„Abból a Magyarországból jött, amelyet nem láthatunk többé viszont, amely Magyarországon éppen olyan életkérdés volt az irodalom ügye, mint akár a mindennapi kenyér. Azaz fontosabb volt az irodalom a kenyérnél is, mert kenyér jóllakásig jutott mindenkinek: az irodalom a hétköznapok csemegéje volt, amelyet sûrûn kellett fogyasztani, hogy az ember harmóniában maradhasson a hangulataival.”
Még ha éppen így talán soha nem hangzott
is el, senkit nem lep meg az efféle összegzô kijelentés:
Krúdy Gyula a profán kultuszok írója. Az pedig
egyenesen közhelyszámba menne, ha úgy emlegetnénk,
mint az evés kultuszának, a szerelem (vagy még inkább
a nôk) kultuszának, sôt a századfordulós
Pest kultuszának íróját.
A felületes szemlélô számára is feltûnik,
hogy a profán kultusz többnyire a maga teljes kiterjedésében
(lexikoncikkszerû részletezettséggel) jelenik meg mûveiben:
megmutatkozik a magasztos eszmével vagy különleges tárggyal
való személyes közösségben élés
érzése (és a törekvés rá), ennek
ünnepélyes külsôségekben való kifejezése;
szerepelnek a kegyelet megnyilvánulásai – az emlékezés
változatos, emelkedett formái, a „szent helyek”, ereklyék
tisztelete, megôrzése stb. A kultusz egyszerre tárgya
és közege a Krúdy-mûveknek, minthogy a hôsöknek
és az elbeszélônek egyaránt személyes
köze van alakváltozataikhoz. A profán kultusz a világ
megkettôzésének egyik lehetôsége: a felmagasztalt
(a szent) mögött mindig ott áll a közönséges,
a mindennapi. Elmondható, hogy a Krúdy-hôsök többsége
a világkettôzés, egyszersmind pedig a kultuszteremtés
(vagy -ápolás) kényszerében létezik.
Az élet elviselésének egyik lehetséges módja
ez számukra: vannak, akiket – paradox módon – ez kapcsol
az élethez, ez éltet, másfelôl pedig szép
számmal vannak olyanok, akiknek számára éppen
ebben (ezekben) valósul meg az élet. Az evés kultuszának
követôi például az élet elrettentôen
nyers anyagi lényegének úgy hódolnak meg, egyúttal
pedig úgy diadalmaskodnak rajta, hogy szertartásokba, szimbolikus
cselekvésekbe, legendákba burkolják, mintegy szublimálják.
A halál legyôzésének, illetve az élet
bekebelezésének hasonló gesztusai uralkodnak a szerelmi
történetekben is: Szindbád, Nagybotos Viola vagy Rezeda
Kázmér kalandjaiban.
Mintha ez utóbbi, az elemzôk által oly sokat (és
oly nagy élvezettel) emlegetett kérdések a Krúdy-mûvek
kritikai recepciójában mindig is háttérbe szorítottak
volna egy velük legalábbis egyenrangú, ha ugyan nem
elôbbre való másikat: az irodalom kultuszának
(egyszersmind divatjának) problematikáját. Elôszeretettel
írták le Krúdyról, hogy az irodalmi ínyencek
írója, arra nézve azonban legfeljebb csak utalásokat
találunk, hogy mit is kell ezen értenünk. Elsôsorban
talán azt, hogy a Krúdy-mûvek finomságait, különleges
narrációját, elmélyült világlátását
leginkább csak a hozzáértôk, a mûveltek,
különösen pedig maguk a szakmabeliek, az írók
képesek teljességükben méltányolni. (Mindez
persze könnyedén kiterjeszthetô bármely irodalmi
mû elemzésére: ha ilyesmibe kezdünk, mindig érdemes
az írótársak véleményét is számításba
venni. Még ha enigmatikusan fogalmaznak is nemegyszer, többet
– vagy helyesebben: mást – látnak meg egy-egy mûben,
mint az irodalmat hivatásszerûen feldolgozó szakemberek
vagy a pusztán élvezetbôl [és az élvezetért]
olvasó közönség.) Szinte bizonyos azonban, hogy
még másról is szó van az efféle talányos
jellemzésekben, többek között – kifejtetlenül
– talán arról, hogy Krúdy, minden más magyar
írótól különbözve, az irodalmat magát
is megjelenítette, sôt szinte állandóan szerepeltette
mûveiben.1 Azt is mondhatnánk, hogy általában
véve nem különítette el az irodalmi fikciót
más (egyszerûbb vagy bonyolultabb) valóságértelmezésektôl.
Valóság ugyanis nem létezik elbeszélôi
világában, mûveiben – hangsúlyozottan – minden,
de minden „csak” értelmezés, reflexió. Gyakran azt
is megjelenítette, hogy az emberek többsége nagyon kevéssé
önálló az értelmezések terén, s
az effajta mûveletekhez kész (vagy legalábbis félkész)
anyagokat igényel, amelyeket kölcsönvehet, sôt eltulajdoníthat
mások történeteibôl, beszélgetések
során kinyilvánított véleményeibôl,
az újságokból és az irodalomból. Minthogy
pedig ez utóbbiaknak legsajátabb dolga az élet értelmezése:
ôk kínálják a legkitûnôbb példatárat.
Az emberek: színésznôk, hírlapírók,
kurtizánok és fôpincérek az irodalom nyelvén
(is) szólnak, amikor egymáshoz beszélnek (az irodalom
pedig mindennapos beszédfordulatokkal frissíti fel a maga
könnyen avuló nyelvi választékosságát).
Az irodalom mint viselkedési, társalgási s ezzel
együtt természetesen mint önkifejezési útmutató
(mintagyûjtemény) jelenik meg számos Krúdy-mûben.
A hôsök a legtermészetesebb dolognak tartják,
hogy mások beszélnek helyettük, mint ahogy Cyrano szavaival
más hódít Rostand mûvében, úgy
használják fel férfiak és nôk az irodalom
szavait a maguk érdekében, céljaik elérésére.
Berta, a szép vidéki állatorvosné, Rezeda szerelmi
tanítómestere „könyveket küldött, és
a könyvekben megjelölte azokat a helyeket, amelyeket ô
maga nagy élvezettel olvasott; olykor egy hajszál, máskor
egy ceruzajel mutatta, hol ábrándoztak el a szép szemek
a messzi vidéki városban”.2
Krúdy regényeiben, elbeszéléseiben a férfiak
és nôk gyakran beszélnek olvasmányaikról,
sûrûn hivatkoznak irodalmi mûvekre, s eközben némelykor
lényük legbensôbb tulajdonságait nyilvánítják
ki, általában azonban csupán azt, hogy milyennek szeretnék
magukat láttatni másokkal. Az irodalomról való
beszéd éppúgy az önkifejezés eszköze
Krúdy mûveiben, mint az öltözködés,
a hajviselet vagy a különféle gesztusok és szófordulatok.3
Az ifjú Rezeda hivatás és karrier, érzés
és számítás, cselekvés és verbalizmus
között ingadozó lényére (A vörös
postakocsi történetében) ellentmondásosságát
megerôsítô vonásokat rajzolnak irodalmi példái
és hivatkozásai: Strindberg, Karl Kraus mellett Turgenyev,
Jókai vagy éppen Cervantes emlegetését hol
a sznobisztikusan kérkedô tájékozottság,
hol a szívbéli vonzódás, hol pedig – a narrátori
szerepet elvállalva – a szakmai megfontolás motiválja.
Krúdy szemlátomást nagy kor- és környezetfelidézô
erôt tulajdonít az írók neveinek; a valaha népszerû,
sôt divatos szerzôk emlegetése éppúgy
a közös (sokszor már csak mások emlékeiben
megôrzött) élményeket hivatott felidézni,
mint a politikusokéi vagy a városok (elsôsorban a fôváros)
életében különös jelentôséggel
bíró (mert egyezményes tájékozódási
pontként szolgáló) boltok tulajdonosaiéi. Mindez
éppenséggel azt a fontos szerepet is hangsúlyozza,
amelyet az irodalom (egyáltalán a nyomtatott szöveg)
a közös emlékezet, életismeret és világszemlélet
kialakulásában betölt.
Különféle hivatkozásokban, utalásokban
(függô és egyenes beszédben egyaránt),
hasonlatokba zártan, idézetekben több száz író
nevét ôrzik a Krúdy-regények, s ekként
hirdetik, hogy az irodalmi fikciót is áthatja az az irodalmiasság,
amely szerzôjük felfogása szerint az életet, illetve
az életmagyarázatokat egy idô óta (mintegy száz
éve) általánosan jellemzi.4 Holt és eleven
írók, költôk tömegérôl történik
említés e mûvekben, amelyekben alighanem ôk alkotják
a legreprezentatívabb „valós csoportot”, az egykori és
kortárs boltosok, színészek, vendéglôsök,
pincérek, zsokék és lófuttatók, a politikusok,
valamint társasági urak és hölgyek népes
seregében.
A narrátorok és a hôsök egyaránt a
magyar irodalom kisebb-nagyobb jelentôségû alkotóit
emlegetik a legtöbbször,5 de a világirodalom legnagyobbjaira
(a francia, angol, orosz, spanyol és más irodalmak nagyjaira)
is sokszor és igen gyakran a kultusz nyelvén megszólalva
hivatkoznak. Általában így hangzik el Cervantes, Shakespeare
és néhány más Krúdy-kedvenc (mint például
Puskin, Dickens, Turgenyev és Thackeray) neve, és az sem
ritka, hogy némelykor közkeletû apellatívumok
állnak a nevük helyett: „a búsképû”, „az
avoni hattyú”, „a sánta lord” stb. Nem kétséges,
hogy a legfôbb irodalmi kultuszszemély Krúdy szemében
Shakespeare volt, nemcsak azért, mert minduntalan fontos hivatkozási
alapként tûnik fel regényeiben és elbeszéléseiben,
s nem is csak azért, mert ôt emlegette a leggyakrabban tárcáiban
és más zsurnalisztikus mûveiben, hanem azért
is, mert nemegyszer már-már vallásos allúziókkal
szól róla: „Ô volt az egyetlen ember a földön,
akinek olyan szeme volt, mint az Istennek, mindent látott.”6 A nagyok
és kiválóak mellett gyakran kerülnek elô
olyanok, akiknek talán nem jutott hely a Parnasszuson, de népszerûségük,
mint például Dumas père-é, kitartóan
ostromolta az egeket, és olyanok is, mint Paul de Kock, aki valaha
kedvelt szerzô volt az unatkozó hölgyek körében,
de nevének az idô múlásával már
csak korfestô jelentése maradt.
Krúdy a magyar írók, hírlapírók
és szerkesztôk legnépesebb csoportját a XIX.
század végi budapesti irodalmi élet seregnyi alakjából
különítette el regényeiben, s ezzel egyszersmind
arról is gondoskodott, hogy e többnyire már életükben
elfelejtett irodalmi férfiak, kisasszonyok és asszonyságok
emlékezete fennmaradjon. Nyilvánvaló, hogy már
a korabeli közönség számára sem volt mûvekhez
(olvasói élményekhez) köthetô az említett
irodalmi nevek többsége, a mai olvasó pedig aligha tudja
pontosan megkülönböztetni a fiktív neveket a – sokkal
nagyobb számban elôforduló – valódiaktól.
Ez egyfelôl a fikció és a tényszerûség
– idôvel egyre teljesebbé váló – összemosódásához
vezet (ami feltehetôen egyáltalán nem idegen az írói
intenciótól), másfelôl pedig az irodalom kultuszához
közelíti az olvasót, mert szinte észrevétlenül
elmélyíti benne a beavatottság érzését
(amely azon a meglehetôsen egyszerû számításon
alapul, miszerint minél kevésbé közismert nevekrôl
van szó, annál értékesebb tudni róluk).
Az „ércnél maradandóbb emlék” Krúdy
mûveiben nem önmagának az elbeszélônek van
megalkotva, hanem a kortársaknak és az elôdöknek.
Mindebben feltehetôen az a meggyôzôdés is ott
munkált, s ezt Krúdy számos tárcában,
nekrológban és egyéb – gyakorta esszéisztikus
– alkalmi írásban is kifejtette, amely szerint a nemzeti
emlékezet ébresztôje és fenntartója:
a magyar irodalom a nagyok, a zsenik, valamint a közép- és
kisszerûek együttes alkotása. Ha vannak elôdei
és kortársai között többen mások is,
akik számos tanulmányt, esszét, tárcát
szenteltek a magyar irodalom történetének, nagy alkotóinak
és mûveinek, egy sincs, aki annyi figyelmet szentelt volna
az obskúrus íróknak, költôknek és
szerkesztôknek, mint Krúdy. Elmondható, hogy több
száz írásában ô egymaga alkotta meg a
századvégi, századfordulós irodalmi élet
szürke munkásainak, kis elfeledettjeinek, szerény különceinek
emlékmûvét.
A kegyelet hangja félreérthetetlenül kihallatszik
az elbeszélô (saját) szavaiból, valahányszor
a magyar irodalom múltjáról, sôt közelmúltjáról
szól,7 de ironikus utalásokkal, travesztikus, sôt parodisztikus
célzásokkal egyúttal olvasói értésére
adja azt is, hogy az irodalom nemcsak szent ügy, hanem profán
praxis is, s hogy ráadásul az irodalmi kultusz megteremtôi
és fenntartói a kultusz által (nemegyszer) saját
érdekeiket és céljaikat szolgálják.
Sokatmondó tény, hogy Krúdy regényeinek
gyakorta hôse, sôt nem egy esetben fôhôse is író,
s hogy a történetek leggyakoribb színhelyei között
ott találjuk a szerkesztôséget is. Az íróhôsök
közül a legtöbbször Rezeda Kázmér jelenik
meg: központi szerepet játszik a legtöbb „vörös
postakocsi”-, illetve Alvinczi-regényben, így A vörös
postakocsi, az Ôszi utazások a vörös postakocsin,
a Nagy kópé, A kékszalag hôse, valamint a Rezeda
Kázmér szép élete történeteiben.
Egy Bimy nevû pályakezdô fiatal író a
fôhôse A velszi herceg-nek, Józsiás pedig a századvégi
magyar (egész pontosan: a pesti) irodalmi élet regényeként
is értelmezhetô Hét Bagoly-nak. Kisebb, de nagyon fontos
szerepekben is feltûnnek írók, sôt némelyik
vissza-visszatérô alak; mint Alvinczi titkára, az öreg
Szilveszter. Ô is, akárcsak Bonifácz Béla, Szomjas
Guszti vagy Dideri Dir eleven személy(ek)rôl van mintázva:
Szilveszter Erdélyi Gyuláról, Bonifácz Béla
Pongrácz Béláról, Szomjas Guszti Kálnay
Lászlóról, Dideri Dir Lengyel Gizelláról.
Mind-mind Krúdy ifjúságát idézô
személyek ôk, az ifjú Rezeda, Bimy vagy Józsiás
alakjában pedig feltûnôen sok az önéletrajzi
utalás, a közvetett, mert különbözô módon
elszemélytelenített, de rekonstruálható vallomásosság.
Az írók vagy szerkesztôk, éppúgy, mint
a többi illuzionisták (a színészek és
színésznôk, a félvilági hölgyek
vagy a lóversenynábobok és más hírhedt
hazardôrök) egyfelôl kiszolgálják a közönséget
(egyúttal feltámasztják benne a folyamatos fogyasztás
vágyát is), másfelôl pedig formát, keretet,
kifejezést adnak a kínzó, de tárgyukat megnevezni
sem tudó hiányérzeteknek. Az íróhôsök
(akiket az életmû vagy a Krúdy-mûvek méltatói
gyakran és kedvvel neveztek az író hasonmásainak)
regényei az irodalom (és egyéb „szent dolgok”) profanizálódásának
korszakát jelenítik meg; s ezzel együtt az ez ellenében
folytatott tragikomikus, kudarcra ítélt küzdelmeket
is. E mûvek szinte refrénszerûen közlik olvasóikkal,
hogy a (századvégen) méltóságát
vesztett irodalomnak (és írónak) fokozottan szüksége
van a kultuszra. E kultuszt egyfelôl a közönség
(amely elsôsorban nôi alakokban személyesül meg
Krúdy regényeiben), másfelôl, és talán
elsôsorban, az írók és költôk maguk
kezdeményezik és tartják életben.
Krúdy azt sejteti, hogy a kultuszteremtés titkait részben
elôdeiktôl, részben azonban irodalmon kívüli
emberektôl vették át az írók. Így
például a Krúdy-regények visz-
sza-visszatérô hôse, Rezeda Kázmér
a nagy szerencsejátékostól, Alvinczi Eduárdtól,
illetve a szerelem kisebb-nagyobb papnôitôl tanulja a hatáskeltés,
a szertartásosság gesztusait, az írás rítusait
azonban kizárólag íróelôdei példái
nyomán gyakorolja: „Fekete selyemsapkát tett a fejére,
mikor elhatározta, hogy ismét felveszi az írók
tollát. Apró betûkkel írt, mint Tóth
Bélától vagy Gáspár Imrétôl
látta fiatal korában, akik már jóformán
teljesen megszûntek érzô és mindennapi emberi
életet élni, elgörbült ujjú írók
voltak, akik félelmetes rendszeretettel hajoltak papirosaik fölé.
S egészen mindegy volt nekik, hogy odakünn tavasz van vagy
tél. (Egy idôben minden író Balzac Honoré
szeretett volna lenni életmódjában is.)”
A mû, amelynek kidolgozásába fogott Rezeda Kázmér
úr, ezt a címet viselte: „Rudolf király megjelenése
Észak-Magyarországon.”8
Az irodalom voltaképpen – Krúdy értelmezésében
– az élet kiterjesztése (térben és idôben,
minôségben és mennyiségben) az olvasók
s olykor az írók számára, egyszersmind pedig
társaság a magányosnak, menedék a mindennapiságtól
szenvedônek. Egy másik világ, ahová át
lehet járni, amely élményeket, sôt emlékeket
ajándékoz látogatóinak, de ahonnan – ahogy
ezt az Ôszi utazások Rezedájának története
is mutatja – némelykor nehéz a visszaút. Krúdy
sohasem titkolta a szélsôséges elirodalmiasodás
(a donkihotizmus) reális veszélyeit. Ezek hatják át
A vörös postakocsi egész cselekményét, s
a regény egyik hôse, Bonifácz Béla az irodalom
levegôjétôl megszédült Dideri Dir leányainak
tételesen is megfogalmazza ôket: „Rettentô méreg
az irodalom. Vérbajossá teszi a polgárokat és
a polgárnôket, ha belékóstolnak. Az írók
mind szélhámosok. Kinevezik királyi mesterségnek,
a legdicsôbb foglalkozásnak a maguk dolgát. Holott
tulajdonképpen senkinek sincs szüksége az irodalomra.
Az emberek sokkal boldogabbak volnának, ha nem volna irodalom. Tovább
is születnének, szeretnének és meghalnának.
A nagy, gyönyörûséges Életnek semmi köze
sincs az apró, sûrû betûcskékhez. Az írók,
mint egy titkos szövetség, századok óta mérgezik
az emberek lelkét, hogy maguk meg tudjanak élni. A meséik,
dalaik mind arra valók, hogy nyugtalanságot, zavart idézzenek
elô az emberi lelkekben. És ha egy családba beköltözött
az irodalom édes mérge, ott nyomon következik a boldogtalanság.
Az írók feleségei mind szerencsétlen asszonyok.”9
Az íróregények (Rezeda, Bimy és Józsiás
történetei) megmutatják, hogy mind az író,
mind az olvasó (a közönség) érdekelt az
(életpótlékot kínáló, sôt
az életvezérlô) irodalom presztízsének
növelésében, sôt azt is, hogy e tevékenységben
kölcsönösen támogatják egymást. Az
egykori varázzsal teli világ emlékeit az irodalom
ôrzi, illetve teremti meg, s ezzel egyúttal a jelen értékeit,
eszményeit is kijelöli. E feladatnak (e hivatásnak)
sokszor gyakorlatias megfontolásokból vagy egyenesen kényszerbôl
is igyekszik megfelelni.
Krúdy az irodalom elközönségesedésének
szentelt nagy regényében, a Hét Bagoly-ban elégikus
felhangokkal megszólaló (ön)ironikus tónusban,
helyenként pedig kíméletlen szarkazmussal jeleníti
meg, hogy bár az irodalmi alkotás a kívülállók
szemében „szent tevékenységnek” mutatkozik, valójában
nem más, mint munka. Az író a modern (századvégi)
világban felkent személybôl mutatványossá
vagy megrendelésre dolgozó iparossá, az egykori rajongó
hívek tábora pedig mindenekelôtt fogyasztói
körré lesz – közös és jól felfogott
érdekbôl azonban mindahányan meg akarják ôrizni,
fenn akarják tartani az irodalom eszményinek megalkotott
múltjának (valamiféle elképzelt aranykornak)
legalábbis az emlékét.
E törekvés megnyilvánulásaként az
elbeszélô(k) és az elbeszélôi szerepet
idôrôl idôre átvállaló hôsök
gyakran élnek azzal az elôadói fordulattal, hogy történeteik
szereplôit irodalmi alakokhoz hasonlítják,10 illetve
effélékkel azonosítják: A vörös postakocsi
narrátora például – közvetve – Kohlhaas Mihállyal
rokonítja Bonifácz Bélát,11 és azt állítja,
hogy Rezeda Kázmér Thackeray egyik regényalakjával
azonosul, Madame Louise Ivan Iljicsnek nevezi „ispánját”,12
az Ôszi utazások Rezedája téli estéken
Anyeginnek álmodja magát, s úgy beszél AIvinczirôl,
mint aki olykor Kárpáthy János szerepét játssza,
kedveseit pedig irodalmi hôsnôkhöz hasonlítja.13
És vannak Krúdynak olyan mûvei is, amelyeknek központi
alakjai hosszabb-rövidebb ideig emblémaszerûen viselik
egy-egy közismert irodalmi hôs nevét: Alvinczi idôrôl
idôre mint Monte Christo tûnik fel, a Bukfenc idôsödô
férfihôse a Don Quijote nevet viseli, míg Pistolit14
vagy a Boldogult úrfikoromban Pista urát gyakorta emlegeti
az elbeszélô Falstaffként.
Ezekben a regényekben számos más alakváltozatban
is megjelenik az irodalom kultusza. A hasonulás vágya tombol
például az olyan irodalmi férfiakban, akik a nagy
elôdök külsejét, gesztusait és attitûdjeit
másolják: a pályakezdô ifjú Rezeda például
Bessenyei Györgyhöz, a Rezeda Kázmér szép
életé-nek egyik hôse Heinéhez óhajt hasonlítani/hasonulni.
Elôkerülnek azután olyan szent tárgyak, ereklyék
is, mint Balázs Sándor köpönyege (Szilveszter kultikus
ruhadarabja), amelyek egyfelôl az irodalom folytonosságát
példázzák, másfelôl pedig az irodalom
szent múltjából való egyéni részesedés
lehetôségét kínálják fel. És
vannak kultikus összejövetelek is, amelyeket írók,
költôk (olykor még az olvasók is) az irodalom
ügyeinek szentelnek. Ezek általában nagyon is köznapi,
sôt közönséges színhelyeken zajlanak: legtöbbször
kocsmákban, az irodalom áthatja a köznapi beszélgetéseket
is, szerelmi légyottokon éppúgy szóba kerül,
mint a nyilvánosházak szabadnapjain vagy csendesebb (vendég
nélküli) estéin.15
Általában szent helyekként tûnnek fel az
irodalom hajdani mûhelyei: a szerkesztôségi épületek,
rég meghalt írók otthonai, házai, a Belváros,
a József- és Terézváros utcái egykor
(tegnap, tegnapelôtt) élt írók és költôk
lábnyomait ôrzik, s az olvasónak meg kell éreznie,
hogy Pest megszentelt város. Olyan (fôként képzelt)
múlt emlékeit ôrzi, amely „a rajongás kora”
volt, melyben „a nemzeti álom” formálódott, és
„Magyarhon Tündérhon volt”, az irodalom pedig „a legszentebb
mûvészet”, nem áru volt.
Az íróhôsök különös, groteszk-érzelmes
kalandjai nagy nyomatékkal jelenítik meg, hogy a könyv,
az olvasmány idôvel nemcsak általános élettapasztalattá,
hanem éppúgy személyes emlékké is lesz,
mint minden más élmény. Nem ritka, hogy régi,
kedves olvasmányok (az ifjúkor könyvei) felidézésével
maga a csodálatos (naiv, rajongó) ifjúság elevenedik
meg a hôsök számára. Az irodalmi mû kétféle
idôt ôriz meg tehát: keletkezése koráét
és – sokkal erôteljesebben – az egyéni, a személyes
olvasások idejét.16 Krúdy azt is közönsége
tudomására hozza, hogy az irodalom, az irodalmi mûvek,
az olvasás kultusza valójában a történeti
és a személyes múlt egybemosódó kultusza.
Az ifjúság, illetve régebbi korok tiszta eszményeinek
ismételt átélése, de legalábbis felidézése.
Az irodalom Krúdy szerint tehát az emlékezés
különös lehetôségét kínálja
fel: olyasmire segít emlékezni, ami valójában
soha nem történt meg. Meglehet, ennek megmutatása, ironikus-patetikus,
kegyetlen-érzelmes kifejtése is hozzájárult
életmûve folyamatosan alakuló (és átalakuló)
kultuszához.
„Szeretem azokat a könyveket – írta egy Arany Jánosról
szóló tárcájában –, amelyekbôl
tegnapi emberekrôl olvashatni; olyan emberekrôl, akiket a valóságban
sohasem láttunk, de mégis úgy gondoltunk rájuk,
mintha ifjúságunk boldog, aranyfoltos napjait az ô
társaságukban töltöttük volna egy nagy fa
alatt.”17
1 Mindezen kívül a magyar irodalom kis és nagy alkotóinak,
klasszikusainak és obskúrusainak több mint száz
tárcát, cikket szentelt; két kortársáról
pedig (az elôtte járó írónemzedék
legdivatosabb, legsikeresebb tagjáról, Bródy Sándorról,
illetve saját nemzedékébôl az igen hamar kultuszszeméllyé
vált Ady Endrérôl) tárcafüzérekbôl
kikerekedô, sajátos „tényregényeket” is írt:
Bródy Sándor avagy a nap lovagja (1925–1927), Ady Endre éjszakái
(1925).
2 A vörös postakocsi. (A továbbiakban V. P.) Szépirodalmi,
1956. 162–163.
3 Sôt már magában véve könyvvel megjelenni
is nemegyszer önjellemzô szándékra vall: „Vilmaanya
egy regényt olvasott már évek óta – amelynek
ez volt a címe: Ivanhoe –, amikor vendég jött a házhoz.”
(Ôszi utazások a vörös postakocsin. [A továbbiakban
Ö. U.] Szépirodalmi, 1956. 326.)
4 Az irodalom és az élet felfejthetetlen összefonódásáról
beszél például a Rezeda Kázmér szép
élete narrátora is: „Ohnet György… piros kötetes
regényeit ebben az idôben széltében olvasták
Magyarországon, és szívbôl megsiratták.
A nôolvasók romantikusok és egyben élvhajhászok
voltak. A könyvekben aláhúzták a félreérthetôbb
szavakat, de elvárták úgy a regénykönyvektôl,
mint az élettôl, hogy az a lehetetlenségig érzelmes
legyen. Kéj; szomorúsággal keverve! – volt a jelszó
a népszerûségre pályázó regényírók
és az élet regénycsinálói között.”
(I. m. 170.)
5 A magyar irodalom klasszikusai közül a legtöbbször
ifjúkorának írófejedelmét, Jókait,
azután Petôfit, Tompát, Himfy–Kisfaludyt emlegeti regényeiben
Krúdy, de mellettük többször találkozhatunk
Bessenyei, Kármán, Kisfaludy Károly, Vörösmarty
Mihály, Eötvös József, Kemény Zsigmond,
Arany János, Vajda János nevével is. A reformkor és
a századközép kisebb irodalmi alakjai közül
sûrûn kerül szóba Balázs Sándor,
Lauka Gusztáv, Lisznyai Kálmán. A századvég
és a századelô idôvel eljelentéktelenedett
szerkesztôinek, hírlapíróinak és költôinek
légiójában a leggyakrabban Gáspár Imre
(mint Gilli Balázs és Gasparone is), Kálnay László,
Benedek Aladár, Ábrányi Kornél, Nagy Miklós,
Erdélyi Gyula (ô Szilveszter néven egyébként
több Rezeda–Alvinczi-regényben fontosabb szerepet játszik),
Pongrácz Béla (Bonifácz Béla néven jelentôs
szerepe van A vörös postakocsi-ban), Indali Gyula, Vadnai Károly
neve tûnik fel, a nagy hírûek közül pedig
Csiky Gergelyé, Eötvös Károlyé, Mikszáth
Kálmáné, Kiss Józsefé, Tóth Béláé,
Ambrus Zoltáné, Bródy Sándoré és
Lovik Károlyé. A nemzedéktársak közül
Adyé, Révész Béláé, a Szomoryaké
(Dezsôé és Emilé), a Zuboly néven közismert
Bányai Eleméré, Molnár Ferencé, valamint
Cholnoky Viktoré. A kiadók, laptulajdonosok és szerkesztôk
sorában pedig Miklós Andoré, Lázár Miklósé,
Mikes Lajosé és az eltévelyedett (Jaskula) Virág
Béláé. Írónôkrôl is többször
esik szó: Szendrey Júlia (az ô alakja köré
Krúdy tárcákat, regényes elbeszéléseket
is kerekített, sôt színdarabban is szerepeltette),
Kánya Emília, Bajza Lenke, Majthényi Flóra,
a Büttner nôvérek (Lina és Júlia), Gyarmathy
Zsigáné s a különc Vay Sarolta grófnô
mellett nemegyszer emlegeti a híres pesti kurtizánt, Pilisy
Rózát, aki irodalmi babérokra is vágyott, és
saját költségén verseskönyvet jelentetett
meg (Madame Louise néven pedig ô az egyik leggyakrabban visszatérô
alakja a Krúdy-regényeknek). A közismert dilettánsok
közül Hazafy-Veray János, Simli Mariska neve tûnik
fel a legtöbbször, a levelezô, szavaló és
pohárköszöntô mintakönyvek szerkesztôi
közül pedig Mélyacsaié.
6 Rezeda Kázmér szép élete. (A továbbiakban
R. K. SZ. É.) Griff, 1944. 61.
7 A nagyok, a zsenik idôrôl idôre mint kultuszszemélyek
lépnek elô írásaiban, így lesz Kölcsey
„üstökös”, Arany János „egy a magyar költôi
korona gyémántjai közül”, Madách „tündöklô
csillag”, Petôfi, aki „maga az ifjúság”: „Meteor”,
Cholnoky Viktor „Magyar Szentlélek”. Ady Endre pedig „a legdíszesb
karácsonyfa a magyar irodalom ligetében”. Regényének
hôsei is ekként emlegetik kedvenceiket: „a bús és
aranypókhálós Reviczkyt” vagy „az est harangszó-hangú
Tompát”.
8 Õ. U. 139.
9 V. P. 126–127.
10 Efféle, az élet elirodalmiasodására
utaló elbeszélôi megoldásokból adódik
a különbözô narrátorok elôadásmódjának
egyformasága, amely már az elsô nagy sikerû Krúdy-regényben,
A vörös postakocsi-ban is szembeötlô.
11 „A vámôrök olyan haragosan néztek Bonifácz
Bélára, mint egykor Kohlhass Mihályra, a kohlhassenbrücki
lócsiszárra néztek az Elbe mellett, s okozói
lettek ezért hadjáratoknak, haláloknak, szerencsétlenségeknek,
fejedelmi bánatoknak, amint az Kleist Henrik könyvében
szóról szóra olvasható.” (V. P. 117.)
12 „Iljics úr regényhôs – folytatta Louise asszony,
mert láthatólag kedvelte ezt a témát. – Orosz
regénybôl választottam a nevét.” (V. P. 85.)
13 „Maga Roselli Gemma a »Tavaszi hullámokból«”
– udvarol a pesti kereskedônének, Késô Fáninak.
(R. K. SZ. É. 93.)
14 Pistoli esetében kétszeres shakespeare-i utalásról
van szó: egy Pistol nevû kocsmatöltelék a IV.
és az V. Henrik-ben, illetve A windsori víg nôk-ben
Falstaff csatlósaként lép színre.
15 „A leányka éjjel a szalon pamlagán Reviczky
verseit olvasta fel a vendégnek, de a polgárkisasszonyok
sem idegenkednek este, félhomályban a kitárt ablak
virágcserepei közül kinyújtani fehér kezüket.
Szent férfiak voltak a költôk” – emlékezik az
irodalom múlttá lett szebb napjaira Szilveszter. A Retek
utcai nyilvánosház vak zongoristája pedig így
beszél: „Hétköznap nálunk is nagy keletje van
a könyvnek. Szimónia – egykor jó házaknál
nevelônô – a szalonban a nagy lámpás alatt ül,
és hangosan olvas a lányoknak. A múltkoriban az egész
ház bôgött egy olvasmányon: Levelek, amiket meg
nem írtunk. És Csergô Hugó írta. A Fehér
nász: mondta a költô, és mindnyájan csöndesen
sírdogáltunk.” (V. P. 203–204.)
16 „Anyegin! Tán csak azért volna jó még
egyszer ifjú tanulónak lenni, hogy az elhagyott liget padján
kivésett nôi szívek és névkezdôbetûk
között elôször olvassuk ismét Anyegin Eugén-t!
Moszkvába utazni és a balettnek tapsolni, Tatjána
levelét venni és a Néva partján sétálni!
Mindnyájan Anyegin Eugének vagyunk ifjú korunkban.”
(V. P. 159.)
17 Arany János emlékezete. 1923. In: Írói
arcképek I–II. Magvetô, 1957. I. 234.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta