Szakács Eszter hangja lényegében már megvolt az elsô kötetében (Halak kertje, 1993). Verselési technikája sem sokat változott azóta. Általában strófikusan szerkeszt, három- vagy négysoros egységekben (amelyeket az elsô kötetben olykor párosával összefog a rím), s ahogy ezek sorjáznak egymás után, lassan töltôdik fel a vers a képek összeadódó jelentésével. Verselése darabos, anyagát nem vagy csak nagyjából egynemûsíti metrikailag, figyelmét a nézés köti le: a dolgok, amiket lát és amiket beléjük lát (de talán pontosabb lenne úgy mondani: amit kilát belôlük). „...Hanyattfekvô kerti szék / négy puskacsöve célozza a napot.” „A növényekbôl / vámpír ôsz szívta ki / a nedveket. // Bogyóik / visszamaradt, / ovál-kék sebhelyek.”
A felület, a látvány, a horizontális irány dominál az elsô kötetben (még ha a képek, mint láttuk, erôsen rétegezettek is). A második, a Süllyedô Atlantiszom (1995) hozzáadja az új dimenziót: vertikálisan terjeszkedik. Mélybe és magasba. Önmagában egyre mélyebbre ásva a magasságra bukkan: megtalálja magában Istent. Szakács Eszter istene megközelíthetô irodalomtörténeti irányból is, a német misztikus, Angelus Silesius mély értelmû párrímei, a középkori himnuszok amor sanctusa vagy a XVI. századi misztikus költô, Keresztes Szent János metaforikus, az Istenhez sóvárgó lelket menyasszonyi ruhába öltöztetô szerelmes lobogása felôl, amely az Énekek éneke érzéki pompájából is merít, más korok és vallások istenein és istenállatain keresztül Rilke Stundenbuch-jáig vagy a fiatal József Attila már-már blaszfémikusan hétköznapi ember formájú istenéig, de alapvetôen mégiscsak Szakács Eszter személyes, önmaga fájó hiányaiból megteremtett és kivetített istene ez, még funkcióját tekintve is megragadóan, mondhatnám, szíven ütô elesettséggel megfogalmazott, fikció voltában is hétköznapi realitás. Ahogy a kötet egyik legszebb versében olvassuk: „Kampónyira tömörülsz össze minden este / világom közepébe beleverve. // Rádakasztom a kelmét, melyet aznap szôttem, / s az egyhelyben függve marad a levegôben. // Mért fontos, hogy létezel-e, ha éjszaka / megtartasz a semmi fölött, életem fogasa.”
Valamit nagyon megtalált Szakács Eszter a második kötetében. Hogy azt ne mondjam: megfogta az Isten lábát. De talán mert ez az Isten annyira antropomorf, és talán mert túlságosan is nagy súlyokat hordoz és túl sok mindent pótol, ez a kapcsolat is ki van téve az idô romboló hatásának. De gyorsan hozzátenném – hiszen egy költészet alakulásáról beszélek –, hogy talán Szakács Eszter költôi ösztöne is ebben az irányban dolgozik.
Nem tudom, hogyan alakult a kötetei kiadása: a kiadó kereste-e meg ôt vagy ô a kiadót, de annyi biztosnak látszik, hogy kötetet akkor ad ki, amikor az anyaga kötetté állt össze. A második után megint valami új következik, erre látszik utalni már a címe is: Másik hely, másik idô. De ez csak apránként derül ki. A nyitó versben még ugyanaz a szerelmes-vallásos áhítat szól – de mintha szemrehányás is vegyülne bele. „Elveszed tôlem az arcom... Ne nézz rám, figyelmed megvakít.” Csakhogy ki a tárgya a szorongó áhítatnak ezúttal? Amit a vers mond, az a könyv – halandó – olvasójára látszik utalni („kikhez fûz életed és halálod”), de ahogy mondja, az már elbizonytalanít. Mint ahogy sokszor talányosan átdereng egymáson egy lehetséges, talán csak elképzelt földi szeretô és a nagyon emberi formában megjelenített Isten képe. A második vers, miközben Ôhozzá beszél, mintegy ki is beszéli Ôt, ezt a nagy, titokzatos Ô-t, leleplezi viszonyuk jellegét: „Mindig olyan vagy épp, amilyennek látni akarlak. / Én választom jelmezeid. / Felöltöztetlek bikatáncosnak, robotnak, / de ha rólad az álarc leesik, / nem néz vissza senki se rám.” De elengedni még így sem akarja, így is kell neki. A harmadik vers azonban mintha már múlt idôben szólna a kapcsolatukról. „Aranykeret szerettem volna lenni / mikor tükörbe nézel hogy körbevehesselek...” És egyre inkább az az érzésünk támad a kötetet olvasva, mintha egy elmúlt, de még mindig sajgó szerelem emléke kísértene. „...Mindig nélküled ébredek fel álmaimban, / ezért már lassan elaludni félek.” És aztán még távolabbról: „Akár egy város, ahol valaha laktam, / olyan vagy már régóta nekem.” De igazában csak a régi meghittség a távoli. Isten jelen van, de ez a jelenlét most már inkább félelmetes. És nem egy személynek szóló. „Mások is járnak ide. Lábatlan / testünk utcáid fölött lebeg. / Érezzük, hogy várakozol és a / beléd visszatérôket lesed.”
Most vagyunk a kötet felénél. Egy józan, kopár és kiábrándult új Én néz velünk szembe a ciklusként elkülönített, négyrészes Hesztia címû versben. „Otthona: két szék között. / Belakta a helyet.” A cím keserû iróniája: Hesztia az otthon és a családi tûzhely istennôje. Ez a fanyar, de csöppet sem fölényes, sôt nagyon is fájdalmas irónia folytatódik a „Boldog, szomorú dal”-ban, ebben a Kosztolányi-palinódiában, vagy-
is visszaéneklésben, ellendalban. Jó költônek még a fogyatékosságai is hasznára tudnak válni. Kosztolányi fölényes verselési eleganciája, folyékonyan pergô anapesztusai alighanem kikezdenék ennek a versnek a hitelét; úgy állnának rajta, mintha jelmezkölcsönzôbôl vette volna ôket. Világfias szmoking mellett ebben a lazára hordott pulóverben nyilatkozik meg igaz természete szerint az életforma és életérzés kesernyés különbsége. Kosztolányi: „Van kertem, a kertre rogyó fák / suttogva hajolnak utamra / és benn a dió, mogyoró, mák / terhétôl öregbül a kamra.” Szakács Eszter: „Van két cserép virág a polcon, / cirógatni az arcom, a vállam, / s mikor a boltból hazahordom, / bôven májkrém, lekvár a spájzban.” Nem, rá nem érvényes Kosztolányi verszárlatának elsô fele: „Itthon vagyok itt e világban”. Költôként azonban berendezkedik ebben az otthontalanságban. A hely, ami adatik neki, szûkös, de hiánytalanul és intenzíven kitölti. Vagy talán helyesebb úgy mondani: intenzíven kitölti a hiánnyal.

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta