Több mint egy év alatt nagyon összebarátkoztam tanulmányi vezetômmel, Smuéllal. Kamaszkorában alijázott (vándorolt be) Strasbourgból, valami keveset tud is németül. Lea, a felesége bennszülött izraeli. Öt gyermekük van. Smuél, aki egyébként egy jesiva igazgatója, a nemrég elhunyt francia zsidó filozófus, Emmanuel Levinas Talmud-értelmezéseirôl tart izgalmas órákat, a francia szöveget mindig kiegészítve annak – fénymásolatokon kiosztott – talmudi hátterével. Lassan megszokom, hogy – mint sokaknak – Levinasnak is van egy olyan arca, amit Franciaországban árnyék fed. Ezeken az órákon természetesen gyakran jön szóba Franz Rosenzweig is, Levinas egyik mestere, az utolsó nagy német-zsidó gondolkodó, akinek mûvei az izraeli akadémiai élet elsöprô többsége számára – eredeti nyelvükön – immár megközelíthetetlenek. Egyik vitánk után Smuél félrevont, és megkérdezett, volna-e kedvem vele és a fiával hármasban olvasni (ô a tradicionális zsidó fordulatot használta: hármasban tanulni) Rosenzweiget. Az én feladatom fôleg abban állna, hogy az általuk olvasott héber szöveg – ezúttal – német hátterét magyarázzam. A várható bábeli nyelvzavartól való szorongásaimat leküzdve, ráálltam.
Smuél fia, Ynon az úgynevezett heszdér jesivát választotta, azaz teljes katonaideje nem három, hanem öt évet vesz igénybe, melyet félévenként váltogatva tölt le hol a hadseregnél, hol egy jesivában (egyetemi szintû Talmud-akadémia). Otthonról nézve nehéz elképzelni: fél év harctéri szolgálat Dél-Libanonban, majd fél év – egyedül a középkori egyetemekhez hasonlítható – valószínûtlenül intenzív Talmud-stúdium egy bentlakásos jesivában, Jeruzsálemtôl keletre, megszállt területen. Késôbb jártam a jesivájában is: növényekkel dúsan beültetett, szikladombok közé ékelt, fehér terméskövekbôl emelt egész kis város, falakkal és természetes akadályokkal körülvéve. Maga az iskolaépület belülrôl olyan, mint bármely nyugati egyetem, elképesztôen felszerelt számítógéptermekkel és könyvtárral. Viszonylag modern szemléletû ortodoxok számára létesült, ha gyorsan kell párhuzamos helyeket keresniük, Talmud-CD-ket csúsztatnak a gépekbe, és beindítják a keresô programokat.
Hónapokon át folyt a közös tanulás hármasban, s ha Smuél „hiányzott”, a lakásunkba helyeztük át a székhelyünket. Itt az egyetlen nehézség az volt, hogy Ynon, akivel egyre jobban összebarátkoztunk, nem csupán nem ehetett nálunk semmibôl, de az étkészletünket sem használhatta. Ha elôre tudtam, hogy elszabadul a hadseregtôl és feljön, leszaladtam vásárolni valami biztosan kósert meg eldobható papírtányért és evôeszközöket. Mindenre kiterjedô tudásvágya elegáns és kiegyensúlyozott harmóniában állt a „Tóra igájának” korlátjaival. Miután az imaidô elérkeztével megállapította, hogy a szobánkban merre eshet kelet, és teljes koncentrálással imádkozott, ami közben én megpróbáltam tovább összeolvasni Rosenzweig angol, francia, német és héber szövegét, visszaült mellém, és az iránt érdeklôdött, mennyire tartalmaz a keresztény Újszövetség zsidó elemeket. Mikor kiderült, hogy még sosem olvasott Újszövetséget, különös jelenetre került sor. Leemeltem a polcról a Károli-fordítást, felcsaptam Jakab apostol levelét, melyet sokan az Újszövetség legzsidóbb fejezetének tartanak (Luther szerint például csak tévedésbôl kerülhetett a kánonba), és hevenyészve fordítani kezdtem neki héberre. Gondolom, ha a hegeli világszellem (nem Napóleon) véletlenül éppen a szobánkon lovagolt volna keresztül, nehezen fojtotta volna el kaján mosolyát, hallván, amint valaki egy apostoli levelet fordít „vissza” – a magyar közvetítésével – héberre egy ortodox jesivanövendék számára. Ynon elkerekedett szemmel hallgatta, hogy Jakab levele szerint Ábrahám nem „hitbôl” igazult meg Isten elôtt, mint Pálnál, hanem „cselekedetbôl”, s hogy „cselekedetekbôl lett teljessé a hit”, aminek fordítása során persze én „a Törvény cselekedete” kifejezést használtam, hogy a visszahebraizálásnak értelme legyen.
Ennek az egyre melegebb barátságnak a megkoronázásaképpen Smuél egy napon felvetette, hogy meghívna mindnyájunkat, Lizát, engem és kettônk gyerekeit magukhoz sábeszra, vagyis – én legalábbis így fogtam fel – péntek esti ünnepi vacsorára. Kicsit bizonytalanságba ejtett, mikor felhívta a figyelmemet rá, hogy jó lenne, ha négy óra körül már odaérnénk, hogy ne autózzunk bele a szombatba. Aztán elhessentettem az értetlenségemet: nyilván csak megszokásból beszél, hiszen éjjel, visszafelé nem tehetek mást, mint hogy autózom. Különben is, elsô kézbôl tudják, hogy nem élünk a Törvény szerint. Mikor pontosan körülírta a telefonban, hogy merre laknak, ôszintén szólva elkapott a félsz. Efratba kellett eljutnom, vagy húsz-huszonöt kilométernyire Jeruzsálemtôl keletre, a Gus Ecijon nevû nagy kiterjedésû telepre. Megszállt területen jártam már persze ennél sokkal mélyebben is, a csoportommal egyszer elvittek Tekoára (idevaló volt Ámosz próféta), de akkor páncélozott buszt béreltünk. Meghökkentô volt, milyen könnyedséggel mozgatta a tankba való hajtómû a páncéltól és a golyóálló üvegektôl váratlanul csekély belsô terûvé vált óriási autóbuszt. De hogy saját autón, családostul vágjak neki az ismeretlen útnak egy mûszaki állapotában megbízhatatlan jármûvön? Mikor odaért a magyarázatban, hogy arra ügyeljek, ne kanyarodjak véletlenül a betlehemi elágazásra, mert akkor belefuthatok a – szintén nem teljesen veszélytelen – Palesztin Autonómia területére, megpróbáltam rábeszélni, hogy inkább jöjjön elém. Elôször nem értette, miért, hiszen ôk mindennap megjárják ezt az utat, és arról gyôzködött, hogy nem lehet eltévedni. Aztán egyszer csak kapcsolt, és kaján hangon azt mondta:
– Nézd, ha mégis úgy alakulna, hogy váratlanul egy menekülttábor kellôs közepén fékezel, miközben minden irányból lônek rád, akkor tudni fogod, hogy valamit eltévesztettél. De attól sose tarts, hogy nem fogod észrevenni.
A szóban forgó Gus Ecijon – valójában számos kisváros alkotta telepek egész rendszere – sajátos része az úgynevezett megszállt területeknek. Már az állam megalakulása elôtt is tömegével voltak itt zsidó falvak és kibucok, a lakosság túlnyomó többsége zsidó volt. Az állam kikiáltását követô Függetlenségi Háborúban elkeseredett harcokban próbálták meg itt feltartóztatni a jordán hadsereget és szövetségeseit. valamint a környezô arab falvak gerilláit, de a védelem végül összeomlott. A gyerekeket és a nôket már korábban kimenekítették a gyûrûbôl, a legtöbb védô ott pusztult. A lényegében zsidó városkák alkotta övezet így vált Jordániává, ahol a legutolsó zsidó épületet is földig rombolták. Sajátos módon az ENSZ sohasem bombázta Jordániát határozatokkal, melyek szerint idegen területet tart megszállva: a világszervezet szerint ugyanis itt palesztin államnak kellene létesülnie. Az innen elszármazottak tizenkilenc éven át távcsôvel kémlelték mindazt, ami otthonukból megmaradt: az egyre hatalmasabbra növô – általuk ültetett – fákat. Aztán az 1967-es Hatnapos Háborúban Izrael visszafoglalta a Gus Ecijont, s a harcokban szép számmal vettek részt az egykor innen kimenekített – immár katonakorú – gyerekek. Lázas lelkesedéssel építették újjá városaikat, vették birtokukba a kibucok a földjeiket, s a nyomukban érkezô ortodoxok felépítették imaházaikat és jesiváikat. Végül elkészültek az egykori csaták elmaradhatatlan múzeumai is. Még a baloldali izraeli közvéleményben is többé-kevésbé teljes, hallgatólagos egyetértés uralkodik afelôl, hogy a Gus Ecijon Izrael területe, és nem megszállt terület: nincs ok a palesztinoknak való visszaadására.
Jeruzsálemet a város legdélkeletibb pontján, Gilónál hagytuk el, s azon az úton haladunk, melyet Saron tábornok minisztersége idején építettek. Az út úgy lett megtervezve, hogy közvetlen összeköttetést létesítsen az ebben az irányban fekvô, 1967-ben elfoglalt területek telepeivel anélkül, hogy a könnyen és bármikor veszélyessé váló arab falvakat és városokat érintené. Ezt a tervet maradéktalanul megvalósítandó, kisebb hegyek egész sorába kellett alagutat vájni, mert a hegyeket sûrûn lakják. Egyik követi a másikat, mintha Svájcban járnánk.
Mint Izraelben – az autópályákat leszámítva – mindenütt, idôrôl idôre az ember útszûkülethez ér: táblák figyelmeztetnek jó elôre, majd sakktáblaszerûen elhelyezett betontömbökhöz érünk, amik egészen lelassult kanyargásra kényszerítik a kocsit. Az út két oldalán békésen cigarettázó katonák téblábolnak sisakban és golyóálló mellényben, egészen közel hajolnak az autó üvegéhez, benéznek, odavetnek valami tréfás megjegyzést, vagy csupán intenek, hogy haladj tovább. De a hátuk mögött felállított ôrbódét betonlemezek és felhalmozott homokzsákok védik, az ilyen átmenôpontokon gyakori a terrortámadás. Ez utóbbival függ össze az a tanács, amit még „kezdô” koromban kaptam Izraelben, s ami így hangzott: soha, semmilyen körülmények közt ne vegyél fel stoppost, mert nem tudhatod, nem arab-e, és nincs-e nála fegyver. Akkor se vedd fel, ha izraeli katona, noha az utak mindig tele vannak szabadságra stoppoló katonákkal, és gyakorlatilag minden izraeli felveszi ôket, hiszen ô is így igyekezett nemrég még haza vagy vissza a laktanyába. De te nem vagy izraeli, és nem biztos, hogy rájössz, ha az egyenruha nem valódi, hanem valamelyik „military shop”-ban vásárolták. A veszély persze kölcsönös: feszültebb idôkben a rádióban és a televízióban tanácsolják el a katonákat az autóstoptól. Hazafelé tartó fiatalok meglehetôsen gyakran tûnnek el nyomtalanul, s évekkel késôbb száll ki a rendôrség a foglyul ejtett terroristát kísérve, hogy az megmutassa, hol rejtôznek a katonák földi maradványai. S végül a legnyomasztóbb tanács: ha azt látod, hogy az út szélén elromlott vagy összetört kocsi vesztegel, mellette akár sebesültekkel, ne állj meg segíteni. Hajts tovább, perceken belül úgyis szembetalálkozol egy járôrkocsival, nekik szólj. Ne próbálj eligazodni a rendszámon, bármilyen jól ismered is már az izraeli és a megszállt területek rendszámait. Azt is lehet venni vagy szerezni. Mindezt persze csak azért, mert nem vagy izraeli. Ôk jobban tudják, mit lehet megkockáztatni, és mit nem. Meglepetések persze ôket is érhetik: nemrégiben egy gyanútlan fiatal beszállt egy lestoppolt kocsiba, mert látta, hogy kaftános-pajeszos ultraortodoxok ülnek benne. Röviddel késôbb kalapácsokkal támadtak rá, de súlyos sérülésével sikerült kiugrania a robogó autóból. Pár hétre rá az izraeli rohamrendôrség rajtaütött a megszállt területek egyik iszlám egyetemén. Az épületben nagy tömegben találtak raktáron izraeli rendôri és katonai egyenruhákat, valamint felhalmozva ultraortodox viseletet, álszakállal és álpajesszal. Nagyobb buszállomások közelében azóta gyakran látni fegyveres katonákat és civileket, akik a szabadságos katonák számára állítják le a kocsikat, igazoltatják a benn ülôket, beültetik a stopposokat, és felírják a rendszámot.
Egyik nap egy véletlenül Kelet-Jeruzsálembe tévedt asszony autójába szálltak be hárman erôszakkal egy piros lámpánál. A háromgyerekes nônek már a város nyugati felében sikerült fényszórójával jeleket adnia, mire rendôrkocsik eredtek a nyomukba, és üldözni kezdték. A feldühödött terroristák – a város határának átlépésekor – agyonlôtték a nôt, és a holttestet kihajították a kocsiból. A hosszú hajszától kimerült rendôrök megkönnyebbülten álltak meg: vége a tüzelési tilalomnak. Páncéltörô rakétát lôttek a menekülô kocsiba. Ezek – a világsajtóba többnyire be nem kerülô, de mindennapos – történetek eredményezik aztán, hogy feszültebb idôkben valamelyik szabadságos katona például tüzet nyit a szerinte gyanúsan viselkedô tejeskocsira, amelyet egy arab vezet.
Egyébként éppen Smuéléktól sikerült megérdeklôdnöm, mi is az a kis szürke fémkorong a mikrobuszuk tetején, amit elég gyakran látok személyautók motorházán vagy csomagtartóján is. A készüléket – csekély összeg ellenében – mindenkinek felszerelik, magyarázták, aki megszállt területen él. Ha baj van, beszélned sem kell rajta, elég, ha mikrofonra emlékeztetô végzôdését a mûszerfalon a kezedbe veszed, és megnyomsz rajta egy gombot. Az Izrael fölött mozdulatlanul álló mûhold azonnal értesíti a legközelebbi katonai egységeket, ki nyomta meg és hol. Nyomban megkeresnek. Smuél felesége, Lea meséli kacagva, hogy egy alkalommal a legkisebb gyerekeit vitte a kisbuszukon, amikor kipukkadt az egyik kerék. Nem volt elég ereje ahhoz, hogy leszerelje. Sokáig várta, hátha arra jár egy telepes kocsija, de nem jött senki. Messzirôl figyelve az arab falvakat, fokozatosan ideges lett, ebben a családban senki nem jár fegyverrel. Végül megnyomta a szóban forgó gombot. Kisvártatva fülsiketítô zúgással megérkezett egy helikopter, s a fejük fölött lebegve hangosbeszélôn lekiáltottak belôle, hogy mi a probléma. A zajtól csak mutogatni tudta. Erre a helikopter leszállt, a katonák kicserélték a sérült kereket, majd bosszankodva elrepültek.
A telepek felé vezetô utat arab kocsik is használják. Nem csak a rendszámról lehet ôket felismerni. A legjellegzetesebb kép: irdatlan méretû, régi évjáratú Mercedes, legalább háromszor annyi emberrel teletömve, mint ahányan beleférnek. A betlehemi elágazástól kezdve nem látni ôket többé, magányosan száguldunk a varázslatos hegyi tájban. Szelíd halmoknak álcázott mogorva sziklák egyre dúsabb növényzettel. A Holt-tenger felé vezetô úttól eltérôen errefelé nem sivatagosodik a táj, hanem mind derûsebben csábító, és mind otthonosabb. Az ember nehezen küzdi le a kísértést, hogy megálljon, kiszálljon s csak úgy ráérôsen és védtelenül álldogáljon a kis fügeligetek között, az útépítésbôl itt maradt hatalmas, vörös sziklakoloncok árnyékában. De a vidék mosolyába szorongás is vegyül, tovább kerülgetjük a hegyeket. Jobbról és balról táblák jelzik Gus Ecijon városkáit, aztán végre két egymást követô bal kanyar után feltárul elôttünk Efrat.
A hegyoldalt végig álomszerûen szép, fehéren virító családi házak borítják, köztük az utcácskákat színes kövezet fedi. A belsô forgalom csekély, a sokat sejtetô körforgalmú tér valami közlekedési gyakorlatra berendezett makett benyomását kelti. Smuélék imponáló méretû emeletes házban laknak, melybôl az egész család boldogan elénk özönlik. A derûs és kiegyensúlyozott, sokgyermekes, vallásos család melegsége szétárad az utcán. Ezen a felhôn lebegünk be a házukba, de közben észreveszem, hogy valamit vizslatnak és nem értenek. A jelek késôbb egyre szaporodnak. Már korábban, Jeruzsálemben volt egy érthetetlen telefonbeszélgetésünk. Smuél megkérdezett:
– Mennyi idôsek a gyerekeitek?
Megmondtam. Mire ô:
– Szóval lehetnek egy szobában?
Azon tûnôdtem, melyikünk nem érti a másikat az én nyelvi nehézségeim miatt.
– Hát, voltak már egy szobában – próbáltam viccelôdni.
Nevetés. Most meg a fiaink jelentik, hogy az ôket a házon végigvezetô fiú, Chaggaj az egyik szobára azt mondta nekik: ez a tiétek. A fiam szerint talán azért, mert a szobában áll egy számítógép. Rajtam ugyan átsuhant, hogy sábeszkor nem lehet bekapcsolni, de aztán vállat vontam, és nem szóltam. Biztosan félreértés.
Kora este az összes gyerek körbevezet bennünket a településen, megmutatnak minden imaházat, jesivát, iskolát, a különösen gazdagra tervezett villákat, valamint a városka legváratlanabb pontjain található, körbekerített, parányi szôlôskerteket. Ezek a környezô falvak arab lakóiéi, magyarázzák. Mikor visszatértünk ide, ez mind az övék maradt. A város megvenné tôlük, de a PFSZ megöli azt, aki zsidónak ad el földet. Így hát sóhajtozva bejárnak ide megmûvelni. Elég jó velük a viszony. A közvetlen közelben nincs ellenséges falu. A távolabbiakkal már bizonyára nem ez a helyzet. Mikor az ô kisbuszukon tartunk Herodion felé, s áthajtunk az egyik arab falu fôutcáján és a házaik elôtt rezzenéstelenül ülô férfiak közt, Ynon halkan odaszól franciául az apjának: hajts kicsit gyorsabban, ez a lassúság provokálja ôket!
A közeli imaházban tartott istentisztelet után visszatérve a szombat esti lakoma minden várakozásomat felülmúlta. Megszámlálhatatlan fogást ettünk, és énekeltünk végig, ima közben is folyton mosolyog mindenki. Közben lassan elfáradunk, nekem pedig mind nyomasztóbban hiányzik a dohányzás.
– Kérdezd meg tôlük, nincs-e kedvük megint sétálni – javasolja Liza.
Megkérdezem.
– Inkább holnap – válaszolják. – Mi ilyenkor tanulni szoktunk. Az utóbbi idôben leginkább Majmonidészt. De ha neked inkább van kedved máshoz, olvashatunk akár Nietzschét is.
Zavarban vagyok, nem értem a helyzetet. Késô van, és úgy látszik, folyton félreértjük egymást. Nyilván a kimerültségemtôl. Szeretnék valami tréfával állni fel az asztaltól, de héberül nem tudom azt mondani, hogy például „mi most a távozás hímes mezejére lépnénk”. Kínomban olyanokat próbálok mondani, hogy „eltávoznánk”. Valamit ôk sem értenek, három nyelven sugdolóznak. Mi a negyediken. Közben egymást bámuljuk, és mosolygunk. Végül, úgy látom, náluk születik meg a döntés, és Smuél egész családja képviseletében megszólal:
– Attól tartok – kezdi óvatosan –, hogy egy, a különbözô kultúrák közti félreértés egy sajátos esetével állunk szemben. Ti hogyan értettétek ezt a mai meghívást?
– Erev sábeszra – válaszolok. – Péntek esti vacsorára.
– Értem – mondja –, sejtettem – miközben egész családja dülöngélni kezd a nevetéstôl. – Már amikor kiszálltatok a kocsiból, akkor sem értettük, hol vannak a holmijaitok, de aztán azt gondoltuk, valamiért csak késôbb akarjátok behozni a pizsamákat, törülközôket meg mindent. Mi ugyanis sábeszra hívtunk meg benneteket, az pedig – akárhogy vesszük is – péntek estétôl szombat estig tart. Természetesen szabadon döntitek el, mit szeretnétek. De mi azt szeretnénk, ha holnap estig lennétek a vendégeink. Mindennel el tudunk látni benneteket, itt tudtok maradni.
Megfeszülten gondolkodom, milyen kritériumok alapján döntsek. Aztán meglelem a megoldást.
– Nagyon köszönjük. Mi most kisétálunk Lizával a ház elé, én elszívok egy cigarettát, és kint megbeszéljük a dolgot.
A hátsó gondolatom egészen egyszerû volt. Ha beleegyeznek abba, hogy sábeszkor egy ortodox kisvárostól körülvéve, a házuk kapujában dohányozzak, akkor nincs okunk rá, hogy megbántsuk ôket, és hazamenjünk. Hihetetlen örömmel egyeznek bele, kikísérnek, még azt is megvárják, amíg rágyújtok. Kettesben maradva Lizával, hosszú perceken át idézzük fel – a nevetéstôl könnyek között –, hány és hány alkalom mellett mentünk el mindannyian vállvonogatva, amikor kiderülhetett volna, mit és hogyan értünk kölcsönösen félre. Késôbb odabent már mindannyian együtt soroljuk az értetlenségek fontosabb csomópontjait, a gyerekek különösen élvezik. Mikor végül fölvetjük, hogy Liza fiának le is kellene mondania egy holnapi programját, nem minden habozás nélkül, de felajánlják, menjen le az alagsorba telefonálni. A barátságnak ez a gesztusa szíven ütött: a barátság még házon belül is erôsebbnek bizonyult a szombatnál.
Amikor kerek egy évvel késôbb Ynon nálam vendégeskedett Pesten, számomra beláthatatlan tömegû problémát kellett rögtönözve megoldanom, étkezési nehézségein kezdve a közlekedéstôl való szombati tartózkodásáig.
– Ugye, nagyon idegesítelek? – kérdezte egyszer. Rámosolyogtam.
– A ti barátságotok erôsebb volt a szombatnál, az enyém legyen a szövetségese.

Ra’ananán egy reggel kipillantottam a teraszon át a ház parkolójára, és szomorúan láttam, hogy a Fiesta hátsó kerekét elhagyta a lélek, a kocsi a tengelyén áll. Feltettem a helyére a kétségbeejtô állapotban levô pótkereket, és a szomszéd biztatásával, miszerint ha tíz percen belül elérem a gumiszerelôt, megúszom a vállalkozást, nekiindultam. A legrövidebb utat választottam a város ipari övezete felé. Ilyen – viszonylag elkülönülô – övezete itt minden városnak van, erre találhatók egy helyen a legkülönbözôbb szereldék, mûhelyek, a legnagyobb autós bevásárlóközpontok. Már a várost határoló sugárúton hajtottam, amikor a pótkerék szívet rázó dörrenéssel valósággal felrobbant. Tanácstalanul ülve maradtam a napon gyorsan hevülô zöld vasdobozban.
Pár hónappal korábban már történt velem valami hasonló. Akkor a gázpedál szakadt be a lábam alatt éjszaka, a szomszéd városban. Ott kellett hagynom a kocsit az út szélén, és taxival mentünk tovább a vendégségbe, ahová tartottunk. Valami dúsgazdag építési vállalkozó milliókat érô villájába voltunk hivatalosak. Az éjszaka folyamán elpanaszoltam vendéglátónknak, mi történt. Megbeszélt velem egy másnap reggeli randevút a kocsim mellett. Mikor a szakadó esôben másnap taxival odaértem, a taszítóan zöld roncs mellett már ott állt egy akkora Cadillac, hogy eltakarta a mögötte álló földszintes házat. Milliomosom kiszállt mahagóni mûszerfalú limuzinjából, nekivetkôzött, és a szünet nélkül zuhogó esôben egy órán keresztül szerelte elmélyülten a filléreket érô roncsot. Alkatrész híján végül is egy, a csomagtartójából elôvarázsolt horgászzsinórral helyettesítette a gázpedál és a porlasztó közti kapcsolatot.
– Honnan értesz te ilyesmihez? – kérdeztem.
Miközben a fejét szárítgatta, felnevetett.
– Én még az állam elôtt érkeztem ide. Éveken át abból éltem, hogy a Negevben roncs traktorok darabjaiból raktam össze használhatókat. Késôbb ugyanezt csináltam tankokkal. Na gyere, hazakísérlek, nehogy útközben megint történjen valami.
Lépésben hazakísért, egész úton mögöttem jött. Mikor lefordultam a házunk parkolója felé, a dudájával búcsúzott. Soha többé nem találkoztunk.
Ezúttal azonban kerék és vendéglátó híján sejtelmem sem volt, mihez fogjak. Mit csinálna most a helyemben egy izraeli? – töprengtem. Azt tudom, hogy mit mondana: jihje be-széder (rendbe jön). Azt már valóban megfigyeltem, hogy Izraelben mindenféle arccal találkozik az ember, csak határozatlannal nem. Távol tôlem, a legbelsô sávban olykor elszáguldott egy-egy autó a pálmák mellett, de az út egyébként kihalt volt. Határozott, izraeli mozdulatokkal törölgettem izzadó homlokomat, de éreztem, hogy ez a határozottság foszladozóban van.
Nem tudom, mennyi idô telhetett el. Egyszer csak, mikor a visszapillantó tükörre esett a tekintetem, azt láttam, hogy egy lenyûgözôen ócska, óriási Volvo állt be mögém a buszmegállóba. Mozdulatlanul állt, senki nem szállt ki belôle. Egy idô múlva értetlenül kihajoltam az ablakon, és hátrafordultam. A Volvo vezetôülés felôli ablakán ekkor kinyúlt egy kéz, és ellentmondást nem tûrô határozottsággal magához intett. Kiszálltam, és hátramentem. A kocsiban ott ült Osztap Bender, a nagy kombinátor. Barnára sült, hatalmas termetû, tagbaszakadt férfi. Mikor mellé értem, pillantást sem vetett rám, a kocsimat méregette, és egy gyufaszálat rágcsált. Hosszas hallgatás után, ami közben én félszegen várakoztam, a gyufaszál mellôl vetette oda a kérdést, de továbbra se nézett rám.
– Miért nem teszed fel a pótkereket?
– Mert nincs – válaszoltam.
Újabb hallgatás következett. A furcsa az volt, hogy egy pillanatig sem éreztem, hogy ráérne. Szüntelenül sietô ember benyomását keltette, csak számomra átláthatatlan volt, mikor miben siet. Most éppen mérlegelt valamit. Hirtelen kiszállt, elindult az autóm felé, és közben hátravetette:
– Te adsz nekem ötven sékelt, elintézzük, és visszahozlak.
Közben már neki is látott leszerelni az ellapult kereket.
– Sok – mondtam határozottságot színlelve, de éreztem, hogy nemigen van választásom.
– Nem sok – mormogta percekkel késôbb, miközben mindkét sérült kereket bedobta a Volvo hátsó ülésére.
Beültem mellé, mindenféle zöldséges- és gyümölcsösládák közé. Most nézett rám elôször, miközben indított. – Honnan vagy? – Megmondtam. Olybá tûnt, mint aki az ország nevét már hallotta, de hogy merre van, az nem érdekli. – És mióta vagy az országban? – Itt megelégeltem, hogy mindig ô kérdez, és visszakérdeztem. – Te ki vagy?
– Ani number one ba-arec (én vagyok a number one Izrael földjén) – válaszolta, a külföldi kedvéért angol szavakat is használva. – Líbiából jöttem.
És ettôl a pillanattól fogva – késôbbi elválásunk pillanatáig – olyan valószínûtlen és ellenállhatatlan szózuhatagot árasztott rám, hogy már csupán azokban a ritka és röpke szünetekben volt alkalmam feleszmélni, amikor éppen valami gyors kérdést intézett hozzám. Beszédének áradatát hol értettem, hol nem. Idôrôl idôre az volt a benyomásom, hogy versben beszél, kihallottam belôle a rímeket. Fogalmam nincs, mennyi volt az idézet abban, amit mondott, néha mintha egész prófétai bekezdések rémlettek volna elô bibliai áradású szavai közül. Háborúról és békérôl, árulásról és megbocsátásról, bûnrôl, szentségrôl és hitszegésrôl volt szó. Beszédének tajtékzó hullámai minduntalan összecsaptak a fejem felett. Mindeközben mintha egy töredékes önéletrajz foszlányai is fölrémlettek volna. Nem minden büszkeség nélkül adta a tudtomra, hogy soha nem járt semmiféle iskolába, olyan, amilyennek született. Miután nyilvánvalóan egy bolonddal hozott össze a sors, próbáltam felmérni az esélyeimet. Hirtelen áttért prózára:
– Te mit csinálsz? – kérdezte.
Valamikor Jeruzsálem ultraortodox haszidjaival ennél a kérdésnél szoktak volt a beszélgetések elakadni. Nem értették, mikor azt mondtam, hogy filozófiával foglalkozom, és az érdeklôdés is nyomban eltûnt az arcukról. A líbiai azonban – nagy meglepetésemre – a vállamra tette hatalmas kezét, és félreérthetetlenül vigasztaló hangon megérdeklôdte tôlem, mi az, hogy filozófia. Mindmáig büszke vagyok rá, hogy három héber tômondatban összefoglaltam neki azt, amivel Majmonidész egy életen át veszôdött.
– És mondd, ebbe a politika is beletartozik? – döbbentett meg kérdésével, amibôl kiderült, hogy megértette. – Mert akkor kollégák vagyunk – ölelt magához, és a vállamat lapogatta. Újból kifeszítette fölém roppant monológjának ívét. A verses részekre most már nem nagyon ügyeltem, feladtam megértésük reményét, de a prózából világosan kihallottam, hogy a kormányt korholja. Nem a szó modern értelmében politizált, Rabin és Peresz neve bibliai-apokaliptikus képek közé ékelôdött a száján.
– Mit jelent az, hogy területet békéért? – tette fel szónokiasan a kérdést. – Hiszen az Ígéret Földje nem más, mint Isten Országa! Békét pedig egyedül ô ad az ô fenséges magasságából. Kivel akarnak ezek csereberélni? Isten földjének területébôl akarnak adni Isten békéjéért? Hiszen ennek semmi értelme! Hogy lehet alkudozni valamirôl, ami nem is a miénk? Megmondatott: „Mert enyém a föld, és ti csak vendégek vagytok rajta!”
– Azt akarod mondani, hogy Rabinék árulók? – kérdeztem.
– Nem, de ostobák. Nem értik, mirôl szól ez a történet – válaszolta. Közben megérkeztünk a gumiszerelô mûhelye elé. Megállította a kocsit, és hirtelen lángoló szemmel, egész terjedelmében felém fordult:
– Tudod-e te, mi az a Második Szentély?
– Tudom – válaszoltam.
– Az lesz itt – fakad ki keserûen izzó szenvedéllyel. – Leég a Szentély, beomlik a Szentek Szentje, tûz és vér árasztja el Izrael földjét. Szétszóródunk újabb kétezer évre.
Belépünk a tágas mûhelybe, nekem az a benyomásom, hogy a szerelôk zöme arab. A líbiai megáll a csarnok közepén, két karján a két kerékkel, és – amennyire ki tudom venni – ünnepélyes szónoklatban hívja fel a jelenlevôk figyelmét arra, hogy mindannyian rendkívüli jó cselekedet nem várt alkalma elôtt állnak. Minden egyéb munkájukat félretéve megjavíthatják az én gumijaimat, méghozzá olcsón, mert én egy szegény új bevándorló vagyok. Tekintete egyszerre gúnyos és szenvedélyes. Félszegen feszengek az oldalán, legszívesebben felébrednék otthon az ágyamban. A szerelôk ráérôsen közlik vele, hogy jelenleg más munkájuk van. Pártfogóm ekkor leteszi a kerekeimet, határozott léptekkel odasiet hozzájuk, nem mindennapi testi erejével egyszerûen lesöpri munkapadjaikról az éppen javítás alatt álló gumikat, és felteszi helyükre az enyémeket. Közben megállás nélkül beszél, versben szónokol, nem bírom követni. A segédek válaszul félresöprik az én javításra váró gumijaimat, és tovább folytatják eddigi munkájukat. Erre a líbiai körülnéz, talál egy ormótlan fotelt a sarokban, felkapja, a terem közepére dobja, beleterpeszkedik, és mennydörgô szónoklatot zúdít az egész mûhelyre. A hangulat fokozatosan változik. A szerelôk vezetôje közel jön hozzám, és súgva megkérdezi: ki ez?
– Nem tudom – mondom –, csak az imént ismertem meg. Azt hittem, ti ismeritek.
– Életemben nem láttam – válaszolja. – De gyönyörûen beszél!
Közben magam is észreveszem, hogy a szerelôk tátott szájjal hallgatják, miközben a fônökük szépen a kezük alá adja az én gumijaimat. Percek alatt elkészülnek vele, jelentéktelen összeget fizetek.
A líbiai szóözöne már meghitten – és immár tökéletesen érthetetlenül – zsong körülöttem, miközben visszavisz az elhagyott kocsihoz. Az ott izzik még mindig az üres buszmegállóban. Fürgén visszaszereli a kereket a helyére, a másikat belöki a csomagtartómba. Odanyújtom neki az ötven sékelt, rám se pillant, miközben zsebre vágja. Visszaszáll a Volvóba, a gyufaszál visszakerül a szájába.
– Nagyon köszönöm, és salom – mondom neki.
Lehet, hogy mormogott valamit válaszul, nem hallottam. A motorja felzúg, és egy perc múlva kicsi pontként vész nyoma number one-nak az Ígéret Földje távoli horizontján.

Késô este értünk Akkóba. Az intézet által bérelt busz a sötét és kihalt kikötô mellett állt meg. Itt kell várnunk valakire, aki késik. Téblábolunk az újságokat hempergetô hûvös szélben, van, aki vissza is száll a buszra. A kikötô túlsó, kivilágítatlan vége felôl magas termetû ember közeledik, hosszú botjára görnyed. Egyszerre derül ki, hogy ôt várjuk, és az is, hogy csak játssza a botra támaszkodást. Földig érô, sötét színû teveszôr lepelbe burkolózik, melyet miközben egy padra telepszik, szüntelenül át- meg átrendez magán.
– Machmud vagyok és arab – nevet ránk. Közben idônként a feje búbjától a sarujáig eltûnik a leple alatt. Mikor éppen kibontakozik belôle, látszik, hogy magas, erôteljes fiatalember. A legtöbbünknél jobban tud héberül, és egy cseppet sem rejti véka alá, hogy csúfondáros a viszonya ehhez a nyelvhez: egyszerre beszél is rajta, s a hangszínével mintegy parodizálja is ugyanakkor. Össze is nevet velünk, de közben tartja is azt a távolságot, ahonnan vidáman méreget minket. Úgy beszél héberül, mintha az egy elsilányított arab dialektus volna. Valaki a fülembe súgja, hogy Machmud az akkói arab színház igen híres színésze.
Anekdoták és tréfák peregnek szünet nélkül a szájáról, melyek hol megnevettetnek bennünket, hol nem. Az egész személyiségbôl sugárzik valami mérhetetlen idegenség, amely azonban pillanatról pillanatra parodizálja is ezt az idegenséget. Egy-egy sikerületlen vicc nyomán ajkbiggyesztve, gyermekien folyamodik elnézésünkért, de a tekintete mélyén egy gunyoros villanás mintha azt kérdezné: mibôl gondoljátok, hogy jobbat érdemelnétek ennél? Percek alatt lenyûgöz minket, ahogy viselkedésének ezen a meghökkentôen széles skáláján pörögve táncol fel és alá, a bizalmas mórikálástól egy beduin király büszke könyörtelenségéig, s amellyel tulajdonképpen viharos gyorsasággal tönkrezúzza azokat a belénk nevelt viszonyulásmódokat, amelyekkel spontánul is fogadni tudnánk gesztusait. Újra meg újra rákényszerülünk, hogy gyorsan és feszengve átgondoljuk, hányadán is állunk vele. Néha szelíden és alázatosan pillant fel ránk, miközben kézfejének parányi mozdulatával jelzi: egyáltalán nem akarok jóban lenni veletek, ti se erôlködjetek. Áradó történeteivel mintegy az Ezeregyéjszakát is parodizálja, miközben a várost és történetét is megmutatja nekünk. Ahogy végigvezet minket az immár kizárólag arabok lakta óvároson, számtalanszor kiderül, hogy mindenhol ismerik. A csókolózó szerelmespároktól a kábítószerrel kereskedô csavargóig mindenkit azonnal bohóckodva utánozni kezd, mihelyt meglát. A kicsúfoltak arcán csak addig látszik harag, amíg fel nem ismerik. De addigra már Machmud bennünket parodizál ôelôttük. Tulajdonképpen folyton nevetünk, hol kelletlenül, hol nem. Gyermekkorának zsidó játszótársairól mesél meghatott hangon, akiket már sok éve nem látott, majd fölényesen érezteti velünk, mennyire rendjén való, hogy az óváros arab, illetve az újváros zsidó lakossága immár nemigen érintkezik egymással.
Követhetetlen sikátorokon vezet keresztül, kidôlt-bedôlt mecsetek és keresztesektôl itt felejtett bástyák között, hol botra támaszkodó aggastyánként károgva, hol hûvösen unott idegenvezetôként. A kikötôben egy partra vontatott és fenékkel felfelé fordított halászbárka mellett megesküszik mindenre, ami szent, hogy ez a hajó a Krisztus utáni hatodik századból való, persze azóta fokozatosan minden porcikája ki lett már cserélve, de azért ez még mindig ugyanaz a hajó. Megsértôdik a hitetlenségünkön, és kinevet, amikor a kedvéért elhisszük. Soha nem láttam még ilyet: olyan, mint egy forró lidércláng.
Aztán egy annyira bonyolult, fedett romkertsoron át vezet minket, hogy a negyedik helyiségbe lépve már azt sem tudjuk, az épületen belül vagyunk-e vagy kívül. Az „elôszobának” mindenesetre nem volt teteje, a szoba berendezése fölött a csillagos ég sötétlett. Innen nyíltak a mellékhelyiségek, a túloldalon pedig egy keletiesen berendezett középkori lovagterem. Körös-körül a fal részét alkotó faragott kôpadokra ültet le bennünket, ô maga pedig egy szônyegre telepszik törökülésben. A kôpadozaton párnák, a háta mögött pedig félig átlátszó színpadi függöny. Itt lakom, mutat körbe, miközben egy vidám arcú néger kisfiú helyezkedik el mellette valami olyanszerû dobbal, amilyent csak afrikai ismeretterjesztô filmekben láttam eddig. Fogalmam sincs, tényleg itt lakik-e, vagy csupán itt tartja a „bemutatókat”. Ánizsos forró vízzel kínál bennünket, valamilyen növény levelei áznak benne. Felélénkülünk, mintha erôs kávét ittunk volna. Mindannyiunk tekintete immár szeretettel csügg rajta, mozdulatai azt jelzik, mintha most elfogadná.
– Egy tanulságos történet következik – mondja.
A következô húsz percben egymaga játszik végig egy többszereplôs mesét olyan kifejezôen, hogy a látványra máig jobban emlékszem, mint magára a történetre. A mese lényegében egy ház urának és a ház falában lakó kígyójának a viszonyáról szólt. A gazda mindennap, ugyanabban az idôben forró tejet vitt a kígyónak a hasadékhoz, aki viszonzásul hozott neki egy drágakövet. Egyszer a ház gazdájának valahová messzire el kellett utaznia, és a fiára bízta minden teendôjét. Apja távollétében a fiú még több drágakôre akart szert tenni, és elfogta a tejéért érkezô kígyót. A kígyó azonban halálra marta, és kiszabadította magát. Az apa visszatér, és látja, mi történt. Megtagadja kígyójától a tejet, az meg tôle a drágakövet. Machmud lenyûgözôen és látható élvezettel játszotta el elôttünk a kígyónak és a ház urának a tárgyalásait a lehetséges megbékélésrôl. Végül – mindenki nagy meglepetésére – mégis egyezség születik köztük: a gazda megesküszik, hogy nem áll bosszút a fiáért, a kígyó pedig megesküszik, hogy többé nem mar meg senkit. Minden úgy lesz, mint régen. Machmud ünnepélyes mozdulattal a kígyó elé helyezi az új tejesbögrét, majd mintha eleven lénnyé válna a karja, a ház uraként ráveti magát a tekergô kígyóra, az meg ugyanabban a pillanatban belemar.
– Hát azt hitted – kérdi a kígyó –, elhiszem, hogy lemondasz a bosszúról?
Játékán ámulva és balsejtelmekkel eltelve mosolygunk rá, ô meg vigasztalóan kuncog vissza. Szívesen tûnôdnék mese és valóság viszonyán, ha világosan el tudnám dönteni, hogy az a helyzet, amelyben éppen tartózkodom, melyik a kettô közül. Vajon a játékmester tudja-e?
Befejezésül megtanulunk egy dalt, mondja, az arab kultúra megismerésében az elsô lépés az arab zene. Egy addig észre nem vett zsinórpadlásról jókora árkus papír ereszkedik alá, rajta egy négysoros vers arabul, de héber betûkkel leírva. Ez egy nyolcadik század körüli szerelmes ének, magyarázza, de úgy szerelmes ének, mint nálatok az Énekek éneke. Dervisek énekelték vallásos dalként: ha elég sokáig és jól éneklik, révületbe esnek tôle. Aztán bámulatosan világosan – és nyelvészetileg kifogástalanul – érthetôvé teszi számunkra a szöveget, minden egyes szóról megmutatva, hogyan függ össze az arab és a héber. Gitárt vesz elô, és fél sorról fél sorra haladva, újra meg újra megénekeltetve bennünket, megtanít rá. Egészen eddig azt hittem, hogy az a kifejezés: „fülbemászó” dallam, nem több gyenge metaforánál. Ahogyan azonban Machmud játszotta és énekelte ezt a váratlanul bonyolult, belülrôl többszörösen is megtörô dallamot, a nehezen megjegyezhetôségrôl közvetlenül váltottam át oda, hogy ne tudjam kiverni többet a fejembôl. A végén alig álltam meg, hogy oda ne súgjam a mellettem ülônek: így érezheti magát a furulyától megbûvölt kígyó a kosarában. Machmud már csak kísért bennünket a hangszerén, az egész társaság mámorosan énekelt.
Ekkor vette észre, hogy a köztünk ülô amerikai zeneszerzô, Steve mellett ott hever tokjában egy fúvós hangszer. Egyetlen intéssel elhallgattatott minket, és parancsoló kézmozdulattal elôhúzatta Steve-vel a hangszerét. Egészen lassú pengetéssel újból rákezdett az ének dallamára, Steve pedig óvatosan utánaindult. Tekintetük kölcsönös elismeréssel egymásba fonódott, s az egymást kerülgetô két dallam hosszan visszhangzotta egymást. A két egészen különbözô hang büszkén táncolt a másik körül, egyszer sem értek egymáshoz. Mindkettô sokat rögtönzött, de nem válaszoltak egymásnak: a két dallam önmaga körül forgott, és közben sem a két szólam, sem a két zenész nem vette le egymásról a tekintetét.
Mikor befejezték, Machmud odalépett Steve-hez, mélyen meghajolt elôtte, és ünnepélyesen megköszönte a közös játékot. Jóval elmúlt már éjfél, mire felkecmeregtünk az autóbuszunkra, és búcsút vettünk tôle. Ahogy útnak indultunk szállásunk, egy galileai kibuc felé, az egész társaság a Machmudtól tanult dalt énekelgette. Steve magába mélyedve ült mellettem, azt hittem, alszik. Hirtelen felém fordult:
– Csodálatos alak – mondta. – Csak az a kígyós mese... Hát nem sok jót ígér.
Egyetértettem.

Korábban is jártam már egyszer Akkóban. A keresztesek föld alatti kazamatáinak végigjárása után az egész család kimerülten megebédelt az óvárosban, egy találomra kinézett kicsi arab vendéglôben. A testes, szenvtelen tulajdonos udvariasan, de mosolytalanul szolgált fel parányi, talán ha két asztalt magában foglaló üzletében. Korosabb, méltóságteljes úr volt. Nehezen értettük egymást, ô gyengén tudott angolul, én meg még keveset beszéltem akkor héberül. Mikor felcihelôdtünk, rájöttem, hogy elfogyott a gyufám. A kijárat elôtt hagytam a többieket, és visszamentem az üzletbe.
– Kaphatnék tôled tüzet? – kérdeztem a vendéglôst.
Hosszú pillanatokig nem válaszolt, úgy tûnt, mint aki mérlegel valamit. Mintha nem is egy perccel ezelôtt váltunk volna el a legnagyobb barátságban, kölcsönösen és szertartásosan mindent megköszönve egymásnak. Úgy mért végig, mint aki most lát elôször, és kissé szokatlannak találja a kapcsolatfelvételnek ezt a módját.
– Kaphatnék tôled egy cigarettát? – kérdezett vissza végül megfontoltan.
Pillantásom a pultra esett, amin támaszkodott. Az öngyújtója mellett ott hevert egy frissen bontott cigarettacsomag. Újra a szemébe néztem, állhatatosan és higgadtan figyelt. Vajon mirôl szól ez a történet? – kérdeztem magamban. Arra akarna figyelmeztetni, hogy ingyen még egy gyufaszálat sem ad? Aztán elôhúztam a dobozomat, és megkínáltam belôle. Udvarias mozdulattal meggyújtotta mindkettônk cigarettáját, és csak álltunk egymással szemben.
– Te akkói vagy? – törtem meg feszengve ezt a szertartásos álldogálást.
Barátságosan bólintott, majd visszakérdezett. Hosszú hallgatásoktól meg-megszakítva váltottunk egymással néhány jelentéktelen mondatot, miközben végigszívtuk a cigarettánkat. Végül barátságosan kezet szorítva elváltunk.
Odakint aztán eltûnôdtem rajta, mi is volt ez az egész. Talán az, hogy pénzért ettünk a vendéglôjében, az számára az üzleti viszony természetes része volt. Ez a kapcsolat azonban maradéktalanul lezárult azzal, hogy kiléptem az üzletébôl, és betettem magam mögött az ajtót. Újbóli megjelenésemmel és azzal, hogy most kértem valamit, és nem vásároltam, merôben új kapcsolatot kezdeményeztem vele. Ha minden ellentételezés nélkül egyszerûen csak tüzet adott volna, az még a megelôzô, üzleti viszonyunk folytatásának tûnhetett volna, a fizetett kiszolgálás részének. Vagy olyan gesztusnak, amelyre – lévén sem a családjához, sem a népéhez nem tartozom – nem szolgáltam rá, és még azt hihetném, hogy nekem ez is jár. Végül is nem zárkózott el a barátkozástól, de minden lehetséges bizalmasságnak elvágta az útját azzal, hogy még a gesztust is a kölcsönösséghez kötötte. Idegen világok jól teszik, ha találkozásaikat megformálják.
Mert valóban idegen világok. Egy baráti párral egyszer kiautóztunk a Júdai-sivatagba, és kerestünk a Holt-tenger mentén egy olyan partszakaszt, ahol nem kell fizetni, de mégis akad néhány zuhanyozó. Ez létfontosságú, különben percekkel a fürdés után az emberre rádermed a recsegve töredezô sókéreg. A víz menti köveken üldögélve hol a túlparti Jordánia rózsaszínû sziklaormait bámultam – a bibliai Moáb hegyeit, valahol arra van Mózes ismeretlen sírja –, hol a sekély vízben gyermekeiket elôttem lubickoltató arab asszonyokat. Tetôtôl talpig sötét köpenyeikbe burkolózva, csak bokájukig gázoltak a meleg hullámokba, s valahányszor a gyerekek a mélyebb részek felé igyekeztek volna, ahol egy sereg arab férfi fürdött klottnadrágban, visszaparancsolták ôket. A fekete köpenyek bársonyosan fénylettek a verítéktôl.
Hirtelen egy egész sereg izraeli katonafiatal lepte el a partot. Már a tenger felé való futtukban lehányták magukról az egyenruhájukat, s rögtönzött gúlába halmozták fegyvereiket. A lányok egyenruhája alól parányi fürdôruhák bukkantak elô, aranybarnára sült bôrük ragyogott a fényben. Néhányan visszamaradtak a parton, a ruha- és fegyverhalmok mellé telepedtek, s kezüket az ölükbe ejtett géppisztolyokon nyugtatva a tengernek félig háttal helyezkedtek el. Késôbb váltották egymást a fürdôzôkkel. Én is megfordultam, hogy lássam, mi osztja meg figyelmüket a Holt-tenger és a partvidék között.
Közvetlenül az ellaposodó part mögött középmagas, napégette sziklaperem húzódott hosszan, ameddig csak elláttam. Végig a tetején, szorosan egymás mellett fiatal arab férfiak kuporogtak guggolva, éhes tekintetüket el nem mozdítva az egymást fröcskölô, csaknem meztelen katonalányokról. A két világ között forrón megállt a levegô, a pillantások kései némán izzottak.
Eszembe jutott, hogy nem sokkal korábban az egyetemen hosszan beszélgettem egy ott tanuló magyar lánnyal. Elpanaszolta nekem, hogy beleszeretett egyik arab diáktársába, de csak titokban találkozgatnak, és nem nagyon tudja, mitévô legyen. Megígértem neki, hogy kikérdezem néhány – etnikailag teljesen elfogulatlan – izraeli barátomat, akik nálam jobban kiismerik magukat a lehetôségek között. Két emberrel beszéltem. Mindkettô szó szerint ugyanazt válaszolta, miután mély részvétüknek adtak kifejezést. Ha ez tényleg szerelem, vagyis megéri az áldozatot, mondták, akkor vándoroljanak ki az Egyesült Államokba, házasodjanak össze, és neveljenek gyermekeket. De itt ne maradjanak.
Ezt követôen a lányt jó darabig nem láttam. Mikor újból találkoztunk, röviden elmesélte a folytatást. A fiú, aki egy igen jómódú arab kereskedôcsalád sarja volt, családja nevében – mint jövendôbelijét – meghívta magukhoz egy hétvégére, egy Földközi-tenger menti faluba. Végtelen kedvesen és barátságosan bántak vele, úgy érezte, a család teljesen befogadja. A lányt a politika sosem érdekelte, ezért gond nélkül hagyta figyelmen kívül azokat a megjegyzéseket, melyeket a család tagjai tettek olykor a közelben folyó izraeli városépítkezésekre: csinálják csak, nekünk építik, mi lakunk majd benne, ha mind eltakarodtak innen. Arra azonban már nem tehette meg, hogy ne figyeljen fel, hogy a családot – számára váratlanul – egyenesen örömmel tölti el az ô zsidó volta. Félreérthetetlen volt, hogy valamiképpen Izraelre mért vereségként élik meg, hogy a fiuknak „zsákmányolni” sikerült egy lányt „azoktól”. Amikor óvatosan felvetette a kérdést, hogyan fogadnák, ha történetesen a család egyik leánysarját akarná elvenni egy izraeli férfi, minden teketória nélkül a tudtára adták, hogy megölnék. Késôbb lementek fürdeni a tengerhez, ahol a fiú szelíden megjegyezte, hogy természetesen a házasságkötésük után ilyen fürdôruhában erre soha többé nem kerülhet sor. A házasság végül elmaradt.

Mikor elhatároztuk, hogy lemegyünk néhány napra Eilatra, valaki figyelmeztetett, el ne mulasszuk megnézni Timnát. Fogalmam sem volt, mirôl beszél, de nagyon meggyôzô volt. Amikor a térképet nézve kiderült, hogy Timna mintegy huszonöt kilométerre van Eilattól északra, rábólintottam. Izraeli barátaim utasítását követve kocsit béreltünk. Egybehangzó véleményük szerint az én Fiestámmal semmi szín alatt nem szabad elhagyni a civilizáció területét, márpedig itt az út nagy része sivatagon át visz. A mûszaki hiba nem tartozik a megengedhetô kockázatok közé.
Ra’ananától indulva délnek Gáza irányába az út eleinte ismerôs volt. Egyszer már vezettem erre egy bérelt kisbuszt, amikor még nem tudtam, hogy az autórádiónak mindig szólnia kell. Akkor még nem szólt, nem is igen értettem volna. Ezért nem hallottam, hogy a gázai keresztezôdésnél terrortámadás történt, és hogy a forgalmat a rohamrendôrség irányítja. Az engedélyezett sebességnél jóval gyorsabban száguldottunk, de hát messzirôl láttam, hogy a keresztezôdés lámpái zöldet jeleznek. Így nem csökkentettem sebességünket, amikor egyik pillanatról a másikra rádöbbentem, hogy az elôttem torlódó jármûtömeg nem az elôzésemre várva cammog, hanem mozdulatlanul áll. Olyat fékeztem, mint aki személyautót vezet. A busz hátulja kitört jobbra, rémülten visszaengedtem a féket. Újra rátapostam, most balra tört ki. Közben kikerülhetetlenül repültünk egy tankot szállító, hihetetlen méretû nyerges vontató fara felé. A legutolsó pillanatban fedeztem fel, hogy a tôlünk jobbra elhelyezkedô sávban akad egy lyuk a kocsik közt. Átrántottam a buszt, és mire sikerült megállítanom, már túlcsikorogtunk a tankszállítón. Jó háromnegyed órát kellett vesztegelnünk, míg elöl a fölrobbant roncsot elszállították a halottakkal és sebesültekkel együtt, de ez most kapóra jött. Egy darabig nem tudtam volna vezetni a remegéstôl.
Az ember a mindjobban fogyatkozó növényzettôl fedett dombsorok közt száguld Beér Seváig, a „Negev kapujáig”, a városon belül aztán keletnek fordul, és elkezd átvágni a sivatagon. Izraelben nincs homoksivatag: a löszsárgától az ázottszürkén át a véres bronzszínig terjedô kôkolosszusok sziklasivatagai váltják egymást. Nehéz sivatagi szerpentineken kell átvezetni, autó csak ritkán jön szembe. Semmibe veszô, aszfaltozatlan keresztutak mentén elvétve elhagyott buszmegálló, mellette kimondhatatlan magányú, néma telefonkészülék. Az ember tudja, hogy az egész világ hívható róla, de most a gép világidegen hallgatása a sivatagéra hasonlít.
Az út Dimona mellett visz az Aravai mélyföld felé tovább. Hosszú-hosszú kilométereken keresztül haladunk el az atomreaktort rejtô pusztaság mentén, mindvégig szögesdrót, a ritka oszlopokon semmibe révedô kamerák. Mintha semmi nem volna a drótkerítésen túl: sivatagot választ el sivatagtól. Aztán az életveszélyesen kanyargó, szûk hegyi utak újabb meg újabb magaslatokig vezetnek fel, s egy utolsó hajtûkanyar nyomán irdatlan mélység tárul fel odalenn: valahol a világ alján a ködös fényben ott kéklik a Holt-tenger. A sivatagi hegyek ormaitól a Holt-tengert Eilattal összekötô mélyútig a szerpentin olyan gyorsasággal ereszkedik, mintha repülôvel süllyednénk a leszállópálya felé. Amikor az utolsó kôomlások közül az ember elôbukkan, hogy ráforduljon az aravai útra, balról irányjelzô táblára esik a tekintete, rajta a felirat: „Szodoma 8 kilométer”. Miközben sebesen az ellenkezô irányba kapom a tekintetemet, nehogy Lót feleségéhez hasonlóan én is sóbálvánnyá meredjek e tábla láttán, egy másik, ugyanilyen meghökkentô útjelzés ötlik fel bennem. Ha az ember fenn északon, a galileai hegyek irányából, Cfát felôl ereszkedik le a Kineret tava felé, az egyik elsô tóparti útjelzés, amit megpillant, így szól: „Genezareth Beach”.
Aztán délnek fordulunk, és belemerülünk a sivatagba.
Sokszor és sokféleképpen találkoztam már a természetnek ezzel az arcával, amely lélekben legközelebb a világnak ahhoz az elmulasztott pillanatához áll, amelyben Van Goghnak nyílott volna alkalma a Holdon állva festeni azokat a saját lángjaiban csavarodó tájképeit. Bármennyire különbözik is egymástól a Negev és a Júdai-sivatag, emlékeimben egybevegyülnek, kivált legutolsó ottjártam óta. Erre az útra csak néhányan jelentkeztünk. A Vádi Kelten, aztán Jerikón, a Palesztin Autonóm Területen keresztül visz minket a busz, s végül Qumrántól nem messze tett ki bennünket.
– Aki tudni szeretné, milyen is voltaképpen a sivatag – magyarázta vezetônk –, annak egyedül kell benne maradnia.
Fölényesen visszamosolyogtam, hiszen én már sokszor jártam ezekben a pusztákban, itt, Qumránban is többször voltam. Igaz, egyedül még soha. Utasítására szétoszlottunk: kinek-kinek addig kellett magányosan gázolnia a tájban, míg el nem tûntünk egymás szeme elôl. Mikor már senki nem látott senkit, azt csináltunk, ami csak jólesett. De legalább két óra hosszat tilos volt jelentkeznünk a találkozóhelyen.
Olyan forróság nem volt, hogy tartanom kellett volna afféle balesetektôl, amilyen néhány évvel korábban ért errefelé két izraeli katonát, akik egységüket elveszítvén, megszakítás nélküli erôltetett menetben akarták beérni a többieket. Hiába volt megfelelô mennyiségû italuk: nem próbáltak idôrôl idôre árnyékba húzódva dermedni mozdulatlanná. A vizsgálat utóbb azt állapította meg, hogy mindketten hôháztartásuk hirtelen összeomlásába pusztultak bele.
Én csak arra ügyeltem, miközben a kôgörgetegeket kerülgetve aláereszkedtem a vádikba, majd lihegve kaptattam felfelé a túloldalukon, hogy bármerre tartsak is, az a bizonyos qumráni sziklatetô mindig maradjon a látóteremben, amelyiken messzirôl is ott sötétlenek a tekercseket rejtô barlangszájak. Ahogy távolodtam tôle, mindjobban emlékeztetett egy ôsz hajú óriás összeszorított szájú arcára, aki a világ felé vak barlangszemmel végérvényesen az égnek szegi boltozatos sziklahomlokát. Aztán egyszer csak teljesen egyedül voltam. Végtelen csend mindenfelé. Különös módon nem a táj hallgatásából áradt ez a csend. Pontosabb, ha azt mondom: rajtam kívül két óriás volt még mindent betöltôen jelen. Az önmagába merült vég nélküli kôtáj, és tôle leheletnyire elkülönülten, de minden hajlatát, horpadását és kiszögellését nesztelen mozdulattal, odasimulón követve – a csend. Majdnem összeértek, de nem váltak egy lénnyé.
És ebben a két magányosan eltöltött órában valóban megtudtam valamit a sivatagról. Valahányszor autón vagy ha gyalogosan is, de társasággal jártam benne, igaznak tûnt az a közkeletû elképzelés, mely szerint a sivatag – szemben mondjuk a tengerrel – valami roppant, mozdulatlan kiterjedés, amelynek a felületén parányi lények: jármûvek, állatok vagy emberek mozognak. Ha azonban az ember magára marad, ha önmagát mint vonatkoztatási rendszert senkivel és semmi mással nem osztja meg többé, a sivatag kôóceánja egyszerre hullámzani kezd: ha megállok, mozdulatlanná dermed, ha mozdulok, velem moccan. Elôrehajlok, és a rozsdaverte kolosszusok a hátsó lábukra ágaskodnak. Félrekapom a tekintetemet, s a szemem sarkából látom, ahogy a visszacsapó fehér sziklatajték lesbôl zúdulna rám, ha pillantásom meg nem állítaná. Ha lelassulok, a szörnyetegek szunnyadó tornyokká bénulnak. Magasan fölöttem, a toronysisakok közt vöröslô kôfoszlás: a vádi haragtól tátott torkában visszafojtott vízesés. A tavaly téli gyilkos áradat nyomait a szirtek koszos elszínezôdése jelzi: ôszülô repedések, alig behegedt, alvadt hasadékok. Szelídsárgás hajlatok szöknek föl barnásfekete bosszúormokká. Minden moccanásodra mozdulat felel. Együtt mozog veled, behorpad és hullámokat vet, semmi nem veszi le rólad a tekintetét.
Michelangelo híres mondásán töröm a fejem. Ô azt mondta, a kôtömb mélyén ott rejtôzik a szobor, s a mûvész vésôje csak segíti, hogy elôbukkanjon. Valami ott rejlik a sivatag sziklarengetegének a mélyén is, valami emelkedik és süllyed, fölgyûrôdik és megfeszül, színét veszti, és sötét görcsökbe torlódik, elô akar jönni – és nem segít neki senki.
Madárraj húz el a fejem fölött. Mozgásuk megtévesztôen olyan, akár a halrajoké a tengerfelszín távoli égboltja alatt: az egy irányba tartó raj a levegôben hirtelen megtorpan, majd szinte átmenet nélkül folytatja útját az ellenkezô irányba, mintha egy láthatatlan kéz a raj egészével integetne. Eszembe jut, mikor egyszer Maszada rettentô erôdkolosszusának párkányáról néztem alá ugyanebben a sivatagban: lent a mélyben – de még mindig magasan az irdatlan földhasadék partján rekonstruált római tábor fölött – lassú járású sasok lebegtek. Addig sosem láttam még repülô sast felülrôl.
Ahogy leülve nekivetem a hátamat a szakadozott sziklafonatok kôcopfjainak, a völgy körülzár, és felfelé kényszeríti a tekintetet. A sivatag ugyanúgy idegen elem, mint a tenger mélye, de mint az álom, ugyanolyan ismerôs is. A tengerfenéken szétszórva csenevész bokrok lengenek, a hasadékok makacs peremein úgy ülnek a zuzmók, akár a tengeri sünök. Az ismeretlen színek felhôi kicsit megremegnek: végtelen lomhasággal megfoghatatlan méretû és súlyú kôbálnák húznak el odafönt. A ringatózó sivatag kiszögellései közt barlangszájak tárulnak fel: apró, ragadozó kôszörnyek dugják elô belôlük élettelen pajzsfejüket. Vak leselkedés. Aztán visszahúzódnak. A sivatag a tárgyi realitással bíró látomás.
Timnát pedig az ember el sem hiszi. Hatvan négyzetkilométeres természetvédelmi területen összpontosítja a kôsivatagok minden lehetôségét. Különbözô színû, végtelen álomba merült ôshüllôk: fejüket a föld gyökerei közé süllyesztik, hátuk az ég kékjén ejt felhôsebeket. Egyikük koromfekete kôkockákká roskadt össze: Kheopsz szénné égett piramisa. Mellette elhagyott rézbánya Salamon király korából. Kicsit odébb óegyiptomi romok: egy elhagyott Háthor-szentély. Az út sziklautcák közt vezet tovább, amelyek egy kráter díszes katlanterébe torkollnak: ismeretlen isteneknek szentelt, nem természet léptékû szentélyvárosok. Áldozati oltáraik súlya alatt egész hegyek roggyannak meg. A természet maga állít itt emléket magának. Az ember még nyomot sem hagyhat ezek között a templomok között. A Salamon oszlopainak nevezett tisztán természeti képzôdmény égig érô, más valóság faragta monumentalitása az utolsó klasszikus görög emlékképzetet is kioltja az emberbôl: a világ puszta megjelenése olyan minden lehetséges elképzelést felülmúló túlerôben van, hogy ember és természet között sem a csata, sem a harmonikus megbékélés gondolata nem merülhet fel. A sivatag maga emelte óriásvárosának túlvégén pengevékony talapzaton felfelé szélesedô vörös kôhegy: idôtlen mozdulatlanságban néz el minden felett, ami él. Ahol ezek az alvó istenek léteznek, ott mi egyáltalán nem létezünk. A magánvaló világ képe: ez az ókori Kelet. A valóságnak ebbôl a dimenziójából mi nem látszunk. Ez a valóság nem ismer sem életet, sem halált, semmit önmaga öntudatlan örökkévalóságán kívül. Mikor arra gondolok, hogy elôdeimet ennél az öröklétnél is hatalmasabb, élô hang bátorította, hogy ôk valakinek fontosabbak ennél a halálon túli kômindenségnél, melegség gyûlik a szívem köré.
A hazafelé robogó buszban vezetônk mellém furakodik. – Van egy kis probléma – mondja –, nem tudom, segítenél-e megoldani. A sofôrünk nagyon vallásos, és közeledik a mincha-ima (a délutáni ima) ideje. Ha nem vagyunk tízen, kénytelen lesz megállni, nem vezethet tovább. Persze hívhatunk telefonon egy másik autóbuszt, az majd továbbvisz bennünket, de ô itt maradna.
Elnevetem magam. – Ha tudtok adni egy kipát a fejemre, természetesen számíthattok rám.
Megkönnyebbülten mosolyog. A busz néhány perc múlva lekanyarodik egy sivatagi benzinkút mellé. Kilenc utasa a jármû mellett téblábol, a nôk a kocsiban maradnak, miközben sofôrünk felnyitja a csomagtartó ajtaját. Fürgén átöltözik: ekkor válik világossá számomra, hogy nem egyszerûen vallásos. Azt az öltözéket, amit gyorsan magára ölt, leginkább az ultraortodox Mea Searim negyedben látni. Úti célunk, Jeruzsálem felé fordulunk, a buszvezetô sûrû hajlongásától kísérve imádkozni kezdünk. Az egyik vallásos utas, látva, hogy nem tudom a szöveget, barátságos mosollyal imakönyvet nyom a kezembe, megmutatja, hol tartunk. Közben látom, hogy az egyik benzinkutas a helyére löki az üzemanyag-adagoló pisztolyt, mellénk siet, és hajlongva imádkozni kezd. Legközelebb fékcsikorgásra kapom fel a fejemet az imakönyvbôl. A kút fölötti autópályán ezüstszínû sportkocsi állt meg. Barnára sült, éppen pocakosodásnak induló, újgazdag fiatalember száll ki belôle, átugrik az út korlátján, és mellénk zökken. Magától nem állt volna meg, de száguldtában megpillantotta az imádkozó csoportot. A délutáni ima parancsa teljesíttetett.

(A részletek az Osiris Kiadónál õsszel megjelenõ Izrael: tájkép csata közben címû könyvbõl valók.)

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta