Noé harmadik galambja jutott eszembe a szelíd városi galambok láttán. A turisták általában kedvelik ezeket a madarakat, örömmel és jóságosan etetik is ôket, szórják feléjük a morzsákat, mintha volna vagy lehetne bármi közük is a galambok szelídségéhez.
Fehér, szürke és barna galambtoll. Pálcikaszerû lábak. Földi értelemben szinte nincs is súlyuk. Törékeny csontozatuk a felsôbb régiók törvényei szerint fejlôdött; ha kell, könnyebbek a levegônél. És a gyerekek, kik mások, ha nem ôk, idônként belegázolnak a sûrûjébe. A madarak pedig, ha ettôl megijednek, magasba csapó szárnyaikkal egy pillanatra a közéjük merészkedôt is magukkal ragadják. Valami furcsa örvény lehet ott. Szárnyszél. A madár már repül, de néhány szárnycsapásig, míg a gyermek termete fölé nem emelkedik, a gyermek is velük tart. De ô aztán valahogyan lassúbb és ügyetlenebb lesz, a galambok elhagyják, hiába van a keze a levegôben.
Maguk a városiak, akiknek a galambok jelenléte olykor talán terhes is, s bizonyos helyeken a közelségük egyáltalán nem kívánatos, a nálunk is bevált módon védekeznek ellenük. A tetôk szélén lándzsaformás lemezek egymás fölött, három sorban. Kifeszített dróthuzalok, néhol, a homlokzati párkányon, kapubejáró kiszögellésén, különféle pilléreken hosszú tüskéket láttam, sünstukkókat. Ezek az elmés épületdíszek a galambok önkényes meszelését próbálnák megakadályozni. Fészekvédelem: mindenki takarítsa csak a magáét, ha pedig erre nem képes, ha otthagyja, mint eb a Szaharát, akkor csak kerengjen arrább, van itt annyi ágas-bogas fa, szoknyaformára nyírt fasorok, amelyek számtalan intim megoldási lehetôséget kínálnak madárnak, kutyának, embernek egyaránt.
Nekem Noé harmadik galambja csak azért jutott eszembe, mert az bizony másodszorra is elszállt, legalábbis Stefan Zweig szerint, aki megírta ennek a harmadik galambnak a történetét, kezdve onnan, hogy Noé kiröptette a bárkából, és a madár nem tért vissza. „Az éj sötét homályában fészkelt, az évek múltak felette, és megfeledkezett róla a halál, mint ahogy nem hal meg soha átmentett párja mindazon állatoknak, melyek tanúi voltak a vízözön elôtti világnak: nem terítheti le ôket sem vadász fegyvere, sem pusztító betegség.” Zweig a világháborút tûzözönnek mondja, amibôl ugyan hiányzik Noé, a világot megmentô ember alakja, de nem hiányoznak az ég felé nyújtott kezek, melyek a madár eljövetelével megpróbáltatásaik végét remélik. Lehet, a galamboknak is van valami kollektív emlékezetük. Például mi az, ami ehetô, mi nem, vagy hová érdemes leszállni, hová nem. Vajon átörökíthetô-e a szúrós pillérek tapasztalata, vagy mindegyik külön-külön érti meg, hogy mit jelentenek a lemezek és a szögek?
A víz a tûzzel takarózik, és egyik sem enyészik el soha.
Olvastam egyszer, hogy a városban élô madarak szelídségébôl következtetni lehet a város idegállapotára. Egy másik könyvben meg azt, hogy a toronyórák járásából meg lehet ítélni egy várost. E két megállapításnak köszönhetô, hogy idegen környezetben nekem éppoly fontosak lettek a madarak és az órák, mint az emberek és az épületek. És azt hiszem, ha csak erre a két dologra figyelnék is, ami persze lehetetlen, akkor is megtudhatnék valami lényegeset a város belsô és mindennapi életérôl, anélkül, hogy ismerném az itteni szokásrendet. A megismerésnek, tudjuk, legfontosabb eleme az elvonatkoztatóképesség. S ahhoz, hogy megismerjek valamit, képzelôerô szükséges; mintha mindjárt a visszájáról kellene látnom azt, aminek még az elejérôl sem tudom, micsoda. El kell képzelnem, hogy ami elôttem van, értve legyen elôttem. És ha még mondani szeretnénk valamit is arról a helyrôl, ahol éltünk egy rövid ideig, nem elég kijelentenünk, hogy Párizs galambjai szelídek, s az általunk látott köztéri órái pontosak, hanem valamiként az egyest, a különöst kellene szétválasztanunk, hogy továbbra is összetartozók és egészek maradjanak, általánosíthatók. Mintha eget a földtôl, sötétet a világostól – a saját kezünkkel, a saját szemünkkel és a saját hangunkkal. Ez a saját lenne a saját mûalkotás; megismerés, tapasztalás és vagy ítélet, vagy mégsem az. Akár egy jó regény, amelyik mindent megoszt, szétválaszt és elemez, és mégis mindent egészben tart. Szóval teremtés, újrateremtés. A saját képességeink, a saját különös képességünk láthatja csak a megszokottban is azt a különöst, ami másnak meghatározott módon lehet általános, vagy pedig a dolgok összefüggésébôl ki nem ragadott egyes, ami persze ugyanúgy különöset jelent, csak másképp, az általános és az egyes oldaláról. Nincs különbség, csak egy kicsi, mivel az a különbség is összefüggése valaminek. Ezáltal a különös igazából csak nekünk lesz különös, mások számára is felfogható érdekesség.
A városba érkezésem után néhány nappal, új szokásaim rendjében, ismétlôdô jelenségek hatására nem volt nehéz általánosításokat megfogalmaznom, miközben azt vettem észre, hogy a különbözô tartalmú élmények kiegyenlítôdnek, szinte önmagukat ellenpontozzák emlékezetemben. Mintha motívumai volnának egy megértésre vágyó mûalkotásnak, ami csak az ellentmondások halmozódásának mértékében szólhat egyre pontosabban és világosabban magáról, s amit az általánosítás egyébként elsôre egészen primitíven fog össze: a hangulat hoz létre valamiféle korai, megsejtett igazságot, ami jobbára még ki sem mondható, legföljebb csak egyszavas jelzôk formájában, hogy igen, ez szép és rendes, az érdekes, amaz meg csúf és ronda.
Turistaforma zarándokként jártam a várost. Ezért gondolom azt, hogy nekem szerencsére nem volt, nem is lehetett inkognitóm, mert köztes és átmeneti állapotban éreztem magam: kitérô az otthontól az otthonig. Vagy az önmegfigyeléstôl a más megfigyeléséig, ami megint csak önmegfigyelés, a máson keresztül, visszaható módon. Ez a kis kitérés azonban, a megszokottból való kimozdulás nem volt elég ahhoz, hogy felszabadult, gondtalan turista legyek. Ellenben ahhoz meg talán túl sok is volt, hogy zarándokként a magam útját járhassam.
A turista többnyire megelégedett, miközben több-kevesebb sikerrel kerülgeti a bennszülöttek kicsinyes csapdáit.
A zarándok jóval nagyobb csapda áldozata, ha úgy tetszik, egy maga választotta csapdáé, ha eléri a célt, akkor sincs kiút önmagából.
A zarándok valamit ismétel, újrajár, útját, idejét a múlttal méri, hasonul és azonosul.
A turista számára a múlt a legjobb látványosság.
A zarándok böjtöl, áldozik és imádkozik. Ha elfárad, megerôsödik.
A turista kikapcsolódásra vágyik, gondtalan életre, hiszen ô munkájával elôzetesen már meghozta az ehhez szükséges áldozatot. Megerôsödésének mértéke a pihenés minôségétôl függ.
A negyedik napon a Montmartre-on jártam. A hegyre kanyargós kis utcákon jutottam föl, találomra választva meg az irányt. A rue Norvins felôl érkeztem a place du Tertre-re, ahol tájfestôk, portrérajzolók aligha képesek a századelô hangulatát tömegüknél fogva megidézni, mégis ezért vannak itt, hogy állványos rajztábláik elôtt mindennapi kenyerükért dolgozzanak. Harmincötször harmincnyolc méteres tér, valamikor a hegyen lakó apácák pellengérezô helye. Az akkor izgalmasabb lehetett, mint ez a mostani. A lombos fák alatt ülnek sorban a festôk, akik, bár sokan vannak, a nagy forgalom miatt mégse tétlenkednek. Alig lehet körbejárni a kicsiny teret, annyian vannak. Lassan haladok elôre, de mivel egyébként is van idôm, megnézem, hogyan is készül az alkalmi portré. A gyors és biztos kezû emberek iránt mindig is volt bennem rokonszenv, általánosságként legyen mondva. Ezeknek a rajzolóknak a munkáját az teszi izgalmassá, hogy rövid idô alatt olyan mûvet kell produkálniuk, ami a megrendelô számára, ha nem feltétlenül tetszetôs is, de azért elfogadható. Egyszóval nem hibázhatnak akkorát, hogy a kép rajtuk maradjon, ne legyen eladható, netán mûvészeti problémákra hivatkozva félbehagyják munkájukat – nekik minden arcot el kell fogadniuk, mindegyikbôl ki kell hozniuk valamit.
Az egyik ötven év körüli francia–japán mûvész épp akkor kezdett egy negyven körüli, kissé telt idomú angol hölgy portréjába. Mellette fiatalos francia nô dolgozott egy lány portréján. A japán színes krétával rajzolt, a francia egyszínû grafittal. Mindketten a szem megformálásával kezdték. A japán idônként, hogy hitelesen visszaadja, érzékeltesse a természetesen árnyékolt arcbôrt és az asszony által megélt éveket, tenyerének élével eldörzsölte az erôsebbnek érzett vonalakat. A másik a lány portréján semmit nem árnyékolt; ennek a tizenöt év körüli lánykának az arcán nagy piros pattanások voltak, s kíváncsian vártam, a mûvész hogyan érzékelteti majd a képen. Aminthogy a japánnál meg azt figyeltem, kifesti-e a nô szemét úgy, ahogyan az a valóságban is látható. A képek félóra alatt elkészültek, a francia mûvészé néhány perccel elôbb, mert a lány sürgette is a dolgot. Pattanásoknak a képen nyoma sem volt, s a lány valahogyan érettebbnek látszott, mintha a mûvész az idealizált képpel megelôlegezte volna a lány biztató jövôképét; fôbb vonalaiban ugyan hasonlít majd erre a mostani valakire, de szebb lesz, sôt nagyon szép lesz. A lány csakúgy százötven frankot fizetett a munkáért, mint az angol hölgy a japán mûvésznek, aki, realistaként, nem mulasztotta el kifesteni a nô szemét, nem tagadott le semmit a kerekded vonalakból, sem az évekbôl. Ezek az arcok, szinte hihetetlen, mert talán én is a rajzolók szemével próbáltam ôket nézni, a legapróbb részletekig bennem maradtak. Saját arcomról nincs ilyen határozott és aprólékos képem, mint az övékrôl.
Aztán az Église Saint-Pierre és a Sacré-Coeur megtekintése, no és a kötelezô imádságok után lementem a bazilika elôtti teraszra, ahonnan kétfelôl futnak a lépcsôsorok az alsóbb teraszokig. Elôtte azonban, amint indultam lefelé, rátenyereltem „Párizs tetôire”, arra a lépcsôsor végén elhelyezett márványlapra, úgynevezett orientációs táblára, amelyen vésôvel rajzolták ki az onnan látható háztetôket, megjelölve egyúttal a fontosabb épületek nevét és távolságát is.
Talán már egy órája olvasgattam a felsô terasz középsô padján, mikor hangos beszédre emeltem fel a fejemet. Mellettem két rendôr faggatott egy tíz-tizenkét év körüli fiút. Ez a gyerek egyike volt azoknak az arab fiúknak, akik a forgalmasabb helyeken a turistáknak dupla áron kínálják jéggel tömött mûanyag ládáikból a dobozos kólát. Az efféle köztéri árusítás tiltva van, s maguk az árusok is úgy rendezik el apró portékáikat, képeslapokat, az Eiffel-torony különbözô méretû makettjeit, léggömböket, sapkakollekciókat, röpdösô papírmadarakat, hogy rendôrvész esetén könnyû legyen a csomagolás és a tömegben való felszívódás.
A fiú ügy ült le mellém, üres kézzel, mintha maga is turista volna, méla tekintettel figyelve a teraszokon nyüzsgô, lépcsôjáró emberek sokaságát, sugallni akarván talán, hogy a térség bizonyos matematikailag is ellenôrzött esztétikája után számolt a saját arab számaival, miközben ügyet sem vet az oldalt felfelé erôlködô fogaskerekûre és a fürkészô rendôrökre. A módszer azonban nem vált be. Külseje egyébként is elárulta, hogy nem tartozik hozzám. A két rendôr kiforgattatta vele a zsebeit, indulatos hangjukban benne volt a gyarmatok iránti gyûlöletük. Majd, akár a filmekben, végigmotozták a fiút, aki ijedt volt és alázatos. Én, könyvemet a combomon pihentetve, szemérmetlenül néztem a jelenetet. A hozzám közelebb álló rendôr ezt észre is vette, eléggé sokatmondó volt a pillantása. Álltam a tekintetét, nem fordítottam el a fejemet, hadd legyen csak tanúja az itt történteknek. A rendôr abban a néhány másodpercben talán arra gondolt, hogy engem sem ártana igazoltatni, megmotozni, ürügynek bármi jó, de aztán mégsem, nem történt semmi, a fiút sem bántották, kétfelõl fogva elvezették. A lépcsôsor melletti bokor alól kiszedették vele az eldugott hûtôtáskát, miközben óvatosan megvizsgálták a közeli kukát is. A tavalyi merénylet óta a város legtöbb kukáját zárva tartják, de ez nem is az a hengeres, kerek, barna kuka volt, hanem egy nagyobb gyûjtô, de a rendôröknek ez mindegy volt. A fiú egy barna selyemsálat hagyott a padon, ezt az arrább ülô idôsebb arab férfi vette észre, én másra figyeltem, s szólt utánuk. A rendôrök visszaengedték. Vagy tíz perc múlva ez a sál a fiú nyakában lobogott, akkor láttam utoljára, a lépcsôsoron szaladt lefelé üres kézzel. Lehet, hogy megszökött, lehet, hogy futni hagyták, nem tudom. A rendôrök mindenesetre nem mentek utána.
Idôközben a mellettem lévô padon az arab férfi etetni kezdte a madarakat, a zöld és lejtôs parkrészen tanyázó verebeket és galambokat. Elég idôs volt már, barna zakót és barna nadrágot viselt, fején pedig, a meleg ellenére, csúcsos szôrmekucsmát. Sötét szakállában fény volt az ôszesség. Gyönyörködni lehetett abban, ahogyan a madarakat eteti. Az volt az érzésem, régrôl ismeri ôket, s hogy a madarak is ôt, itt ül mindennap, ugyanaz a kéz, ugyanaz a melegség, ugyanaz a morzsa. A verebek egymást váltották feltartott hüvelykujján. A kenyérdarabkát három ujjal fogta, amibôl a veréb lecsípett egy kis darabot, majd odább repült, hogy nyugodtan elfogyassza, s már röpült is vissza a padhoz, szinte megállt a levegôben a férfi elôtt, várván, hogy újra szabaddá váljék az ujja, rárepülhessen a következô falatért. Ugyanakkor a férfi a másik kezével morzsákat szórt a bátortalanabbjának. Tegnap, mikor a Comédie-Française elôtti téren, a szökôkútnál ültem, a véletlenül elhullajtott kekszdarabkáimmal magam is spontán madáretetôvé váltam, mert a kút mellôl, a félköríves szellôzôrács felôl megjelent egy galamb. Hamarosan egy másik. Amikor pedig darabolni és szórni kezdtem a kekszet, pontosan nem tudom, honnan, de annyi galamb szállt elém, hogy sikerült elrekesztenem velük a taxiparkoló felé tartók útját.
Itt is nagyon sok madár összegyûlt, s egyre több bámulója akadt az etetésnek. Egy fiatalokból álló japán csoportnak – három fiú és egy lány – annyira megtetszett a dolog, mint az a japánokkal könnyen megesik, hogy kedvet kaptak az etetéshez. Eleinte úgy látszott, hogy nem tudják elhódítani a madarakat az arab férfitól, aki szótlanul, szinte egykedvûen szórta tovább az eleséget. A fiatalok ellenben hangosak voltak, japánul valami olyasmit mondtak, hogy csipcsirip, de azt lehetetlenség visszaadni. A kenyérmorzsákkal is, láttam, baj volt, túlságosan nagyra tépték. De aztán megfigyelték, kitûnô japán szemükkel, hogy az öreg hogyan csinálja. Ôk is úgy csinálták, kitûnô japán érzékkel. S bizony, a madarak kezdtek hûtlenek lenni, egyre többen pártoltak át az idegen kézre. Mikor az arab férfi felállt a padról, a fiatalok ültek a helyére, jó mulatság, élvezték a sikerüket, vagyis azt, hogy a madarak méltónak találták ôket arra, hogy kezükbôl eleséget vegyenek, érezték a megtiszteltetést. A lány japán módra fotózott. Ekkor hátulról egy kisfiú jelent meg, talán hároméves lehetett, egy amerikai kisfiú, aki a madarak közé szaladt; tapsolt, kiabált, a lábával dobbantott, nem törôdve sem a japánok, sem a madarak elfoglaltságával. A madarak nehezen akartak megijedni, inkább hátráltak, semmint repültek, s amelyik fölszállt, csakhamar visszatért. Az amerikai kisfiú nem adta föl, csak a japán fiatalok, akik elôbb elszótlanodtak, majd abbahagyták az etetést, végül némán fölszedték csomagjaikat, és elindultak a lépcsôn lefelé. Végre a madarak is szárnyukba fogták a szelet, két csoportra válva mind elröpültek. A fiú szülei a pad mögül mosolygósan, kamerával nézték a jelenetet. Ezután már én sem maradtam sokáig, fölfelé indultam el, mármint arrafelé mentem, amerrôl jöttem.

Lebegés volt az a tíz perc, míg nem tudtam eldönteni, merre induljak, mihez is fogjak egyedül a pályaudvaron. Nem volt pánik, nem volt kétségbeesés. A sok talán és a sok lehet lebegtetett. Váratlan volt a helyzet, mert nem várt a pályaudvaron az, akinek kellett volna. Rém bénító érzés. Már látszik az ég, de hirtelen, mihelyst szeretnék kilépni az addig ismerôs világomból, ugyanúgy nekiütközöm valami láthatatlannak, és ugyanúgy nem értem a dolgot, akár a nyári napon szobánkba tévedt légy, mikor az ablaküvegnek repül.
Eltévedtem, pedig még el sem indultam. Sôt éppen ellenkezôleg, most az elôbb érkeztem.
Az üvegkupolás csarnok hosszú, de azért nem túl széles folyosóra hasonlít, melynek nyitott oldalán sorakoznak a vágányok a fedett peronjaikkal, míg a túlsó oldalon van a metróbejáró és a váróterem. Ennek a folyosónak az elején található az indulási oldal, a másik végében, ahol álltam, az érkezési, a kettô között pedig jegykezelô automatákkal fölszerelt kapukon keresztül kelhetnek át azok, akik a Párizstól keletre található városok valamelyikébe vonattal szeretnének utazni.
Néhány bizonytalan lépést teszek elôre, az egyik csarnokbeli trafik irányába, ahol pénzt kellene váltanom ahhoz, hogy telefonálni tudjak. De az is eszembe jut, hogy Zita most, ha egyszer nincs itt, akkor biztos dolgozik, hiába is keresném a lakásán. A folyosón ebben a déli órában nincs tömeg, de az emberek keresztbe-kasul járkálnak, a csomaggal és a csomagra vigyázni kell. Az ismerôs arcot sehol sem látom.
Eredetileg úgy volt, hogy Árpád jön ki elém, de ez a kijövetel olyan jól sikerült, hogy már elôzô nap, a pesti Keletiben, öt perccel indulás elôtt találkoztam vele, váratlanul megjelent a fülkében, s gyorsan elmondta, hogy elôzô nap haza kellett jönnie, de én csak menjek nyugodtan, Zita várni fog.
Telefonálási szándékomról lemondva, visszasétáltam ahhoz a vágányhoz, amelyikrôl idôközben kihúzták a vonatomat, de mert elôzôleg egy bordázott alumíniumlemezzel borított oszlopon a város térképét láttam kifüggesztve, úgy találtam helyesnek, ha alaposan tanulmányozom az útvonalat, hogyan lehetne legegyszerûbben eljutni a lakáshoz, oda, ahol feltehetôleg senkit sem találok. Ennél jobb azonban nem jutott eszembe. Mindeközben eltelik tíz-egynéhány perc.
Aztán vállamra veszem a hátizsákot, és elindulok a metró felé. De már látom, ha jól látom, hogy épp abból az irányból valaki nagyon mosolyog felém. Igen, szemérôl, mosolyáról rögtön felismerem Zitát. Hogy nemcsak annyit tudok a városról, amennyit magam tapasztaltam, láttam belôle vagy olvastam róla, azt elsôsorban neki köszönhetem. Többnyire praktikus és gyakorlati tanácsokat meg némi francia konyhát. Persze hogy várt rám. Csak rövid idôre ment el, miután megtudta, hogy a vonatom hetven percet késik.

Balkán ABC-nek nevezhetném annak az óriási üzletháznak az élelmiszereket árusító alagsori részlegét, ahol kedélyeket borzoló közjáték tanúja lehettem. A címbeli összevetésre természetesen nem a bolt felénk gyakran kifogásolható külleme vagy higiéniás állapota szolgált, hanem az emberi indulatok ismerôssége, hogy a kölcsönös meg nem értés következtében akár tettlegességig fajulhat két ember vitája.
A Champs-Élysées egyik elegánsnak mondható üzletházáról van szó, egyenruhás biztonsági ôrökkel s az ízlésesen kínált áruk bôségével. Nem sokkal az éjféli zárás elôtt érkeztem ide, de azért elég idôm maradt arra, hogy kényelmesen megválasszam, mibôl mit vegyek. A nappali forgalomra emlékeztetô nyüzsgés csak azután kezdett szûnni, hogy eljött az éjfél, bejelentették a zárást, majd az embereket a pénztárgépek felé kezdték terelni. Négy gép mûködött, eléjük tömörültek a sorok. Én a jobb szélsôbe álltam, mert ehhez voltam a legközelebb, s mert éppen akkor lépett ki onnan egy fiatal nô, és pillanatnyilag ez látszott a legrövidebbnek is. A fiatal nô hangosan méltatlankodott a pénztárosnô lassú munkája miatt.
Mögém már senki nem állt be. Én voltam az utolsó a sorban. Elôttem egy magas, haját lófarokban viselô fiatalember állt, aki egy perc múltán szintén ítéletet mondott a pénztárosnô munkájáról azzal, hogy a kezében tartott holmikat egyszerûen ledobta a földre, kényesen, mesterkélt eleganciával s szó nélkül kisétált az üzletbôl. Ha ez így megy tovább, gondoltam, mindjárt én következem.
Volt idôm megfigyelni a pénztárosnô munkáját, aki ugyanúgy piros köpenyt viselt, mint a többi nôi eladó. Fiatal volt, fiatalabb annál, mint amennyinek kissé elhízott arcával látszott, mindazonáltal valódi korát megállapítani nem nagyon tudtam, úgy huszonöt és harmincöt közé tettem. Barna haja rövid volt és göndör, szeme alját kékre, duzzadt ajkát vastagon pirosra festette. Én semmi lassúságot nem érzékeltem. Látszott rajta, hogy fáradt és ideges. Ki tudja, milyen napja lehetett. Mindennek ellenére a fényceruzás mûszer elôtt rendre pakolta az áruházi szatyorba a holmikat, számolta a visszajárót. De mert a másik sorba átállt fiatal, vékony nô újrakezdte a méltatlankodást, pénztárosnôm nem átallott visszaszólni, hiába csitítgatták a gépeknél dolgozó kollégái. Ilyenkor a munka valóban nem haladt; míg szólt, pénz sem mozdult. De neki a kölcsönös becsmérlések közepette is folytatnia kellett a munkáját, pedig látszott, hogy az indulattól számokra, árukra egyre nehezebben koncentrál, a pénzt, hogy el ne tévessze, hangosan, precízen számolta. Vesztes, gondoltam, mégse így leszel.
Kényszerû és rövid ideig tartó elfulladásait egyre harsányabb kitörések követték.
Már csak egy vevô volt elôttem, kosara gyorsan kiürült. Most én következtem, rakta, pakolta, már sietett, a visszajárót nekem is hangosan számolta le a fekete gumiszalagra. Pontosan, hiánytalanul. Nem tévedett, a robbanás küszöbén is tudta, mit csinál.
Amint letette a pénzt, olyan erôvel vágta be a pénztárgép fiókját, hogy az be sem tudott kattanni, nyomban visszaugrott, s az érmék kis rekeszes fészkükbôl tékozlón repültek szerteszét. Pénztárosnôm a visszacsapódó fiók lendületével lökte ki magát szolgálati ketrecébôl, és kiabálva rohant a fiatal hölgy felé. De az a néhány méter távolság tele volt akadályokkal. A két pénztárgép között rágógumikat kínáló alacsony szekrény állt, erre nem mehetett. Legkönnyebben mellettem tudott volna bejutni az eladótérbe, de ehhez meg kellett volna kerülnie saját pénztárgépét, s ô inkább a rövidebb utat választotta. Azt hiszem, szerencséjére. Mert a másik pénztáros, egy barna köpenyes férfi, idôben elkapta és visszarántotta kolléganôjét, amikor az a sor mellett a hátrább álló nô felé rohant. Ez a nô szintén kiengedte a hangját, ijedt, foltosan piros arcán ott volt félreérthetetlenül a félelem: a pénztárosnô kitépi a haját, kikaparja a szemét.
Valami olyat láttam, ami nemcsak indulatról és bátorságról vagy éppen a félelemrôl szólt, hanem a szabadságról is; ennek a pénztárosnônek mintha a szabadsága lett volna több, joga ahhoz, hogy a vevôkkel szembeni kötelezô szolgálatkész magatartást, mely egyben személytelenséget is követel tôle, megtagadhassa és felrúgja, ha embe-
ri méltóságát is sértô megjegyzéseket hall. Elôzô nap a belvárosban, pontosabban a boulevard Saint-Germainen és környékén népünnepély volt. Ilyenkor, a nyári napforduló estéjén a zenét ünneplik lármásan, sokféle muzsikával és tánccal a párizsiak; a tömeg óriási, s tán épp ezért béketûrô. Kiváltképp az utak közepén rekedt autósok voltak azok, akik tehetetlenül és némán ültek odabenn, mint Cortázar hôsei A déli autópályában, Párizs alatt, a forgalmi dugó elsô napjaiban, nemegyszer elnézôen fogadva a fiatalok tréfáit, autóik megszentségtelenítését. A pénztárosnô története lehet egyedi vagy különleges, de lehet, hogy ha nemzeti szimbólumukra gondolok, általánosítanom kell, mondván, a dolog persze nem komoly, csak az errefelé szokásos kakaskodás.
A szürke zakós fiatal hölgy talán maga sem hitte, hogy az eladó fellázad ellene. Azt meg végképp nem, hogy képes rárontani. Meghátrálásra azonban nem maradt ideje, most már vállalnia kellett az összecsapást, a tettlegességet, ô egyébként sem veszíthet a dolgon, legföljebb néhány hajszálat, amiért a cég majd busásan kárpótolja. Két méter, ha lehetett közöttük. Ordibáltak, csapkodtak egymás felé, de mivel mindkettôjüket lefogták, a közelharc elmaradt. Dühében a pénztárosom valamit még a másikhoz akart vágni, ám jobb nem akadt a kezébe, mint egy üres áruházi szatyor, amit az egyik csôoszlopról tépett le. Ezt hatalmas erôvel hajította a hölgy felé, a könnyû nejlon azonban szinte semmit nem repült, zizegve szétbomlott elôtte. Ebben az erejét vesztett dobásban, a rossz szellem módjára elszálló szatyorban benne volt mindaz, ami az összetöretéshez és megsemmisüléshez kellett, mert zokogva kollégájára borult. Feladta, és a kollégája minden ellenállás nélkül kísérte vissza a géphez. Majd segített neki fölszedni az aprót.

A hosszú és széles Champs-Élysées-re a Concorde tér felôl érkeztem. Mintha egy óriási, fénnyel telt tükör keltené, teremtené a térség szinte zavaróan pontos szimmetriáit. Sehol nincs billenés, közel s távol, jobbra és balra. Úgy tûnik, mindennek van valami párja; megfelelés, társítás, házak, szobrok, szökôkutak és fasorok szerint. S ami ellentét van, az is a harmónia része, a lassú emelkedésé.
A Champs-Élysées kezdetén, de már a nyírott gesztenyefák alatt van egy kis kút, a levegôtôl és víztôl zöldre oxidálódott vízköpô, ami már a Marcel Proust allé része; innen indul s tart vagy ötven méterig az a valószínûleg századfordulós korzó, melynek egyszerû vasvázas oszlopai fölé cirádás nyeregtetôt emeltek. Ennek nincs párja a túloldalon, sem elôrébb, sem hátrább. Egyedülálló. Csak a múlt sétál ki alóla: „A Champs-Élysées-re járást tûrhetetlennek éreztem. Hogyha Bergotte leírta volna valamelyik könyvében, biztosan szerettem volna megismerni, mint mindent, aminek a »mása« elôbb képzeletemet foglalkoztatta. Ez ugyanis melengette, éltette, megszemélyesítette ôket, és így kedvet kaptam ahhoz, hogy megkeressem mind a valóságban; de ebben a nyilvános kertben semmi se kapcsolódott az álmaimhoz” – írta Proust. Nekem sem, mondom én.

A város jelene, ahová vagy amibe megérkezünk, tulajdonképpen egy olyan múlt, melyhez nekünk eddig nem sok közünk volt. Van tudásunk errôl a múltról, ám nincs róla konkrét emlékezetünk.
Azt a különös szorongást, amit egy idegen városban, érkezésünk után egy-két napig érezhetünk, a helyismeret hiányával, részben az ismeretlentôl való természetes félelmünkkel, a még kielégítetlen vágyak izgalmával, a környezetváltozás okozta nehézségekkel szokás magyarázni. Mindez logikus és könnyen érthetô. Én csupán azzal egészíteném ki a felsorolást, amivel saját szorongásom elemzése közben szembesülnöm kellett – nem túlozván el a dolog jelentôségét, mondhatnám, valóban bagatell dolog, ha szorongáskeltô tényezôként azt az idôvel oldódó problémát említem, hogy az elsô napokban hiányoztak az emlékeim. Természetesen nem az itthoniak, hanem az ott még meg sem szerzett emlékeim. Szóval van egy kis epizód az ember életében, aminek kezdetén még nem nagyon lehet tudni, mi lesz és hogy lesz, s egy darabig emlék nélkül kell élni. Ami persze nem jelent múlt nélküli életet, de a probléma megoldódásáig jelenthet idegenséget, azaz az otthonosság érzete függhet ettôl a szinte észre sem vehetô hiánytól.
Emlékeink, legyenek azok bármily pontatlanok vagy ellentétes tartalmakkal telítettek, a folyó idôben elejtett jelenünk kis horgonyai, amelyek nem hagynak elsodortatni bennünket. Sôt a mélység színén mintha külön életet élnének, mintha átváltoznának gyökerekké, hogy észrevétlenül fölszívjanak valamit az idôk mélyebb rétegeibôl, ami saját létbevetettségünk megértéséhez talán elengedhetetlenül szükséges.
Az idôben problémátlanul talán csak a gyerekek élnek úgy hat-hét éves korukig. Számukra a napok nem múlnak és telnek, hanem egyszerûen vannak, minden különösebb ígéret nélkül, egyfajta örökkévalóságban és tehetetlenségben. Az öregeknek hasonló ígéretnélküliségben állapodhatnak meg a napjaik, csak éppen a végesség felôl. És bármily éles is emlékezetünk saját múltunkra irányított távcsöve, születésünk horizontjáig sem látunk el. A világ kezdete nem emlékezéssel kezdôdik, de a kezdet csak az emlékezéssel kaphat helyet és idôt. Ha a hely még ismeretlen számunkra, az csaknem teremtôi létállapot; figyelmünkkel teremtünk. Újra kell látnunk mindazt, amit egyébként a megszokás majd észrevétlenül itt is ugyanúgy eltávolít tôlünk, mint odahaza a fákat, az utakat, a madarakat, a házakat. A figyelem és a megszokás közötti átmenetben látható emlékként legtisztábban a szemlélt dolog.
Tapasztaltam, hogy figyelés közben hiábavalónak tûnik az erôfeszítés, hogy rögtön emlékként ôrizzem meg a látottakat. Sokszor mégis ezzel a kétértelmû figyelemmel néztem a dolgokat magam körül, ami, azt hiszem, nem vált az élmény javára. Mert az az elôrevetített gondolat, mely máris múltként, de el nem múló emlékként kívánja látni és érezni a jelen élményét, tagadhatatlanul zavaró, sôt annál is inkább az, mivel a késôbbi felidézésben e zavar is az élmény részeként jelenik meg. Emlékeim egy része is ilyen, s csak egy-egy pillanathoz köthetô: mondjuk amikor a Notre-Dame „Végítélet kapuja” elôtt álltam. De ennek a mostani jelennek szóló pillanat volt az is, amikor „A világ négy sarka” címû szoborcsoportot néztem egy szökôkút közepén, a Luxembourg- kertbôl jövet, az Observatoire sugárút és a boulevard Saint-Michel sarkán. Aztán a Palais-Royal klasszicista kolonnádjának elôterében, a szürke és fekete csíkos oszlopok között azokat a gyerekeket, akik a föld alatti vízkeresztezôdés fölé emelt négyszögletû kútnál a turisták emlékpénzeit próbálták kipecázni a spárgák végére kötött mágnesekkel. De volt ilyen pillanat a Bois de Boulogne sétányain is, mikor magam is könnyû távfutóként szapora ritmusban szívtam magamba az erdô hûvös levegôjét. Itt van aztán a misekezdetkor meggyújtott hét gyertya a Saint-Leu-Saint-Gilles-templomban, az ujjaimon meg annak a tizenkét betûnek a nyoma, amit a Père-Lachaise temetô egyik fekete márványába vésôvel írtak és arannyal festettek.
Aztán otthonról hozott szokásaim lassan megszervezik a maguk itteni szokásait. Például hogy mielôtt a járdaszigetrôl lelépnék, ajánlatos a lábunk elé nézni, nehogy a padka mellett kábé harminc centi szélesen áradó vízbe lépjünk, amivel itt az utcaseprôk dolgát könnyítik meg; elég lesepernie a járdáról a kisebb szemetet, a sebesen rohanó víz a kupacokba gyûjtött hulladékot is lemossa a csatornákba. Vagy hogy gyalogosként, ha nem jön autó, átkelhetek a piroson is, itt nem szokás megvárni a zöld jelzést. A boltban sem feltétlenül szükséges kosarat venni a kézbe. De mondhatnám a lefekvés elôtt elszívott utolsó cigim szertartásosságát, amit odakinn, a nyitott lépcsôforduló és a liftház között végeztem, mintegy hétemeletnyi magasságban. A boulevard Delessert-en álló háznak egyik padlástéri bejárójából néztem esténként a pár száz méterre magasodó Eiffel-torony felsô harmadát. Azért csak ennyit, mert az alsóbb részét a balra kiugró épületszárny tetôzete eltakarta elôlem. Ellenben zavartalan kilátás nyílt a távolabbi Maine-Montparnasse felhôkarcolóra, melynek világító ablakai csillagfénnyel vegyültek. De hát ez sem így volt egészen, onnan egyszerûen hiányzott egy darab ég, a csillagok meg mintha visszahúzódtak volna. Ugyanakkor a közeli toronynak az erôs reflektoroktól négyszögszerûen volt bóbitás a teteje, ami idônként sejtelmesen ezüstös ívfényben szikrázott föl, mintha megfejtésre váró üzeneteket küldene szerte a világba.
A hangok, a látvánnyal ellentétben, szinte rögtön emlékekké válhatnak. És valóban, elsô párizsiasnak mondható emlékem is hangemlék. Úgy vettem észre, hogy a városban a zene úgymond hozzátartozik a látnivalóhoz. A nevezetes helyeken magányosan vagy csoportosan zenélôk olybá tûntek, mintha a város tér-idô koordinátájában kijelölnék „ideiglenesen állandó” jelenlétükkel a metszéspontokat. Hangadók, s kizárólag csak a jelenben hallhatók. És mintha köztük és a turisták által látogatott mûemlékek között tényleg létezne valami kölcsönösség, egymást szolgáló viszony; a hangszerek békésen, kedélyesen szétválasztják és összefûzik a nekünk szóló pillanatokat.
A fénynek meg mintha köze lenne a hanghoz. Amikor szokás szerint éjfél után egy órakor lekapcsolták az Eiffel-torony díszkivilágítását, a monumentális „öreg hölgy” amolyan fényruháját levetett csöndvázként állt tovább az éjszakában. De mintha nemcsak a torony hallgatott volna el, hanem az egész környék; lassan elnéptelenedett a Trocadéro tér és a Chaillot-palota két félkör alakú szárnya között elterülô terasz. Csak néhány fiatal maradt még, akik görkorijaikkal a lépcsôkön ugrattak.
Az elsô spontán zeneélmény a Gare de l’Estrôl jövet az egyik metrókocsiban ért, ahol vagy két-három megállót tangóharmonikázott végig az a középkorú, robusztus termetû férfi, aki úgy állt meg a kocsi közepén, szétvetett lábbal, akár egy kapitány a hajója fedélzetén. A Piaf-sanzonok között „Párizs ege alatt” – kihúzta ezt is szépen a hangszerébôl, odalent.
Megérkezésem estéjén ünnepelték a zenét az utcákon. Megtudtam, hogy ez afféle elôünnepe a nagy júniusi nemzeti ünnepnek, s annál talán felszabadultabb és vidámabb is. Úgy látszott, jókedvben valóban nincs hiány.
A járdákat a legkülönfélébb zenéket játszó együttesek foglalták el, gyakran alig volt köztük tíz méter. Ennek megfelelôen az utakat a tömeg foglalta el, elzárva a gépkocsik, de még a mentôk útját is, föl nem fogva, hogy azok miért is jöttek erre, vagy miért nem terelték el a forgalmat még idôben másfelé.
Egyes zenészek úgy emelkedtek a tömeg fölé, hogy egy lecsupaszított teherautó platóján játszottak, azt alakították át szônyegekkel borított, fadézsás pálmákkal díszített színpaddá. A hangfalak, dobfelszerelések és erôsítôk fölött színes lámpák villogtak, a zenészek, fehérek és feketék, karneváli hangulatban adták elô mûsorszámaikat. A Marais negyedben, egy kisebb téren rendesen megépített színpadról szórakoztatták a téren összegyûlt s a kávéházak teraszán üldögélô embereket. Itt elsôsorban sanzonokat adtak elô, a frakkba öltözött énekes táncra buzdította a közönséget, pedig a fák közt nem sok hely maradt, de annak, aki táncolni akart – volt rá bizonyság – kis hely is elég volt. És táncoltak fiatalok és öregek egyforma derûvel, egyesek méltóságteljesebben, mások lendületesebben és felszabadultabban. Közelségük ellenére nagyon távolinak éreztem örömüket; kialvatlan és fáradt voltam, végül is Pest óta nem hunytam le a szemem. A zene sem volt igazán élvezhetô, összekeveredtek a dallamok, egyetlen óriási hangzavar lebegett a város fölött. Valamivel jobb volt a helyzet a Vogézek terén, ahol az árkádok alatt muzsikálókat már több idôm volt megfigyelni, tér meghallani; volt itt francia népdalokat játszó csoport, barokk zenét elôadó mûvészek, kórusok. Az utcán, az árkádsor és a bezárt park lándzsaformás kerítése között román együttes járta körtáncát; monoton dallamvezetésû énekük a kör tágulása és zsugorodása szerint élénkült, halkult, idônként tapssal kísérték a ritmust, s ahogy járták a táncot, a pulzáló láncba egyre többen belekeveredtek a bámészkodók közül. A kör közepén persze mindig állt valaki, akinél volt egy kispárna. Magának a csoportos táncnak is valami párnatánc a címe, mert azzal végzôdik, hogy a belül állónak valaki ezen a párnán ad csókot.
Másnap az Opéra elôtti forgalmas téren, a metróbejáratnál egy skót népviselet-
be öltözött férfi fújta a bôrtömlôs dudát. Az Église Saint-Pierre kapujában egy szürke garbós, borostás arcú fiatalember egyedül, de egy iskolás csoport cikizésétôl kísér-
ve énekelte kottából szívhez szóló dalát. A Sacré-Coeur elôtt újabb tangóharmonikás. A Notre-Dame elôtti tér közepén egy másik fiatalember gitárjával és üveg borával ült a földön, s mély átéléssel pengette, énekelte a Doors együttes örökzöld számait. A Champs-Élysées-n magnózenére táncolt vagy inkább végzett akrobatamutatványokat két fiú. A Chaillot teraszán, illetôleg a Trocadéro-kertben éjjel-nappal, szünet nélkül hallani lehetett a többségében néger fiatalok tamtamdobjait, melyek méretüktôl függôen szólnak különféle hangmagasságokban. A pergôbb ritmusú szólamokat monoton ütemekkel keverik, egyszerre vagy három-négy is felelget egymásnak. Nagyvárosi dobnyelv: motívumismétlô, recitatív dallamformulák rögtönzésszerûen egymáshoz kapcsolt füzérei. Válasz és felelet a felhívásra. A legegyszerûbb hangkeltések közé tartozik két tárgy összeütése, vagyis a dobolás. Ennek eszközei pedig igen változatosak; az itteni fiatalok kézi üstdobot és a hónaljban tartható, kehely formájú dobokat használták kisebb-nagyobb méretekben. A ritmus már nyelv. A zenében túlzottan dallamhoz szokott fülem úgy érzékeli ezt a dobolást, mintha egy soha fel nem épülô zenének hallanám az alapjait. A beszéd levegôvételét anélkül, hogy a szavakat hallanám. De mert nem érzem a tagolásokat, nem értem pontosan, mirôl szól; egybehangzik, szédületes pörgés, megragadható mondanivaló nélkül. A Trocadéro közelsége miatt a szobában is hallom a dobolást. Elalvás elôtt hanyatt fekve hallgatom ezt a sajátos dobnyelvet, egykori beavatások misztériumjátékának emlékhangjait.

Az Odéon sarkánál, amint a Luxembourg-palota felé kanyarodtam, talán attól a hirtelen mozdulattól, hogy az út szélén parkírozó autót megkerülve léptem föl a járdára, biztosan nem tudhatom, szívdobogást kaptam. A rue Bonaparte felé tartottam, a Magyar Intézetbe, s hogy le ne késsem a találkozót, nem volt idôm megállni. Idônként vannak ilyen szívdobogásaim, a dupláját vagy talán a háromszorosát veri a szívem, a felgyorsult véraram megnöveli a belsô nyomást. Tapasztalatból tudom, hogy legköny-
nyebben akkor áll helyre a szívritmus, ha benn tartom rövid ideig a levegôt. Ez többszöri próbálkozás után általában segíteni szokott.
Tudtam, hogy meg kellene állnom. Tudtam, hogy mély lélegzetet kellene vennem. De minderre nem volt idôm. Siettem.
A palota bejárata elôtt, az úttesten nôi rendôr irányította a forgalmat. Elhaladt keresztben elôttem a szenátus emberét szállító autó, mely itt a többi gépkocsival szemben elsôbbséget élvez. A rendôrnô az út közepén állt, szenátusi kocsi nem jött több, engem nézett. A szívem továbbra is. Nem állhatok meg. Nem tehetek úgy, mintha rosszul volnék. Az gyanús lehetne.
Figyeltem, hogy figyel. Nem intett, elengedett.
Már kezd kifehéredni az utca.
Nincs messze. A sarkon túl. El kell jutnom odáig.
Megállok. A falnak dôlök. Nagy levegôt veszek. Visszatartom. Semmi. Még egyszer. Néhány méterrel arrább. Eredmény nélkül. Kezd idegesíteni a dolog. Ennyi ideig soha. Arra gondolok, hogy ez úgysem tarthat örökké. De azért nem bízom el magam. Mert semmi. Csak heves szívverés.
Az Intézet földszinti várójában végre megállhatok. A fehér stukkókkal díszes falak mellett körben paravánok, rajtuk a honfoglalás kori emlékek kinagyított fotói. Mielôtt leülnék a fotelba, elôszedem a cigarettámat. S aztán lassan megnyugszom.
A Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend templomában azon a szerda estén fél hétkor kezdôdött a mise. A rend életében és az egyházi ünnepek tekintetében a nap nem számított kivételesnek, a liturgiát a szokásos egyszerûséggel végezték a csekély számban megjelent hívek elôtt. Nyolcan-tízen lehettünk jelen. A szertartást végzô három pap fehér paláston zöld stólát viselt. Ôk oldalt ültek le, a szentély elôtt, míg a misét idônként énekekkel kísérô három apáca az elsô sorban foglalt helyet. A gótikus fôhajóban a székek kétoldalt sorakoznak, hasonlóképp, mint nálunk a padok, amelyek az itteni templomok többségébôl hiányoznak, illetve csak az oltár elôtti kórustérben találhatók egymással szemben elhelyezett padsorok.
A Saint-Leu-Saint-Gilles-templom az egykori vásárcsarnok, a Les Halles, ma a föld alatt terpeszkedô bevásárló- és szórakoztatócentrum közelében található, a rue Saint-Denis felôli bejárattal. A templom 1235 táján épült, fôhomlokzatát mindkét oldalon gúlasisakban végzôdô tornyok díszítik. A háromhajós templom csúcsíves keresztboltozattal fedett, a hajókat oszlopos árkádívek választják el egymástól. Fölöttük magas, félköríves ablakok törik át a falat. Az oltár lépcsôszerû emelvényen, a fôhajót lezáró apszisban magasodik, ami a katedrálisok apszisához hasonlóan körüljárható. Itt, a megemelt oltárral egy magasságban sorakoznak a festett üvegablakok, fölöttük a duplázott félköríves ablakok már fehér fényt árasztanak. A beömlô fény valósággal alsó, földi szférára és felsô, égi szférára osztja a templom óriási belsô terét. A kövek szürkék a nagy idôtôl, az oszlopfôk a lehetô legegyszerûbbek, némelyik gyámkôre jeruzsálemi keresztet faragtak. Ez a mankós kereszthez hasonló, csak négy szögletébe négy kis görög keresztet helyeztek el, összesen tehát öt keresztbôl áll a jeruzsálemi kereszt, Krisztus öt sebét jelképezve.
A bejárattól jobbra van a lovagrend kovácsoltvas kapuval elzárt kápolnája. A kapu két szárnyán aranyszínû jeruzsálemi kereszt, mögötte, a falon páncélos lovagot ábrázoló, ember nagyságú festmény. Lépcsôfeljáróján, az elhúzott bordó függöny elôtt, kis emelvényen szentkép. Az elsô keresztes hadjárat idején a források szerint ez lehetett az elsô egyházi lovagrend, melyet a vezér Bouillon Gottfried alapított, ruházatán és pajzsán már viseli a piros jeruzsálemi keresztet. Célkitûzése az volt, hogy a Szentföld keresztény értékeit ôrizze és gondozza, de tudvalevô, hogy a többi vezérrel együtt, Tankréd, Boemund, Balduin nyugat-európai mintára feudális államokat szerveztek, hûbérurakkal. S aztán ezeknek a hódításoknak a védelmére alakultak meg a lovagrendek, a templomosoké és a johannitáké.
A Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend jelmondata: Deus lo vult – ez az Isten akarata.
A mise azzal kezdôdött, hogy a hívek közül egy fiatal lány az oltár felsôbb lépcsôjén álló hétkarú gyertyatartóban meggyújtotta a gyertyákat, majd az egyik fiatal apáca gyönyörû gregoriánt énekelt. Tiszta, szelíd hangja az egész templomot betöltötte. Az volt a benyomásom, hogy hangjának szépsége hitének mélyébôl, lelkének ártatlanságából fakad. Az egyedül, magában hangzó ének a régmúltat idézte, minden távlat nélkül teremtve meg a középkori misék hangulatát. Pedig tudható, a miserend egyes elemei, mint például az, hogy a pap a hívekkel szemben állva mondja a szöveget, alig két-három évtizeddel ezelôtt bevezetett újításnak köszönhetô. Számomra az is újdonságként hatott, hogy a szentáldozás után amolyan meditációs csönd következik. Öt perc csönd: a megrendülés, a magány, a kimondhatatlan csöndje. Az együtt hallgatás egészen másmilyen minôségi kapcsolatot teremt a hívek között, a hívek és a papok között: amirôl eddig beszéltünk, amirôl eddig a pap beszélt, megtörtént, bekövetkezett. Szavakkal nem lehet utánamenni és közvetlenül folytatni. Templomcsöndünkben a magány is közösséget jelentett; egy értelem elõl elzárt terület, a csönd érzékeltetni engedi a szinte föl sem foghatót.
Szentáldozáskor itt a hívek, ha egyszerre emelik kezüket, önállóan ihatnak a kehelybôl, az áldoztató pap átadja a fehérborral töltött aranyedényt, miután az áldoztatást végzô másik paptól megkapta a kerek ostyát. A Saint-Julien-le-Pauvre-templomban, mely a Notre-Dame közelében, a Szajna bal partján áll, s mely a katedrálissal egy idôben épült, és amelyet a gótikus építészet kis remekének tartanak, a görög rítusú szertartásnak megfelelôen, vörösborba áztatott kenyeret, pontosabban mondva a kenyérnél valamivel puhább és édesebb kalácsot adnak át szentáldozáskor.
A lovagrend templomában azonban történt még valami számomra szokatlan, de szokatlanságában, az elsô pillanat zavarában is érthetô, megindító gesztus: a szentáldozás után a liturgiának van egy olyan mozzanata, mikor az emberek kezet fognak, és jókívánságokat mondanak egymásnak. Ilyenkor a misét celebráló pap is a hívek közé megy. A kölcsönösen egymás felé tett mozdulatokban éreztem meg elôször, hogy nem vagyok, hogy nem is lehetek idegen. Elôször a mögöttem álló fiatal nôvel fogtam kezet, majd az eddig a túlsó oldalon ülô öltönyös, zord tekintetû néger férfi lépett felém az üres széksorok között, de már mosolyogtunk egymásra. Aztán az egy sorral elôrébb álló néger nô következett, végül pedig a felém tartó papnak nyújtottam a kezemet.
Odakint, a mise végeztével, még láttam az elôbbi néger férfit; kisebb tömeg gyûlt össze a templom elôtti bisztró teraszán, az odabent álló tévé épp a francia–német meccs ama döntô pillanatait közvetítette, mikor tizenegyesrúgásokkal, az úgynevezett hirtelen halállal próbálták eldönteni, ki kerüljön a döntôbe. A szerencse a németeknek kedvezett. A szerdai napnak bizonyára ez volt a legnagyobb eseménye.

Más-egyéb: másról, másképp. Az azonosság és különbözôség nyelvünkben sajátosan érzékeltethetô és értelmezhetô jelenségérôl van szó, a nyelvtanilag pontosan meghatározott más szavunkról, melynek paradoxszerûsége nem tisztázott. A más fogalomszerû értelmezésérôl van szó; a mondatban fônévi vagy melléknévi értelemben elôforduló más névmás különbözôséget fejez ki: egy dolog nem azonos egy másik dologgal. Ez a különbségtevés mindig elôzetes összehasonlításon alapul. A más egyben valaminek a mása is; a dolgok közötti hasonlósági és különbözôségi viszonyt legpontosabban hasonmás szavunk érzékelteti. S ha most másról szólok is, lényegében ugyanarról beszélek: Párizsról, ottani gondolatokról.

Temetôváros a városban. Utcákkal, parkokkal, sétányokkal, kis házakra emlékeztetô kriptákkal. Némelyik olyan, akár egy kicsinyített neogótikus templom, csúcsos, mérmûves ablakaival. Cimetière du Père Lachaise.
A kétszáz éves fák itt magasra nônek.
S hogy úgy mondjam a város valódi ege itt a föld. És míg porló, enyészô lakói közé nem költöztet bennünket a halál, addig látogatóként mintha nem is a földön járnánk, hanem az érthetetlen csönd világában. Mielôtt a nyolcvanötös parcellában felkeresném Proust sírját, a valódi városban az ô nyomai után kutattam. A rue Courcelles-en nem találtam semmit, a boulevard Haussmann 102 alatt táblát: 1907 és 1919 között lakott itt, abban az idôben, mikor elkezdte írni nagy regényét. A ház földszintjén ma bank mûködik. A boulevard Malesherbes 9-es számú háznál megint semmi, pedig Proust itt élt gyermekkorában. A ház homlokzati része a „szagos miséirôl” híres Sainte-Marie-Madeleine-templomra néz. A számkombinációs zárral ellátott kapun nem léphetek be. 1919-ben a boulevard Haussmannról a rue Hamelin 44-es számú házba költözött, ahol haláláig, 1922. november 18-ig lakott. Most a Union Hotel Étoile mûködik itt. A bejárat fölött, az elsô emelet két ablaka között emléktáblát helyeztek el. Ha a dombos, lejtôs kis utcán fölfelé indulunk el, az avenue Kléberen csakhamar a Diadalívhez érhetünk, de ha a macskaköves, fasor nélküli kis utcán lefelé megyünk, rövid idô alatt a Szajna-partra érhetünk. Az utcából egyébként teljes egészében látni lehet a közeli Eiffel-tornyot. Ez az a ház, ahol, védekezésül a zajok ellen, parafával béleltette szobájának falát.
A nyolcvanötös parcella a temetô felsô részében található, a Columbarium mellett. A temetôbe az avenue Gambetta felôl megyek be, kissé sietôsen, de már bent, az avenue de l’Ouest elején megtorpanok, visszamegyek a virágboltba virágért, ott örömmel fedezem föl, hogy temetôtérképet árulnak, veszek egyet, a virágról pedig megfeledkezem. Tulajdonképpen már ott is, elôtte is az idô járt a fejemben; attól tartottam, hogy mielôtt megtalálnám a sírt, bezárják a temetôt. Délután fél öt felé járhatott, mikor a nevekkel és pontokkal megjelölt térképpel a kezemben, útba ejtve Balzac sírját, elértem az avenue Transversale 2-re. Rövid keresés után megtalálom Marcel Proust nyughelyét.
Laposan elterülô, téglalap alakú, hegyesen sarkos fekete márvány. Semmi különleges megoldás. Semmi dísz, csak a kô sötétvilágosa, „homlokzati” részén a név a születés és a halál évszámaival. A fekete márványsík világos volt az égtôl, mint egy tükör, visszaverte a tetején álló márványváza alakját a friss virágcsokorral együtt. Most jut eszembe, mit mulasztottam a virágboltban, de hirtelen megoldást találok: belemarkolok a sír melletti szürke porba, néhány kavics a kezemben marad. Egyet kiválasztok. Leteszem a márványváza mellé. Öten pihennek itt, az író szülein kívül az öccse és felesége is. A nevek és az évszámok a márványlap két oldalán olvashatók. Egyedül az úgynevezett fejrésznél nincs név, csupán két betû, PA, úgy, mint monogram. Ezen elgondolkodom, de nem tudok mit kezdeni vele.
Lefelé jövet megállok az ’56-os emlékmû elôtt. Egy férfi is akkor jön arra tíz év körüli fiával. Ôk is megállnak. Velem együtt nézik az egyhangú sírok közt a szoborszerû építményt. A kettétört árbocoson szép háromszínû szalag, mely igazán szokatlanul hat ebben a környezetben. A kétnyelvû táblán elolvassák a szöveget. A fiú a felismerés örömével ismételve mondja apjának: ongrie, ongrie. Az apa nem szól, talán jelent neki valamit ez a szó vagy Nagy Imre neve, nem tudhatom. Korából ítélve akár jelenthetne is. És talán azt is látja, hogy én magyar vagyok. Mielôtt indulnának, a szemembe néz.
Valamivel lejjebb egyenruhás ôr a sírok között figyelmeztet, lejárt az idô. Hat óra. Zárnak. Karjával kifelé mutatja az irányt.

Félig szerelembe esve a könnyû halállal áll a „Haldokló rabszolga” a Louvre egyik hosszú és széles folyosóján, más szobrok társaságában. Itt van ennek a szobornak a párja is, amelyet Michelangelo szintén II. Gyula pápa síremlékére tervezett. A síremlékbôl csak ez a két rabszolgaalak készült el, a többi félig kész állapotban, felszabadítatlanul az anyag foglya maradt.
A folyosó közepén álló szobor érzékien finom mozdulatot fejez ki: a rabszolga lehunyt szemmel egyszerre hajtja hátra és oldalra a fejét, miközben bal karját a fejéhez, a jobbot pedig a melle közé és alá emeli, az ujjvégek alatt épp a szívnek kellene lennie. A halál kifaragott pillanata. Az arcon semmiféle szenvedésnek nincs nyoma, a test még áll, úgy áll, mintha nyújtózkodnék, mintha csak álom jött volna a szemére. A mozdulatokkal rögzített pillanat mintha azt sugallná, lehet még egy következô pillanat is, mikor a rabszolga kinyitja a szemét, mert nem lehet tudni, a halál álom-e, vagy az álom már halál. Mintha még fel lehetne ébreszteni, magához téríteni ebbôl a könnyûnek látszó ájulásból.
Amikor Michelangelo megalkotta a szobrot, a görög mitológiából ismert Niobéra, annak haldokló gyermekeire gondolt. A gyermekeire büszke anyát a sértett és féltékeny Létó azzal sújtotta, hogy saját gyermekeinek, Apollónnak és Artemisznek megparancsolta, nyilazzák le Niobé gyermekeit. Apollón a fiúkkal, Artemisz a lányokkal végzett. A történet szerint az anya fájdalmában kôvé vált.
A „Haldokló rabszolga” szerelme régi szerelem, mivel annak beteljesedése jelenthet rabszolgaságára nézve valódi szabadulást.

Bagatell kastély a Bois de Boulogne Bagatell parkjában. A történet szerint Artois grófja, a késôbbi X. Károly 1775-ben megvásárolta a birtokot a romos kis pavilonnal együtt. Az udvar és Marie-Antoinette királyné is a rossz üzlet miatt gúnyosan csipkelôdtek a gróffal, aki viszont fogadást ajánlott, hogy három hónapon belül kastély áll a romok helyén. „Bagatell dolog” – mondotta. Bellanger építész a tervet huszonnégy óra alatt elkészítette, a kômûvesek rögtön hozzáláttak a munkához, s hatvannégy nap múltán kész volt a kastély. Az építéssel egy idôben kertészek parkot képeztek az épület köré, mely ma rózsáiról híres.
A kastély megtekintése azonban nem bizonyult bagatell dolognak. Kétszer vágtam neki, egyszer sem sikerült. Rosszul választottam meg az idôpontokat. Szerettem volna látni, hogy ide leírjam. Másodszorra ugyan eljutottam a park kapujáig, de már zárva volt. Különben is térkép nélkül a nagy erdôben majdnem eltévedtem. Igaz, a nagyobb útkeresztezôdésekben vannak „orientációs táblák”, használhatatlan félköríves kôlapok vésett-festett-kopott jelekkel, melyeknek legnagyobb csalókasága abban rejlik, hogy minden újabb tábla ugyanott, a félkör alsó részében, középen mutatja a jelenlegi helyzetet, nem pedig úgy, mint egy rendes térkép, amelyiken a haladás irányát is követhetném a megjelölt pontokkal. A Passy felôl indultam, a tó mellett az egyik tábla azt mutatta, hogy 1900 méterre van a park. Majd jó két kilométeres gyaloglás után a következô tábla már csak 1600 métert mutatott. Az ég szürkült, este tíz óra volt. A sûrû lombokkal fedett sétányokon pedig már fénytelen éjszaka. Attól tartottam, ha egészen rám sötétedik, nem találok vissza a városba.

Reflexszerû volt Párizsban minden odafordulásom, ha magyar beszédet hallottam. A Montmartre-ról jövet két férfi haladt elôttem, és az esti vacsoráról beszélgettek, töltött káposztáról, nyilván az otthonról hozott töltött káposztáról. A Notre-Dame elôtt egy család azon tanakodott, hogy a katedrális megtekintése után most aztán merre is menjenek. A Musée d’Orsay bejáratánál idôsebb hölgy beszéli meg fiával a továbbiakat, mert a múzeumi dolgozók egynapos sztrájkja miatt tervezett programjukat most kénytelenek elhalasztani. Az Eiffel-torony elôtti hídnál kétszer is volt ilyen odafordulásos reflexem. Fiatal férfi és nô irodai dolgokról beszélt. Egyik este meg középiskolás csoport vonult tanári kísérettel a Trocadéro felé. Az Állatorvos-tudományi Egyetem mellett elhaladva a magyar szóra megint odafordultam, fiatalok kis csoportja beszélgetett. Mentem tovább, mégis mintha hallgatóznék. Akkor döbbenek rá, hogy nincs ebben semmi szokatlan, hiszen itthon vagyok. A reflex azóta is mûködik tovább.
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta