Minden város másról nevezetes: Halikarnasszosz az ókori világ hét csodájának egyikeként emlékezetes, Las Vegast csillogó éjszakai fényeivel azonosítjuk, Kijev virágba borult fákat juttat az eszünkbe, s végül vannak olyan városok is, amelyek emlékét valamilyen formában a tükrözô, csobogó, hûsítô víz idézi. A víz keresztülszelheti a várost, jelezheti a határát, lehet a központjában, de feltûnhet a város legkülönbözôbb területein szétszórtan is tóként, csatornaként, lehet kutak vagy medencék rendszere, minden víz másként él és más szerepet tölt be a városban.
Régen elôdeinket még racionális szempontok kényszerítették a vízhez: a nomádokat az ivóvíz ritkasága az oázisok mellé, a letelepedô földmûvelôket az öntözés lehetôsége folyók és delták árterületeinek közelébe, majd a hajóra szálló utódokat a gyors meggazdagodás vágya, a szállítás, a csere, a hódítás kalandja tengerek partjára. Idôvel a természet térbeli adottságaitól függetlenedô ember stratégiát változtatott, nem a vízhez járult, hanem a vizet hozta a maga közelébe: aquaductokat emelt, csatornázott, csövekbe kényszerítette a vizet.
Napjainkban a szigorúan racionális szempontok mellé újak sorakoztak, kiszélesedett a víz rendeltetése, a legkülönbözôbb formákban és célból bukkant elô a településeken: szökôvízként, hogy tereket szépítsen; ivókútból csörgedezve, hogy üdítsen; utcai vízcsapból kiengedve, hogy tüzet oltson; járda menti vájatokban, hogy az úttestet mossa Párizsban; tûzcsapokból kispriccelve, hogy forró nyári napokon hûsítsen New Yorkban; vagy utcák fölé emelt kígyózó csômeander vezetékekben Berlinben, hogy vízzel lássák el az építkezôket. Ma már az embernek esztétikai élvezetet és egyéb örömöt szerzô víz ugyanolyan racionalitás lett, mint a régi, elsôdleges igényeket kielégítô. Ott is megjelent, ahol a maga természetes módján, maga ásta medrében nem lett volna jelen.

A víz szimbolikája

Azok a lakók, akiknek városa valamilyen formában vízhez kapcsolódik, városukra emlékezve gyakran idézik a város vízi jelenségeit vagy a vízpartot. Marseille-t vagy Odesz-
szát együtt látjuk a tengerhez leereszkedô lépcsôsorral, San Franciscót a dombhullámtetôkrôl látható tengerrel és öböllel. Amszterdamra gondolva a vízi körutak, Chicago esetében a tóparti látvány, Bangkok esetében a vízi házak képe jelenik meg elôttünk, míg Rotterdamról a kikötôk, Brüsszelrôl a pisilô kisfiú szobra, Koppenhágáról a szirén jut az eszünkbe. Bár a víz – Velencét és Stockholmot is beleértve – a valóságban a település felszínének csak a kisebbik hányadát borítja be, százalékos arányát mégis messze felülmúlva uralja a városról alkotott képzeteket.
A víz már anyagában is sajátos, s a földtôl eltérô minôsége révén is metaforák és szimbólumok forrása. A szolid földdel szemben cseppfolyós, bár alakját és halmazállapotát szüntelenül változtatja, anyagában mégis azonos. A merev épületektôl eltérôen könnyen szétválasztható, majd tovasodródva, újraegyesülve megint folytonos. A víz kontrasztjai révén különös. Átlátszó, miközben mélységével arányosan saját anyagát is egyre inkább láttatja; visszaveri a fényt, miközben azt is látjuk, ami benne van; belenézve meglátjuk magunkat, kívülrôl szemlélve is benne vagyunk. Vizében elmerülve körülöleli testünket, elringat, arcunkon végigfolyva simogat; nem mi a vizet, az tapogat ki bennünket. Egy-egy cseppje is képviseli az egészet, a csermelybôl, szökôkútból szétspriccelô vízcseppek ugyanúgy megtörik a fényt, hûsítenek, csobognak, dúsítják és üdítik a levegôt, mint a teljes együttes.
A víz minden esetben, minden formájában összetett, a sima felszínû vízben is vibrálnak a részletek. A lassú folyású folyónak is van taraja, a kis csermely teteje fricskákkal teli, a végtelen tenger hullámai és különösen a szökôár a partnál robban, a felcsapó tengerár szembesít a monumentálissal.
A víz különös vonzóerejérôl szól a vallás, a mitológia, a népmese. Éden kertjének négy folyója, az özönvíz, a Mózest mentô folyó, a Vörös-tengeren való átkelés, Jónás a cetben, vagy mint a megtisztulás jelképe, a vízre való utalás ezer formában jelenik meg a tórában és a Bibliában. A víz más népeknél, más vallásokban is része a rítusnak, mint a mohamedánoknál a dzsámiba lépés elôtt a lábmosás, a szenteltvíz a névadásnál, a rituális fürdés, a vízben való elmerülés Fekete-Afrikában. A tiszta vízhez a megtisztulás tartozik. Már Homérosz leírja a vízzel kapcsolatos rituális szertartást az Iliász-ban, ahogy a görögök jobb kezüket a medence vizébe merítették templomba lépés, áldozathozatal elôtt. Ahogy valamikor a Jordán-folyóban, ma is a Gangesz vizében megmerülve keresik a hívôk az öröklétet, az örök üdvösséget, a bûnöktôl való megtisztulást vagy a testi gyógyulást.

A víz felszíne széttöredezik, tükre megmásítja a valóságot, felszínén egy ismeretlen világ vízióját fedezzük fel. Mélysége vonz, a halálról beszél, benne elmerülve újjászületünk, egyszerre tavasz és elmúlás, az élet forrása és az örök nyugalom. A víz tükre félrerajzolt vonalaival, mélyébe rejtett, homályos foltjaival provokálja a képzeletet. A görög mitológia szépséges Narkisszosza egy forrás vizébe pillantva saját tükörképébe lett szerelmes: ez volt Nemeszisz büntetése, amiért az ifjú elutasította Ekhó és más hegyi és vízi nimfák szerelmét. A népmesében a falusi kislány tóba nézve akarja jövôjét megtudni. János vitéz a tótól – „melyben az élet vize árad” – reméli, hogy a beledobott virágszál varázslatára visszaadja „szép szerelmes Iluská”-ját. Más történetekben a szirének, mint Lorelei, a teuton legenda sellôje énekével csábítja halálba a tengerészeket. A jövôt megmutató, halált okozó, csodateremtô víz átminôsíti a dolgokat. Beletekintve azt reméljük, hogy vágyainkat viszontlátjuk a vízi képben. A vízhez minden esetben valamilyen nagy titok fûzôdik.

A víz tükre a valóság helyett, az átalakított képben valami olyasmit sejtet, amit nélküle nem látnánk. A környezetét visszatükrözô vízi kép felbontja a teret. A perspektivikus látvány helyett a saját és a visszatükrözött képek egymás mögötti többsíkúságában az ismert dolgok elvesztik megszokott helyüket. A harmadik dimenzió mellé beúszik az illuzórikus. A megmásított valóságot látva az emberi képzelôerô elkalandozik, s a kép más lesz attól is, amit beleképzelünk. A prózai szárazfölddel szemben a „földöntúli” víz költôi.
A városi vizek, tavak, kutak, folyók is költôiek, mert a visszatükrözô víz felszíne nem egyszerûen ismétel, benne az átalakított homlokzat, fasor, partfal jelenik meg feje tetejére állított, eltorzított, átszínezett formában. E kettôzéstôl a víz is, a környezet is gyarapszik, ahogy az eredeti környezetet képmásában megnyújtva, a homlokzatokat összetörve, a maga megrezzenô felszínén felaprózva, egy új víziónak megfelelôen újra összerakja. A víz mint tükör egyszerre saját maga és más, környezetét megmutatva és megmásítva válik egyedi, városi szépségek forrásává.
De nemcsak látszik és nemcsak látszat, hanem láttat is, lehetôvé teszi, hogy a mögötte levôt is lássuk. Nem takar el épületeket, nem iktat ki látványokat a távolabb fekvô panorámából. Egyszerre lehet látni és fölötte ellátni. Ritka városképet formáló tulajdonsága, hogy úgy ad hozzá a meglévôhöz, hogy nem vesz el belôle semmit.
A város vizei attól is jelentôsek, amit tagadnak, ott jelennek meg, ahol megszakad a városi tömegek folytonossága. A város házrengetegében törést okozva az épületek között széles ûrt, hiányt teremtenek. Napjaink városait, fejlôdésük mai trendjét egyre inkább a városi folytonosság megszakítása, a hiány kezdi jellemezni: a szétszórt magánházak közötti üres területek, a lebontott házak helyébe került, kiszélesített autópályák, a föld alá süllyesztett közlekedés, közmûhálózat, a láthatatlan légi utak, a kommunikáció virtuális vonalai. Ellentmondásos a fejlôdés: míg a belváros a magasságkorlátozások ellenére is továbbzsúfolódik, addig a városmagtól távolodva az épülettömegekkel szemben a hiány, a nem látható, a nem megfogható jelentôsége szüntelenül nô. A vízzel kapcsolatos hiány viszont minden esetben többlet.
A víz okozta szünet azonban nem egyedül a tömeglátvány hiányából adódik, ahol megjelenik, ott a város megszokott zaja is elmarad vagy legalábbis alábbhagy. Vízközelben a csend megakasztja a város zaját, s a víz csobogása jobban lesz hallható. A víz más szempontból is barikád, ahol gyalogos és jármû elakad, ahol az újabb hiány útváltoztatásra kényszerít. Egyesek hidat keresnek, mások közlekedési eszközt váltva vízre szállnak. Megváltozik az ember kinetikai élménye.
A víz városkaraktert formáló képessége nem egyszerûen a hiányból, az épületek közötti üres térbôl adódik. A víz a szárazföldnek nem egyszerûen ellentettje, de kiegészítô párja is. A víz a természetet képviseli – még gátak közé, medencébe szorítva is – az ember teremtette mûvivel szemben. A városok magasba emelkedô építményeivel ellentétben a víz elterülve, néhány kivételtôl eltekintve vízszintesen hívja fel magára a figyelmet. Másrészt a mozdulatlan épületekkel szemben a víz minden részlete szüntelenül változik, még az állóvíz is hullámzik. Színe is folytonosan más, habja, taraja, szennye, mélysége, tükre szüntelenül újraszínezi. Mint tagadás, mint környezetétôl eltérô lesz egyedi.
Nemcsak a víz módosul a környezettôl, fordítva is áll a függés. A házak árnyékvetésével szemben a víz fényt szór környezetére. Nemcsak tükörkép, hanem a sugarakat visszavetve átfesti a látványt közvetítô közeget, a levegôt; kápráztat, átszínezi a házakat, kékít, kifényesíti az ablaküvegeket, a bádogtetôket, sôt a fény visszaverésével oda is elviszi a nap megtört sugarait, ahová nélküle nem jutott volna el, fényt vet a különben árnyékos felületekre. A víz közvetve is átformálja a környezô világ képét.
A víz jelenségeit befolyásoló tényezôk is rendszeresen változnak. Más a folyóvíz, ha árad, s más apadáskor, más szélcsendes idôben, mint viharban, más, ha sekély a medre, mint ha mélyen feküdne a feneke, más, ha szétárad a fövényen, mint ha sebesen sodorna a folyama, más, ha egyenes a partvonala, mint ha folyton kanyarogva fordulna iránya. Az állóvíz is más, ha friss a vize vagy ha szennyezett, attól is függ, miként szabályozzák vizének nyomását, s attól is, hogyan tartják kordában a medencébe visszazuhanó cseppeket. Másnak látjuk akkor is, ha a napfelkelte s nem a naplemente van mögötte. A víz mindig másképp jelenik meg elôttünk.
Az embert nem egyszerûen a víz, hanem a víz és a föld találkozása izgatja, a határvonal, melyrôl hol úgy tûnik, hogy elválaszt, hol úgy, mintha összekapcsolna. A vizet s a tôle elváló szárazföldet az emberi szem újra egyesíteni akarja. Az ember vágya, hogy hasonlítson és különbséget tegyen, a természet két különbözô eleme között mérlegeljen. A kéket és a barnát, a folyékonyt és a szilárdat, a vízszintest és a kiemelkedôt összeveti, s a merev elválasztásban vagy a fokozatos átmenetben, a kiegyensúlyozott vagy feszültséggel telített kapcsolatban keresi a drámát vagy a feloldást.

A várost szervezô víz

Az ókori Egyiptom építészetét a tengelykereszten alapuló rendszer határozta meg. Az egyik fôtengelyt, az észak–délit a Nílus rajzolta le a földre, míg a másikat, az erre merôleges keresztalkotót, a kelet–nyugati irányú tengelyt a nap járása az égre írta fel. Az elsô vonal fizikailag is létezik, míg a másik, a nap görbe pályája csak vetületében és képzeletben van jelen, látható pontjait gondolatban kell kiegészíteni. Hogy ténylegesen vagy látszólagosan jelenik meg a két tengely, egyre megy, a természet e két eleme uralkodik a Nílus térségén. A természet adta tengelyek a földet választják el a víztôl a partokon, s az eget és földet osztják fel két-két féltekére, együttesen, egymásra merôlegesen. Az ókori Egyiptomban minden jelentôs, ember teremtette építmény, királysír vagy templomegyüttes e természet adta koordinátákhoz igazodott.
A víz másutt másképpen, települést meghatározó elem. San Franciscót három égtáj felôl négyzetbe zárja a tenger és az öböl, s csak a negyedik, déli határt húzták meg a térképen önkényesen, egyenesre, gyakorlatilag a domboldalakon föl meg le. Amszterdamot egy másik geometrikus rendszer jellemzi, az egymást követô, egyre nagyobb sugarú félköríves csatornarendszer, míg Bécset szeletekre vágja a Duna és a hozzá tartozó csatornarendszer. Ahol akár a folyó, akár az öböl elhelyezkedése, partvonala nem geometrikus, ott is jelentôs, várost meghatározó tényezô lehet, mint a Londonon átfolyó Temze, vagy másként a két tengert összekötô tengerszoros, a Boszporusz, s a belôle kitüremlô Aranykürt Isztambulban, vagy a Velencét keresztül-kasul járó lagúnahálózat. Minden városban másképp karakteralkotó a víz, és minden helység másként építi be életébe a vizet.
De hasonlóan szervez kis léptékû formában is, kisebb településeken is, például amikor a falu kútja a lakosság találkahelye volt, vagy a falu szabadtéri mosómedencéje, ahol mosás közben pletykálni is lehetett. Ritka az olyan helység, ahol a víz láthatóan, a felszínen valamilyen formában nincs jelen, mint például Jeruzsálemben, ahol az eredeti hely kiválasztása, majd Dávid király városának alapítása, föld alatti forráshoz, a Gibon-forráshoz kötôdött.
Válhat a város fôeseményévé, mint egyedi szervezôelem, mely maga köré gyûjt épületeket és akciókat egyaránt, de lehet mellékesemény is, mint a Párizsban jelenleg helyreállított századfordulói ivókutak, vagy mint a szökôkutakkal összekötött vízmedencék rendszere Rómában, melyek pontról pontra követhetôen, sajátos karakterüknek megfelelôen emlékeztetnek a meglátogatott városra. Minden víz a maga módján, különféleképpen szervezi városa életét.

A folyam a városban

„Ha azt akarom érezni, hogy Párizsban vagyok – mondta egy barátom –, lesétálok a Szajnához.” A látogatók elsôként a folyót keresik fel, hogy megértsék a város rendszerét, onnan kiindulva tájékozódnak s veszik szemügyre a város nevezetességeit. A víz nemcsak magához vonz, hanem kezdôpont is, eligazít és elindít.
A folyókra is el lehet mondani, hogy mindegyik másképp szervezi városát, más lesz a jelentôsége. Egyes folyók végigkanyarognak a városon, mint a Prágán átfolyó Vltava; az Aare befogja Bern központját, vagy hasonlóan a Pó és a Dora folyók körülveszik Torinót. Egyesek éppen ellenkezôleg, egyenesen kettészelik a várost, erre példa Budapest.
A hegyszorosból kiszabaduló Duna szélesen ereszkedik le, hogy keresztülvágjon a városon. Megérkezése ünnepély. A városban minden hozzá igazodik, maga mellé rendeli a lapost és a dombokat, valamint a két partján felhúzott házakat. A Duna Budapesten nem a város részeként él, hanem a két városrész él a folyó két oldalán. A Duna medre a város markáns tengelye, ehhez igazodik minden kör- és sugárút. A Dunához képest minden más mellékesemény. A Duna azonban kettévágva a várost egyben akadálya az egységes vérkeringésnek. Inkább elválaszt, mint egyesít. Az utólag egyesített két város ma is külön életet él. A Duna barikád, csak a szemnek kedves, nem a kapcsolatoknak.
Míg a Duna partvonala Budapesten – partonként más okból – egységes látványt nyújt, addig a Szajnáé pontról pontra, ahogy fordul, úgy változik. Nem azért, mert any-
nyival változatosabb, sôt, hanem mert a túloldalról nézve a közeli, jól kivehetô látványban mindig egy-egy részlet az uralkodó elem. A Szajna másik sajátossága, hogy kanyarja folytán még a partokról is, hosszában is rá lehet látni. A kép csomóba gyûjtött. A legtöbb esetben a két part egyidejûleg, együttesen is látható.
A Szajna jóval keskenyebb budapesti társánál, így a két oldal partjainak közelsége révén nem elválaszt, hanem egyesít. Érdekes megfigyelni, hogy áradás alkalmával az alsó rakpartot is elöntô víz hogyan alakítja át a folyó jellegét. Ilyenkor a két part közötti távolság az eredeti harmadával is kiszélesedik, s a hirtelen terebélyessé vált folyó már a Duna feladatát tölti be, inkább elválaszt, mint egyesít. A Szajna mérete, úgy tûnik, határeset, mely áradástól, szélességváltástól függôen változtatja arcát és a várost meghatározó jellegét.
Ezzel szemben hiába kanyarog a Rómán átfolyó Tiberis, nem tölti be sem a Szaj-
na, sem a Duna szerepét, pedig a város térképét tanulmányozva a Tiberis vonala sok szempontból hasonlít a Szajnáéhoz. Igaz, valamivel keskenyebb és kanyargósabb. Ettôl még, akárcsak a Szajna, egyesíthetné a várost, de nem teszi, mert a sekélyes víz eltûnik a meder mélyen fekvô fenekén. Vize csak közvetlen közelrôl látható, messzebbrôl azt gondolhatnánk, hogy lesüllyesztett, mélyebben fekvô utca. Medre fölött akadálytalanul elnézünk. A folyam nemcsak a szemnek, de a lábnak sem akadály, az átkelés a sûrûn épített hidakon könnyedén történik. Ezek a hidak olyan helyzetben egyesítenek, amikor a folyam alattuk nem választotta szét a várost két félre. A Tiberis medre szinte víz nélkül, a víz minden sajátossága nélkül, a víz tükrözôdô, vibráló felszíne, az egyenletes hömpölygésbôl áradó nyugalom, a csapódásból, torzsalkodásból adódó csobogás, csivitelô zaj nélkül a Szajnánál kevésbé városképet formáló tényezô.
A fent felsorolt példákkal szemben vannak olyan folyók, amelyek több egymás melletti mederben, hol elválva, hol egyesülve, szigeteket alkotva, feldarabolva a terepet folynak át a városon. Ilyen például a Spree Berlinben, mely az elôzôknél is keskenyebb, de ágai szétválva, csatornákkal és a Tiergarten tavaival közösen keresztül-kasul szelik át a várost. Nem szigeteket zárnak maguk közé, hanem elveszve csalinkálnak a szárazföld különbözô részei között. Emlékezetünkben úgy él, mint Berlinnek rendszeresen felbukkanó üde foltja, rendszeresen visszatérô, frissítô esemény az épületrengeteg közepette.

A csatornák és a lagúnák városai

A hajózható csatornák városai közül a legismertebb Amszterdam, ahol a víz nem egyszerûen a város szervezôje, a csatornarendszer maga a város. A félkörös rendszer – a kettôs, vízi és földi utak egymás mellett –, valamint a sugárirányú utcák a csatornák fölött átvezetô hidakkal (összesen ezer híd) pillanatok alatt áttekinthetôvé teszik a város szerkezetét. Az ívek irányváltoztatásából következtethetünk a város centrumára is. A csatornarendszer a város szövete, ahol a körutak (valójában szegmentek) vízbôl vannak. Budapesttel összevetve mintha a Dunától a Dózsa György útig mindenhová vízen is el lehetne jutni. Most tervezik, hogy a belsô területekrôl kitiltják a magánkocsik használatát, és nagymértékben korlátozzák a helyi teherforgalmat is. A vízi közlekedés szerepe megnôhet.
A csatornarendszer, valamint a fölhúzható hidak már ma is akadályozzák és csillapítják a forgalmat. Napjainkban a vízi élet békéje mégis együtt él még az úttesten zajló kocsiforgalom mozgalmasságával. Maga a vízi élet is, a hajóházak a vízen, a hajóforgalom, nemcsak békés, de izgalmas is, a város egyszerre eleven és csendes. Éppen e kettôsség a város legfôbb igézete.
A lagúnák városában, Velencében a víz szerepe több is meg kevesebb is, mint Amszterdamban. A várost minden oldalról körülvevô öblön belül száz lagúna járja át a várost, a legkülönbözôbb alakzatokra bontva fel a „szárazföldet”. A lagúnák nem igazodnak valamiféle geometrikus rendszerhez, mert kanyargós alakzatukat a természetnek, a zátonyok között kimaradt területeknek köszönhetik. A fôszigetek további szigetekre bomlanak, s a szigetrendszer 117 földrészbôl áll. Valamikor e szigetek egy része helyén víz fedte el a zátonyokat; a cölöpökre és a cölöpök közé került mészkô alap és föld utólagos. Közlekedni gyalog kell, jármûvel csak vízen lehet. Velencében minden a vízre épült. A víz azonban nemcsak alattunk van, zaja, szaga, látványa belénk ivódott. Velencében az élet minden vonatkozásában a víztôl függ, de bonyolult szövetében köny-
nyen elveszünk, míg Amszterdamban a kevesebb is vezérfonalként él bennünk.
Amszterdam és Velence vagy a hozzájuk hasonló vízi utakkal átszôtt városok igézetesebbeknek tûnnek, mint a szárazak. A vízi többlet fölényt jelent. A geometrikus Amszterdam és a szabálytalan Velence más és más módon. Mégis, közös elemük, a víz újfajta asszociációkat vált ki a szemlélôbôl. Selymesebb anyaga, ahogy szemünk elôtt elfolyik vagy ahogy tekintetünk a felületén elcsúszik, szemben a házak részletezô elemeivel, amelyek marasztalnak, fogva tartanak, másfajta élményt vált ki belôlünk, gondolataink könnyen elkalandoznak. Vagy a vízi élet élénk és vidám életformája, a megszokott utca/ház együttestôl eltérô mozgalmassága vagy éppen nyugalma újabb percepciós réteget helyez el emlékezetünkbe. A szembetûnôbb és emlékezetesebb vízi rendszerek megduplázzák a szokásos városi élményt.

A tenger

San Franciscóban az öböl és a tenger a városon kívül van, a földnyelv csúcsán fekvô városon belül látványként szinte hiányzik a víz, nem tartozik a város élményei közé. Nem tükröz, nem botlunk bele, nem frissít, nincs. Ezzel szemben a várost három oldalról körülölelô tenger és öböl látványa a város dombvonulatairól látható panorámában minden esetben benne van. A víz a városon kívülrôl definiálja a várost. A várost körülhatároló víznek állandó jelenléte van, ha nem látjuk, akkor is. A tenger és az öböl a dombhullámokkal együtt vált a város jelképévé. A várost leggyakrabban ismertetô plakáton nem a város, hanem a tenger, az öböl és felette a Golden Gate híd szerepel.
San Francisco ellenpéldája Stockholm, ahol a víz a város központjában terül el, s így lényegében a várost a központban városiatlanítja. Negatív városközpont jött létre, ha központon valami sûrût, gyûjtôelemet, találkozási pontot értünk. Ebben az esetben a város veszi körül a vizet. Kifordított San Francisco. A városgyûrû középpontjában a víz a nyugalom, a semlegesítô elem. Mindkét esetben nem annyira a víz maga, mint inkább partvonala az, ami meghatározza a várost.

Vízi jelenségek – a tájékozódás pontjai

Ismeretlenül érkezve egy városba, elsôsorban a kimagasló pontokat keressük, hogy tájékozódjunk, mint az Empire State épületét New Yorkban, mint a Fernsehturmot az Alexander Platz közelében Berlinben, vagy Rómában a Capitoliumot, és így tovább. De igazodhatunk terekhez is, mint Londonban, vagy folyóhoz, mint a városközpontot hurokként körülölelô Bernben. A vízszintes, a megszakítás is, ha jelentôs, irányítóvá, eligazító hellyé válhat. De nem minden esetben. A Bécset többszörösen átszelô Duna-ágak, csatornák rendszere félreesik, nem segít a tájékozódásban. Sôt azokban a városokban sem válnak minden esetben a tájékozódás kiindulópontjává, amelyekben a vízi rendszerek a város szerkezetét meghatározó tényezôk.
Így például Amszterdamban, ahol a város egészét behálózó geometrikus csatornautcák rendszere nemcsak eligazít, de bizonyos zavart is okoz. A kívülrôl indulónak kedvez a minta, mert mind a körívek, mind a sugárutak a centrum felé irányítanak, de a központból elinduló számára a kivezetô utak sugárrendszere – a párhuzamostól való legkisebb eltérés esetében is – távolabb már félrevezet, eltérít utunkban. A tájékozódás nem alapozható kizárólag a mindent behálózó vízi szövetre.
Még inkább áll ez Velencére, ahol a szabálytalanul kígyózó lagúnák sokaságában, labirintusszerû káoszában a Canale Grande mindent meghatározó jelenléte ellenére is elveszünk a melléklagúnákban. A szövevény olyan bonyolult, hogy amint elhagyjuk orientációnk kiindulópontját, a Canale Grandét, a váratlan törések, fordulatok következtében a vízi utak az ismeretlen számára útvesztôvé válnak, s a cikcakkos szövetnek csak töredékeit fogjuk fel. Mindez nemcsak a lagúnák bonyolult szövevényébôl adódik, hanem a városszerkezetbôl hiányzó hierarchiából. Az értékrendszer nélkül egymás mellé rendelt csatornák nem segítenek a tájékozódásban. Velencében egy idô után a fôeseményre, a Canale Grande fekvésére már nem emlékezünk. A velencei vízi rendszer közlekedtet, de nem tájékoztat, inkább eltájol. De éppen ez a vízi rendetlenség bájolja el a látogatókat.
Félrevezetô a San Franciscót U alakban körülvevô öböl és tenger kerete is. Ha a partvonal fordulópontjaihoz, lekerekített sarkaihoz érünk, a jól áttekinthetô, derékszögû, hálós utcarendszer ellenére is zavarba jövünk. A sarkokon az elôbb még a vízzel párhuzamosan fekvô utca váratlanul szembekerül a vízzel, hirtelen nem tudjuk, északra megyünk vagy kelet felé. A városon kívülre esô öböl fordulata jelentôsebb, mint a belsô utcarendszer egyébként világosan áttekinthetô szövete. Kevésbé félrevezetô az Aare folyó Bernben, mert jóval kisebb területet foglal magába, így könnyebben megadja az áttekintés lehetôségét. Minden esetben városon kívüli tényezôkkel együtt éljük át a város belsô rendszerét.
Bár az eltájolódásból nemcsak zavar, hanem izgalom is születik. Élvezzük a bolyongást, a középkori városok rendetlen utcarendszerében kíváncsian indulunk felfedezôutakra. Az elveszéssel járó izgalom fokozza az élményt. Legalábbis egy ideig. Amíg tudjuk és emlékezünk rá, hogy valahol ott, az útvesztôk végén, ott lesz az a városi fôütôér, amelyik jelzi az útirányt, újraéleszti tájékozódási készségünket, s visszaadja biztonságunkat, addig szeretünk játszani az ismeretlennel. Így a vízi rendszerek is, bár gyakran megzavarják tájékozódási ösztöneinket, emlékezetünkben élve mégis biztonságot adnak. Ezekben a városokban mindent a lagúnákhoz, illetve a csatornákhoz képest mérünk.
A víz tájékoztató szerepe nem attól függ, hogy szétszórtan vagy összefüggôen jelenik meg, illetve szabályosan vagy szabálytalanul szervezi-e a várost. Az egyetlen hosz-
szanti vonalként felbukkanó víz is lehet a város szerkezetét meghatározó és tájékoztató elem, mint a Budapestet átszelô Duna, mely megszabja az utcák rendjét, a város körkörös és sugárutas szerkezetét, a városban mindenütt a Dunának ehhez az egyenes tengelyéhez igazodva tájékozódunk. Manhattan esetében a szigetet határoló két folyó az orientáció kiindulópontja, s az utcák rendje a két folyásirányt követve, azzal vagy párhuzamosan futva, vagy derékszöget bezárva alkotja a város szövetét. E hálós rendszerben, az avenue-k és az utcák alá- és fölérendelt szerkezetében még elveszhetnénk, ha a Hudson és az East River két oldalról szorító egyenesének vagy a látványa, vagy akár az emlékképe nem irányítana.
A víz tájékoztatóképessége a város egészére kiterjedôen attól függ, hogy milyen mélyen ágyazódott belénk a látványa, s emlékképe ott is velünk van-e, ahol már messze magunk mögött hagytuk. A víz horizontálisa nem ugrik ki környezetébôl, a legtöbb esetben a nem látható folyó vagy tenger mégis támpont, mert jelképként, tájékozódásunk képi kiindulópontjaként is útbaigazít. Hozzá igazodva érzékeljük tartózkodási helyünket.

Várost ékesítô víz

A víz azonban nemcsak a csatornaszövetû vagy szigetközösségekbôl álló városokban lehet szüntelenül jelen. A víz megjelenik várost szépítô elemként, anélkül, hogy a várost meghatározó szervezôerôvé válna. A Villa d’Este gravitációra épülô szökôkutas rendszere uralja a képet, de nem szervezi meg sem a város, sem az emberek életét. Rómát járva rendszeresen beleütközünk a kutakba, anélkül, hogy a városban ezekhez igazodva tájékozódnánk. Berlinben a Spree sem összefüggô jelenség, mégis hol itt, hol ott felbukkanva, csatornákkal, tavakkal kiegészülve a város jellemzôjévé válik, anélkül, hogy bármely eleme is kiindulóponttá lenne. E szétszórt jelenségek nem szerveznek, nem tartoznak a város legfôbb elemei közé, nem válnak szükségszerûen a város legfontosabb szimbólumaivá, mégis a város fontos karaktert adó tényezôi lehetnek.

A horizontális nyugalma

A természetben a víz sokféle formájával találkozunk, hol állóvíz, hol zuhatag, van, amikor játékosan fodrozódik a felszíne, máskor haragos szökôárként fölénk emelkedve fenyeget. Lehet a víz vidám és haragos, sötét színû vagy világos, csendes és dübörgô, a víz anyaga és jelenségei a legkülönbözôbb formákban és módon váltják ki az emberi rezonanciákat. A mozdulatlan víz csendje nyugalmat, viharos dinamizmusa félelmet kelt, a tovafolyó víz magunkra hagy, múltat idéz, végtelensége képzeletbeli utazásra, kalandra csábít.
A városok vizei szinte mindig a csendesebb fajtához tartoznak, szintjük lényegében horizontális, akár áll a víz, akár elfolyik a szemünk elôtt. Hatása is más, a lustán hömpölygô, halkan csobogó víz hangja megnyugtat, míg a sebes sodrású, vibráló vagy a felszökô, csapongó víz élénkít és izgalomba hoz, de sohasem félelmetes. A továbbfolyó vizet nézve úgy érezzük, mintha belsônket is végigjárva simogatna. Mozgása vágyat kelt, utánanyúlnánk, megragadnánk, de „mint vízesés önön robajától, elválsz tôlem és halkan futsz tova” (József Attila: Óda). Mennénk vele, de csak gondolataink követhetik. Sejtelmesebb, titokzatosabb, mint egyéb, tárgyszerûbb városalkotó társai.
A nagy állóvizek, tengerek, tavak esetében más az élményünk. Messzire láthatunk, s az eget a víztôl elválasztó horizont a távollévôt, a valószínûtlent idézi. A végtelen térbôl az idô is végtelenné válik, képzeletünkben idôben is messze járunk a mától, a mai valóságtól. A távlatpontban minden konkrét eltûnik, a végtelenben nincs már esemény. A felfoghatatlan végtelen megengedi, hogy saját képzeletünket vetítsük a tájra.
A végtelenbe nézés megnyugtatja a szemet. A víz hosszan elfekvô felszíne békét áraszt. A vízszintes vonal önmagában is a pihenés, a kiegyensúlyozottság jelképe. De nemcsak a horizontális, hanem az állóvíz mozdulatlansága vagy a lassan folyó víz lusta mozgása is a nyugalom érzését kelti. Minél szelídebben folyik a víz, annál inkább elcsendesülünk, minél komótosabban terül el a parton ideiglenesen szétterülô habzó széle, annál inkább elmerengünk. Az az érzésünk, hogy a víz oldja a bennünk felgyülemlett feszültséget.

A vertikális játék

A városi sziluettekhez általában a függôleges elemek tartoznak, ezekhez képest a víz horizontálisa sok helyütt mellékeseménynek minôsül. Mégis minden függôleges a horizontálissal összevetve kap jelentôséget, magasságát és mélységét a vízszinteshez képest mérik. S bár a városi víz felszíne általában belesimul a horizontálisba, ritkábban, de elôfordul az égre törô, felszökô vízsugár vagy, éppen ellenkezôleg, a vízesés. Ezek mind mint kivételek nevezetesek, mint a Canal St. Martin zsiliprendszerénél leszakadó víz Párizsban vagy mint a Viterbo melletti Villa Lante (Bagnalia), a domboldalon fekvô pápai nyaralóhely gravitáción alapuló szökôkútrendszere. A víz mesterséges szökôvízként feltörhet az ég felé a természetes gejzír városi társaként. Rábukkanunk parkok vízmedencéjébôl felspriccelve vagy, mint a hamburgi Alster esetében, a tóvá kiszélesedô folyóból kilôve, a város egyik jellegzetességévé válva.
A feltörô víz az erô, a gravitációval szembeszálló lázadó energia szimbóluma. A medencébôl kilövellô víz a születés metaforájává vált. Újabb izgalmas megoldás a párizsi Citroën park bonyolult vízi kompozíciója, ahol összetett, számítógéppel kalkulált, organizált, a felspriccelô vízzel játszó szökôkútkomplexumot hoztak létre. A száz csapból kiszökellô víz váltakozva felcsap és leereszkedik, soronként máskor és más magasságig. Bonyolultan koreografált vízi tánc. Városaink szökôkútjai, a medencékbôl magasba törô víz sugara, a felszökô víz dinamikus játéka s vele szemben a horizontális víz békéje egyszerre keltenek egymással ellentétes élményt.
Százféle hatást vált ki belôlünk a víz. De nemcsak a látványa, mozgása, hanem a hangja is. A zuhatagé, a csobogó vízé, a szelíden csordogálóé, mind másképp és másképp. Általában a hang, a látvány és a mozgás egyszerre hat fülre, szemre, bôrre, idegekre, s együttesen váltja ki a hatást. A különféle módon bennünk elôidézett élmények rendszerint egymást erôsítik, de nem minden esetben. A koszos víz bûze a kellemesen hangzó csobogó víz hatása ellen dolgozik. A zajos nagyvárosokban gyakran alkalmazzák a vízesés zuhogó hangját „white sound”-ként a nemkívánatos zajok ellensúlyozására. Így a New York-i Pailey Parkban a vízesés fôfeladata az utcazaj kiküszöbölése, s csak másodsorban látvány, hogy a forgalmas Midtown miniparkjában idegeiket nyugtassák ebédszünet alatt a környék dolgozói.
A városi vízesések, szökôkutak ráadásul megmozgatják a levegôt, szellôket indítanak útjukra. A víz körül frissebb, dúsabb, tisztább lesz a levegô. A szökôkutak szétspriccelô cseppei hûsítik a levegôt, a szétrebbenô víztöredékek frissítik a kutakat körülülôk bôrét, játékuk csitítja az idegeket, zsongít, simogat. A víz felszínérôl visszaverôdô sugarak hatására a napozók jobban barnulnak. A medencék és kutak parkok és terek fókuszpontjaként maguk köré gyûjtik a pihenésre vágyókat.
A víz akkor is lehet drámai, amikor láthatatlan. F. L. Wright a „Vízesés-házat” (Kaufmann Residence) úgy tervezte meg, hogy a ház alá került zuhatagot belülrôl ne lehessen látni, csak hallani. Csobogása a ház minden pontján jelen van. Csobogó hangja kellemes, miközben látvány nélküli hangja izgatóbb. Wright zsenialitása éppen abban volt, hogy el merte rejteni a szemnek szép vízesést, és annak látványa helyett hangjára építette a hatást.
A víztôl valami olyasmit vár a városi ember, amit az idôk során elvesztett, a kôrengetegen belül a természet egy darabját akarja viszontlátni és hallani. A rohanó, lüktetô idegzetû metropolisokban a nyugalom pontjait akarja megteremteni, a zsivaj közepette a csend szigeteit. Az általa produkált zajt szeretné a természet visszacsalogatásával csökkenteni, semlegesíteni vagy helyettesíteni. A víz szerepe olyan kis csendszigetek létrehozása lenne, ahol a zaj folyamata megszakad. Csend kell ahhoz, hogy újra hallani lehessen az ember számára kedvezô hangokat, a kiszorított természet hangjait.
A víz erre is lehet felelet.

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta