LÉHA CATULLUSI LOPKODÁSOK
 

I

Nincs az a nô a világon, akit még szebb szerelemmel
Vágytak, epedtek a bús férfiak – úgy, ahogy én,
Júlia, téged imádlak örökkön tiszta szivembôl:
Ily hûség köti szent léthez a földi halált.

    Maros-Vásárhelyt, 1892. febr. Bálint-napon

II

Éljünk, Júlia, végre!… És szeressük
Egymást öszszeborulva, mint a lombok,
Suttogva s kavarogva is bolondul,
Megbolydultan a záporos tavaszban!
És a zord öregek zörögjenek csak,
Hadd rázzák zötyögôs tökük s fukar görcs
Öklük ránk papok, úrinék, kofák… Csak
Pletykálkodjanak uczcza-sárt dagasztva,
Hadd dohogjanak – egy likas fityinget
Sem ér dög locsogásuk. Adj ezer-száz
Csókot, drága, de száz-ezerszer anynyit
Kapsz majd viszsza te ingyen! Ám ha vétek,
Ismét kezdjük el… És keverjük úgy meg:
Végszámát ki se sejtse csókjainknak,
Nemhogy czifra, irígykedô czivisnép!

    Maros-Vásárhelyt, 1892. április 19-én
 

III

Évôdsz, Júlia: czirka menynyi csóktól
Telnék bé dugig én, a telhetetlen?
Hány porszem van Egyiptom és Szudán szent
Pusztaságaiban? Parázs homokszem
Hány izzik föl a fáraók s királynék
Rejtett sírjai közt? A lázas éjben
Hány csillag lesi titkosan, hevülten
Lelkek dúlt gyönyörét, lopott szerelmét
S testek fényeit? Anynyi csók elég lesz.
Tán elég nekem is… Csak adj, de anynyit:
Számigálni se bírja sült baromság,
Sem megrontani bôsz, galád, hazug nyelv.

    Maros-Vásárhelyt, 1892. május 22-én
 

IV

Hány catullusi sort lopok neked még?
Lépesmézet a lomha medvebocs sem
Dézsmál úgy, ahogy érted én az antik
Kaptárt, édesem! Ó, szegény Catullust
Hányszor fosztogatom ki még potomra?
S meddig, Júlia, hogy hiába küldök
Hódolatra elébed anynyi rablott
Kincset? Hisz csodaszép szemed se rebben –
Csak távol delejül ragyogsz, te csillag…
Hûlt márványszobor éjszakám szivében –
Ébredj rám, mosolyogj… Ne félj szeretni.

    Maros-Vásárhelyt, 1892. június 3-án
 
 

    RENÉ SZERELMES ÉNEKE
    Sappho után, de újra csak Catullustól!

Mintha már boldog, buja istenekkel
Volna egy, sôt: több, aki szemben ülhet
Véled, és lát, és szavaidra rezzen,
Hallja, föliszsza

Hangod, örvénylô nevetésed… Én meg
Reszketek, szívem kiszakadna menten:
Csak ha rád nézek, Juliám, nehézzé
Némul a nyelvem,

Testem is zsibbad, kusza tûz bizserget,
Bôrömön futkos föl-alá, fejem zúg,
Szédülök, fúlok, szemem elsötétült,
Éjbe borult kút.

Renyhe versírás tesz ilyen tunyává:
Renyheségtôl vagy, te René, rajongó!
Renyheség, költôk henyesége ront meg
Minden idôket.

    Maros-Vásárhelyt, 1892. július 12-én
 
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta