„Ott voltak, méltósággal, láthatatlan,
Súlytalan szállva hervadt lomb fölött,
Ôszi melegben, rezgô levegôben.”
(T. S. Eliot: Burnt Norton)

1

A képekbôl indulunk ki – amelyek nem léteznek, hiszen még a foszlányukat sem ôrizte meg az emlékezet. Az emlékezetbôl indulunk ki, az emlékképeket rakosgatjuk egymás mellé, ám a képek hûlt helyén nincs mire emlékezni. Az árnyak légies története kép és emlékezet közös semmijébôl bontakozik ki, s csak ideiglenesen szövetkezik a jól ismert szavakkal, a megszokott dikcióval, általában véve az „írói habitus” letagadhatatlan formai jegyeivel, hogy azután – amint csak teheti – leváljon a nyelvrôl, s újfent tovalibbenjen oda, ahonnan érkezett: a semmibe. Az újabb eltûnés azonban már megváltoztatja a semmi eredendô arculatát, s így bizonyítja, hogy ez a „történet” több, mint illúzió vagy valamiféle nyomasztó látomás, s hogy az árnyak itt vannak most is közöttünk, maradandó nyomokat hagyva maguk után, ha másutt nem, hát az olvasó kedélyén.
Márton László legújabb regénye ugyanis az árnyak története, olyan lényeké tehát, akik a létezés valamely másik dimenziójából bukkannak fel; a hagyomány nagyon is változó határai közt pedig azoké, akiket majdnem teljesen megsemmisített egy sötét Korszak, az üdvtörténet elfajzott gyermeke; az a Korszak, amelyik jószerével már csak az árnyak emlékezetében él. Az árnyak ugyanis „csonka Magyarország” északi szegletén, valahol Balassagyarmat és a frissen visszafoglalt Rozsnyó között egy kisvárosban (?) öltöttek egykor emberi alakot, és éltek emberi életet a már zajló háború, valamint a deportálások idején; olykor-olykor pedig még tovább, az írói lelemény következtében meg nem élt sorsukat megtoldva egy kevéssel. A mostani, Márton eddig napvilágot látott egyik mûvéhez sem hasonlítható „regényben” valóban kézen fogva járnak: valóság és annak árnyéka.
Amint kitetszik, a nyári melegben oltalmat kínáló fák helyett a közelmúlt magyar történelmének kényelmetlen tanúi uralják a kisvárosi fôutca (korzó) mindkét oldalát, jobbára – de nem kizárólag – „zsidó származású árnyak”, ha tetszik: megannyi dibbuk (akik „hozzátapadnak” az élôkhöz, nem kérdezve, hogy az utóbbiak kérnek-e a meghitt ragaszkodásból vagy sem), familiáris lények, akik a görög világban a (hiányzó) lelkiismeret helyén az élôket gyötrô moirák szerepét is betöltik. Mindenképpen nagyobb hatalom képviselôi tehát, mint akikkel a jámbor szépíró csak úgy elszórakozhat. A mikroklíma, amelyet a regény elénk idéz, vagyis a kisvárosi zsidóság sorsának idilli iszonyata, pontosabban az a néhány felvillanó kép, amelyik tanúságot tesz minderrôl, Márton részérôl kiegészül egyfajta érdekes formai kísérlettel is. Az Árnyas fôutca ugyanis eredendôen egy hajdani fotógyûjtemény megelevenítô leírása (a klasszikus ekphraszisz kései mása) lenne, de e meghatározást illetôen bizonytalanság fogja el az embert, hiszen a regény olvastán megtudjuk, hogy olyan fényképgyûjteményrôl van szó, „amelyet pedig 1944 nyara óta senki halandó nem láthatott” (134.). Ám titokzatos módon a gyûjtemény mégis létezik, mint ahogy minden kétséget kizáróan léteznek az árnyak is, akik tevékenyen inspirálják a róluk szóló történetet. Másrészt pedig azt is megtudjuk, hogy az epika kevés számú, de a regényíró és hôse közötti viszonyt mégis döntôen befolyásoló szabályával ellentétben az író csupán nagyon minimális hatalmat engedélyez saját magának; „mivel pe-
dig nem igazi regényt írunk – írja Márton László –, ezért halandó szereplôink változásait nem tud-
juk megrajzolni, de még csak megindokolni sem” (129.). Mit jelent akkor ez a „nem igazi regény”? Feltehetôleg azt, hogy az auctor nem képes megteremteni azt a szférát, amit Lévinas az írás (mûvészet) és a fatum szoros egymáshoztartozásának nevez; az írásmû képtelen (illetve: nem szándékozik) egyetlen határozott mozdulattal a jelenbôl „kicsippenteni” azt az idôbuborékot, amely végérvényesen magába zárja a figurák sorsát. Az árnyak ki-be szökdösnek a történet „epikus határain”, a múló idô résein, hogy azután a legváratlanabb pillanatban tûnjenek fel újra.
Az Árnyas fôutca ennek a – ha akarom, fennkölt, ha akarom (a bízvást inkább ezt akarom), ironikus – játéknak a jegyzôkönyve, illetve krónikája. Általában véve olyan, mint a forgatás körülményeit rögzítô werkfilm vagy a vágóasztalra került „nyersanyag”. Ám ezen túl már újabb nézôpont, illetve hangnem beiktatására is szükség van, hiszen törvénytelenség, a bûn, a kollektív áldozat – mindaz, ami a néven szólított és családias közelségbôl ábrázolt árnyak hajdani életének voltaképpeni tétje – mindenfajta formai kísérletet, életút-variációt, ironikus felhangot a moralizáló nyelv és az idô túlsó partjára számûz, végérvényesen a túlnan foglyaként. Mindaz, ami a regény „hôseivel” elsôsorban 1944 körül megtörtént, földrengésszerûen szakadékot támaszt az idô egyik és másik partja, a letûnt és az újonnan támadt korszak közé; az elveszett vagy lappangó fényképgyûjtemény a megtörténthez fûzô történeti viszonyt illetôen akár allegorikus jelentéssel is rendelkezhet.

2

Az árnyak, az idô présében vergôdô figurák, akik szép lassan elveszítik testi alakjukat, háromdimenziós jellegüket, és kétdimenzióssá válnak, mint a fotográfia, jobbára nem hagyták ránk örökül az arcukat, a múltban lecövekelt lények legfôbb ismertetôjegyét, hanem „...mintha félrefordítanák fejüket, vagy mintha ott állnának a hátunk mögött, akárcsak a fényképész, aki maga is az árnyak egyike” (7.). Ám ha az arcuk teljességgel elmosódott is, annál élesebben felismerhetô a tekintetük, amelyet nem látnia kell az embernek, hanem a bôrén éreznie. Legfontosabb dramaturgiai lépésként éppen ezért Márton azt az ideális tekintetet keresi, amelyik valamilyen formában visszatükrözi az árnyak történetét; azaz, ahogy a regényben olvasható: „Nem az ô szemével fogunk nézni, mert akkor az arc és a hozzá tartozó szempár teljes mértékben a mi képzeletünk szülötte volna, mint az a regényekben és elbeszélésekben lenni szokott, [...] nem, hanem szembe fogunk nézni vele, és olvasni fogunk arcvonásaiban, és a szemérôl is leolvassuk a benne tükrözôdô képet.” (8–9.) Igazából ez az utóbbi mozzanat, a szemben tükrözôdô kép „leolvasása” a fontos, és ezzel együtt az írás és az olvasás „normális” sorrendjének a felcserélése.
Az ideális tekintet hordozója végül is két kamasz lány lesz (nehogy egyikük vagy másikuk túlságosan kifáradjon a folyamatos szerepléstôl!), az egyiket Gôz Gabynak, a másikat Róth Arankának hívják. S ahogy a bizonytalan, félszeg „olvasatok” nyomán a két leány elindul végül is – mindenfajta idôrendet és sorshatárt áthágva, hogy belakja és élettel lehelje teli a történet eredendôen nyomasztóan üres és kietlen tájait, úgy népesedik be fokról fokra a lakatlan regénybeli tér is, ahol elôbb-utóbb az olvasó is magabiztosan mozog majd.
Mi minden olvasható ki az árnyak tekintetébôl? Ebben a különös, tükörbéli, a múlt felé távolodó világban – ahol minden fordítva esik meg – nem a hétköznapok intim pillanataiért való aggódás, hanem az örökkévalóság foszlányainak féltése, nem az életért való szorongás, hanem az aggodalom a halál esetleges visszavonhatósága miatt; amit a fatum végérvényesen berekesztett, azt az önkényes írói gondviselés hogyan indíthatná újra el? Pedig az író mindent megtesz azért, hogy a „gondviselôi önkény” mûködésbe lépjen: egyes figurák napjainak számát nagylelkûen megtoldja, másoknak túlélôpozíciót ajándékoz, megint másoknak megkettôzi a pályáját, s ott, ahol a figura egyik fele megadóan lépked áthághatatlan sorsának beteljesülése felé, a másik fél kiválik a munkaszolgálatos transzportból, s megpróbál bejutni egy csillagos házba, ahol nagy eséllyel túléli majd a háborút... Ez a furfangos „kvantumstatisztikai” megoldás – az eseményösszegzés módszerének is lehetne nevezni, ahol a részecske/regényhôs képzeletben az összes lehetséges pályát befutja – mindenesetre még hátborzongatóbban engedi megmutatkozni a végzetet, amely éppen azáltal bizonyul „elkerülhetetlennek”, hogy nem akar az elôtérbe tolakodni, ráérôsen ácsorogva ott áll mindenfajta haladék és kibúvó mögött. A várakozásba belefér az is, hogy az író – megint csak önkényes módon – hol lelassítja a történet filmjét (ilyenkor nem akar elmúlni a tavaszi vagy kora nyári nap súlytalan lebegése), hol pedig felgyorsítja azt (ilyenkor egy-egy szereplô évtizedeket öregszik egy pillanat alatt).
Ám ha a regény felidézett fi
guráinak túlnyomó többsége úgy vonul is el elôttünk, mintha egy régi némafilm kifakult, esetlenül mozgó alakja lenne, a két narratrix, a két leány már aligha menekülhet meg attól, hogy osztozzon a hagyományos regényhôsök sorsában: nekik már félig-meddig önálló, a regényíró fantáziájában gyökerezô történetük van. Önálló történetük s ezzel együtt a tekintetrôl fokozatosan leolvasott önálló arcuk is, amely arc az európai kultúrában a személlyé levés elkerülhetetlen feltétele. A „proszópon”, a „persona” azonban olyasvalami, amellyel az árnyak nem rendelkeznek, legalábbis az említett hagyomány keretei között nem; csak bizonytalan tekintetük pásztázza az ôsök és az utódok útját, továbbá talán álmaik is vannak, ha hinni lehet Pindarosz különös sorának, miszerint „szkiasz onar anthróposz”, „árnyék álma az ember”. Ezeknek az érthetô bizonytalanságokból fakadó ellentmondásoknak Márton László is tudatában van; talán ezért is „szól ki” a szövegbôl ily módon: „Az írásmû, amelynek a szerzô azt a címet adta, hogy »Árnyas fôutca«, a legszûkebb értelmiségi rétegnek szóló olvasmány. Vagy inkább annak sem szól, mert olvasmánynak aligha nevezhetô. Miféle olvasmány ez a sok összekuszált, kiforgatott »élménybeszámoló«, aminek még az ellenkezôje sem igaz?” (132.) Legyen. De ha így áll a helyzet, akkor mi más lehet az iménti töredelmes vallomástétel, mint az egész kusza szövegegyüttes, amelynek ugyebár „a fele sem igaz”?
 

3

Amennyiben az imént az írónak az árnyak során ôrködô fatummal szembeni „korlátozott hatalmáról” esett szó, annyiban feltételezhetô, hogy a banális életpályától a morális példázatig felemelkedô árnyak létformája a teljes szabadság birodalmához kötôdik; ám ez a(z esetleges) feltételezés legalább annyira naiv, mint amennyire hamis. A gátak közé nem szorított, végtelenül áradó folyamhoz hasonlított hagyomány irdatlan teréhez mérten szellemi gettóba zárt dibbukok létének értelme és célja az, hogy kitörjenek e feledésgettókból, s az emlékezetnek legalább a foszlányaiba kapaszkodjanak; magyarán: mások (az élôk) megváltó emlékezetében leljenek ideiglenes hazát. Ez a szüntelenül folyó hadakozás a „tapintható” fatum láthatatlan hátterében zajlik, s vele szemben az író dolga annyi, hogy – mintegy friss levegôre vágyva – kitárja az ablakszárnyakat. „És nem áll módunkban kiszabadítani szereplôinket abból a gettóból, a feledésbôl, amelyet az 1610/1944-es kormányrendeletnél tartósabb kényszerûség jelölt ki” – olvasható az iménti gondolatmenet meghosszabbításaként. Az auctor dolga ily módon csak a megfontolt várakozás lehet, hogy úgy mondjam: „a tradíció egészen finom szálaival átszôtt textus létrehozására irányuló kísérlet, valamint az emlékezet és a feledés kettôs szorítása által jelképezett roppant prés apró lazításainak, résnyi kinyílásainak kifürkészése. Finom és érzékletes hasonlat formájában ez a kettôs prés pontos leírásra is kerül az árnyak történetében. „Ha felidézzük a történeteket – írja Márton László –, úgy emlékezésbe menekülô életünkkel, ha pedig hagyjuk kárba veszni a történeteket, úgy feledésbe menekülô életünkkel járulunk a magunk módján hozzá, hogy ne történjék semmi. Vagy bezárkózunk a pillanatba, és az elmúlás káprázatként zajlik észrevétlenül, vagy úgy menekülünk az elôzô pillanatból a következôbe, ahogy az éjjeli lepke repül egyre szûkülô körökben a gyertyaláng felé; vagy pedig történetek szövögetôjeként, anekdoták ügyes kidomborítójaként járjuk az emlékezés nyomvonalait, ahogyan a háló küllôin és körein a keresztespók szaladgál.” (49.) Túl azon, hogy az Árnyas fôutca – mint „regény” – egyúttal saját szabálytalanul szôtt kommentárjait is magában rejti (elvileg a kritikust vagy az interpretátort is megkíméli attól, hogy túlzásba vigye az értelmezést szorgalmazó erôlködést, s így ennek az írásnak sincs más feladata, mint hogy a „megfelelô” sorrendbe rendezze a belsô kommentárokat), az emlékezet és a feledés elôbbi kettôs prése az, amelyik az elbeszélés idôbeli keretét, „háromezer összepréselt napot” egyetlen aprócska füzérré illeszti, s úgy nyújtja át az olvasónak, ahogy a bibliai Izrael, illetve Júda királyai ajándékoztak összepréselt datolyát és szôlôt az ünnepre összegyülekezett népnek. A háromezer összepréselt nap krónikája éppen ezért nem egyszerûen a kiszáradt, élettelen dolgok számbavétele és felvonultatása, hanem az engesztelés fanyar ízét még megtartva maga is ajándék.
Miképpen ajándék a kisvárosi fényképész, Halász Ignác elveszett (mások szerint lappangó) gyûjteményében megbúvó (regény)alakok kiigazított sorsa is – s ez újfent az író figyelemre méltó nagyvonalúságát dicséri –; az árnyaké tehát, akik szorongva, bizonytalanul, arcukon a letagadhatatlan feszültséggel arról a bizonyos szebb jövôrôl álmodnak. S álmodozásuk nem is hiábavaló, a vágyak beteljesülnek, hamarabb, mintsem az árnyak gondolnák: az „árjásított” Gôz-féle vendéglôt – a korabeli nemes szokásoknak megfelelôen – az új tulajdonos a „Szebb Jövôhöz” címezi. Akár betér valaki a „Szebb Jövô”-be, akár, miként a régi törzsvendégek, be sem teszi a lábát, mégis kénytelen szembesülni vele. Mindamellett a többség elfogadja az elkövetkezô idôk nagyvonalú ajándékát. „Zsúfolásig telve a Szebb Jövô” – olvassuk (62.) –, és ez nem is csoda, hiszen a légoltalmi megbízott elôadására hivatalos a városka apraja-nagyja...
A történet – mint valóban megannyi állókép együttese – nem egy, hanem jóval több keretbe illeszkedik, egészen addig, amíg visszavonhatatlanul véget ér minden, a regényíró hatalma is; amikor „Maguk a keretek zúzódnak össze; senkit sem tudunk többé kívül helyezni rajtuk”. (137.) Addig is azonban az egyik bekeretezett képen kora ôsz van, épp hogy elkezdôdött az iskolaév, a másikon nyár, a harmadikon múlik a tél, s valahonnan lopakodik a tavasz. A képzelet kísérletezô mûvei, az aprócska sorsvariációk sorjáznak tovább, hiszen ha az árnyak szóhoz jutnának, ôk is csak az életükrôl beszélnének.

4

A feledés gettójából kiszabadított árnyak jó ideig csak hunyorognak a történet napjának túl erôs fényén, ám amint hozzászoknak a „kinti világ” viszonyaihoz, lényükrôl alig leplezhetô csalódottság árad. S noha csak egyikük szólal meg – néha valóban „kiszól” a történetbôl –, a többiek pedig némák maradnak, ez az egyetlen árny, Gôz Gaby (akit a szerzô éppen ezért „a történet ôrangyalának” is nevez) világossá teszi, hogy mi is a dibbukok elvárása: „Azt vártuk az elbeszélôtôl, hogy méltó emléket állít szeretteinknek. Azt vártuk tôle, hogy a fényképeknél maradandóbb és magasztosabb módon örökíti meg ôket. Azt vártuk, hogy a fotókon látható személyekbôl és jelenetekbôl a valóságnak megfelelô, hiteles képet állít össze, amely részvétet kelt az olvasóban, és a mi fájdalmunkat felébreszti az ô lelkében is. Nem ez történt.” (131–132.) Mintha csak a hajdani marxista–leninista irodalomtankönyveket olvasnánk (hogyan kell jó olvasónaplót készíteni), elegyítve Arisztotelész Poétiká-jának a katharsziszra vonatkozó részeivel. Ha eddig nem tûnt volna föl, az olvasóban most már végképp fölébredhet a gyanú, az író nem csupán ôt, hanem saját magát is szórakoztatja; ha patetikus akar lenni, ha éppen megfontolt és józan, de még ha szabadjára engedi a fantáziáját, akkor is mindig ironizál.
Ez ironikus beállítások közül az egyik legszebb a Magyar Haza géniuszának (kiszolgáltatott tetszhalott nôalak, aki a fontos történelmi pillanatokban az igazak Csipkerózsika-álmát alussza, s szinte lehetetlen felkölteni) a megjelenése – Áldássy Armand ferences szerzetesnek a magyar történelmet kissé átértelmezô elbeszélésében. „Amikor pedig bementünk a várba – mondja Armand atya –, és János páter vezetett bennünket, az a Badinyi János, aki a nagyságos fejedelem tanítója volt, akkor láttuk, hogy ott fekszik a ravatalon egy nôalak: ô volt a Magyar Haza géniusza, de nem halt meg, hanem csak tetszhalott állapotban leledzett, és arra várt, hogy jöjjön a megmentô király, aki majd megszabadítja a bilincseitôl.” (32–33.) A regény történetében megbúvó belsô történet, a ferenceseké, a XVII. század végétôl egészen a XX. század 40-es éveinek közepéig ível. (Márton kedvenc idôszaka éppen ez: a XVI. századtól a XVIII. századig terjedô kor, középpontjában a barokk allegóriával; „történelminek” mondható színmûvei, illetve regényei közül a Báthory Zsigmond-dráma, A nagyratörô, valamint a Jacob Wunschwitz igaz története is ekkor játszódik.) Bizonyos értelemben az árnyak his-
tóriája tekinthetô úgy is, mint a ferencesek „helytörténetéhez” íródott függelék. A mindenkori történelemformálókat, a városba bevonuló délceg hadfiakat délceg árnyak követik. Egészen intim viszony jön így létre a „letûnt hétköznapok” embere és az olvasó között (a regényíróról nem is beszélve); de ami még fontosabb: egyfajta módszertani elv bontakozik itt ki, olyan elv, amelyik a (még) megélhetô múlttal szembeni viszonyt a megfakult, elmosódott fényképek rakosgatásához, böngészgetéséhez hasonlítja, még akkor is, ha a múltat faggató pontosan tudja, az elveszettnek hitt fotógyûjtemény valójában sohasem létezett.
Az árnyakról, az egyre távolodó „közelmúltról”, ezzel együtt a magyarországi holocaust történetérôl készült amúgy sem túl nagy számú mûvészeti dokumentum között meglehetôsen kevés az olyan intim, csak néhány emlékezetfelvillanásra építô mû, mint amilyen Márton Lászlóé, amelyik kísérletezô, (ön)ironikus jellege ellenére képes valamit felmutatni a regénymûfaj eredendô, epikus sodrából is. Módszertani értelemben pedig magukat „az elsodortakat” úgy, ahogy – a hasonlat szinte kényszerû érvénnyel követeli magát – egyik legszebb versében, Az elsodortak-ban Kálnoky alakítja át száguldó mozgófilmmé az emlékezetbôl felmerülô állóképet, az egri fôutcát a 30-as években; az árnyakat tehát, akik persze nem akarnak leperegni a film valamelyik jelenetével együtt, hanem egyszerûen csak maradni akarnak, jelen lenni, az élet hétköznapi, banális jeleneteinek bármelyikében. Mindenfajta történetírói erudíció abban leli örömét, ha az elmúlásra ítélt valóban áldozatává válik az elmúlásnak, a történetírás – mondhatni – innen kezdôdik (jóllehet a mûfaj kezdetei éppen az ellenkezô feltételeken alapultak!); a mûvészi megörökítés elve viszont pontosan
az ellenkezô szándék beteljesítésén fáradozik: hogy az elmúlásra ítéltet megszabadítsa az iménti áldozat szerepébôl. A „szabadítás”, természetesen maga a definiálhatatlan mûvészi gesztus, a holokausztosz, a teljes égôáldozat áldozataival kapcsolatban pedig különös jelentôségre tesz szert. Hiszen az árnyak, akik a fiktív vagy valós fényképlényüket ránk testálták, még sorsuk beteljesedése elôtt vannak. Mi az értelme ebben az esetben az elôbb említett szabadításnak?
Mindenesetre ezek a mozgóképek – egy kisvárosi fényképész feltételezhetô beállításainak megfelelôen – az idillbôl vagy legalábbis a pusztulást megelôzô utolsó békés hétköznapok mindig felértékelôdô harmóniájából indulnak ki; a számomra egyértelmûen filmszerûnek érzett Márton-regényben nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy a holocaustot feldolgozó közép-európai filmmûvészet legnagyobb remekeiben, az Üzlet a korzón-ban vagy A hullaégetô-ben történik. (A magyar filmtörténet az iménti példákhoz mérten egy majdnem sikerült, hasonló jellegû kísérlettel dicsekedhet, a Rónay György Esti gyors címû regényébôl készült Utószezon címû Fábry-mûvel. Itt ugyan az allegória képei szinte fölfalják a finoman elsuhanó hajdani pillanatokat, ám az „antivilág” képviselôjeként fellépô öregek tragikus kara zseniális alakítást nyújt.) Pedig idillrôl szó sincs, az idill csak a kontraszt kedvéért kerül az elbeszélés rendjébe; helyette a szorongás egyre nyúló árnyékai tûnnek fel mindenütt, ahogy lemenôfélben a történet napja. Amíg tehát egyáltalán látunk valamit, a szürkület, a félhomály színei következnek. A szándékosan bizonytalan s a fatum rendjébôl kiszakítani vágyott elbeszélésnek – mondhatni – ilyen az alaptónusa.
Mindezt természetesen úgy kell elképzelnünk, hogy a már többször (és szándékosan) dibbuknak nevezett árnyak – az ôket megnevezve életre hívó körülbelül XVII. századi német és kelet-európai zsidó környezet szóhasználatának megfelelôen – a szörnyûséges emberi bûnök kivetülései; csak az emberi vétkek nyithatnak számukra kaput ahhoz, hogy besurranjanak ebbe a világba, az emberi történelembe és az emberi testbe, s ily módon követeljék, kényszerítsék ki a rájuk való emlékezést. Igazi létformájuk az emlékezet általi kínoztatás. Kívülrôl jönnek (egyik nevük is ez: Dibbuk min ha-hicónim; kívülrôl való dibbuk), s kívülre is térnek vissza, ha akad olyan erô, amely képes kiûzni az árnyakat. De ez már végképp ellene mondana a regény és írója intenciójának, hiszen – ha jól értem – az otthontalan szellemi lények idôleges inváziójáról beszél: „Szívükben egymás iránti kiengesztelôdéssel suhannak el az árnyak egykori otthonaik elôtt, ahol nincsenek otthon többé.” (147.) Nem kell tehát „kiûzni” ôket, eltûnnek maguktól is.
 

5

Az elbeszélt textus, a párkák és a regényíró „közös szövevénye” pontosan olyan pókháló-finomságú, tehát sérülékeny és esetleges, mint amilyen légies és tünékeny az emlékképek sorjázása: az elbeszélô és az olvasó képzeletében kikényszerített múlt. A hétköznapok intim jelenetei mellett az úgynevezett „hôsi mozzanatok” táplálják ezt a bizonyos kényszerszülô erôt; olyan apróbb vagy jelentôsebb mozzanatok, amelyeket az alkotó – törékeny véderômûként ugyan, de – szembehelyezhet a sokat emlegetett fatum hatalmával. A heroikus sors – illetve a hérosz sorsa – végül szintén behódol
a végzetnek (sôt egyfajta paradigmának is számít a „behódolás” tekintetében), ám mégis egy nagy élet nyomait – a hírnevet – hagyja maga után. A múltból megidézett árnyak bevonulása, majd helyet foglalása a kisváros fôutcájának két oldalán azonban távolról sem ilyen, heroikus tett; s a hajdani hús-vér lények cselekedetei közt sem fedezhetô fel semmi hasonló. Sôt a rettenet hátterében vagy banális dolgok húzódnak meg, vagy olyasfajta morbid ostobaság, amelyik – úgy tûnik – az emberbôl egyszerûen kiirthatatlan. „...1946 nyarán terjedt el az országban – írja Márton – az »auschwitzi keltetôgéprôl« szóló tréfa, megtoldva azzal az elmésséggel, hogy: többen jöttek vissza, mint ahányat elvittek; és persze bármennyire megvetjük is azokat az emberi lényeket, akiknek ilyen tréfák jutnak eszükbe, mégis inkább azon álmélkodunk, hogy viszonylag csekély szellemi képességekkel milyen köny-
nyen lehet egy-két szóba annyi történelmi tapasztalatot sûríteni, amennyirôl az ókori cinikusok nem is álmodhattak volna. Álmélkodunk, mennyire jelentéktelen emberek milyen könnyen megrendíthetik az igazságba vetett bizalmat, úgyhogy emberöltôk óta már egyéb sem zajlik, mint az igazságba vetett bizalom folytonos megrendülése; álmélkodunk, hogy még mindig van rajta mit megrendíteni.” (84–85.)
A könyv 25. oldalán tûnik föl Krebs Hermann, aki a történet színteréül szolgáló kisváros rabbija, s aki (minthogy nem maradt fenn utána sem fénykép, sem egyéb dokumentum, hát feltételezésekre vagyunk utalva) „feltehetôleg” Franz Rosenzweig fômûvét, A megváltás csillagá-t fordítja magyarra (ha már az úgynevezett valóságban eddig úgysem fordította le senki!), ugyancsak feltehetôleg Reb Daniél Sofét évtizedeken át végzett fordításkísérletei alapján. Krebs Hermann az árnyak hajdani életének legmagasabb szabadságfokát példázza, miután ô az, aki az imént hiányolt „heroikus cselekedetet” – ha csak rituális értelemben is, de – végrehajtja. A héber kalendárium szerinti Ádár hónap közepén, azaz február vége táján, a távolodó tél és a közeledô tavasz metafizikai határán Krebs rabbi elmondja hívei elôtt purimi beszédét. Bármily katasztrófa fenyegetése, sôt életveszély közepette is a purimi beszéd hagyományosan csak egyvalamirôl szólhat: a kitartásról, az élet akarásáról, az örömrôl; egyszóval a gyôzelemrôl, amely talán sohasem volt olyan távol a kelet-európai zsidó közösségek életében, mint éppen itt és ekkor, az árnyak históriájában. Ám a rabbi – a prédikációban fölelevenítve a két és fél ezer évvel korábban történteket, Eszter királynôi méltóságát, amely az Örökkévaló részérôl csak és kizárólag azért adatott, hogy a zsidó leány elhárítsa a népére leselkedô halálos veszedelmet, Mordekháj felemeltetését és az amalékita Hámán gyászos bukását – kitartásra buzdít, az eljövendô illatát érezve meg a még bujkáló kora tavaszban: „Olyan lombok hallatszanak a szél zúgásában, amelyek még nincsenek meg, és annyi erôt sugároz a nap az emberek homlokára, hogy azzal, ha csakugyan erô volna benne, fel tudná olvasztani a patakok jegét.” (135.) A hívek imádkozzanak azért, fûzi tovább mondandóját Krebs Hermann, hogy újabb Eszter királyné támadjon, hiszen nagy a córesz, legalább akkora, mint a bibliai történet idején Susán városában és az egész hatalmas Perzsa Birodalomban. A purimi prédikáció az árnyak hajdani történetének keretbe foglalója, sôt nem csupán a történeté, hanem a köréje fonható egész hagyományé is. „Így beszél, vagy ehhez hasonlókat mond Krebs Hermann – olvasható a regényben –, az utolsó rabbi történetünk utolsó pillanatában, amikor vége a télnek, és a napnak is vége van. Történetünk ezen a végsô ponton, és ezt kénytelenek vagyunk megengedni, sôt elômozdítani, szilánkjaira hull szét.” (137.)
Ami pedig ezután – a könyv idôrendi értelemben vett befejezése gyanánt – következik, egyfajta haláltáncszerû tablókép, az a hol költôi, hol ironikus, hol pedig az abszurdba hajlóan morbid Márton-féle történet méltó lezárása. Krebs Hermann beszédét a helyi iskola növendékeinek Purim-Spielje követi, ahol Róth Aranka – magyaros menyasszonyi ruhában – a Magyar Haza géniuszát alakítja (hiszen nemcsak a honi zsidóság, hanem az ország is nagy bajban van); majd hazafias népünnepély következik, ahol táncra perdülnek az egykori árnyak és a túlélôk egyaránt; mise a szabad ég alatt... Közben a fényképek (mind?) kifehérednek („Fekete víz folyik az Ipolyban, sûrû és átlátszatlan. Fényképek úsznak benne, fehér hasukkal fölfelé”, 145.), s ezzel együtt a „nyílt” színen felvonulnak a magyar jövendô letéteményesei, a jellem és a férfiasság bajnokai: „Becsületes arcú, délceg csendôrök. Jóságos keretlegények. Falvédôrôl és mézeskalács szívrôl szakasztott, rózsatôrôl metszett nyilasok. Még egy kifestôkönyvbe illô, mosolygós SS-kommandó is körülveszi a tájat; kolbászból fonják a szögesdrót kerítést.” (147.)
Kinek az emlékeiben „fér el” ennyi „szilánk” az árnyak valószínûleg a maga „egészében” sohasem összefüggô, méltósággal hömpölygô, epikus történetébôl? Rejtély, hiszen még az emlékfoszlányok, a töredékek is tovább aprózódnak, s a regényíró pazarló bôkezûséggel méri a pusztulást: nem elég, hogy az árjásítás idején Halász Ignác fényképész mûhelyét kifosztják, majd felgyújtják, a rejtélyes módon mégis megmaradt fotók „kifehérednek”, végül az Ipoly (Akherón és Léthé egyszerre) „fekete vizében” úsznak tovább – ki tudja, merre? Egyszóval strapabíró árnyak ezek, akik mindent elviselnek, csak egyet nem: hogy elfeledjük ôket. Bizonyára ezért vonultak fel a hajdani kisvárosi korzó mindkét oldalán, s ezért vonnak emlékekbôl szôtt fátylat saját történetük köré.

6

A feledés ellen hadakozó légnemû lények között – „akiket” eddig megpróbáltam számba venni – egy valódi „metafizikai túlélô” is akad. Idézôjelben vett túlélôrôl van szó persze, hiszen ebben a pozícióban egy, a személynél is fontosabb valamit szeretnék megemlíteni. Ez a valami pedig a név, amely a zsidó s általában a bibliai hagyományban a létezôk szellemi orientációjának – és ily módon létezésének is – legfontosabb letéteményese. Ebben az értelemben említi Márton László az egyik „ideális tekintet” megtestesítôjének, Róth Arankának titkos, emlékeztetô nevét, az úgynevezett „pószeg”-et, amely arra való, hogy „emlékeztesse” az Örökkévalót – ki az, aki örömében vagy éppen szorultságában hozzá fordul. A pószeg olyan – jobbára bibliai – szövegrészlet, mondat, amelynek az elsô és az utolsó betûje meg kell hogy egyezzék a név elsô és utolsó betûjével. Róth Aranka pószege az „Eszter”, ugyanaz, mint a zsidók egykori megmentôjéé; a rejtvény pedig a 20. zsoltár 8. versébôl származik: „Emez a szekereket, amaz a lovakat, mi az Örökkévaló Isten nevét emlegetjük immár.”
A megfelelô szósorrend kedvéért a fenti módon alakított zsoltármondat az eredetiben többféle jelentést is hordozhat; a közkele-
tû megoldás így hangzik: „Ezek a harci kocsi-
kat, azok a paripákat, mi viszont Istenünknek, az Úrnak a nevét emlegetjük [dicsekedve].” Ám a héber „besém... nazkir” formula úgy is érthe-
tô, hogy: „a mi Istenünknek, az Úrnak a nevében emlékeztetünk/emlékezôdünk”. Vagyis az eljövendô korszakok embere az emléktelenség összefüggô víztömegein is meg fogja találni azokat az aprócska szigeteket, ahol a múlt „mazkir”-jainak (emlékeztetôinek) beteljesült akarataként, vágyaiként él tovább; ám csakis an-
nak a nevében, aki az emlékezést, mint micvát (parancsot) törvénybe iktatta. Végsô soron
a pószeg funkciója is ez; a bizonytalan etimológiájú szó igei gyöke szintén az egyik zsoltárversben bukkan fel, a 48. zsoltár 14. versében. A Nagy Király városáról szólván a zsoltáros – a közvetlen kontextust is felidézve – a következôket mondja: „Kerüljétek meg Cijjónt, járjátok körül, vegyétek számba tornyait. Jól jegyezzétek meg bástyáit, járjátok be palotáit [paszgu armenótehá], hogy számot adhassatok róla az eljövendô nemzedéknek” (ledór aharón; Zs. 48, 13–14.).
Ha egy (vagy több) nemzedék valamilyen oknál fogva nem vehette-(veheti) birtokba örökségét, elôdeinek számadását – ahogy ez az Árnyas fôutca hôseinek tragikus sorsa miatt bekövetkezett –, mi mást is tehetne, mint hogy bejárja a Történet Urának palotáit (az ottani kincstárakban együtt található a szilánkokra hasadt emlékezet valamennyi szertegurult ékköve), s talán megérti majd: jelenbe révedt tekintetünk elôl hová „suhantak el” Márton László elbeszéléseinek „hôsei”, a regényes sorsú árnyak.

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta