AMI NEM AZ ENYÉM

Lassan búcsuzóban, visszaszeretek a világba személytelen szenvedéllyel. A bársonybõrû szirénnek már csak gondolatban üzenek, mikor a tücsköket hallgatom magányosan. Emlékébõl elillan a személy, s elegendõ üdvöt ad estévé lett tekintete, fekete kavics a kedves partról, hullámverés. Ezzé lett õ. Ebbõl lett istennõvé hajdan,
s most visszalényegül tücsökcirpeléssé, e személytelen szenvedéllyé, s álmomban eljön néha, mint a szemüveges lány, az idegen, aki ölébe kapott mint gyermeket,
s fényes kacagással továbbröpitett magával Indiába, mikor keresztjére vont annyi éretlen halál.
Ez lett õ, kavics, hullámverés, tücsökzengés: világ. Ami nem az enyém, amit személytelen szenvedéllyel szeretek. Ami az enyém.
 

    SEJTELMEK

Aki fûrészhangon énekel, a világot hogyan hallja? Moccan-e kedve táncra a méhek mézes döngésére, horgad-e benne önvád egy szétfoszló, lenyelt szóra? Hogyan érint, akinek tág pórusú bõrére hideg verejték, savanyú von fátylat? Lát, mondod. S ha nem lát, látomásai lehetnek. Lehetnek, igen. Igazad van, a másikról nem tudunk semmit. Bár igyekszem, nem tudok semmit. Én nem, megvallom. Csak kérdezek, magamban. De a sejtelmeimet tisztelem. Nincs bizonyságom, nem ítélkezem, kérdezek, a sejtelmeimet komolyan veszem.
Tehát mondd, hogyan hallja õ, aki fûrészhangon énekel? S tán hall valami egészen más rendet? Mert hall, persze.
Amit mondok, nem több, mint hasonlat. Igyekszem, keresem a szavakat. Eddig jutok.
Hogyan hall tehát õ? Elég-e, hogy úgy vág az esze, mint sebészszike? S ha eltölti a rendezõ bizonyosság, s kése leválaszt mindent, ami esett-leges, sáros, véres, adatik-e neki ily perc, ráismer-e a képre, amely hasonló õhozzá is, s oly valóságos, mint maga a szenvedés? Ráismer-e árnyékából a fényre, a vakító sejtelemre?
 

II

Igazad van: a másikat nem ismerjük. Néha sejtelmekre bukkanunk, hirtelen fénycsíkokra, amelyeken túllépünk, és magyarázatfélékre, utólag.
Finom, szabályos arcán, arányos testén a démon jeleit nem látjuk. Nem látjuk sötét tükrét az arcán sikolynak, vérnek, kérlelhetetlenségnek. Kérget sem látunk rajta, a kéreg tán levált. Megszabadította õt az elsõ ítélet, s most feltárul régi, érintetlen esendõségében. Ilyen vedlett-új volt, amikor még azt hitte, távol tartható a hiány, a halál ideje. Azt hitte, hogy a halandóság megtorolható.
Magunkat nem ismerjük. Készülhetünk, hogy a démon útját elálljuk, ha támad. Az õ utcájába nem megyünk, kerüljük õt, ha nincsen erõnk a próbához. Ennyit tehetünk.
Melyik utca nem az övé?
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta