Szigvárt Xavér nevét hiába keresné
az érdeklôdô olvasó az irodalmi lexikonokban
vagy a lírai antológiákban. Még a remek Három
veréb hat szemmel címû gyûjteményben sem
akadhat a nyomára, amit az 1970-es években állított
össze Weöres Sándor a modernitás elôtti magyar
költészet figyelmet érdemlô különcségeibôl.
Azt jelentené ez, hogy ilyen nevû magyar költô
nincs, és soha nem is élt széles e világon?
Tulajdonképpen igen.
No de elôször is: mit jelent az, ha egy író,
akinek a nevéhez mûvek kötôdnek, nem létezik?
Tsúszó Sándor vagy Ossian (nem a történelmi,
hanem a Macpherson szövegközléseinek fiktív alkotója)
vajon tud-e leleplezettségében olyan intenzíven nem
létezni, mint élni a maga fiktív létmódjában?
Nem is beszélve Magyarhoni Klingsorról, akinek a neve után
így kezdôdik a lexikon címszava: „13. századi
nem létezô német költô.” Másodszor:
az alkotó létének fiktív volta akadálya
lehet-e annak, hogy egy mûcsoportot elkülönítsünk
minden más alkotónak, még magának a kreatúra
kreátorának egyéb mûveitôl is? Az ókori
kínai bölcseleti mûvek esetében például
gyakran a szerzô és a mû címe kölcsönösen
helyettesítheti egymást.
Más természetû probléma, hogy magukkal a
Szigvárt Xavér nevéhez köthetô költeményekkel
sem találkozhatunk egykönnyen. Ennek az az oka, hogy a fiatalember
egyetlen elôfordulási helye az a regény, melynek elsô
és egyben utolsó magyar kiadása 1787-ben jelent meg,
és bár a maga idejében valószínûleg
meglehetôsen népszerû lehetett, az utóbbi másfél
évszázadban kevesen olvasták. Az irodalomtörténetnek
jószerével nem is volt mondanivalója ezekrôl
a versekrôl. Hogy ne rejtelmeskedjem tovább: J. M. Miller
Siegwart címû regényének magyar változatáról
beszélek, Bartzafalvi Szabó Dávid munkájáról
és az abban található versbetétekrôl
vagy inkább azok egy részérôl: azokról,
melyeket a fôhôs alkotásaiként illeszt a szövegbe
a szerzô, illetve ültet át a fordító. No
de: ha szakma és nagyközönség ilyen egyetértésben
ítélte feledésre ezt a munkát, jogom és
okom van-e arra, hogy annak örök nyugodalmát okvetetlenkedésemmel
megzavarjam, és némely szemelvényeit a napvilágra
rángassam? Ennek megítélését szeretném
az alábbiakban az érdeklôdô olvasókra
bízni.
Bartzafalvi1 Szabó Dávid (1752–1828) kétségkívül
a XVIII. századi nyelvújító, nyelvteremtô
mozgalom legkülönösebb figurája. 1784-ben és
1786-ban a pozsonyi Magyar Hírmondó szerkesztôje volt,
1792-ben A tudományok magyarul címmel tett közzé
értekezést, majd Sárospatakra vonult vissza, ahol
1805-ig matematikát és fizikát tanított – magyarul,
ami akkoriban még nagy szó volt –, végül a forgony,
azaz a perpetuum mobile megalkotásával kísérletezett
(bár azt a roppant összeget, amit gróf Dessewffy Józseftôl
kért 1815-ben, nem kaphatta meg). Elsôsorban nyelvújítóként,
azon belül is mint új szavak tömegének gyártója
volt ismert – és köznevetség tárgya. „Az olvasó
közönség ollyan motskolódást vitt végbe,
hogy a’ fôldnek is nehéz volt” – írja egy helyütt.
Az utókor nem szóban, hanem gyakorlatban szolgáltatott
elégtételt: szócsinálmányai közül
mintegy százat ma a legtermészetesebben használunk
(ábra, csontváz, elôzmény, esernyô, hüllô,
ifjonc, külváros, mondat, mûvész, olvasmány,
szakma, szerkezet, termény, tudat, újonc, véglet,
zongora stb.).
Legfontosabb munkája mégis Szigvárt klastromi
története címû regényfordítása,2
és azt hiszem, ez minden balszerencséjének a forrása
is. Ugyanis a Magyar Hírmondó 1782. évi 26. számában
Kazinczy Ferenc híradást tett közzé: lefordítja
Miller regényét. A bejelentéssel az a célja,
hogy „azon fordításból való örömét
el ne kapná valaki elôle”. Bartzafalvi – igaz, ötévi
várakozás után – végül mégis éppen
ezt tette. Ráadásul fordítását roppant
tömegû új, rögtönzötten alkotott szóval
terhelte meg. A két vaskos kötet végén hosszú
szószedetben sorolja ezeket a szavakat (még csak nem is mindet),
és az a furcsa helyzet áll elô, hogy a magyar olvasónak
a magyar szavak értelmét melléjük állított
német vagy latin megfelelôjük segítségével
sikerül megfejtenie. Például egy házi hangversenyen,
azaz „muzsikodalomban” játszódó jelenetben a fôszereplô
kiszemelt jövendôbelije elôbb „egygy fontos mivolttú
dallábakon tsendesen menô Káprádzdzát”3
játszik, majd együtt kezdenek „kettôs Tetszöszszöngösdi
szózangozásba”.4 A hegedûszóló közben
a lány „egygy tirilli5 mellett olly nagyon meg illetôdve,
és olly nagyon ásító ’s egygybe el nyelhetném
formálag áhétozó szívet tolmátsoló
tekintettel nézett rá, hogy szíve egygybe a’ leg édesebb
érezéseknek özönében úszkál
vala”. Búcsúzáskor pedig „Máriána igen
igen gyengédedes és tsupa szerelem villal6 mozgó szemet
vetett reá, ’s szemében egygyszer ’s mind egygy kristály
módra átal látszó mogyorótska lebegdétsele”.
Kazinczyt különösen zavarhatta, hogy a kreált
szavak közé szintén kevesek által ismert nép-
és tájnyelvi fordulatok, kifejezések, szólások
illeszkednek. Ítéletében mindenki osztozott, aki akkoriban
számított. Rát Mátyás már a megjelenés
évében így írt Kazinczynak: „Siegwartot tsak
láttam, ’s imitt amott olvasván, katzagásra fakadtam.
Hogy hogy lehet, hogy ez a’ fordítás kél, holott a’
Magyarok néha szer felett-is finnyássak? Kegyelmed fordítása
felôl minden jót reménylek.” A Magyar Hírmondó
szerkesztésében éppen Bartzfalvit megelôzô,
majd ismét felváltó újságíró
reménye alaptalannak bizonyult: Kazinczy a maga Siegwart-fordítását
nem adta ki, talán meg is semmisítette. Ma sem tudunk róla
többet. Kár érte, mert maga a mû jelentékenyebb
a hírénél. Hosszú és méltatlan
hallgatást tört meg nemrég Margócsy István
a mûrôl közölt izgalmas és mélyenszántó
tanulmányával (Szigvárt apológiája,
ItK, 1998/5–6.), és magam is hosszan tárgyaltam egyszer talán
majd megjelenô könyvemben, a Régi magyar regénytükör-ben.
Johann Martin Miller, aki göttingai teológuskodásának
emlékeit, élményeit is beledolgozta munkájába,
költôként sem volt egészen jelentéktelen.
(Egy versét Mozart zenésítette meg; bár, ismerve
a zeneszerzôk irodalmi ízlését, ezt a tényt
nem kell túlbecsülni.) Nem meglepô tehát, ha regényének
hôse, az érzelmes szeminarista, maga sem tartóztatja
meg magát a verseléstôl. A német szövegbe
illeszkedô, jórészt négy-öt versszakból
álló versek a kor követelményeinek megfelelôen
érzelmesek, ugyanakkor klasszikus arányokra törôk,
formájukat tekintve szigorúan antik mintákat követnek,
alkaioszi, aszklépiadészi, szapphói strófákban,
olykor népies dalformákban íródtak. Akad köztük
árkádiai pásztorjelenet, imádság, szerelmi
vallomás, óda, dalszöveg. A magyar változatban
a fordító nem érte be annyival, hogy tôle telhetôleg
magyarra fordítja ezeket a versbetéteket. Említett
tanulmányában Margócsy István állapítja
meg: „E regény, a magyar prózairodalomban alighanem elôször,
kísérletet tesz arra is, hogy szereplôit a beszéltetés
stílusrétegével jellemezze, s a pozitíve kitüntetett
figurákat azzal is megkülönbözteti, hogy ôket
»szépen« beszélteti, míg a negatív,
általában zsarnok figurákat a régiesebbnek
feltüntetett nyerseség modalitásában hagyja mozogni.”
Ezeket a kontrasztokat egyértelmûen Bartzafalvi emeli ki,
sôt sokszor maga illeszti a regénybe: az eredetiben éppen
csak a jelzését találjuk a szitkoknak, melyeket a
fordító, honi viszonyokra alkalmazva alakjainak nyelvi kultúráját,
szélesen és ízesen kibont. Másfelôl Szabó
Dávid a rokonszenves figurák beszéltetésében
egy zaklatott, szenvedélyes nyelvi ideált követ; például
(megint Margócsyt idézem) „...gyakran él a klasszicista
retorikák által nem javallt, megtört és hiányos,
grammatikai szempontból tökéletlen mondatokkal; amint
ezt a századvég szentimentalizmusának néhány
esztétája már nemcsak engedélyezni, de szorgalmazni
is fogja, […] a szenvedély jellemzô leírására,
a lélek elragadtatásának festésére szabadosabb
nyelvi alakzatokat is mer beiktatni”. Margócsy megállapításai
bizonyos megszorításokkal a versekre is érvényesek.
Vajon mi az ördögöt akart ezzel a – bizonyára
maga is tudta: ellenérzéseket kiváltó – szövegformálási
gyakorlattal a fordító? Megítélésem
szerint az idegen történet magyarításakor nem
a szöveget, hanem az alakot, nyelvi adottságaival, társadalmi
és beszédpozíciójával egyetemben kívánta
a magyar kultúra viszonyai közé illeszteni. „Pernahájder
tyúk ûltetô”-nek nyilván nem a német apa,
hanem a felfuvalkodott magyar középnemes titulálja a
fiát, ha nem tud nyulat lôni. Ugyanilyen természetes,
hogy magyar ésszel gondolkodva egy szeminaristának, ha verset
költ, azokkal a poétikai kihívásokkal kell szembesülnie,
amelyek a kor magyar költészetét jellemzik. Ismét
Margócsy írja (másra, az említett okokból
adódóan, nem hivatkozhatom): „A fordító a református
kollégiumokban épp akkoriban virágzó és
dívó mesterkedô költészet hagyományát,
úgy látszik, igen mélyen elsajátította...”
Vagyis Bartzafalvi, igaz, kevesebb sikerrel, mégis arra törekedett,
hogy mélyebben, tartalmibban ragadja meg az adaptáció
feladatát, mint Kazinczy, aki elsôsorban a neveket és
helyeket magyarította (így lesz nála Siegwartból
Szegvári), vagyis a külsôségekkel kezdte a dolgot,
s csak aztán hatolt mélyebbre – ami többnyire radikális
húzásokat és néhány saját leírásának
a szövegbe illesztését jelenti. Persze fogalmunk sem
lehet, hogy ebben a mûben milyen megoldásokat alkalmazott
volna Kazinczy, hiszen munkája (valószínûleg)
megsemmisült; mégis, más fordításai alapján,
erre következtethetünk.
Bartzafalvi nem is csupán arra szorítkozott, hogy a verseket
narrátoruk magyarításával adaptálja.
Néha azt is megteszi, hogy verset illeszt oda, ahol eredetileg nincs,
és arra is találhatunk példát, hogy a verset
prózában fordítja le. Elôbbire példa
az egyik fôhôs apjának, a nagyhangú, lakomát,
bort, vadászatot kedvelô nemesembernek a „nótája”:
„Víg a’ vadász, víg Vítus is!
Nem él így egygy Plébánus is!
Ha ki ballag a’ tserére
Frissen foly ’s pozsog a’ vére,
’S mint egygy egészszen meg éled.
Ez az élet, a’ gyöngy élet!”7
Nem nehéz felismerni a magyar népdalok, mulatónóták jellemzô fordulatait. Ez a hang a kor szentimentális ízlése szerint végképp „a leg alatsonyabb popularitás”-nak minôsült. Érdekes, hogy mégsem egyedüli képviselôje ennek a hangnak a könyvben. Maga a fôhôs, Szigvárt Xavér is „alkot” hasonlót:
„Átkozott, átkozott légy tsalárd szerelem!
Tôled van minden Roszsz, minden bú ’s gyötrelem!”8
Mintegy bosszankodva állapítja meg a szomorú szerelmes, hogy egyre csak ez a két sor jár az eszében (nyilván ad notam „Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem...”). Azt persze nem tudhatjuk, hogy ez a (talán reneszánsz) gáláns dal és rokon szöveg- (és/vagy dallam-) világú népdal összeolvadásából keletkezett együgyû parasztnóta – balharántpólyás udvari származása jóvoltából – mennyire lehetett ekkoriban komilfó. Szigvárt mindenesetre nem örül, hogy ilyesmit „komponált” bánatában. Az áthallásról a rím tehet; tartalmában a két sor kivételesen pontos fordítása a (rímtelen) eredetinek:
„Verflucht seyst du, betrügerische Liebe!
Von dir allein stammt unser Elend her!”9
azaz:
„Átkozott légy, csalárd szerelem!
Egyedül belôled származik nyomorúságunk!”10
Az egyetlen szöveg, melyet a fordító prózában
ad vissza, egy (tartalmában) kötetlen imaféle, amit
a fôhôs egy folyóból kihúzott, öngyilkos
lány lelki üdvéért mond. Az eredeti versmértéke
jól felismerhetô: három-öt-négy-három
teljes lábú, trocheikus sorokból álló
strófák ezek. (Az ilyen típusú strófák
a késôbbi magyar költészetben sem lettek népszerûek.)
„Sieh, o Gott der Liebe!
Wie ein armes Herz, das du erschufest,
Aus der Tiefe seiner Leiden.
Sich zu dir hinausschwingt!”11
Ha a magyar prózai szöveget az eredeti szedéstükörben
illesztem ide, a fordító logikája világossá
válik:
„Látod, óh Szeretetnek Istene! mint
emelkedik fel Te’ hozzád, a’ maga’ kínjai-
nak mélységébôl egygy szegény szív,
mel-
lyet Te teremtettél! Ma látám az óltár
elôtt Ôtet, a’ buzgóságnak egészsz
szent
tüzében; Ôtet, kit tsak ugyan Te terem-
tettél, mint engemet; ah, Ôtet! kiért szi-
vem annyira reszket! Szívem, melly mé-
részlé magát Te’ hozzád fel emelni, ’s
nem
a’ maga’; hanem az Ô’ tiszta buzgóságának
szárnyain lebege oda fel, és mérészlé
fél
reszketéssel ki sohajtani ezen kívánságát:
– Halld meg Ôtet! Tedd a’ Te’ mérô ser-penyôdbe
az én’ napjaimat, mellyek még
következnek! Száljon alá a’ mérô serpe-
nyônek azon része, ha Ô engem szeret!
ha pedig nem szeret; száljon fel!”12
Bartzafalvi azzal a gesztussal, hogy ezt a fohászkodást inkább prózában adja vissza, lényegében véve arról tesz tanúbizonyságot, hogy a rendelkezésére álló versalakzatokat a jól formált prózánál kevésbé tartja kifejezônek; de az imádság hangulatát is intenzívebben idézi ez a keskenyre tördelt próza, mint a mesterkedô, deákos strófák. Tény, hogy ebben a rövid szövegbetétben váratlan elevenséggel és nyelvi szabadsággal adja vissza a verses eredeti zaklatott prozódiáját, töredezett felkiáltásait, még a befejezés kuszaságát is. („Tedd mérlegserpenyôdbe / napjaimat, melyek még hátra vannak! / Ha szeret, engedd, hogy süllyedjen! / Emelkedjen, ha nem szeret!”) Az az igazság, hogy túl is tesz az eredetin. Persze nem kell kizárólag a maga írói tehetségére szorítkoznia. Ezt az irodalmi nyelvet Bárótzi Sándor dolgozta ki Marmontel Erkôltsi Meséi-nek fordítása közben. Bartzafalvi azonban szépen alkalmazza a testôr és nyelvmûvész megoldásait.
Ezen a ponton pedig vissza is kanyarodhatunk a kiindulókérdésekhez.
Csakugyan megalkotta-e Miller Siegwart-jának fordítása
közben Bartzafalvi Szabó Dávid azt a költôalakot,
aki a regény szövegébe szôtt versbetétek
auktora, aktora és belsô narrátora – lehetett volna?
És ha igen: ér-e valamit ez a virtuális poéta:
Szigvárt Xavér mint magyar költô, Rájnis
József, Révai Miklós, Baróti Szabó Dávid
kortársa, esetleg elôfutára Csokonainak, Dayka Gábornak
és másoknak?
Kétségtelennek látom, hogy a versek magukban,
kiemelve a regény nyelvi közegébôl és fiktív
univerzumából, nem mindig keltik azt a benyomást,
hogy önálló, befejezett alkotásokkal van dolgunk.
Akkor is ezt kell mondanom, ha elfogadom Margócsy érveit:
Bartzafalvi a versekben nem kora szentimentális eszményeihez
igazodik elsôsorban (persze azokhoz is, látni fogjuk), hanem
annak a bizonyos mesterkedô költészetnek a normáihoz;
és „e versekben még a szócsinálástól
is jobban tartózkodott”, mint prózájában. Igaz.
Csakhogy a versek nyelve éppannyira kreált és fiktív
nyelv, mint a prózáé, csak az újítás
módja más. Itt nem az alapszókat találta ki
Bartzafalvi, hanem -– igen sokszor – toldalékolásuknak, illetve
összetételüknek a módját. Gyakran találkozunk
olyan szavakkal is, melyek ugyan nem az ô alkotásai, mégis
beemelésük a köznyelvbe, pláne az irodalmi nyelvbe,
az ô mûve volt. Másfelôl az a tény, hogy
a versek prózai közegben élnek, nem jelenti azt, hogy
onnan kiemelve értéktelenek.
Valójában, éppen bizarr voltuk okán, azt
a legnehezebb eldönteni, hogy irodalmilag értékes mûvek-e
a Szigvárt-költemények, vagy nem többek irodalomtörténeti
érdekességeknél. Magam hajlok arra, hogy némelyik
darabnak vagy némelyik darab egyes részleteinek önálló
értéket tulajdonítsak; hogy ha nem is a kontextustól
független, de azon belüli szépséget találjak
bizarr nyelvi világukban. Mégis attól tartok, hogy
ennek a szépségnek a felismeréséhez talán
hozzátartozik a megpillantás élménye, az a
pillanat, amikor a regény roppant közegellenállású
szövegében rábukkanunk egy-egy ilyen részletre.
Egy helyütt például a fôhôs A Messiás-t
olvassa, Klopstock (a maga idejében rendkívüli népszerûségnek
örvendett, irgalmatlan terjedelmû) költeményét.
Lelkesedésének maga sem akármekkora versben ad hangot.
Így kezdi:
„Öröm könyvhúllatások köztt,
Hálá adó Záporok köztt,
Buzogd ki, Szívem! Pimpládat,
Azon melegen Háládat,
Egygyetlen egygy Klopstokodnak,
Annak az Égbôl szállottnak!
Nem látod? elôtted lebeg. –
Látom! – – Óh Klopstok! ím’ rebeg
Egygy ifjú ajak; Háláját
Halld meg! az, már szíve’ táját
Meg járta: ’s e’ száj üregen,
Onnan párolg ki melegen
Most; ’s Rád azon forrón heven
Ím’ lehelli! Vedd jó neven! – –”13
Attól eltekintve, hogy az eredetiben mindössze négy
sor az, amit a fordító tizennégyre bôvít
(és a továbbiakban is tartja ezeket az arányokat:
hatvanhat sorban fordítja Miller húsz sorát), és
hogy a magyar szöveg párrímes nyolcasaiban eltûnik
a német vers szorosabb szerkezetének alapegysége,
a 8/8/8/6 szótagos, rímtelen, trocheikus sorokból
szervezôdô, a rövidebb zárósorral ritmikailag
és a gondolat részeinek lekerekítésével
tartalmilag is csattanóssá zárt versszak – maga a
magyar vers az, ami nem több, mint bombasztikus frázisok sorozata.
A regény olvasója azonban nem önálló mûként
pillantja meg a költeményt, hanem mint a regényhôs
egyik megnyilvánulását. Nem magát a verset
pillantja meg, hanem a regényíró beszámolóját
arról, hogy a hôs költeményt alkot, és
annak illusztrációjaként látja a verset. (Arra
azonban érdemes odafigyelnünk, hogy Bartzafalvi nem éri
be szájjal vagy ajkkal, hanem szájüreget ír,
ami a maga bizarrságában mégiscsak eredeti. Nem ez
az egyetlen olyan hely, ahol a fordító váratlan biológiai
közvetlenséggel fogalmaz; az ilyen helyekre még külön
kitérek.)
Merôben más nyelvi hangulatot sugall mintegy száz
oldallal késôbb egy vers, melyet nem Szigvárt szerzett.
Afféle különc ekloga ez, kottáját-szövegét
a regényhôs húga kapta valakitôl. Hangvétele,
népies toposzai ellentmondani látszanak Margócsy megállapításának,
mely szerint a nyelvi nyerseség a negatív szereplôket
jellemzi. A fordító ezeket másként értékeli.
„Mi a’ Szerelem? Gyöngy napja
Májusnak. Nézd! mint örûl
A’ Nyáj, ’s a’ Batsók’ Nagy-Apja
Pán, a’ juh tanya körûl!
Három lyukú Furulylyáját
Billegteti; ’s majd, fogja,
Neki düljesztvén pofáját,
A’ Dudáját nyomogja!
Bomboráz a’ Gördô
!14 járja
A’ Bojtár, Pán Erzsókkal;
’S a’ kis Titir tsak úgy várja
Hozzá hozzá kész tsókkal!
A’ fejér gyóltsos kutyák is
Le le kussodva széljel,
Tzikáznak a’ Barikák is
Futkosva szerte széljel.
Majd virágot szedegetnnek
A’ téj szájú Marisok,
’S koszorúkat kötögetnek
Férjeknek a’ Dafnisok.”
Az idillt váratlanul vihar zavarja meg, dörög, villámlik,
a pásztorok menekülnek.
„Sír a’ Domb! sír a’ Lapály is!
Oda van a’ gyönyörû
Szép Legelô! sír a’ Nyáj is,
Toklyó, Jerke, Kos, Örû!
A’ Pán’ s Panné Galgalája15
Nem zeneg a’ Déllôben!
Meg némúlt Tillinkó-fája,
Nints hang a’ Gördô-tsôben!”
Egy órába sem telik, és a vihar elvonul.
„Nézd! a’ békesség’ postája
A’ Szivárvány, fenn! ’s tele
Testtel súgároz Kajlája16
Az el rettentt Vôlgyre le.”17
Ismét csak hatvannégy sor áll az eredeti huszonnégy
helyén; ugyanakkor, szokatlan módon, a vers szótagszáma,
ritmikája, rímképlete híven követi a német
versét. Nem könnyû elképzelni, hogy hogyan hangozhatott
volna, fôként ebben az irdatlan terjedelemben, ez a pásztori
költemény Szigvárt Terézia autentikus zongorakíséretével.
Mindenesetre Bartzafalvi kevésnek találta az antik utalásokat.
Az eredeti tulajdonképpen elég szürke, modoros darab.
A magyar fordító látta ezt, és széthúzta
a vers asszociációs spektrumát: nemcsak Pán,
Titir és Dafnis került bele, hanem a téj szájú
Marisok, a fejér gyóltsos kutyák és az akol
is. Bartzafalvi tehát itt sem érte be azzal, hogy a régiséget
annak iskolás toposzai révén idézze meg: fontosabb
volt számára, hogy az atmoszférát sikerüljön
megjelenítenie. Ehhez pedig a honi pásztorok világán
át vezetett az út. Aztán hogy azok a kifejezések,
melyeket nemigen értünk, csakugyan a nép együgyû
gyermekeinek szájüregébôl származnak-e,
vagy a bomboráz és a gördô-tsô éppolyan
szabódávidizmus, mint a tirilli és a fojtongora, azt
nem tudom.
A regény második kötetének elején
mai szemmel nézve kevésbé érdekes darabokat
találunk. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy poétikailag
ezek kidolgozottabbak, igényesebbek a korábbiaknál.
Mi persze jobban szórakoznánk valami kapitális baromságon,
de a korabeli mester sajnos kévéssé fogékony
utókori szempontjainkra. Igaz, az egyikben a Holdat így szólítja
meg az ifjú költô: „Óh szûz Napné!”,
ami elég mulatságos ötlet. Egyrészt annak a mozgalomnak
az elôfutára itt a fordító, melynek harcosai
pótolni igyekeztek a magyar nyelvben a nemek hiányát
– erre a tárgyak nevéhez illesztett -né toldalék
látszott a legalkalmasabbnak.18 Másrészt, váratlanul
túllépve alkati bôbeszédûségén,
egy kifejezésbe próbálta összevonni azokat a
mítoszokat, melyekben a Hold a Nap felesége, húga
vagy leánya. Két részletet illesztek ide a regénynek
ebbôl a részébôl. Mindkét vers Szigvárt
szerelmérôl és szomorúságáról
szól.
„Szûz fénynyel fennt Kereklô, szent
Hóld! Fôld’ hû Tzimborája!
Kérlek, nézz le, Súgározz
le
Rám, Éj’ áldott fáklyája!
Szívem, Sebbe! Ejtett ebbe,
A’ Kupídó’ Hegyesse;
Tsak hánykódom! Tsak kínlódom!
Szánj meg, óh Nap’ Jegyesse!”19
A következô vers éjszakai hangulatkép. Szigvárt a nyitott ablak elôtt ül, és hallgatja, ahogy kedvese zongora- és énekszava kiszûrôdik a szemközti házból. Érdekes Bartzafalvi megoldása, ahogyan az ambivalens érzelmek megragadására törekszik.
„Alszik minden! Ennyi sok köztt
Máriána egyedûl
Maga, még szent dallangok köztt
A’ Zongora mellet ûl.
Már ezüst szava is zeng,
’S minden gyöngy hang habbal reng.
Istenem! beh szent, beh kegyes
Zengés! beh meg hatotta
Szívem’! beh Fáj!-jal elégyes
Beh Jó!-ra lobbantotta.
Beh Fáj!-öröm, beh jó!-jaj!
Szent ez öröm, szent e’ jaj.”20
A folytatás sajnos ellaposodik, de ez a két strófa
határozottan szép, hangulatos, magával ragadó.
Némelyik eleme pedig meghökkentôen modern, mint a gyöngy
hang szinesztéziája; a rengô hab a tetején kissé
már (kép)zavaros, de kifejezô. Invenciózus részlet.
A végén a felkiáltás olvastán pedig
akár Ady is felrémlik az emberben. (Jó, persze, messzirôl.)
A regény történései – ez Miller kompozíciós
alapelvének mondható – egyszerre hoznak szerencsét
és szerencsétlenséget. Ahogy Máriána
iránti szerelme reményteljesebbnek kezd látszani,
Szigvárt elveszti egyik jó barátját: Gutfrid
Károlyt. A négyes/negyedfeles trocheusokban írt siratót
Bartzafalvi belsô rímes disztichonokban fordítja, így
beéri huszonnégy sorral az eredeti tizenhat helyett. Igaz,
itt is szaporítja a szót, de túllép mintáján:
magát a költô alakját állítja a
versvilágba. A német vers is gyászol és vigasztal
egyszerre: „Stimmet keine Trauerlieder / Auf des Freundes Hügel an!
/ Segnet sein Geschick, ihr Brüder! / Er betrat des Lebens Bahn.”21
(„Ne hangoljatok gyászdalokra / Barátunk dombján!
/ Áldjátok sorsát, ti testvérek! / Az élet
útjára/pályájára lépett.” Az
élet itt persze az örök életet jelenti.) A magyar
változat egyrészt a korábban említett biológiai
közvetlenséggel beszél a halott összetapadt szemérôl,
és így hangsúlyozza, hogy a halál a szenvedéstôl
való megváltás és az örök élet
kezdete egyszerre; másrészt magáról a verselésrôl
beszél. A spondeus túlsúlyával ritmizált
gyászverset aligha lehetne költôibben megnevezni. Persze
tudom, hogy ezek modorosságok, de minôségérzékem
azt súgja, hogy ez a néhány sor igazán remek.
„Szenveid el múltak, Gutfríd! tseperegve le húltak
Könyveid; ím el apadtt kút fejek öszsze tapadt.
Most is tsordúlnak az enyémek elômbe tavúlnak!
Ím sûrûnn esík is, fellegesebbedik is!
Sós tavas ortzákkal, ’s jaj jaj lábús Alagyákkal22
Nints keseregni miért; Károly az Égbe fel ért.
Bóldog! mondjátok tik, kik Kenyeressi valátok,
Bóldog Sorsra kapott, tellyes örömbe van ott.”23
A temetést követô napok hozzák Szigvárt számára a legnagyobb boldogságot. Szerelmének családja, úgy tûnik, befogadja ôt. Házi hangversenyeiken énekel és hegedül, duettezik Máriánával (ez az a bizonyos „kettôs tetszösszöngösdi szózangozás”), és a lány minden lehetô módon kifejezi, hogy viszonozza érzelmeit. (Ez a minden lehetô persze nagyjából a reá vetett pillantások minémûségében merül ki, a kor regényvalóságának megfelelôen.) A gyászvers után tehát a regény (mármint a magyar regény; az eredetiben elég középszerû darab) talán legbizarrabb költeménye következik, melyben a költô-regényhôs arról számol be, hogy szerelme viszonzásra talált. Íme:
A’ SZERELEM’ SZEME.24
Nem szerelmes Vill25 vala é? ’s ugyan nem
Szólla é ezret, ’s tsupa jót az a’ Szem?
Jól jelenté azt ki vizes golyója,
’S könyv mogyorója.
Óh beh szentûl van! Sebemet hogy érzi;
’S hogy sebem mejjét betegíti ’s vérzi.
Illik: Ô is már tüzesedjen! üssön
Lángba ki! süssön!
Angyalok! hû szent szerelem’ Segédi!
Hassanak Szigvárt’ panaszos beszédi,
Fel, Ti’ hozzátok: Vigyetek hamar! No!
Mári Tzitzámho’.
Hadd mutassam meg Neki szívem Óh!-ját!
’S halljam: – Óh szánlak! szeme szóllta szóját.
Úgy Xavér, bóldog; ’s tsupa, mint Ti, lészen
Angyal egészszen!
El tudom képzelni, milyen képet vágott Kazinczy
ehhez a Mári tzitzáho’. A befejezô két sor szabados
szórendje is minden bizonnyal megütközést keltett.
Mesterkélt megoldás, de nem tûrhetetlen, és
stílusosan zárja le a manierisztikus költeményt.
A szapphói strófák ritmikája sem túlzottan
természetellenes, jóllehet a magán- és mássalhangzók
hosszúságával a költô enyhén szólva
szabadon bánik. Persze azt is figyelembe kell vennünk, hogy
egyes hangok kiejtése akkoriban eltért a maitól. Például
a rövid névelô a’ magánhangzója magához
vonta a következô szó kezdôhangját, és
azzal együtt hosszú szótagot alkotott, míg a
magában álló hosszú az névelô
magában rövid maradt. A második sor vége tehát
így hangzott: csupa jót az asszem, vagyis ÈÈ-È-È.
A boldogság, úgy tûnik, felszabadítólag
hat Szigvárt (Bartzafalvi) nyelvi fantáziájára.
Gyanítom, hogy az a verstani különlegesség, mely
a boldogságában fogant alábbi himnikus darabra jellemzô
(egy rímes disztichonnal indul, majd kis aszklépiadészi
sorokkal folytatódik, egészen a végéig), inkább
lustaság és figyelmetlenség, mint ínyenckedés.
A személyes névmásokkal való bûvészkedéssel
azonban olyan problémára reflektál Bartzafalvi, amit
a néhány évtizeddel késôbb megalapozódó
bécsi lélektani iskola artikulál majd, és ami
a huszadik századi filozófiának és filozofáló
költészetnek is tárgya lesz. Radnóti Miklósnál
például így szól majd: „Én én
vagyok magamnak, / s neked én te vagyok. / S te én vagy magadnak,
/ két külön hatalom. / S ketten mi vagyunk. / De csak
ha vállalom.” (Elôhang egy monodrámához.) Persze
majdnem képtelenség ebbôl jó verset csinálni.
Radnótinak sem sikerül, Bartzafalvinak pláne. Mindamellett
érdemes ennek a Szigvárt-versnek a bevezetô sorait
is idézni:
„Már az enyém, az az Angyal, Enyém!! Beh temérdek
öröm! No
Szívem, erôssen erônn tartsd magad’ ott be merônn!
Nyögsz, hallom; de ugyan ennyi öröm tereh’
Édes súlyja alatt, hogy ne is? ennyire
Hogy bírhatd magadat? Valy mi tsudállom azt,
Hogy dombogsz, ’s ez öröm mázsa be nem szakaszt!
Ímé, már te, övé vagy; tied, ô:
’S te, ô,
Vagytok tsak: Te, vagy: Ô; sôt tsupa egygy Teô!
Óh millyen tsuda Vegy! óh beh tsudás elegy!
Kettô, tsak tsupa egygy! Egygy leve kétszer egygy!”26
Az örömre ismét bú következik: a költô-fôhôs
legjobb barátját, a korábban emlegetett vadászatkedvelô
nemesúr fiát apja hazarendeli. A’ Krónhelm’ második
el válásakor27 így kezdõdik:
„Hát, e’ Világon szûntelenûl Tövis,
A’ Rózsa szomszéd? Hát, soha sonkoly éd
Nints, méh-dsidák nélkûl? Örömnek28
Nints soha sepreje hányta tseppje?”
A vers további (aránylag jól ritmizált,
alkaioszi) strófái ellaposodnak hangulatukban és nyelvükben
is. A fenti négy sor azonban nekem határozottan tetszik.
Érdekes kifejezés a „sonkoly éd”, bár lehetetlennek
tûnik, hogy ne létezett volna valamiféle kifejezés
a lépes mézre. A tájszó és a tipikus
nyelvújított szótôredukció legalábbis
bizarr, de hangulata van.
Fontosnak tartom, hogy teljes terjedelmében közöljem
a könyv egyik leghosszabb versbetétjét. A hat alkaioszi
strófában írt német vers tartalmilag nem mond
kevesebbet, mint az ötvenhat magyar hexameter. Hangulatában
azonban más is, több is, nem lehetetlen, hogy értékesebb
is a fordítás az eredetinél. Hisztérikusan
zaklatott képi világa alighanem Metastasióra üt
(akárcsak a korábbi pásztorjeleneté), de metaforikája
és szóhasználata egészen sajátos; nem
is beszélve szaggatott, kihagyásos mondatairól és
központozásáról. (Címe ennek sincs.)
„Vôlgy vala. Mélységét le nem írhatom:
Önnön az Éj vólt
Benne lakos: sûrûn szôtt gôzbakatsinba’ tselédi,
A’ Ködök, – Írtódzdzom most is! – mi Halál
kulimázta
’S kürtön álltt képpel, ki ki ókumlálva,
zugolyról
Zugra feketlének: nagy Hóltt Országbeli Hallgass!
Tsitt! Meg sem motszanj! ûlt minden odúba gödörbe’.
Abba’ valék. Tudjátok Egek! mint reszkete minden
Ízem, inam, bötyköm, térdem’ tsiklója,
lapotzkám!
A’ jobb bordák, mind a’ balra valókba verôdtek
Óldalimon! mejjem, tsupa zajba’; tsupán tsupa fagyban
Vólt szívem, zúz ’s jég tsaposúltt
Félelme’ Telében!
Abba’ valék. Sírék! Zokogék! jajgatva sohajtva
Ott ûlék, nyögvén szerelem sebhette veséim’
Kínjai köztt! be szakadt szívem’ Fájdalmi,
feketlô
Terhes Felhôkben, kavarogva borongva felettem
Függöttek; ’s ortzám’ tsupa bú feketébe
vonák bé.
Egygyszer tsak ketté válnak búm’ fellegi: nyílás
Közttök esik; ’s immár a’ Hegy’ tetejére ki
láték.
A’ ki derûltt Égnek tzika mátkát játszi
Leányi
A’ Nap súgárok, mind talpig tiszta Batizban,
El lepték vala már a’ Hegy’ Feje’ búbja’ domóját.
El lépték. ’S látám, hogy az Ég
Anya szûlte Reménység
Ott áll. Int le; kiált: Fel! Fel! Fel! egészszen
ölembe!
Intett. Egygybe tserén, bokronn, árkon, kövek’ órmán,
’S Tuskók’ élin, elé bukdosva, tsetelve, botolva,
Hátra se nézv’, egyenest, Fel az Óldalon; Óldalom’,
orrom’,
Horpaszom’, és mejjem’ ki ki düljedezési között,
Fel!
Tá! Fel! elôre! Fel a’ mélységbôl!
– Óh beh nevettem
A’ surjángok köztt suhogó, fél hóldnyi
taréjú
Sok fene kígyóknak, mérges fütye fütyjöket;
a’ mint,
Itt is, amott is, odébb is, elébb is, utól is,
elôl is,
Nagy neki tornyosodott gôggel, nagy kajla Zuhajjal
Tsörtettek; hányván óldalra, elôre,
– – ki tudná – –
Hány fele? – méreggel kentt nyelv-villájokat!
Óh beh
Fel se vevém az irígy Tövisek’ bagnétjait;
ámbár
Rostává tették lábom’, karom’, óldalom’,
öklöm!
Fel se vevém: ’S tsak az én’, Hegynek tetejére
fel állott,
Istenem Aszszonynak, sieték egyenest az ölébe. –
– –
Itt vagyok, óh egyedûl Fôld gombja’ lakossa, Reménység!
Mond meg, kérlek: Amott, mi megy, Angyal e? Ember e? Vagy mi?
–
Jaj! – Né, meg fordúlt! – Itt jô! – Jó!
– Né, mosolyog rám! –
Jaj! bizony Ô! – Máriána biz’ A’ – – Óh
Istenem aszszony,
Rejts el öledbe hamar! – – Jô! – Itt Jô! – Né,
mosolyog rám! – –
Hálá! óh hálá! hogy öledben
nyúgoszom. – Angyal!
A’ Te öledben??? – Ezer bóldogság!!! – Kád
öröm!!! – Ömlik!!!!!!!!
Szíved’ tô szomszédja??? – Segítsetek Angyalok!
– Egygybe,
Egygybe le roskadok! Óh ennyit nem bírok! – – – Az Angyal
Már az enyém, az az Angyal enyém, az enyém
az az Angyal!!! OOO–
Noszsza segítsetek! Óh egek, Angyalok! Egygybe rogyok!
Jaj! –
Jaj beh nehéz öröm! – – Angyalok! Ízibe! –
– – késô! – – rogyok! – –
Hol vagyok, Angyalok? – – A’ Hegyrôl a Vôlgybe be estem
Újjolag? – – Újjra setét ködös Éj
fedez. – – Újjra feketlik
Terhes Felhôkkel fenntt a’ Hegy? – – Bú, szomorúság,
Fájdalom, élet evô kín, szívemet
újjolag állja? – –
Zúgnak alá szemeim’ sûrû könyv zápori
újjra?
Emberek! Angyalok! Óh hol vagyok én? vagyok én??
– – –”29
Szívesen mondanám, hogy az utolsó sor zárókérdése
a magyar nyelvbôl és a ritmuskényszerbôl adódó
véletlen találat, de kivételesen szinte szó
szerint követi a németet: „Engel, und Menschen! Wo bin ich,
bin ich?”30 A bôvítésekre az egyes mozzanatok kibontásakor
van szüksége a fordítónak. Például
az „Intett…” kezdetû, tizenöt soros rész az eredetinek
a negyedik versszaka. Nyersfordításban így hangzik:
„Fel! Fel! Erre áttörtem a tüskés bozótoson;
/ A vérre nem figyelve; ránevettem a kígyókra,
/ melyek dühödten sziszegtek, csak a fényességet
láttam, / és a Remény kitárt karjait! –” Nem
egyszerûen arról van szó, hogy Bartzafalvi szószátyár
módon szétbeszéli, agyonnyújtja a leírást.
Kis, belsô íveket, elbeszélô epizódokat
illeszt a vers menetébe, és elsôsorban érzékletességre
törekszik.
Ugyanitt érdemes megemlíteni azokat a bizonyos biológiai
utalásokat. Sok helyütt találkozunk persze a szív
emlegetésével; hogy Klopstock iránti hálája
már „megjárta szíve táját”, vagy hogy
a szeretet „szívében örökös láng lobogással
ég”. A vadászdalban azonban Vítusnak „frissen foly
s pozsog a vére”, ami már nem képes beszéd,
hanem élettani konkrétum. Egy itt nem idézett versben
arról van szó, hogy a hôs szíve egy ladik, melyben
egy galamb repes, „s szelíd törleszkedéssel nyalja falát
belôl”, ami ha nem is túlzottan ízléses jelenség,
kétségkívül eredeti. A pásztordalban esik
szó arról is, hogy a Pán „neki düljesztvén
pofáját” kezd a dudáláshoz. Ez sem igazán
manierista kép. Aztán a szerelem szemét mondja igen
érzékletesen vizes golyónak. Ez sem tartozik a fentebb
stíl körébe, viszont pontos. Ez a legutóbbi hexameteres
elbeszélés pedig dúskál az effélékben.
Nem egyszerûen vacog a fôhôs, de reszket minden íze,
ina, bötyke, és így tovább. A szerelemtôl
sebzett vesék említésekor mai ésszel hajlamosak
lehetünk eufémizmusra gyanakodni, és egy másik
páros szervre gondolni. Azt hiszem, mégsem errôl van
szó, inkább Prométheusz májának megfelelôjérôl.
Az erôltetett lélegzést, kifulladást azonban
itt és másutt is szívesen részletezi fiziológiai
valóságában; mint ahogy a könnyet is sokszor
nevezi a „szemek nedvé”-nek. Késôbb, már az
elváláson szomorkodó versben a Napot kéri:
nevessen le reája, „hadd vídúljon meg ortzája,
Szíve, Mája”.31 Azt hiszem, két felfogás találkozik
ezekben a biologizmusokban. Egyrészt az antik felfogás, mely
minden szervnek közvetlen lelki funkciót is tulajdonít.
(Például az agy a józanságért felelôs,
hiszen az a szerepe, hogy a testben keringô nedvességet lehûtse.
Ezért van olyan magasan, ahol jól éri a szél.)
Másrészt az ezeket a nézeteket racionalista beállításban
megújító gondolkodásmód, ami majd az
embergép metaforájában összegezôdik.
Az ezt követô versbetétek már kevésbé
érdekesek. A történet tragikus fordulatot vesz: a lányt
szülei máshoz akarják adni, a lány ellenáll,
erre kolostorba kényszerítik. Ezt ellensúlyozza, hogy
a jó barát, Krónhelm, szerencsésen elveszi
Szigvárt Terézt. Az egyik vers erre az alkalomra készült
terjedelmes köszöntô.32 Ezt követi vagy százhúsz
oldal után egy érdekes versformát (persze nem az eredetit)
követô kesergô.
„Testem, maga van itt: Lelkem, el repûle
Mátkájához; ’s meg se hûle,
Mellé ûle.
Óh estveli Szellô! körûltte sisegtél
Most ez estve, ott lebegtél,
Rá lehegtél:
Mondj hát, áldott Pára, valamit felôlle!
Hisz’ ím elôlle mellôlle,
Most jöszsz tôlle.”33
És így tovább. Az utolsó vers pedig ismét különleges, de sajnos nagyon kevéssé sikerült. A történet szerint Szigvárt – Boccacciótól ismert módon, de nagyon más hangulatú jelenetben – elszegôdik kertésznek abba a zárdába, ahol Máriána tengeti gyászos napjait, és úgy keresi a kapcsolatot, hogy kerti munka közben énekel. A német szöveget a botfülû olvasó is azonnal énekelheti valamelyik ma is népszerû német népies mûdal melódiájára: „Es war einmal ein Gärtner, / Der sang ein traurigs Lied. / Er that in seinem Garten / Der Blumen fleissig warten, / Und all sein Fleiss gerieth. / Und all sein Fleiss gerieth.”34 A magyar vers is énekelhetô, mint Bartzafalvi jelzi egy lábjegyzetben: „A’ nótája, e’ szerint van: Zavarodott kedvvel tôltöm többre kínos éltem napjait, ’s a’ t.” Erre valószínûleg egy zenei zseni sem improvizálna melódiát. A vers így kezdôdik:
„Hajdan egygy szerentsétlen órában
Született kertész legény,
Minden Isten adta nap’ magában
Tsak keseregvén szegény,
Ki ki fakadt, sohajtoza;
’S a’ tsemeték között lomozttában,
E’ képpen szózangoza: –”35
Sejtjük, hogyan. „Igen szomorú dallangokon.” További
harmincöt sorban. Aztán a szöktetési kísérlet
meghiúsul, és Szigvárt nem ír több verset.
Pappá szentelik, pár évig szolgálja is gyülekezetét.
Végül egy haldokló apácához hívják
utolsó kenetet adni – ki más lehetne, mint Máriána.
Szigvárt az apáca frissen hantolt sírján hal
meg, gyorsan követve kedvesét.
Szigvárt Xavér, illetve az ôt (magyar költôként,
magyar nyelvi jelenségként) megteremtô Bartzafalvi
Szabó Dávid versei nem tartoznak a magyar költészet
remekmûvei közé. Azt gondolom, mégis érdemes
némi figyelmet szentelnünk nekik, mert a kísérletezés
olyan szabadságáról árulkodnak, amilyenre talán
nem gondol az ember a XVIII. század utolsó harmadának
költészete, a szentimentalizmus, a rokokó, a mesterkedô
poézis kapcsán. És ennek ismeretében talán
más szemmel tekintünk nemcsak Csokonaira, a korszak egyetlen
igazán nagy költôjére, hanem a többiekre,
a kisebbekre is. Akikbôl sokszor nem a tehetség, nem a költôi
bátorság hiányzott. Csak éppen elôbb
meg kellett teremteni az új magyar költészet nyelvét
és poétikáját.
1. A nevek helyesírásában az irodalomtörténet-írás
nem követ egységes gyakorlatot. Kazinczy és az ô
nyomán a legtöbb irodalomtörténész Barczafalviként
emlegeti Szabó Dávidot, noha ô maga tz-vel írta
a nevét. Ugyanez a helyzet Bárótzinál és
másoknál. Én ezekben az esetekben nem az irodalomtörténészek,
hanem a szóban forgó írók szokásait
követem, és maradok a tz-nél.
2. Szigvárt’ Klastromi Története. Forditódott
Németbôl Magyarra Bartzafalvi Szabó Dávid által.
Nyomtatódott Posonyban, Füskuti Landerer Mihály’ költségével
’s betüivel, 1787.
3. Adott hangnemben komponált lassú zongoradarab (fantázia
vagy etûd).
4. Kétszólamú énekdarab, kíséret
nélkül.
5. „Tzikornya a Musikában”. Alighanem kádencia.
6. A villan igébôl redukált fônév.
A Szerelem szeme címû versben azonban ugyanez mást
is jelenthet (l. ott).
7. Idôsebb Krónhelm Vítus Vadász dalla.
I. kötet, 305.
8. Szigvárt két sora a szerelemrôl, l. II. kötet,
342.
9. L. az elsô kiadás (Johann Martin Miller: Siegwart.
Eine Klostergeschichte, 1776; reprint: Stuttgart, 1971, 788.
10. Köszönöm Ungváry Renátának
a nyersfordításokat.
11. L. i. német kiadás, 546.
12. L. i. magyar kiadás, II. kötet, 65.
13. L. i. m. kiadás, I. kötet, 405.
14. Ez feltehetôleg azt jelenti, hogy cifráz a duda sípja.
15. Eklogája, pásztori dala.
16. Íve.
17. „Northern kapitány úr dalát” Szigvárt
Terézia énekli saját zongorakíséretével.
(L. m. kiadás, I. k., 503.)
18. L. Folnesics János nézeteit a „nôstényítésrôl”.
In: Alvina. Kiadta F. J. L., Nagy-Váradi Magyar. Pestenn, Patzkó
Ferenc kôltségével, 1807.
19. L. i. m. kiadás, II. k., 111.
20. L. i. m. kiadás, II. k., 142.
21. L. i. n. kiadás, 649.
22. Elégiákkal, ill. általában véve
gyászversekkel.
23. L. i. m. kiadás, II. k., 153.
24. L. i. m. kiadás, II. k., 167.
25. Azt gondolnánk, hogy a villan igébôl redukált
fônév. Akkor azonban indokolatlan a nagy kezdôbetû.
Lehet még: vill, villi (szlovák, német), tündér;
halott szûz holdfényben táncoló lelke. A vers
kontextusában nem dönthetô el, hogy a fordító
melyikre gondolt.
26. L. i. m. kiadás, II. k., 224.
27. L. i. m. kiadás, II. k., 301.
28. A kötetben Örömmek olvasható, de ez valószínûleg
sajtóhiba. Ez az alak a XVIII. században létezik ugyan,
az örömjük, örömjek hasonult változata
gyanánt, itt azonban értelmetlen lenne.
29. L. i. m. kiadás, II. k., 342.
30. L. i. n. kiadás, 788.
31. A’ Hóldhoz. L. i. m. kiadás, II. k., 483.
32. Az én’ drága Nénémnek, és az
én’ drága Krónhelmemnek öszsze kelésekkor.
L. i. m. kiadás, II. k., 360.
33. A’ Hóldhoz. L. fent.
34. L. i. n. kiadás, 1004.
35. L. i. m. kiadás, II. k., 617.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta