Elöljáró
Jónás Tamás körmönfontan tálalja
immár harmadik, új verseskötetét. Hadd idézzem
teljes egészében az olvasót rokonszenvesen elbátortalanítani,
eltántorítani hivatott fülszövegét: „Mindaz,
amit el tudok mondani magamról, úgy érzem, nem lényeges
– pedig tudom, hogy az. Szeretném azt hinni, hogy idôtlenségben
és ténytelenségben élek, nem ott, ahol a dolgok
történnek. Van ugyan néhány fontos dolog is,
de azokat képtelenség leírni.” Ha mindehhez belesandítunk
a lapok közé, és látjuk, a versek felett fényreklámszerû,
dôlt betûs kommentárok futnak, okkal-joggal gyanakszunk,
hogy nyelvelméleti tépelôdésekre, játékos
csiki-csukira, tili-tolira kell számítanunk. Hogy nem errôl,
sôt mindennek ellenkezôjérôl, nemes egyszerûség-
gel szólva költészetrôI van szó, az
azonban félreérthetetlenül kiderül már az
elsô versbôl. Kedvenceim egyike, képzeletbeli antológiám
örök(ös) darabja, ideidézem hát:
„Az ablakunk alatt még sok-sok ablak van.
A lapos háztetôn mûsorra les az an.
A konyhaablakon más konyhák szaga jön.
Nagy út mellett lakunk, itt nincsen soha csön.
Itt béke van. Derûs. A szomszédunk szuszog.
S hogy én is szuszogok, melegedik a szob.
A sarokban az ágy, lemosható a ta.
Kis fészek a lakás, így könnyû kitaka.
Erkély és pince van, meg bolt és rendelô,
és buszmegálló is, közel, a ház elô.
A legjobb mégis az, hogy másé a lakás,
és elköltözhetünk, ha lesz helyette más.”
Azt hiszem, a felületes várakozásra mindenben rácáfol ez a szöveg. Jónás Tamás talányosságának hitele, tartása, valósága van. Nem pózol, bizonytalansága, bizonytalankodása nem magakelletés, nem manír, nem irodalomelméletileg elôírt kötelezô piruett. Nála az elmélet mindig csak a gyakorlat után következhet, pontosabban magából a gyakorlatból, még pontosabban avval tökéletes szinkronban történik. Jónás Tamás szimultán sakkozó, vonásnyi töprengô ránccal homlokán körbejárja a különbözô kérdések asztalait, és némi habozás után lép. Nem azért játszik, hogy gyôzzön, hanem hogy gyôzze válasszal, válaszlépésekkel. Talán azért gyôz mégis, mert nem akar mindenáron meggyôzni.
Két hagyomány
Tekintete friss és elfogulatlan, képes eggyé nézni,
összenézni olyan hagyományokat, amelyeket ma szemben
állónak gondolunk. Nála megtaláljuk a Szép
Ernô-i színlelt naivitást: „Az én feleségem
fél a kis kígyóktól. / Az én feleségem
már semmit nem sportol. / Az én feleségem rózsaszín
nadrágban / szomorkodva jár-kel a világban” (Zöldalma
a melle), a Kosztolányit, Weörest idézô játékosságot:
„Lila szamaram a Szaharában szenved, / tele-teletûzdeli sugaraival
a napfény. / Kicsi szamaram szomorú, füle lóg,
leng. / Nem bánja, ha meleg izzasztja, veri a vad szél. /
Buta szamaram, / ez a szerelem?” (Lila szamaram...) Ráadásul
mindez összefér a (mondjuk így) szociografikus, múltidézô
versekben rejtôzô, de többször keményen csattanó
József Attila-i, Nagy László-i, Szilágyi Domokos-i
hanghordozással: „Majd csak megjössz, / hogyha elmégy.
/ Rossz gondok közt / satuelméd / megsegít majd, / bármi
is hajt / hagyd hogy hajtson, / minden dolgod / soká tartson, /
hagyd, hogy lopják / kincseidet, / fecsegj folyton / mindenkinek,
/ mondj el mindent, / ne tudhassák, / milyen utak / visznek hozzád.
/ Lassan hígul / majd az emlék, / úgy kell lenned
/ hogyha elmégy, / mint akinek / gondja nincsen, / s azért
töpreng / vanon, nincsen” (Majd csak megjössz). Persze megállapításunk
ellen vethetnénk, hogy induló lírikusnál a
heterogén hatások efféle vegyüléke óhatatlan,
természetes dolog. Valami igazság van is ebben. Ámde
ne becsüljük alá Jónás Tamást, csak
mert ô szívesen becsmérli magát, ha sikerül
nyilatkozatra bírni. Bár alkimistapályája elején
áll, nagyon is tudatosan kísérletezik a nyelvi vegyítéssel,
igaz, hogy szándéka tisztán mûvészi.
Nem békíteni, egybehangolni akar, éppen csak nem tagadja
meg a kortárs költôi nyelvet formáló két
nagy hazai hagyomány egyikét sem. S ez ráadásul
megfelel alkatának.
Bent és lakás
Összefoglalólag, egy igen elcsépelt szóval
élve, amely helyett azonban máig nem talált senki
jobbat, azt mondhatjuk, az életrôl ír. És rögtön
meg is ijedünk. Ajjaj, az életrôl, Wittgenstein és
Heidegger és Gadamer után? Igen, felelném, kérem,
ôrizzék meg nyugalmukat! Véleményem szerint
Wittgenstein és Heidegger és Gadamer is az életrôl
írt. Igaz, másképp, de hát az élet is
más- és másképp éli (fel vagy le) magát.
Vagyis: élet, mint élelem, mint éldegélés,
teszem azt egy pesti bérlakás falai közt. Ahol a szemközti
ablakok mögül „mesealakok” néznek vissza ránk,
fentrôl pedig az istenek (akikbôl, bár stukkójuk
málladozik, még mindig igen nagy választék
van errefelé) tekintenek le, „ahogy bogarakra néz a kisgyerek”
(Negyedik emeleti elégia). Szóval vannak a falak, sanyarú
társas magányuk („A fürdôszobában vizet
engedek, / megfürdenék, de túl hideg, meleg” – Nézek
sokáig...), és ott lakik velünk az összes megelôzô
lakó, sôt magunkkal hoztuk saját korábbi albérleteinket.
„A nyikorgó ágy, a malackodások este” (Most minden
fura) – minden ágy benne nyikorog abban az egyben, ahol éppen,
minden malackodás (a vérvonalon szülôkig, nagyszülôkig
és tovább visszamenôleg, amúgy pedig ismerôsökön
és ismeretleneken át) benne van abban az egy szeretkezésben.
Rendben, mondhatnánk, a bérházromantikát nem
Jónás Tamás találta fel, megvolt már
a Nyugat idején, s virágzik korunkban is. Ô mégis
olyan frissen csodálkozik rá, mintha ember most látná
mindezt elôször. Sokkal szikárabban kétségbeesett,
mint elôdei, s talán erôsebb indulatokkal, kevesebb
mûvészies távolságtartással fogalmaz,
mint kortársai. Mondhatni, fontosabb neki mindez. Mondhatni, neki
ez a fontosabb. „A költözés. / Múltból jelenbe.
És tovább. / Ezek az utolsó, fura éjszakák”
(Most minden fura). Tehát a négy fal is túlmutat magán,
afféle reprezentatív mintavétel, még inkább
modell, talán a mindenség modellje, ha szabad ilyen nagy
szavakat használnom.
„testünkben a másik vére”
És emberek éldegélnek a falak közt, és
próbálják szeretni egymást. Még ha ez
a sajátos vérátömlesztés nagyjából
sikerül is, mert hiszen „barangol össze-vissza testünkben
a másik vére” (Beléd lesek...), a kép korántsem
harmonikus: „Becsületemre legyen mondva: el / akartalak hagyni teljesen
a nô miatt”, kezdi egy helyütt, majd így zárja:
„Nem / tudom, megtartani akartál-e vagy már elveszíteni.”
(Becsületemre legyen mondva...) Az egyik mást akar, de végül
meggondolja magát, a másik azt akarja talán, amit
majd soha nem tesz meg. Mint az evangéliumi példabeszédben
a két ifjú, akik egyike megígéri, de nem megy
ki, a másik pedig megtagadja, de kimegy dolgozni a földekre.
Szándékok és tettek kavargása ez a páros
viszony: olykor a meg nem cselekedett szándékok tetemei mérgezik
a házi kút vizét, máskor a megtörténteket
lehetetlen feldolgozni, feledni.
A versek fölötti „kijelzôn” olvasható kommentárok
szellemében valahogy így foglalhatnánk össze
a Nagy dolgok címû valóban nagyszerû vers (a
kötet egyik pillére) tartalmát: a költô felesége
bekéredzkedik a fürdôben fürdô költôhöz
mert rendre akkor jön rá a tojhatnék a költô
elôbb megpróbál elnézônek mutatkozni aztán
feldühödik végül azonban versben adja felesége
tudtára hogy ez a rendszeresen ismétlôdô különös
jelenet csak annál jobban megerôsíti azt a köztük
levô eltéphetetlen nemtudommit. Árulkodó gesztus,
hogy ehelyett a valódi költô (mármint Jónás)
széljegyzetében csak annyit tesz hozzá a hosszú
vershez: „mondom: húzza”. Márpedig ez a töredék
nagyítóval sem lelhetô fel az adott szövegben.
Tehát valami olyasmire utalhat, ami a szövegbôl kimaradt.
Találgathatunk: mondom, húzza már le, avagy: mondom,
húzza már el a csíkot / a belét. De az is lehet,
hogy itt teljesen kiszállunk a versidôbôl, a vers pilótafülkéjébôl,
és valakit megkérünk, húzza el a függönyt,
hogy jobban írhassunk a papírra hulló nyersebb fényben.
Ezen összjátékok közül egyik sincs kizárva,
ami már önmagában is rámutat a Jónás-versek
nyitottságára, sokfelé táruló útjaira.
S ha jobban megnézzük a fent említett szöveget,
felfigyelhetünk a fecserészést mímelô stílus
és a voltaképp egyáltalán nem könnyû
téma vagy akár a némi felületességgel
még közönségesnek is bélyegezhetô
jelenet és annak valódi kifutása (a sorsközösség,
egy szerelem, egy házasság vagy akár két élet
szakítópróbája) közötti ellentétre.
Defekáció és szublimáció, vagyis ürítés
és átlényegítés: ellenirányú
vektorok, az egyik lefelé, a másik felfelé tart. Mint
ahogy a költészet is ellenmozgásban van magával
a valósággal. „Bármi lesz is, és bármi
volt... valami idôtlenség van már közöttünk,
/ s én már, mint valami mániákus költô,
mindenbôl, mindenedbôl újra- és újraköltelek.”
Egy szókimondó népi mondás azt tartja (és
itt elôre elnézést kérek a kényesebb
ízlésû, pontosabban szaglású olvasóktól),
szarból nem lehet ostort fonni. Nos, ez a merész vers bebizonyítja,
hogy ha ostort nem is, másfajta kötelékeket azért
még ebbôl az anyagból is. Mert persze nem pusztán
a matéria itt a lényeg. Ám a lényeget mindig
anyag veszi körül. Tömören, áthatolhatatlanul.
Jónás Tamás viszont igyekszik azt lehántani.
Nem kesztyûs kézzel, nem kényeskedôn. Persze
nem ô írt elôször verset az exkrementumról.
Az azonban, hogy fontos, ráadásul kifejezetten gyengéd
verset tudott írni, s éppen errôl (is), nem mellékes.
Baudelaire, ha nem is elsôként, mégiscsak úttörô
módon, immár elméleti megalapozottsággal vezette
be a szándékolt rútat, a szándékos borzalmat
a költészetbe. Jónás Tamás a huszadik
század innensô végén nem arra teszi a hangsúlyt,
hogy ami ronda, az katarzis által széppé nemesülhet.
Inkább arra, amirôl slendrián fogalmazásban
így beszél: „né micsoda ôszinteség virágzik
itten közöttünk”. Értsd ember és asszonya,
ember és ember, író és olvasója között.
Mert Jónás Tamás olyasmiket mond el könyvében,
amiket sokan szemérembôl vagy más mûvészi
célkitûzéseik miatt nem mondanak ki magukról.
Persze lehet, s ezt maga is hangsúlyozza, hogy hazudik. De mindig
igazat.
„Lopni érdemes”
S ha a korábbi albérletek emléke vissza-visszakísért
a jelenlegiek zárt terében is, ugyanígy kísért
a félkomfortos jelenben a komfort nélküli múlt.
A szerzô korábban megjelent Cigányidôk címû
regénye nem csupán címében utalt az intézeti
gyerekkor, a cigányközösségbe tartozás felvetette
kérdésekre. A komolyabb számvetés e mostani
verseskötetnek már nem kitûzött feladata, a régi
események, mozaikképek mégis feltartóztathatatlanul
elôtörnek újra. A mostra idônként szinte
rákopírozódik az akkor, ôsködszerû,
keletkezés elôtti, ítéletnap utáni kavargás
szédületébe nézünk: „Apu tekintetét
látom a szemedben, / anyut mintha én kínoztam volna
meg / kisfiunk bátyám, bátyád öccse én...
bárcsak akarnék még egyszer rendet rakni... vegyíteni
vagyont, nyálat és géneket... megszülni újra
szülôt és gyereket, / kilépni, visszalépni,
magamba belôled, / nem egy lenni és nem nem egy” (Nem félelem,
nem fájdalom). De vannak itt konkrétabb emlékcserepek,
törmelékek, mint például a szülôk
nászát a boltba küldött gyermek nézôpontjából
láttató Szeretkezéseik. Jónás egyik
nagy kérdését boncolgatja ez is. Az úgymond
társadalmi egyenlôtlenség nála nem holmi orvoslandó,
orvosolható gazdasági-eszmei problémaként jelenik
meg. A szeretet egyenlôtlen eloszlásáról, elosztásáról
van szó (s ennek kapcsán is József Attila vagy Ady
impulzusa rémlik fel bennünk, persze egyelôre nem dimenziói,
csak természete szerint). A szeretetbôl ugyanis sosem az kap
és sosem akkor, akinek és amikor legnagyobb szüksége
van rá. És persze sosem eleget.
„Bogyót vagy cipôt, szerelmet, eszmét, / mire becsülettel
mindent megkeresnénk, / elmúlna a világ velünk.
/ S végül elveszik úgyis mindenünk. / Hát
tolvajnak lenni jobb dolog, hiszen / könnyebb azt, mi ebül jött,
ebül veszíteni el” – szól a Lopni érdemes lezárása,
s hogy mindez nem meddô teória, azt a lopás élményét,
ismétlôdését, torokszorító izgalmát
visszahozó versbeli elôzmények igazolják. Bûn-e
a javak elidegenítése egy idegen világban? Kinek tulajdona
bármi is, és meddig? Lop-e, akinek nincs, vagy csak visszaszerez?
A szociális jelszavakat kitûzô militáns poétikákkal
szemben Jónás éppen csak felteszi ezeket a kérdéseket,
de meg nem válaszolja. Nem javasol kibic módjára mindenkire
érvényes megoldást. Csak a saját utat mutatja
meg. A „Bogyót vagy cipôt, szerelmet, eszmét” sornak
a József Attila-féle „Árultam forgót, kenyeret
és könyvet”-tel való feltûnôen párhuzamos
szerkesztése is árulkodó. A különbség,
hogy itt nem eladó, hanem ellopható a világ. Minden
tettünk megkárosít valakit, mint ahogy minket is lépten-nyomon
megkárosítanak. Lopjuk hát el életünket
a világtól, szorítsuk ki, sajátítsuk
ki a mások terét, térfogatát, ha nem megy máshogy!
Végül a virtuóz stílusgyakorlatokként
is értelmezhetô, de annál fájdalmasabb és
mélyebb Rémisztgetôk gyermekeknek a cigánydalok
regiszterét szólaltatja meg. És játékosan
elôadott, de keserû tapasztalat szorong bennük, akár
az emberi kapcsolatokat („Senki nem az minek látszik / Mindenki
hamisan játszik / Apukádék anyukádék
/ Legyen gyanús minden árnyék!”), akár az azokról
mintázott kozmikus, isten-ember közötti viszonyt illetôen
(„Julcsika
és Gyurika, / így hagyott el minket a / Teremtônk,
az Úristen, / itt hagyott a végtelen / torkában”).
A feldarabolt Isten
Az Isten-kérdés nemesfém szálai végigfutnak
az egész kötetszöveten. „Csak szenvedünk így:
/ én / is / te / is / is / te / nem” – hangzik a naponta le soraiban.
A feldarabolás ténye már önmagában is
sokat mond. Nemcsak az én szóratik szét a világban,
de a Teremtô maga is, aki egyébként itt – a teológia
megállapításaival legnagyobb harmóniában
– éppen három részre bomlik. Abból azonban,
hogy a három rész egyike a „nem” szócska, ha nem is
arányosan gnosztikus víziót, de mindenképpen
a rosszat részként magába ötvözô Atya
képét kapjuk. „Emlékezzünk arra, ki elfelejtett
minket” – az Apokrif vádja és a zsidó étkezés
liturgiáját idézô kezdés ugyanazt a disszonanciát
mutatja, amit eddig is tapasztaltunk egyén és egyén,
egyén és család, egyén és társadalom,
költô és írás viszonylatában. Vonzás
és taszítás egyazon viszony szorosan együvé
tartozó összetevôi. „Emlékezzünk arra, ki
addig él, míg hisszük. / Útra küldött
minket, nem hazudott semmit. / Sorsa sorsunk, amíg megyünk,
ôt is visszük. / S mint egy batyut, lerakjuk, ha eljutunk a
csendig.” Van és nincs istene ez, szubjektív és objektív,
benne vagyunk és bennünk van, visszük, mint egy tárgyat,
és visz, mint egy folyó. A kozmosz tükrei közt
végtelenné sokszorozódik ember, Isten egyaránt.
De akkor mi az, ami tartós, ami velünk marad? Egy-egy olyan
pillanat emléke, amelyben két világ egymásba
ömlik. A záróvers, az Elôször vége
van szól errôl tán a legteljesebben. A zaklatott lélegzésû,
EKG-rajzú szöveg egyetlen pillanat töredékét
nagyítja ki. Ezalatt viszont megfordul tengelye körül
az egész világ, majd újabb félfordulattal visszazökken
eredeti helyére. Értelmét veszti minden, s ugyanezt
az értelmet (nem, nem ugyanezt, egy másikat, egy gazdagabbat
– egy szegényebbet?) azonnal vissza is nyeri. Nem is tudni, mi volt
ez, teljesség vagy üresség, a teljesség üressége
vagy az üresség teljessége. Egy biztos: „Ami hír
nélkül jött, addigra eltûnt nyomtalan. / De elkezdôdött
azzal, hogy vége van.” Vagyis az égbolt éjjel-nappal
nyitva tart, s ha igazán fedetlen fôvel jár alatta
az a „komoly panaszkodó”, akinek Jónás Tamás
tartja magát, bármikor rázuhanhat tégla, esô,
gipszisten: a semmi és a minden.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta