért elkerülnek egymástól, csak felnéznek az égre, és tudni fogják, merre kell keresni a másikat. Azon az ôszön tûnt el örökre. Z. sokszor nézte az éjjeli eget, de nem tudta kiolvasni, merre keresse.
Évekkel késôbb valaki azt mondta, van egy sziget a Dunán, él ott egy ember: nagyon olyan, mint az, akit ô keres. De Z. hiába kutatta, hiába hagyott titkos üzeneteket mindenütt, itt se találta meg. Csak ez a lány volt, bújt hozzá, mint a macska. Finom bôrének illatától álmosság fogta el.
Egy reggel Z. elindult, hogy benézzen a szomszédjához, Greff úrhoz. Fûrészt akart kérni a kerti orgonákhoz. Nem tudta, melyik ház az övé, találomra nyitott be mindenhová. A kutyaugatásra aggódó arcú, kötényes asszonyok jöttek elô. Greff úrról nem hallottak soha. Z.-nek se igen hitték el, hogy a szigeten lakik. Azt meg végképp kétkedve fogadták, hogy ebben az utcában. Z.-nek már az az érzése támadt, szándékosan nem ismerik fel. Házalónak nézték. Várták, mikor rukkol elô az árujával. Az egyik asszony annyira izgatott lett azt hitte, Z. kenôcsöt hozott neki , hogy pálinkával kínálta, puszedlivel; nem akarta elengedni, csak amikor már félreérthetetlenné vált a tévedés. De akkor úgy fejbe vágta, hogy alig talált haza. Ezen az éjszakán álmodta, hogy beszélget valakivel a sötétben.
Még mindig nem érted? kérdezte a hang.
Nem mondta Z.
Mindegy. Csak ne avatkozzál bele!
Mibe ne avatkozzak?
Semmibe mondta a hang. Majd megtanulod: az ember ne avatkozzon bele semmibe.
Z. oda akart menni, hogy megragadja az illetôt, és a képébe üvöltse: ô semmibe nem avatkozik bele, egyszerûen keres valakit... egy apát! De felébredt.
Nem sokkal ezután levelet kapott a tanácsról. A tanácselnök írta. Pénzt ajánlott Z.-nek a házért, csak menjen el.
Z. próbált beszélni vele, de a titkár azt mondta, nincs ideje rá.
Mi bajuk velem?
Semmi mondta a titkár. De sokat kérdezôsködik. Értse meg, ennek rossz vége lenne. Amit maga keres, nem erre van!
Z. egész nap bolyongott. Kisétált a telepre is. Az Öregfiúk játszottak a Kôbányászok ellen. A tornát a járás szervezte, május 1. miatt. Mondták Z.-nek, ha jól rúgja a bôrt, beállhat. De ô nem akart. Szedett egy csokor orgonát, visszament a faluba, a lány levelesládájába tette.
Két bôröndben elfért mindene. A kutya ott járkált fel-alá, míg összepakolt. Néha megállt, félrefordított fejjel figyelt.
Este lett. Ültek a verandán, nézték a csillagokat. Ô ma biztosan nem jön át, gondolta Z. A városba kellett mennie. A hintaszéket üresen himbálta a szél.
Hajnalban kilépett a házból. Szombat volt, köd szállt a vízen. A földek csupaszon nyúltak el a szürke ég alatt. Amikor a fenyves széléhez ért, egy fa mögül aprócska ember lépett elô. Z. nem 1átta az arcát, a kalap is takarta. Közelebb jött. Z. most vette csak észre: Greff úr áll elôtte. Nahát! mondta. Régen láttuk egymást.
Az öreg bólintott. Eltévedt talán?
Nem, nem mondta Z. Keresek valakit.
A nap vöröses háta kibukkant a homokdombok mögül.
Szóval keres valakit.
Az apámat mondta Z.
Greff úr cigarettát vett elô, megkínálta Z.-t.
Az apját mondta, miután eltette a gyufát. És mit akar tôle itt?
Nem tudom.
Aha.
Régen láttam, tudja. Nagyon rég. Nem is emlékszem rendesen.
Akkor?
Csak látni szeretném. Mondanék neki valamit.
Szívták a cigarettát, hallgatták az erdôt.
Milyen volt az a maga apja? kérdezte Greff úr. Hátha láttam valahol.
Nem tudom mondta Z. Talán olyasféle, mint maga. Persze nem ennyire öreg.
Greff úr elnevette magát. Igen mondta , az idô!
Álltak a fák között, nézték egymást. Mint azon a reggelen, ott a kertben. Aztán Z. elindult vissza a falu felé. Az öreg meg nézte, nézte, ahogy távolodik.
Mit akart? lépett mellé egy nagydarab férfi. Greff úr összerezzent. Halkan jársz, fiam mondta , megijesztettél.
Z. éppen ekkor tûnt el a homokdombok között. Az apját keresi, azt hiszem.
A felkelô nap fénye beszûrôdött a fák közé. A nagydarab, piros inges férfi megrázta a fejét, kiköpött a tûtengerrel borított földre. Szóval ez a te városi fiad!
Az öreg nem felelt. Szívott egy utolsót a cigarettából, a csikket kis nejlonzacskóba tette, azt meg elsüllyesztette a zsebébe. Az apját keresi mondta. Akar tôle valamit, azt hiszem.
Néhány lépés után elnyelte ôket az erdô.
Z. leadta a kulcsot a tanácson. A kutyát a vadôrre bízta, de az azt mondta, neki nem kell. Van annak gazdája. Ebéd után elviszi hozzá. Lesétált a partra, a füzek közé. A hajót szerelték, ladik járt megint. Z. beadogatta a bôröndöket, beszállt. Napos idô volt. Csak a szél csapkodta a vizet.
Na mondta a révész, miután ellökte a ladikot a stégtôl , tetszett minálunk?
Z. figyelte, ahogy nagyokat húz az evezôlapáttal, aztán oldalra fordítva a ladik faráig tolja, hogy ne fordítsa el ôket az ár. Jó volt mondta. Visszanézett a távolodó házak felé. Csak az a baj, hogy itt egy kicsit tényleg hidegebb az idô.


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta

C3 Alapítvány      c3.hu/scripta/