Egy irodalmon kívüli apróság
E recenziónak nem lehet tárgya a mai magyar író „mint olyan” helyzetének részletekbe menô elemzése, ám mégis, érdemes egy pillantást vetni a helyzet azon elemeire, melyek szorosan összefüggnek a recenzeált kötet keletkezésének körülményeivel, sôt suttyomban beszivárognak a sorok közé, és végül is tartalmi kérdéssé sûrûsödnek.
Mit tesz tehát a mai magyar író? Csupán azt, amit az íróféle mindig is tett.
1. Ír. – Ez tehát rendben.
2. Publikál. – Itt meg kell állnunk.
Hol és hogyan publikál? Természetesen lapokban, melyek ilyen-olyan megfontolások alapján közlik írásait. Az irodalmi vagy irodalmat is publikáló lapok elsôdleges elvárása a novella (vagy valami ahhoz hasonló), mivel ez elégíti ki praktikus igényeiket; a viszonylag rövid, kompakt írásmûvek a havi, esetleg heti lapszámokban gond nélkül, sôt kellemesen közölhetôk, és szinkronban vannak a vélt olvasói várakozásokkal. (Ha belesünk az általánossá vált, fûrészporízû, minden mûfaji különbséget elkenô szöveg szó fedezéke mögé, akkor kiderül: a lapok szerkesztôinek kimondott-kimondatlan vágya ma is az, hogy Kosztolányi, Csáth, Móricz vagy Hunyady Sándor szintjén írt novellákkal és/vagy tárcanovellákkal emeljék lapjuk színvonalát és kényeztessék olvasóikat.) A terjedelem kényszere természetesen az írót is köti. Ha meg akar jelenni, alkalmazkodnia kell. Márpedig meg akar jelenni. Mert hírnévre és pénzre vágyik, sôt megélhetésre. Amilyen mohó.
Ha ugyanez az író kötetet szeretne közreadni, akkor egy másik igénnyel találkozik, a kiadóéval, mely határozottan eltér a lapokétól: a kiadó ugyanis regényt vár, mert ez felel meg a vélt olvasói elvárásnak, a lehetôleg terjedelmes, nagylélegzetû regény, amelybe „bele lehet bújni”, „be lehet költözni”. Novelláskötetet ímmel-ámmal „hoz ki”, inkább csak jobb híján. Az író tehát megpróbál alkalmazkodni: regényt írni – ha van hozzá egy-két-három éve, nyugalma, háttere, ha megengedheti magának ezt a luxust. Megteszi, ami tôle te-
lik (mert ugye hírnévre vágyik), és reméli, hogy elnyeri méltó jutalmát (mert – lásd, mint fent – pénzre is vágyik, sôt megélhetésre).
A telhetetlenje.
A lapok és a kiadók várakozása közt az író számára alig-alig feloldható ellentét feszül. A folyamatos jelenlétet a lapok biztosíthatják, a súlyt, azt, hogy valakit „jegyezzenek”, a kötet, a várva várt regény. A többségnek döntenie kell: vagy-vagy.
Mindez nyilván irodalmon kívüli, és esztétikai szempontból teljesen mellékes, mégis szót érdemel. Bächer Iván esetében különösen. Hiszen a „családtörténetek” mûfaji megjelölésû kötet írásai a Népszabadság Hétvége mellékletében, gyakorlatilag egy (irodalmat is közlô) hetilapban láttak napvilágot, s innen gyûltek a regényszerû kötet lapjaira. Az írónak – tudatosan vagy sem – egyszerre kellett a két ellentmondó szempontnak megfelelnie. Megtörtént. Részben sikerrel.
Bächer Iván író és hírlapíró, akárcsak a szerteágazó családtörténetek kiindulópontját jelentô Romlaky Zalán, akinek özvegye, Gojszi sírva ismételgeti, hogy elhalt férje más körülmények közt „a magyar Csehov és a magyar Zola lehetett volna”, s valóságos idegrohamot kap, amikor fia, Romlaky Dezsô is az apai példát követné, mert hiszen a férje is „...abba halt bele! Hogy nem írhatott tisztességesen, szépen, hogy rabszolga volt, abba halt bele, édes kisfiam! [...] azért lett beteg! Az átkozott újságtól! Az az embert megöli, édes kisfiam! A hírlapíró nem azt írja, amit a szíve diktál. Annak megmondják, mit írjon és mit ne írjon, fiam. Annak naphosszat olvasni, javíta-
ni, szerkeszteni kell másokéit. Az szörnyû szakma, fiam... Abból szerkesztô lesz, az elfelejt rendesen írni, fiam, ha egyáltalán megtanul”.
Így volt ez mindig, az író- és a hírlapírólét közti párhuzam és ellentét sokakat csábított, és sokakat felôrölt, benyelt, mert a lapvilág lápvilág, az egyiknek utált kényszer, a másiknak önként vállalt iskola, boldogságos tapasztalatszerzés, az egyikben fölneveli az írót, a másikban megöli végleg. De az biztos, hogy Bächer Iván azért látja oly pontosan a hôsét összemorzsoló ellentmondásokat, mert belülrôl látja.

Terepismeret és hitelesség
Kevés olyan prózamûvet ismerek, amely Bächeréhez hasonló bensôségesen szeretetteli s ugyanakkor már-már kíméletlen lelkiismeretességgel rögzíti a rögzítendôt; a jellemeket, az utcákat, a hangulatokat – a világot, mely mûvének terepe, egyben tárgya.
Egy földrajzilag és szellemileg egyaránt távoli példával élve: James Joyce Ulysses-érôl állítják elfogult rajongói, hogy ha Dublint valamely totális katasztrófa – földrengés, szökôár vagy atom – elsöpörné a föld színérôl, akkor a regény alapján hiánytalanul, kôrôl kôre újjá lehetne építeni, legalábbis 1904. június 16-i állapotában.
A Kutya Mandovszky közel hasonló pontossággal rögzíti a budapesti Nagykörúttól északra fekvô Újlipótváros – házilagos becenevén Lipócia – topográfiáját és lakói – házilagos becenevükön a lipóciánerek – karakterológiáját. Valóban, ha a Duna megvadulna, és kitérve medrébôl elmosná a városrészt, a régészek Bächer Iván könyvének minden apró részletre kiterjedô, minden sarkot ismerô és ismertetô útmutatásai alapján láthatnának a feltárás munkájához.
De az író ugyanezzel a megalkuvást nem ismerô, gondosan részletezô tárgyismerettel vezet körbe a kötet valamennyi fô- és mellékállomásán, így visz a távolabb fekvô budapesti kerületekbe, a felvidéki és erdélyi helyszínekre. Ha egyszer a tárgy (például) Romlaky Zalánnak, a Budapesti Napló munkatársának és a nagyváradi Szabadság fiatal szerkesztôjének, bizonyos Ady Endrének a váradi színház bemutatóját követô éjszakai duhajkodása, akkor mérget vehetünk rá, hogy a kóborlás során útba ejtett féltucatnyi kocsma, kávéház, obskúrus borkimérés, bögrecsárda és végül a bordély pontosan ott volt, úgy festett és úgy mûködött 1899. november 29-én éjjel egy és reggel hat között, ahogyan a szerzô elôsorolja. – Ha pedig mégsem (mert ugyan ki tudhatja a szerzôn kívül?), a hitelesség látszata mindenesetre tökéletes.
Ahová Bächer Iván elviszi olvasóját, ott elôbb alapos felderítést végez, írásában tétova impresszióknak helye nincs. Minden valóságos és ellenôrizhetô: a fémdobozos teasütemény márkája, a papírnyomógép típusa, a balassagyarmati gettó elhelyezkedése.
Nem csupán a helyszínek, idôpontok, személyek, tárgyak szinte tüntetôen, már-már szociografikusan pontos ismeretérôl van szó, hanem a szokások, a gesztusok, a mára szinte nyomtalanul kiveszett jelrendszerek fölidézésérôl is, melyek a megkérdôjelezhetetlen hitelesség benyomását keltik. Akár külön tanulmányt lehetne írni „A Kutya Mandovszky és a kártya” címmel; a szereplôk, amikor nem éppen születnek, halnak, szaporodnak, ölnek vagy írnak, akkor kártyáznak, és Bächer pontról pontra végigzongorázza a különbözô társadalmi közegekben és alkalmakkor játszott smen, ulti, huszonegy, piké, römi ritmusára elhangzó „játékspecifikus” bemondásokat – nem vét sem taktust, sem dallamot.
A kártya egyébként mitikus jelentôségûvé növekszik a családtörténetekben; a cím is egy családi kártyabemondás. A Romlakyak romlását oly sokakhoz hasonlóan „az ördög bibliája” okozta, hiszen egy bizonyos Mandovszky Richárd nevû, amúgy jelentéktelen kártyás nyerte el rendszeresen a gyógyíthatatlan játékszenvedélyérôl ismert családfô verejtékkel megkeresett fizetségét az Otthon-körben, s azóta „a Romlaky családban mondják, amikor nem mén a lap, amikor valami baj van... Mandovszky, Mandovszky, kutya Mandovszky”. És sûrûn hajtogatják, mert ritkán megy a lap, és gyakran van baj.
A kerek száz évet átfogó családi krónika hitelességét a részletek gazdagságán és az elszánt krónikáshûségen túl a kötethez mintegy függelékként csatolt „dokumentáció”, vagyis a kronológia és a kurta életrajzi összefoglalókat tartalmazó szereplôlista is alátámasztani látszik. (E két segédeszköz egyébként praktikus haszonnal is jár; az olvasó egyre-másra azon kapja magát, hogy hátralapoz, és kapaszkodót keres a függelékben, mielôtt eltévedne a burjánzó történetek dzsungelében.)

Néhány valóság
A huszadik századot végigindázó, hatvannyolc szembôl szerkesztett történetfüzér kezdetén afféle ôsapaként és ôsanyaként a Kolozsvárról a fôvárosba települt Romlaky Zalán és felesége, a lipóciai ôslakos Gojszi állanak, az ô rokonaik és utódaik sorsfordulóit rögzítik az epizódok. Két-két és fél generáció históriája. Az amúgy protestáns Gojszi zsidó származása rányomja bélyegét az utódok sorsára. A faji törvények perverziója különbözô kategóriákba sorolja a család keresztény, zsidó vallású, illetve kikeresztelkedett tagjait, majd a történel-
mi fordulatok keresztbe-kasba hajigálják ôket az alakját, kiterjedését, államformáját és ura-
it gyakorta váltogató országban, ide-oda dobálják Európa és Amerika között – a Romla-
kyak gyakran és joggal emlegethetik balsorsuk emblémáját, a kutya Mandovszkyt.
A zsidó szereplôk révén a könyv a századforduló asszimilációs diadalmenetének, majd a deportálás katasztrófájába fulladó bukásának története. Is.
Meg a magyar szellemi élet eleven sokszínûségbôl betegesen, vértelenul egyszínûvé sápadásának históriája. Is.
Bächer Iván sokat markol. És sokat is fog.
A családtörténetek tarka szôttese, a dzsentrik, linkek, prolik, lumpok, zsurnaliszták, írók, pártmunkások, színésznôk, varrónôk kavalkádja a huszadik század magyar – jobbára baloldali – (eredeti értelemben vett) polgárainak és (eredeti értelemben vett) írástudóinak zavaros kálváriáját is megörökíti. A kálvária stációi a törvényszerû végzetek és a véletlenszerû túlélések. A legjobb részek együttese éppen az ôrült képtelenségek, az egymást keresztezô sorsok okán áll össze életszerû, hihetô, érvényes tablóvá.
A történetek talán legrészletezôbben végigkövetett hôse, az „ôsapa” legfiatalabb utóda, Romlaky Anna – kezdetben lila úrileányka, dúlt érzelmek közt hányódó hisztérika, majd egyre sikeresebb és magabiztosabb újságíró, a kolozsvári és budapesti lapok munkatársa, utóbb terjedelmes regényeivel hírnevet szerzô pártos irodalmár. Kulcsfigura. Minthogy a Kutya Mandovszky bizonyos értelemben kulcsregény.
Romlaky Zalánban, akinek élete legsikeresebb mûvét, a Katonadolog címû drámát nagy sikerrel adják országszerte, lehetetlen nem ráismerni Thury Zoltánra, akinek Katonák címû darabja a Vígszínház színpadáról indult országhódító útjára. És leányában, Romlaky Annában könnyû fölismerni Thury Zsuzsát. A redakciókban, irodalmi belberkekben (is) játszódó történetek tucatjával dobják az olvasó elé a század híres irodalmárait, szellemi nagyságait vagy éppen törpéit. Egyesek valóságos, mások álnéven bukkannak föl, s akinek kedve van hozzá, eljátszhat azzal, hogy azonosítja a szereplôket. A játékos kedvvel elegyített fiktív és valódi nevek tág teret hagynak a kitalálósdinak, és a szórakozáshoz kapaszkodóul szolgál a függelékben közölt kronológia és szereplôlista. A kulcsregényjelleg azonban nem kulcskérdés, noha a nevek fölfedésének, illetve elrejtésének nehezen kiismerhetô rendszere hozzájárul a kíváncsiság ébren tartásához – az azonosítás sikere a bennfentesség érzetével tölti el az érdeklôdô olvasót.
A belsô irodalmi utalások egyébként az alapjában komor hangütésû kötet egyik derûforrását jelentik. Innen tudjuk meg, hogy Romlaky Zalán (Thury Zoltán) eredeti családneve Köpe, s a kemény hangzású – immár levetkezett – nevet tôle kölcsönzi Déry Tibor egyik legemlékezetesebb figurája, a Felelet Köpe Bálintja „keresztelôjéhez”. Innen tudjuk meg, hogy Ady 1909-es Szeretném, ha szeretnének kötetének címe és nyitóverse, a Sem utódja, sem boldog ôse talán azon a részeg éjszakán fogant, amikor Romlaky Zalán a színházi bemutató után a nagyváradi kuplerájban a költô vállára borulván elbôdül: „Szeretném, hogyha szeretnének! S lennék valakié!” – a szolgálatkész Ady intézkedik, és Romlaky lesz valakié, ahogyan ez már a kuplerájokban szokás.

Történet
Bächer Iván történeteket mesél. Nincs ebben semmi különös, csupán határozottan elüt a jó ideig uralkodó nézettôl, mely szerint történetet mondani lehetetlen. Úgy látszik, lehetséges. Bächer írásmódja, írói világszemlélete élesen ellentmond a sokat hajtogatott és egy idôre szinte a korszerûség minimális követelményévé merevedett vélekedésnek, mely több szöveget hagyott maga után, mint emlékezetes írást. Mostanában megengedôbb nyilatkozatok hangzanak el. Úgy hírlik, „az irodalomba visszatért a történet”. Lehet. Bächer Iván számára azonban nem tért vissza, mivel sohasem távozott, amint ez korábbi kötetei – most csak a két legfontosabbat említem –, az 1990-es Levélregény és az 1997-es Rötúr bizonyítják.
A Kutya Mandovszky hatvannyolc családtörténetének többsége kerek, önmagában zárt és „ütôképes” – a legjobbak mellbevágóak. Ráadásul olvasmányos; ez pedig nem azt jelenti, hogy sekélyes. Ellenkezôleg. És ami ennél is ritkább: érzelmeket kavar, noha mi sem áll tôle távolabb, mint az érzelgés. Olyasmit ír, amin akár sírni is lehet – néha meg nevetni. Valaha az ilyesmiért olvasták az irodalmat. Én még ma is ezért olvasom.
Az írások eredendôen a hétvégi melléklet tárcanovellái, s ezek feladata, hogy olvasót szerezzenek a lapnak, majd a sorozatos közlés révén meg is tartsák azokat. A feuilletont, vagyis a tárcát, mely a múlt században meghódította a világot, mindig nagy becsben tartották a lapok és az olvasók, és gyanakvással szemlélte a magas irodalom, alkalmanként a felszínesség szinonimájaként kezelve. A Kutya Mandovszky megjelenése kiváló alkalom e gyanakvás eloszlatására, az elôítélet felülbírálatára.
A magyar irodalom jó néhány klasszikus novellistája éppen ezen a terepen, éppen ebben a mûfajban alkotta legemlékezetesebb mûve-
it. Egyebek közt Thury Zoltán. És mindenekelôtt Hunyady Sándor. Talán ôk lebeghetnek Bächer Iván szeme elôtt.
A sorozatközlés természetesen buktatókat is rejt. Nincs dermesztôbb érzés, mint amikor az író-hírlapíró szorongva szembesül a gonoszul közelgô határidôvel, majd farkasszemet néz az üres papírral. Ebben a fenyegetett állapotban sok minden megeshet. Az is, hogy egy történet, melynek természetes terjedelme mondjuk húsz oldal lenne, hat flekkre rövidül, mert ennyi a penzum, és az is, hogy egy másik történet, mely jó esetben háromflekknyire való, hatra hízik ugyanez okból. Csoda volna, ha ezt a csapdát Bächer kikerülte volna. Ez a csoda nem történt meg.
A kötet egészét tekintve az elsô kétharmadban több a jól elbeszélt történet, az utolsó harmadban csökken a feszültség. Mintha Bächernek több, pontosabb, kiérleltebb mondandója volna a múltról, mint a majdnem-jelenrôl, mely persze egybeesik az egyébként hosszú életû Romlakyak második nemzedékének végével: osztályrészük betegség, magány és halál. – Így van ez, és nincsen másképp – sóhajtaná el gyakran idézgetett, tárgyszerûen fatalista szentenciáját anyjuk, Gojszi, a lipóciai mátriárka, ha még élne, ha megélte volna gyermekei halálát. De ettôl megkímélte a sors.
Ha Bächer Iván mércéje valóban valahol Hunyady Sándor legjobb írásainak magasságában húzódik, akkor jó úton jár. A Kutya Mandovszky eddigi pályafutása legjobb könyve, de korántsem a csúcsa. Még van tartozása – tartozik még egy, két, öt, tíz vagy ki tudja, hány olyan írással, amin nem fog az idô. Természetesen – mint végeredményben minden író – csakis önmagának. Így van ez. Mert nincsen másképp.

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta