Az udvarról, ahol állt, jó idôben látni lehetett messze a város három templomtornyát, s ha délrôl fújt a szél, a harangszót is elhozta ide. Most azonban egyforma szürkeség borított mindent, a pár száz méterre álló útszéli fák is épp hogy felsejlettek, s ha sokáig nézte ôket, olyanok lettek, mint az útnak nekidôlô, folyton közeledô, de soha meg nem érkezô fekete vándorok. A nyálkás, nyúlós idôtôl sajogtak beteg csontjai, mégis úgy állt ott már jó ideje, mint aki elfelejtette, miért jött ki ebben a kellemetlen idôben, mit akar ezen a víz áztatta, gazzal felvert udvaron, ahol jégcsapok lógnak a lekaszálni elfelejtett embermagasságú kórókról, és a befagyott kis tócsák alatt kidobott krumplihéjak, zöldségdarabok és egyéb konyhai szemetek díszelegnek, mintha nagy kocsonyástálakat rakott volna le az ég madarainak. Néha egy-egy varjú bele is verte kemény csôrét a jégbe, aztán rövid próbálkozás után csalódottan tovább billegett. Csak november ne lenne soha, gondolta. A november a teljes reményvesztés és a kétségbeesés hónapja. Novemberre kiderül, hogy akármilyen szép és hosszú volt az ôsz, most sem tart örökké, megjönnek a hideg esôk, és a köd egyforma szürkévé tesz mindent. A tél vége ott van valahol a nyomasztó szürkeség mögött, elérhetetlen messzeségben. Félt ettôl a hónaptól. Amióta az eszét tudta, a november csak rosszat hozott, s érezte, most sem lesz ez másként. Egy ilyen szürke, borzongató, fénytelen napon, mint ez a mostani, halt meg az anyja. Tizenhárom éves volt akkor. Ült a szobában a zongora elôtt, és azt kívánta, bárcsak történne valami, hogy ne kelljen zongorázni. Utálta ezeket az órákat, amikor izzadt tenyérrel s elhidegült ujjakkal próbálta úgy leütni a billentyûket, ahogy azt a kotta parancsolta. A szobában már majdnem sötét volt, a zongora fölött égett egy nagyon régi, elsárgult huzatú falilámpa, s ô úgy nézett széjjel a homályba borult szobában, mintha segítséget várna valamelyik öreg bútortól. Végigjáratta szemét a repedezett bôrû hatalmas foteleken, az üveges szekrényen, a barnává sötétült olajfestményeken, a megzöldült gyertyatartókon, a nagy, ovális ebédlôasztalon, a bordó török szônyegen, amin kicsi korában annyira szeretett hasalni, ujjaival s tekintetével követni a kacskaringós mintát, sokáig bámulta a nehéz, színehagyott bársonysötétítôt, olykor már meglibbenni látszott, de sehonnan nem jött segítség. Aztán megpillantotta csenevész alakját görnyedezni a nagy velencei tükörben, amelyen keresztben repedés húzódott, és arra gondolt megint, hogy történnie kell valaminek, ami abbahagyatja vele ezt a szenvedést a zongoránál. S akkor kinyílt az ajtó, nagyanyja állt ott halálsápadtan, és azt mondta színtelen hangon, meghalt édesanyátok, fiam, elment örökre. Soha senkinek nem mondta el, mit kívánt ô akkor az üres szoba sötétjében, s ha lehet, maga sem gondolt rá. Nem mert rágondolni. Mostanában azonban egy álma az eszébe juttatta. Ott volt álmában abban a régi szobában, égett minden lámpa, fényárban úszott az egész ház, és szinte minden rokon ott nyüzsgött körülötte. A zongoránál az anyja ült, olyan szenvedô arccal, ahogy mindig is ült, járt, beszélt. Egy különös, szomorú dallamot játszott könnyedén, ujjaival alig érintette a billentyûket, és közben ôt nézte, ôt, aki szinte elveszett a rokonok sokaságában, de anyja látta ôt, követte szemével mindenhová, s közben játszotta azt a dallamot. Ide-oda futott a szobában, lehajolt, bebújt az asztal alá, hiába, anyja tekintete mindenütt utolérte. Végül nagy menekülésében a tükörnél kötött ki, megrettent attól, hogy nincs tovább, s teljes erejével belevágott. A tükör keresztben meghasadt, de hiába, így is látta anyját, a szemét, szemében azt a megnevezhetetlen valamit, amitôl félt, amit nem akart látni. Amikor felébredt, sokáig tartott, amíg visszahozta magát a valóságba, legalábbis, amit annak kellett hinni, de hogy a tükör hogyan repedt el, az utolsó költözéskor, vagy tényleg belevágott ököllel, azt, úgy érezte, ezek után soha többé nem tudhatja biztosan. Anyja szeme s a különös dallam elhozta neki azt a novemberi délutánt. Azon tépelôdött, hol voltak a többiek, a testvérei, az apja, miért csak a nagyanyját látja élesen, a rossz hír hozóját, s a bánatba barnult szobát a hasadt tükörrel, de hiába akarta ôket is elôhívni, senki nem mozdult, ôk ott maradtak az emlékezet bezárt szobáiban, csak a két legfontosabb embert hozta el neki az álom, ki tudja, miért. Ha hitt volna ilyesmiben, azt hihette volna, hogy talán eljött a számadás ideje, amikor egész elrontott életérôl számot kell adni, de ô makacsul, dacból s bosszúból hitetlen volt. Olyan nagyon megharagudott az Istenre anyja nyitott koporsójánál, hogy soha többé nem állt vele szóba. Nincs Isten, apám, vágta oda apjának, valahányszor Isten nevében próbált a lelkére beszélni, nincs és nem is volt soha. Csak ez a nyomorult világ van, és mindenki azt csinálhat benne, amit akar, meg amit tud. Tudta, mekkora fájdalmat okoz ezzel, az apja lelkész volt, nagy tudású, szelíd ember, aki soha nem ártott senkinek, ô mégis bántani akarta, mert idegesítette a szelídsége, felháborította, hogy elnézi Istennek, hogy elvette a feleségét, elvette öt gyerek anyját, hogy tud nyugodtan tovább imádkozni, mintha mi sem történt volna. Isten szeret téged, fiam, ezzel zárta le mindig a vitát az apja, s erre ô azt felelte gúnyosan, igen, nagyszerû, elképzelem, milyen azokkal, akiket nem szeret. Isten mindenkit szeret, mondta erre az apja, s végtelen szomorúsággal nézett rá. Persze ez még régen volt, amikor még kedve volt vitatkozni, amikor még nem csendesítették le azok a dolgok, amik történtek vele. Tegnap óta pedig már ha akarna sem vitatkozhatna, mert az apja, mint üzenték, végleg elaludt kedvenc karosszékében, ölében a Bibliával, félrebillent fejjel, békésen mosolyogva. Hát elmentél, papa, mondta, és vizsgálta magát, érez-e gyászt, de nem, nem érzett semmi ilyet, csak valami tompa fásultságot, s arra is rájött, akárki halálhírét hallotta volna, ugyanígy nem érezne megrendülést, mert ez az érzés hiányzik belôle, sôt mintha minden más érzés is hiányozna. Fogyatékos vagy te, vágta hozzá egyszer a húga, érzelmi fogyatékos, igen, lovalta bele magát tehetetlen dühébe, egy szerencsétlen érzelmi fogyatékos. Csak nevetett akkor rajta, de végül is még igaza is lehetett. Tudta, hogy nem fog elmenni a temetésre, tudta, hogy az egész város errôl fog beszélni, s mindenki megveti majd. Az apjának köszönhet mindent, fogják mondani, hogy nem süllyedt még le teljesen, arról csak az apja tehet, micsoda érzéketlenség, szörnyülködnek majd, és senki nem tudja, hogy igenis lesüllyedt ô már teljesen, mindannak ellenére, hogy az apja mindenáron megpróbálta felszínen tartani. Te jó ég, hányszor hallotta a történetet a tékozló fiúról, ezzel mentegette magát az apja a többiek elôtt, valahányszor megrótták, miért bocsát meg neki újra és újra. De hát nem látod, papa, hogy cinikusan hallgat, kinevet téged, röhög rajtunk csak, kiabált idegesen a húga, a sógora pedig bólogatott hozzá szaporán, és szigorúan nézett rá azzal az inkvizítorszemével. A húga beszél, gondolta akkor, egy rakás öngyilkossági kísérlet után bekönyörögte magát egy házasságba, kicsikart magának három gyereket, cserébe eltûri zsarnok urának minden kínzását, hát ô csak ne beszéljen. Haragudott rá, de aztán elmúlt a haragja, az igazság különben is az volt, hogy a húga is csak segítette, ha tehette, titokban juttatott neki, mint a többi testvére is, nehogy a férjek, feleségek megtudják, etették a fekete bárányt. És a nagyanyja is, hányszor elfordult tôle, hányszor megtagadta, aztán újra küldte a csomagokat, felkutatta, éppen melyik szálláson lakik, odautazott hozzá, amikor kórházban volt, könyörgött neki, jöjjön hozzá, hadd ápolja ô, aztán hajnalokig ült az ágya mellett a sötétben, s felváltva sírt és imádkozott. Tudta nagyon jól, hogy ha valaki, hát nagyanyja igazán szereti ôt, mégsem tudott semmit megtenni a kedvéért, legföljebb hazudni tudott, ez volt a legtöbb, amire képes volt a nagyanyjáért. Most majd nagyanyja is ott fog állni veje sírjánál, imádkozik és sírdogál, panaszkodik majd, hogy minek él már, mikor olyan öreg, mint az országút, s a gyász közben is mentséget keres legkedvesebb unokája számára, valami magyarázatot a külvilágnak, miért nincs ott a többi gyerekkel, ahogy illik. Igen, a nagyanyja kedvéért megint ki kell találni valami hazugságot, ne szégyenkezzen még jobban, amikor a barátnéi vallatóra fogják. Jó lenne, ha leesne a hó, már napok óta ígérik, akkor a tanya úgy el lesz vágva a külvilágtól, hogy mozdulni sem tud, akkor a nagyanyja még sajnálhatja is, hogy szegény, nem tudott eljönni az apja temetésére. Persze még hóesés elôtt be kellene jutni a városba, mert fogytán van a cigarettája, s bármit képes nélkülözni, ezt az egyet azonban nem. Inkább éhezik, ahogy azt már nagyon sokszor tette, de a cigarettát akkor is meg kell venni, sokkal inkább az tartja ôt életben, mint az étel. Abba kéne hagynod, kisfiam, kérlelte mindig a nagyanyja, ô meg csak bólogatott, nagyanyja volt az egyetlen, akivel soha nem akart vitába keveredni, fejéhez is vágta nemegyszer a húga. Hogy a jóságnak, a szeretetnek van még benned egy szikrája, csak onnan tudom, ahogy nagyanyánkkal bánsz. Bár az is lehet, hogy csupán félsz tôle, vagy nem akarod az ô szeretetét is elveszíteni, ha már mindenki másét eljátszottad. Ilyennek is kell lenni, nem, vágott vissza ilyenkor gúnyosan, hallottad papát, próbatétel vagyok nektek, úgy vigyázzatok, különben is, hogyan tûnne ki a ti nagy jóságotok csupa egyforma jó ember között?! A vége mindig az lett, hogy a húga elsírta magát, ô meg kínjában kényszeredetten kinevette, pedig sajnálhatta volna is, érezte, ôt bántja legjobban, hogy a bátyja ilyen senki ember lett. Legalább a húgodat ne bántsd, kérte szomorúan az apja, tudod, mennyire kötôdött hozzád, neki fáj legjobban a csalódás. No, ettôl aztán még idegesebb lett, csalódás, csalódás, csak ezt tudják mondani, elege van már a sajnálkozásokból, mindenki úgy csinálja végig az egész rohadt életét, ahogy tudja, úgy is rontja el, ahogy neki tetszik. Csakhogy te mellesleg egy csomó más ember életét is tönkretetted, leginkább a gyerekeidét, akiket rendre otthagytál, lebegtette meg húga a vörös posztót, nem törôdtél azzal, mi lesz velük, cserbenhagytad ôket, ez a legnagyobb bûnöd. No, ilyenkor kezdett ordítani. Miért, nincs talán mindegyiknek jó anyja, elkallódott valamelyik is, éhezik úgy, mint én, akár egy is, fázik-e, mert annyi pénze sincs, hogy tüzelôt vegyen, mi? Hát ne gyere nekem a gyerekeimmel, csak örülhetnek, hogy jó dolguk van, mindnek jobb, mintha velem élnének. Ez nem lehet igaz, nézett szét segítséget keresve a húga, te nem vagy normális, úgy csinálsz, mintha a te érdemed volna, hogy nem pusztultak éhen, még ilyet! Miért, nem az enyém, nézett rá ilyenkor olyan pimaszul, hogy a húga fuldoklott a tehetetlenségtôl. Te nem is vagy ember, zokogta, és kimenekült a szobából. Egy idôben szinte minden találkozásuk így végzôdött, mindig ô bírta tovább, faarccal, rezzenéstelen szemmel, legföljebb néha kizökkenve az egykedvûségbôl, kínozta húgát, maga se tudta, miért, mert még csak azt se lehetett mondani, hogy irigyelte tôle békés családi életét. Nem irigyelt ô senkitôl semmit, csak azt nem értette, miért nem hagyják békén, miért akarják, hogy úgy gondolkozzon, mint ôk. Persze amióta kijött erre a tanyára, azért jobb lett, nem kell találkoznia senkivel, egyetlen társa a komondor, amire gyerekkora óta mindig vágyott. Ez az egyetlen vágya teljesült, pedig mennyi mindent tervezett, miközben ott feküdt a török szônyegen, s a kályhában izzó fahasábokat nézte! Akkor még süteményillat kúszott be az ajtó alatt, furcsa árnyak játszottak a falon, s ô nagy utazásokról, kalandokról ábrándozott, és senki se mondta, hogy ne álmodozzon, s ha már annyira kifáradt a nagy tervezésben, hogy álomba szenderült, anyja lehúzta a nagy díványról a meleg gyapjútakarót, és óvatosan ráterítette. Ilyenkor úgy tett, mintha már mélyen aludna, közben pillái alól szemmel tartotta anyját, hogy jön-megy, pakol, igazgat a szobában, hogy ül le a kályha mellé egyenes derékkal, behunyt szemmel, hogyan festik pirosra arcát a kályhából kivillanó fények, s hogyan gördülnek le lassan a könnycseppek szoborarcán, s hullanak kötényébe ejtett kezére hangtalanul. Mert gyakran sírt az anyja így, félrevonulva, elbújva mindenki elôl, s neki fogalma sem volt, miért, soha megkérdezni nem merte, csak a félelem szorította össze a gyomrát, nem tudta, hogy lehet ilyen hangtalanul is sírni, látszólag minden ok nélkül, anélkül, hogy akárki bántotta volna. Próbálta kitalálni, de nem ment, ehhez nem volt elég a fantáziája, ehhez ismernie kellett volna az életet, az anyja életét s általában az emberekét, tudnia kellett volna arról a sivár, nyomasztó világról, amiben mindnyájan éltek, de nem tudott róla, mert nem volt mihez hasonlítani, semmilyen más élethez. Azt sem tudta, hogy mindazok a tárgyak, bútorok, amiket nap mint nap lát, egy már nem létezô másik életbôl valók, s csupán töredékei mindannak, ami valaha körülvette ôket. Hogyan mondhatod, hogy anyánk sokat sírt, csattant fel a húga, amikor egyszer elôhozta ezt, ô sosem sírt, folyton vidám volt, nevetett, és ez egyszer nem volt kedve vitatkozni, pedig mondhatta volna, hogy ugyan mire emlékszik, nem volt még hatéves, mikor ott kellett mennie a fekete koporsó mögött, nyilván azt a fényképet látja mindig, ahol hosszú copfos anyjuk könyököl egy virágos réten a fûben, és nevetve néz a fényképészre. Többet aztán nem is beszélt senkinek errôl, csupán magában szokott elgondolkozni a régi dolgokról. Arról, hogy anyja talán boldogtalanságában sírhatott, akkor jött rá, amikor feleségeit látta sírni. Szinte mindig miatta sírtak, kétségbeesetten, dühösen, ôt okolva elrontott életükért, s a szemükben ugyanazt a reménytelenséget látta, mint annak idején az anyjáéban. Ilyenkor fogta magát és elment, magukra hagyta sorban ezeket az asszonyokat, magukra hagyta ôket a gyerekeikkel, az anyagi gondjaikkal, a terheikkel, elment, mert nem bírta nézni a boldogtalanságukat. Ám hiába ment akármerre, saját magát csak nem tudta elhagyni, pedig leginkább azt szerette volna. Amikor kitalálta magának a tanyát, akkor már két éve nem dolgozott, és képtelen volt szemébe nézni bárkinek. El akart bújni, lekucorodni, mint gyerekkorában, s átaludni vagy átábrándozni az idôt, addig is, amíg történik valami, amíg valahogy maguktól megoldódnak a dolgok. Kell nekem az a tanya, könyörgött életében utoljára a családjának, szükségem van rá, nektek is jó lesz, ott legalább senkit nem teszek tönkre, vágta oda a húgának, úgyse lesz már munkám, ott meg gazdálkodnék legalább. Eltartott egy ideig, míg erre rájöttél, öt gyerek bánja, mart bele a húga, de aztán ô is adott pénzt, hogy összejöjjön a tanya ára. Ide majd elhozom a fiaimat, csak elôbb rendbe szedem, magyarázta testvéreinek, amikor kiköltöztették. Végre megcsinálom a szélmalmomat is, meg az öntözôcsatornát, olyan növényeket fogok termeszteni, amik különlegesek, és sok pénzt fizetnek érte a kereskedôk, ilyesmire biztos adnak valami hitelt is, hadarta, és igyekezett nem észrevenni, hogyan néznek össze testvérei. A terveid, szakította félbe húga ingerülten, a nagy terveid! Ugyan hagyd már, annyira gyerekes, te magad is tudod, soha semmilyen tervet nem valósítottál meg, csak fantaziálsz állandóan, közben elmúlik az életed. Mindjárt ötvenéves leszel, és nem nôttél fel, csak megöregedtél, olyan vagy, mint egy vénember gyerekésszel! Így gonoszkodott vele, és ô nem is akarta meggyôzni, látta, úgysem érti, de majd csodálkozni fog, ha meglátja a malmot, ha végre oda tudja vágni elé az asztalra kamatostul, amit kölcsönkért, akkor a száját táthatja majd, s talán bocsánatot is kér, amiért nem hitt benne. Ezt gondolta akkor ott az udvaron, frissen szerzett tanyájának udvarán, ahogy nézte, hogyan porzik az út testvérei után. Aztán tessék, csak a húgának lett igaza, valahogy nem jött össze semmi, most se sikerült, mint annyiszor az életében, pedig ô tényleg akarta, ahogy minden mást is. Akarta annak idején a református gimnáziumot, mutasd meg édesanyádnak, fiam, biztatta nagyanyja, néz téged föntrôl, és fáj a szíve érted, aztán akarta a másik gimnáziumot is, miután szökése után a lelkére beszéltek, akarta felnevelni az elsô fiát, aki teljesen olyan volt, mint ô, s a szemébôl az anyja nézett rá, akarta a második házasságát is, akarta, hogy normális életet éljen újabb három gyerekével, akarta a következô házasságát is, és az utána következôt, akarta legkisebb fiát is, aki ôt már csak hajlott hátú, fehér hajú bácsinak ismerte, akarta, hogy ennyi ember bízzon benne, hogy elmondhassa terveit, hogy higgyenek neki, mert akkor talán sikerül, s ha nem akkor, hát majd utána... Ha nem hal meg az anyám, mentegette magát egyszer valamelyik feleségének, de ô nem értette, azt mondta, nem az számít, mi történik az emberrel, hanem hogy mivé lesz általa, no, hát ô ezzé lett, egy senkivé, akkor mi van? Nem értette, miért gondolkodik annyit mostanában, régebben ez nem így volt, nem tépelôdött, nem vívódott, a terveihez menekült, mostanra meg, nem mintha nem volnának tervei, de valahogy nincs már ízük, nem lehet hetekig, hónapokig építeni ôket, olykor maguktól összeomlanak, olykor ô dobja ôket félre. A körülmények áldozata vagyok, szokta mondogatni ironikusan, de közben komolyan így is érezte, áldozatnak tartotta magát, csak a bûnöst nem tudta megnevezni. Egyet tudott csak, hogy addig minden jó volt, amíg élt az anyja, s a halála után minden rossz lett. Mintha magával vitt volna valamit belôle, a legfontosabbat, ami nélkül nem tudta élni az életét. Errôl is csak mostanában gondolkozott, mióta megpróbált valamiféle magyarázatot keresni arra, miért tart ott, ahol tart, miért veszett el minden, anélkül, hogy az övé lett volna. A gyerekeit jóformán nem is ismerte. Kallódott róluk valahol néhány fénykép, a legkisebbet olykor még látni is szokta, ha bemegy a városba, tudott is róluk egyet s mást, de érezni nem érzett irántuk semmit. Pedig még azt se mondhatta, hogy nem szerette ôket annak idején. Például amikor elôször a kezében tartotta ôket, és azt mondta büszkén, az én fiam. Aztán mégis, milyen könnyen le tudott róluk mondani, még csak nem is hiányoztak neki soha. Amikor egyszer-egyszer találkoztak, csak zavartan elnéztek mellette, s most már az is biztos, hogy ide a tanyára sem jönnek el soha, és ne is jöjjenek, úgyse tudna mit mondani nekik. Nem jött ide különben senki más sem, csupán egyetlenegyszer az apja. Motorral érkezett, háta közepéig felverte a sár, ennivalót hozott, tapintatosan nem nézett körül, ne kelljen szóvá tenni semmit, ne kelljen azt mondani, fiam, hát eltelt két év, hol is van, amit elterveztél, mit mondhatok nagyanyádnak, mikor jöhet vendégségbe, ahogy ígérted neki? Ehelyett azt kérdezte, rendben van-e minden, s úgy tett, mint aki elhiszi a választ, megsimogatta a kutyát, neki kezébe nyomott némi pénzt, és elhárította a köszönetet. A testvéreid adták, biztosan jó szívvel, nekem most nem tellett, sok volt a kiadás, magyarázta, és tétován állt, menjen-e vagy maradjon még egy kicsit. Többször vett mély lélegzetet, mintha bele akarna fogni valami beszédbe, de végül csak hallgatott. Megkönnyebbült, amikor elment, s biztos volt benne, hogy többet nem jön, sôt a többieket is lebeszéli valamilyen indokkal, s nagyanyján kívül mindenki tisztában lesz azzal, mit láthatott apjuk ott a tanyán. Így is lett. Ettôl kezdve a kutya se nyitotta rá az ajtót, s amikor a városban járt, nagyanyját kellett csupán újabb és újabb idôpontokkal vigasztalni. Késik a munka az esôzések miatt, nem jött a mester, most keresek másikat, szeretném, ha mindent egyben felújítva látna majd nagyanyám, ilyeneket mondott, s nagyanyja hálásan nézett rá, végre valami, amit megcsinál az unokája. Ezt nagyanyámnak hoztam, rakott le idônként egy-egy kiló almát, körtét vagy zöldséget az asztalra, amiket mindig más zöldségesnél vett, és hadarva sorolta, hány helyre szállít már ezekbôl. Lassan beindul, nagyanyám, mondtam, ugye, és nagyanyja örömében elsírta magát, mindent elhitt neki, elmúlt már kilencvenéves, szellemileg ugyan friss volt, de olykor lelke már ide-oda sétált az idôben. Hogy fog örülni édesanyád, mondogatta, s jutalmul vihetett régi lakásuk féltve ôrzött holmijaiból. Megkapta a nagy karosszéket, melyben annyit sírdogált az anyja, a kis lámpát, ami a zongora fölött égett. A nagy velencei tükröt, amiben kettétörve látni a szobát, nem akarta odaadni a nagyanyja. Szerencsétlenséget hoz a repedt tükör, fiam, mondta, nem is tudom, én miért ôrzöm. Akkor annál inkább adja ide, nagyanyám, mert én nem hiszek az ilyen babonákban, innen meg legalább elviszem a szerencsétlenséget, felelte erre, s végül csak kiharcolta magának. A szônyeget csak majd ha meghaltam, mondta most már ellentmondást nem tûrve a nagyanyja, de ne félj, az biztos a tiéd lesz, persze, ha jól megy majd a gazdaság, vehetsz is magadnak, nem, s ô ráhagyta, persze, nagyanyám, nemsokára azt veszek majd, amit akarok. Állatokat is kéne tartanod, biztatta egyszer a nagyanyja, emlékszel, milyen jó volt régen, azért csak más a friss házi tojás, vagy ha vendég jön, hát kéznél van egy hízott liba, kacsa. Hiszen van az is, hozzak be valamelyik nap, hazardírozott, de nagyanyja feljajdult, isten ments, legyen az neked, vagy ha van jó vevôd rá, annak, minek kellene már nekem, hová gondolsz. Eleinte szégyellte magát ezekért a hazugságokért, de késôbb határozottan élvezni kezdte. Lassan két tanyája lett, az egyik valódi birtok, virágzó kertészettel, majdnem kész szobákkal, a másik pedig ez a soha már el nem készülô, pusztuló, gazzal vert, ahová nagyanyjától hazatért, ahol állatok helyett csak bánatos kutyája várta, amelyik télen ott aludt vele az egyetlen fûthetô szobában, és órákig bámulta magát a hasadt tükörben. Egészen tegnapelôtt éjszakáig. Akkor annyira megijedt, hogy azóta nem mert bejönni a házba. Éjjel kettôkor ugyanis hatalmas csattanásra ébredt, s mire villanyt gyújtott, a kutya reszketve szûkölt az ajtónál, vizelete szétfolyt a padlón, és semmi módon nem lehetett megnyugtatni. Csak a tükör volt az, te buta kutya, van úgy, hogy valami belsô erô hatására az üveg magától megreped, vagy összeroppan, magyarázta, és megpróbálta a rettegô állatot elvonszolni az ajtótól. A tükör ismét keresztben repedt meg, a másik átló vonalában, így most már négy részre osztotta a szobát. Amíg nem hajnalodott, nem is tudott elaludni, a kutyát kellett nyugtatni, végig simogatta, beszélt hozzá, így nem futott ki a keze közül, de egyfolytában reszketett. Lehet, hogy volt egy kis földrengés, gondolta, az állatok megérzik ezt, és nagyon tudnak félni. Ahogy reggel lett, kiengedte, s többet hat lóval se tudta volna bevontatni a házba. Ott kuporgott a régi istálló mellett, az ételéhez nem nyúlt, és idônként úgy nyöszörgött, mint egy kisgyerek. Sajnálta nagyon, és még az is megfordult a fejében, hogy talán el kéne vinni az állatorvoshoz. No, majd hétfôn, ha addig se jön rendbe, beviszem a városba, nyugtatta meg magát, most azonban már komolyan aggódott. Az étel megint érintetlen volt, az állatot pedig nem látta sehol. Hiába szólongatta, nem jött elô. El szokott néha csatangolni, de sosem ilyen hosszú ideig, gondolta, s réges-régen nem érzett ijedség rántotta görcsbe a gyomrát. Most már nem emlékeibe ragadva állt az udvaron, hanem a félelmes sejtés bénította meg. Aztán varjúcsapat érkezett, keringve szálltak el a víz alá fagyott zöldségek fölött, és villámgyorsan eltûntek az istálló mögött. Ekkor végre el tudta szakítani magát a földtôl, és tapsolva, kiabálva rohant a varjak után, de még mielôtt meglátta volna ôket, már tudta, mit fog látni. Kutyája ott hevert a fal tövében, mintha csak aludna, a varjak meg ott gyülekeztek körülötte, egyre szorosabb gyûrûben, fejüket jobbra-balra billegették, nem siettek, óvatosak voltak, de elszántak és magabiztosak. Amikor közéjük robbant, felrebbentek, de csak az istálló tetejére szálltak, s onnan nézelôdtek tovább ráérôsen. Talán még van benne élet, gondolta, és közben tudta, hogy ez nem igaz, a kutya teste teljesen merev volt, a szeme egy ponton függött a szürkeségben, már az éjjel elpusztulhatott. Akkor köveket és fagyos botokat szedett fel, és a varjak felé kezdte dobálni, és úgy ordított, ahogy a torkán kifért. Még akkor is ordított és dobált, amikor már üres volt a tetô, és a károgás is régen elhalt a szürkeségben, s csak amikor már nem talált maga körül mozdítható követ, s egy árva hang nem jött ki a torkán, akkor hagyta abba. A fagyos föld nem akarta hagyni magát megnyitni, de ô addig ütötte, vágta az ásóval, hogy végül sikerült egy akkora gödröt kitépni belôle, amibe a kutya belefért. Hangja ugyan már nem volt, de magában tovább ordított, szidta a varjakat, szidta az apját, szidta az egész rohadt életet, a világot, Istent. Tudta, hogy nagyon, nagyon hangosan kell kiabálnia, hogy ne hallja meg azt a másik hangot, ami az elsô pillanattól kezdve ott szól benne, s ami pontosan olyan, mint egy gyereksírás, kétségbeesett, vinnyogó, fuldokló kamaszzokogás, s ami soha nem is szûnt meg, mióta elôször fölhangzott, csak ô nem hallotta, mert nem akarta hallani. És közben halk surrogással szakadni kezdett a hó.

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta