Mindenben rád lelek, ahol kereslek,
a tárgyakban, melyekhez hû vagyok;
a kicsiben mint legkisebb jelensz meg,
a roppant nagyban mint a legnagyobb.

S ahogy a tárgyakban szolgálatodra
oly kész erôk mûködnek, az csodás:
gyökérben, törzsben titkon gyarapodva,
s a lombozatban mint feltámadás.

*

Tudom, titok maradsz, a mélyed
a gyors idô nem érti meg.
Én alkottalak ily mesésnek,
midôn kezem gôgjével érted
megvert egy óra engemet.
Terveztelek ügyelve jól a
szándékra és a buktatókra,
munkám azonban nem haladt:
a görbék és a vonalak
elvesztek egy tüsökfonatban,
míg egyszerre csak akaratlan
a lehetô legszentebb forma
pattant elô tudat alatt.

Habár szemem nem éri át,
a mû be van fejezve, érzem.
Nem nyughatom azonban tétlen,
s építem egyre csak tovább.

*
Mindennapos munkám ilyen,
mint héjt reá én vetek árnyat.
S vagyok a völgyben odalenn,
ha festelek, vagy ha imádlak,
a sár, a lomb és a vasárnap,
egy ujjongó Jeruzsalem.

Az Úr szent városa vagyok,
száz nyelvvel vallom Istenemnek;
Dávid zsoltára bennem zengett,
s én ittam hárfák hangja mellett
az esthajnali csillagot.

Az utcáim hegynek haladnak.
Lakósaim magamra hagytak,
túl nagy vagyok talán nekik.
Meghallom, bárki lépked bennem,
s magányosságom kiterjesztem
kezdettôl fogva kezdetig.

*

A legutolsó ház e faluban
mint világ végén áll magányosan.

Az utca lassan megy az éjbe ki,
nem tudja semmi visszatartani.

Két messze közt sejtelmes átmenet
a kis falu, melyen át út vezet
ösvény helyett riadt házak során.

A távozókra vár egy nagy menet,
s útközben sokan meghalnak talán.

*

Éjjeliôr a téboly,
mert ôrködik.
Röhögve minden óránál megáll,
s mondván: ez elsô, amaz ötödik,
az éjjeleknek neveket talál.

A rigmusát gajdolja mindenütt,
s triangulumjával a kürtre üt,
amit megszólaltatni képtelen:
így lépdel tova házak mentiben.

Álmukban hallják csak a gyermekek,
hogy odakint virraszt az ôrület.
De a kutyák tépdesik láncukat,
a házakban szûk lesz nekik a tér,
és reszketnek, mikor már elhaladt,
és félnek attól, hogy majd visszatér.

*

Pirosa érik most a borbolyának,
szirmát a rózsa is hullajtja már.
Ki most szegény, hogy véget ért a nyár,
csak várni fog, nem lesz ura magának.

Ki nem tudja lehunyni most szemét,
biztos, hogy abban arcok sokasága,
ha jô az est, sorakozik sötét
zugokban várva még feltámadásra:
az mint egy agg bevégzi életét.

Nem vár új arra semmi ezután,
megcsalja minden és mindenki, sôt,
Te is, Uram, nagy kô vagy a nyakán,
amely naponta mélybe húzza ôt.

Sike Sándor 1926-ban (Rilke halálának évében) született Temesváron. Negyven évig dolgozott a Láng Gépgyárban, segédmunkásból lett esztergályos, végül számítógépes programozó. Szenvedélyes sakkozó, publikálni mindeddig csak a Sakkéletben publikált. 1957-ben talált rá egy antikváriumban Rilke Das Stunden-Buch-jára, azóta foglalkozik a belôle készített válogatás fordításával, távol minden irodalmi környezettôl, magányosan. Az elkészült anyag egy-egy példányát tavaly letétbe helyezte a Széchényi Könyvtár, az Országos Szabó Ervin Könyvtár és a Ráday Gyûjtemény kézirattárában.
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta