1. Angyalosi Gergely sajátos címet adott kétszáz
oldalas, huszonegy írást tartalmazó, zsebkönyv
alakú kötetének. Olyat, mely elsô pillanatra a
bizonytalanság benyomását keltheti. Ám ha elolvassa
az ember a kötetet, látnia kell, hogy nagyon is sikerült,
pontos a cím. Egyszerre határozottan személyes és
egyben tárgyias is, szerény meg kihívó is.
Mindez persze akkor állja meg a helyét az olvasó elôtt,
ha az látja, hogy felkészültsége, ítélôképessége,
tárgyköre természetének ismerete igen jól
megvan benne.
Mert a kötet írásai nem csupán kritikák,
de kritikaiak is, nem esszék, de esszészerûen személyesek
is; nem tanulmányok, de tárgykörükben biztosan
mozgó s határozottan fogalmazó tanulmányalapozottságúak
is. Annak a szerzônek jellemvonásai ezek, aki tudja, hogy
ezen a területen objektivitás lehet s kell is, de az sohasem
lesz természettudományi vagy éppen matematikai jellegû.
Szóval: valóban határmezsgyén mozog, s ez megôrzi
akár ilyen egyházias, akár olyan pártpolitikusi
(hívôi) „objektivitástól”. Véleményt,
ismeretet, elhelyezési-megítélési kísérletet
ad. Úgy azonban, hogy összetartóan rendezettek ismertetései,
és saját felfogása s nem valamely „megcáfolhatatlan”
tan jegyében kritikaiak ítéletei vagy inkább
megállapításai. Csak a megváltásra „hivatottak”
s a lábuknál üldögélô tanítványok
szólnak megföllebbezhetetlen tárgyiassággal és
biztonsággal. Nem kerül olyan kétségtelenül
kényelmetlen helyzetbe, mint például Lukács,
aki a Forum címû lapjában a negyvenes évek végén
Leninhez, Sztálinhoz és Zsdanovhoz utasította segítségért
az Unsicherheitsrelation legyôzése érdekében
Heisenberget.
2. Ennek jegyében dolgozatai gondolatra, továbbvitelre,
javításra, néha cáfolatra indítanak,
s nem bosszantják az olvasót ex-cathedra kijelentésekkel,
ilyen vagy amolyan egyházias, prófétai tekintélyekre
való hivatkozással. Azt mondhatnánk, felfogása
az irodalmi ítélkezés tekintetében s némileg
szelídítve azt: stílusában is a hazaiak közül
legközelebb Ignotushoz áll (ha annak az elsô világháborút
illetô megváltozott politikai felfogásától
elhatárolja is magát). Mégpedig abban áll közel,
hogy szívesen vesz át nézeteket, de éppoly
gyakran utasít is el. S az átvetteket sohasem dogmaszerûen
kezeli, hanem az adott helyzethez s a maga felfogásához hasonítottan,
módosítottan alkalmazza.
A kortárs európai jelenkoriak közül elsôsorban
a franciák felé fordul, de nem hiányoznak a németek
s az angolszászok, sôt az olaszok sem. De szinte mindig áthasonító
s ritkán csupán alkalmazó.
Tárgyköröket alkot (Elméleti kalandozások,
Az irodalomelemzés önreflexiói, Egy nagy elôdrôl:
Ignotus körül stb.). Ezek a címek is mutatják,
hogy személyes ügyként kezeli a kérdéseket,
s csak aminek valódi, a személyesen túli fontosságot
vél adhatni, az lesz tárgyias mûhelytárgy a
számára.
3. Lényegében az egész kötet századunkbeli,
sôt nagyobbrészt a második világháború
utáni vagy inkább napjainkbeli. Csak az Elméleti kalandozások
címû, a kötet közeli harmadát kitevô
elsô rész félmúlt, s többségében
idegen, elsôsorban, mint mondottuk, francia. Persze a félmúlt
franciát nehéz is a század elsô fele németjeitôl,
sôt, mint ô maga is mondja és mutatja, Nietzschétôl
is hermetikusan elválasztani, indításaikra, kapcsolataikra,
például Heideggeréire nem utalni.
De miközben jó értéssel s kellô rostálókészséggel
veszi akár elméleti, akár közelebbrôl filozófiai
vagy esztétikai nézeteiket, nem zárkózik el
egyiktôl sem, valamely (még mindig ható) exkommunikáció
jegyében. De megtartja a jogát, hogy az általánosan
bevett vélekedésekkel se értsen mindig egyet. Elég
itt éppen az Ignotus–Lukács kapcsolat polemikus különbségeire
utalni.
4. Elemzéseiben nem ragaszkodik egyik vagy másik, a könyv
elsô részében bemutatotthoz, akik közül azonban
ott Genette-et – benyomásunk szerint – tán túlértékeli,
s tán nem eléggé figyeli, vagy elnézéssel
tudomásul veszi, hogy több az ötlet nála, mint
a szerves összetartó elem. A könyv e részére
azonban külön kritikát kellene szánnunk, hiszen
mindenik szerzô egy-egy gondolatépítményt vélt
s igyekezett emelni. Mindenesetre azoknak, akik számára
nyelvi vagy bármi más okból elérhetetlenek
e szerzôk, tanulságosak s jól tájékoztatók
e viszonylag rövid tanulmányok.
5. Ami az egyes kritikákat, elemzéseket illeti, valamennyi
értékes. Legszellemesebb közülük talán
a Závada-könyvrôl írott. Joggal jegyzi meg, s
joggal ítéli úgy, hogy népszerûsége
s gyors elkelése némileg éppen tagadhatatlanul ötletes,
de éppoly tagadhatatlanul egy kissé kalendáriumos
s ponyvaközeli nyelvi s jelentéstani ötleteinek, elôadásmódjának
is köszönhetô, bár, persze, távolról
sem csak annak.
6. Amivel tán nem vagyunk egy véleményen, az az
egyes írók értékelése. Mándyt
többre tartom, s azt hiszem, az egyik – ha nem éppen a – legjobb
novellista a háború óta. Ottlikkal is becsülôbb
lennék. Az, amit hiányol belôle, nagyon is okkal, joggal
hiányzik. Abban a kis városban – a mai ország tán
legszebb, legigazibb kisvárosa – iskoláztam én is.
S tudom, hogy mily szigorú elkülönültségben
éltek amaz intézet neveltjei. A város két leánygimnáziuma,
egy katolikus s egy evangélikus, tanulóinak álma volt
a velük való találkozás, s maradt is mindörökre
álom. Sem misét, sem istentiszteletet nem a város
négy szép keresztény templomában hallgattak.
Külön kápolnájuk volt a nagy épülettömbben,
amelyet a kis Gyöngyös-folyó választott el, s csak
a városon kívül volt rajta a lakosságnak is igénybe
vehetô híd. Igaztalan volnék, ha ezt osztálygôgbôl
magyaráznám. Valami sajátos küldetéstudatot
és magatartást próbáltak beléjük
nevelni, egy inkább ködös, mint akár jó,
akár téves meggondolásból.
S még két megjegyzést: alig van ember, akiben
valaminô teleologikus magyarázat vágya föl ne
merülne. Babits Ágostont és Pascalt ennek jegyében
emeli az európai gondolatvilág élvonalába.
Legyen szabad itt két félig anekdotikus példára
hivatkozni. Proust egyszer azt mondta, nem érti, hogy Balzac különbözô
nevekkel és helyszínekkel hogyan tudta szinte egész
pályáján ugyanazt írni. A másik hazai:
Móricz meglátogatta a már egészen világidegenné
lett Gárdonyit, aki ablaktalan, tetôvilágításos
szobát építtetett, hogy elmélkedésében
ne zavarja semmi. Móricz, az alapvetôen extrovertált,
azzal zárja beszámolóját, hogy ilyen jó
beszélgetése szinte soha senkivel nem volt.
A másik egy szorosabban vett mûvészi-nyelvi mozzanat:
a mûvészi próza eufóniája. Ez elôször
határozottan tán Asboth János regényében
mutatkozott nálunk, s lett mûvet jellemzô-
vé. Majd Krúdynál, Márai Krúdy-regényében,
aztán Füst Milán Feleségem történeté-ben
s annyi másnál alig tudatosult, de jól érzékelt
jellemzôje a mûvészi prózának.
Mindezek azonban nem hibák, inkább csak apró észrevételek,
javallások, amelyek nem teszik kétségessé,
hogy Angyalosi könyve nemzedéke java terméséhez
tartozik.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta