Idõnként visszatérnek ifjúkori írásaim szereplõi, és leginkább kellemetlenségeket okoznak, de ezért kizárólag magamat okolhatom, nem elsõsorban a kinyomtatott írások miatt, hanem azért, mert túl sokat beszéltem róluk, esetenként dicsekedtem is, felelõtlenül azonosítottam valós személyeket irodalmi hõsökkel, így aztán begyûjtöttem néhány felesleges ellenséget, de ami még rosszabb, elég sok terhes barátot is. Ezek közé tartozik Kökény Dénes, akit barátai Diegónak szólítanak. Õt valamikor a hetvenes évek legvégén ismertem meg Bácska legközepén, egy szép füves réten egy majálison. Sok ember gyûlt ott össze, mindenfelé tüzek égtek, és hús sercegett, a frissen sült hús mellé bort és sört ittunk, igen jó volt a hangulat, és akkor még feltûnt négy hosszú hajú lovas suhanc is, akik tovább színesítették a derûs képet, Diego vezette a lovasokat, véletlenül a mi tûzrakásunknál álltak meg, intettünk nekik, leszálltak a lovakról, hússal és borral kínáltuk õket, kezdtünk összebarátkozni, megtudtam róluk, hogy hárman közülük betanított munkások a láncgyárban, Diego pedig boltossegéd, mindannyian már gyermekkoruk óta lovagolnak, persze fõleg igáslovakon, melyeket ismerõs földmûvelõktõl kérnek kölcsön, de így is szép az élet, különösen ünnepnapokon és hétvégeken. A továbbiakban még inkább kitárulkoztak, elmondták, hogy hétvégeken elõfordul, hogy túl vidáman viselkednek, napközben és este természetesen a lányok után kajtatnak, éjszaka azonban elkószálnak mindenféle sötét körzetbe, betérnek furcsa kocsmákba, ahol hangoskodó emberek gyülekeznek, igen gyakoriak a villongások és verekedések, fõleg nemzetiségi ellentétek miatt, de nemcsak ezért, így hát éjszakánként nadrágszíjukra kutyaláncot tekernek, ezt ingyen beszerzik a gyárból, és közelharcban gyorsan lekapcsolható a nadrágszíjról, gyakorta le is kapcsolják, és igen hatékonyan használják. Egészen érdekes történeteket meséltek, én meg, hogy szintén elhencegjek valamivel, megemlítettem, hogy nagy regény megírásához készülõdöm, a mai fiatalokról, ebbe akár az õ élményeikbõl is beépítenék valamit, ha nincs ellene kifogásuk. Nem volt ellene kifogásuk, sõt még lelkesebben meséltek egészen besötétedésig, amikor gyönyörûen világítottak a tüzek a tágas réten.
Ami a továbbiakban a legjobban meglepett, hogy a láncos fiúk nem felejtették el majálisi hencegéseimet. Diego többször is rám telefonált, érdeklõdött, hogy miként haladok a róluk szóló regénnyel. Nem akartam feleslegesen magyarázkodni, hogy a regény valójában nem róluk szól, inkább megnyugtattam, hogy remekül megy a munka, ami nem egészen így volt, a regény azonban végül is elkészült, persze megszelídítettem a nyers valóságot, a kutyaláncokat meg sem említettem, szakmai körökben mindenesetre kedvezõ elbírálásban részesült a kézirat, csakhogy túl sokan elolvasták, és felmerültek bizonyos politikai aggályok, pártfunkcionáriusok is foglalkozni kezdtek vele, egyik írótársam pedig felháborodott levelet írt, amelyben tiltakozott sajátos szocialista világunk meggyalázása ellen, külön kifogásolta a fiatal regényhõsöket, mert szerinte az ilyen társadalomellenes léha senkiháziakról, akik még nemzetieskednek is, egyáltalán nem volna szabad írni harmonikus világunkban. A kéziratból késõbb nyomtatott könyv lett, mivel az írók, az említett egyetlen kivételével, kiálltak mellettem, a vita azonban elég sokáig elhúzódott, félig nyilvánosan, félig a színfalak mögött, a láncos fiúk is tudomást szereztek róla, és a bonyodalmak kellõs közepén felkerestek a lakásomon. Igen rosszkedvûek voltak.
Leültettem és itallal kínáltam õket, de ettõl sem derültek fel. Megkértek, hogy adjam meg felháborodott írótársam címét. Elhatározták ugyanis, hogy a legközelebbi hétvégén felkeresik az illetõt, becsöngetnek hozzá, udvariasan bemutatkoznak, elmondják, hogy õk azok a léha senkiháziak, akikrõl állítólag egy sort sem volna szabad leírni a mi harmonikusan szép világunkban, csakhogy õk ezzel nem értenek egyet, és ezután szakszerûen laposra verik a harmónia bajnokát. Egyúttal megadhatnám néhány pártfunkcionárius címét is. Olyan elkeskenyült szemmel néztek rám, hogy beleborzongtam, szinte lánccsörgést is hallottam.
Ekkor már terjengõs magyarázkodásba kezdtem, de nem hittek nekem, meg voltak gyõzõdve, hogy regényhõsök lettek, kötelesek megvédeni becsületüket, közben az enyémet is. Végül rájuk hagytam, de hosszas érvelés után sikerült lebeszélni õket az elhamarkodott közvetlen akcióról.
Szerintem a könyvet sohasem olvasták el, de a kapcsolatot továbbra is tartották velem, Diego gyakran érdeklõdött hogylétem és pályafutásom felõl, természetesen dicsekedtem, és elõvigyázatosságból csupa jókat mondtam a körülöttem mozgó emberekrõl. Az idõ múlásával a kutyaláncos csapat szétszéledt, ketten közülük elmentek vendégmunkásnak Németországba, a harmadik a vendéglátóiparban helyezkedett el pincérként, késõbb saját kocsmát nyitott, Diego pedig szépen araszolt fölfelé a kereskedõi ranglétrán, egyre több pénzt keresett, végül vállalkozó lett belõle, én ezt a zilált balkáni közegben igen kockázatos lépésnek ítéltem meg, csakhogy nekem sohasem volt üzleti érzékem, Diegónak viszont igen, gyümölcsözõ külföldi kapcsolatokat teremtett, felvirágoztatta vállalkozását, jövedelmébõl még saját lóistállóra és lovászra is tellett, ma már karcsú telivér lovakon üget szabadidejében a földeken és mezõkön. És mire én Budapestre települtem, neki már itt is komoly üzleti kapcsolatai voltak, sejtéseim szerint fõleg az itteni koszovói albán csoportokkal, bár errõl csak ritkán tesz említést, minden másról azonban szívesen mesél, mert idevezetõ üzleti útjai alkalmából rendszerint engem is meglátogat. Néha örülök neki, néha nem. Legutóbb akkor jelentkezett be, amikor Ágnes hazarepült La Pazból.
Ágnes nem regényhõs, õ nagyon is földön járó vagy inkább laboratóriumokban járó atomfizikus, aki sokat utazik szerte a világban, különféle tudományos értekezletekre, ilyenkor hetekig, hónapokig távol van, kicsit talán ennek köszönhetõ érzelmi viszonyunk tartóssága. Mindig megörülünk egymásnak, amikor hazaérkezik. Ezúttal Argentínát, Chilét, Perut és Bolíviát járta be az atomkutatás fejlesztése érdekében. Elég sokáig elmaradt, én idõnként elmentem a lakásába, meglocsoltam a virágait, sajnos nem kellõ rendszerességgel, a virágok igencsak kornyadoztak, leveleik beporosodtak, mire Ágnes megérkezett. Ahogyan máskor, most is mérgelõdött a férfiak megbízhatatlansága miatt, de azután lemosta a port a levelekrõl, majd valamelyest megenyhülten jött el hozzám, egy-két szemrehányó megjegyzése után ismét örültünk egymásnak, majd elõszedte a Dél-Amerikából hozott ajándékokat. Egy nagyon tarka indián szõnyeget, egy még tarkább tarisznyát és egy okarinát. Ezután nekilátott nálam is rendet csinálni. Két napig törölgetett és porszívózott a lakásban, én meg ez idõ alatt a cserépbe égetett okarinával bíbelõdtem, teljesen reménytelenül, valamikor gyermekkoromban szájharmonikázni szerettem volna megtanulni, az sem sikerült, a cserépsíp pedig a szájharmonikánál is nehezebben kezelhetõ hangszer, disszonáns, fülsértõ, élesen rikoltó hangokat fújtam ki belõle a porszívó zúgása közben, vagyis elég nagy lármát csaptunk Ágnessal, csodálkoztam is, hogy a szomszédok nem tiltakoznak. A nagytakarítás végeztével Ágnes kezdett tiltakozni, a maga szelíd módján megjegyezte, hogy az okarinát tulajdonképpen dísztárgyként ajándékozta, nem pedig mindennapi használatra. Értettem a szóból, a cserépsípot elhelyeztem a könyvespolcra a francia regények közé, ahol régebben egy üveg szarajevói sör állt, a sörösüveg azonban szétrobbant egy meleg nyári napon, azóta a francia írók regényei kicsit ragacsosak, vonzzák a levegõt szennyezõ szemcséket, és megfeketedtek a rájuk szálló portól, gondoltam, az okarina javíthat a kinézetükön. Ágnes is így vélte, a tarka indián szõnyeget az íróasztalom elé terítette, olyan megfontolásból, hogy ezen nem látszik, ha esetenként rászórom a cigarettahamut, a tarisznyát falra akasztotta az elõszobában, és akkor végre mesélni kezdett úti élményeirõl.
Részletesen taglalta a tudományos értekezések tematikáját, egy szót sem értettem az egészbõl, jó ideig mégis türelmesen hallgattam, késõbb azonban megkértem, hogy meséljen inkább mozgalmasabb élményeirõl. Ilyen élményeket nemigen gyûjtött be, általában a konferenciatermek és a szállodaszobája között ingázott, La Pazba is csak egyszer ment el városnézõ sétára, akkor valamelyik festõien szép szûk utcában eléje állt egy barna bõrû, borostás arcú fiatalember, kést szegezett a torkának, és fényes nappal elvette tõle rubinköves gyûrûjét, amit nagyanyjától örökölt, és a fülbevalóit, amit én ajándékoztam neki tavaly karácsonykor. Fõleg a gyûrût sajnálta. Azzal vigasztaltam, hogy még olcsón megúszta a városnézõ sétát, Budapesten például ez idõ alatt ismét szitává lõttek egy tekintélyes üzletembert, atomfizikusokat ugyan még nem támadtak meg, de ez is elõfordulhat. Ezután rövid történelemórát tartottam, azt fejtegettem, hogy a bolíviai férfiakat látatlanban is kissé puhányaknak tartom, akik csupán védtelen nõk kifosztására képesek, bezzeg egykoron a csendes-óceáni háborúban Peruval szövetségben is vereséget szenvedtek Chilétõl, ettõl a nadrágszíj-országtól, és azóta nincs tengerpartjuk. Szélsõségesen és igaztalanul fogalmaztam, Ágnes azonban éppen olyan türelemmel hallgatta a történelmet, mint én az atomfizikát. Szóval megvoltunk békességben. Ekkor jelentette be magát telefonon esti látogatásra Diego.
Ezúttal nem örültem neki, Ágnes meg kifejezetten bosszankodott, nehezen tud eligazodni ismeretségi köreimben, és nem kedveli régi barátaimat, mert szerinte túl sokat és túl hangosan panaszkodnak. Kedvetlenül elballagtam a sarki boltba, vásároltam tíz üveg sört, amit Ágnes sokallott, de nem volt igaza, mert késõ délután elõzetes bejelentés nélkül feljött hozzám Komáromi Gyula filmproducer, aki nagy sörivó.
Félig-meddig szintén regényhõs, valamikor írtam egy fotóriporterrõl, Komáromi Gyula akkor még amatõr, de nagyon ambiciózus fotós volt, rólam is csinált néhány trükkös fényképet, írásomban magára ismert, és barátjává fogadott, szerencsére nem tartozik a terhes regényhõsök közé, fényképezõgépével elutazott Párizsba, tizenöt évig nem hallottam felõle, azután visszajött, és névjegyére már azt íratta a neve alá, hogy producer-rendezõ-operatõr. A szakmában többen elvitatják ezt a sokrétû titulust, csakhogy Komáromi Gyula pénzt is hozott a gazdag Nyugatról, alapított magának egy filmstúdiót, sorozatban gyártja a közhasznú rövidfilmeket és reklámfilmeket, azt hiszem, jól megy neki, õ azonban játékfilmekre vágyik, ragyogó elképzelései vannak, régi barátságunk nyomán ezekben az elképzelésekben valahol én is szerepelek, buzgón pályázik mindenféle alapítványoknál, de eddig még nem jutott játékfilm közelébe, vagyis nem kapott anyagi támogatást.
Egyébként jó kedélyû, robusztus ember, egyetlen baja, hogy nem tud halkan beszélni, legkedélyesebb hangulatában is üvöltve társalog, ez idõnként elfárasztja hallgatóságát. És most még dühösen is érkezett. Már az ajtóban harsogni kezdett.
– Cégéres gazemberekkel vagyunk körülvéve! Korrupt brigantik rongálják az életünket! Emellett még ostobák is, annyira ostobák, hogy...
Gyorsan kezébe nyomtam egy üveg sört, és egyáltalán nem tudtam, hogy kiket szidalmaz. Hangosan üdvözölte Ágnest, és immár sör mellett folytatta a dühöngést. Lassanként kiderült, hogy valamelyik alapítvány kurátorairól van szó, akiknek Komáromi Gyula káprázatos filmtervet nyújtott be, de ezúttal sem szavaztak meg neki anyagi támogatást. A legsötétebb színekkel jellemezte a kuratórium tagjait, és már a második üveg sört is megitta, amikor megérkezett Diego.
Õ nem lármás fajta, csöndes mosollyal jött be, udvariasan köszönt, leült az egyik fotelba, még mindig mosolygott, én mégis rosszat sejtettem, mert szeme nagyon keskenyre szûkült. Neki is adtam egy üveg sört, és rossz sejtésem gyorsan beigazolódott. Mielõtt Komáromi Gyula ismét kiabálni kezdett volna, Diego halkan azt mondta:
– Idefelé jövet kirabolt három román fickó. Késeket nyomtak az oldalamhoz és a torkomhoz, és elvették a pecsétgyûrûmet meg a karórámat.
– Románul beszéltek? – kérdeztem.
– Magyarul beszéltek. Rossz magyarsággal. Az s betûket olyan pépesen, lágyan böfögték fel a gyomrukból...
– Vagyis a susogó mássalhangzókat – pontosítottam.
– Legyen úgy, ahogyan maga mondja – hagyta rám Diego. – Tehát a susogó mássalhangzókkal elárulták magukat.
– Ágnest is kirabolták – mondtam. – La Pazban egy indián vagy mesztic férfiú elvette rubinköves gyûrûjét, amit szegény nagyanyjától örökölt, meg elvette a fülbevalóit is. Az illetõ szintén késsel fenyegetõzött, de spanyolul beszélt, lehet, hogy rossz spanyolsággal.
– Hol van az a La Paz? – kérdezte Diego.
– Bolíviában – mondtam. – Messze Dél-Amerikában, annak is a csendes-óceáni részén, bár az országnak nincs tengeri kijárata.
– Kár volt olyan messzire utaznia – mondta Diego szánakozva Ágnesnak. – Itt is kirabolhatták volna. Megpróbálta visszaszerezni az értékeit?
– Eszem ágában sem volt – mondta Ágnes. – Halálra rémültem, és örülök, hogy élve megúsztam a támadást. Bár nagyanyám gyûrûjét nagyon sajnálom.
– Én addig nem megyek el innen, amíg vissza nem szerzem a pecsétgyûrûmet és a karórámat – mondta Diego. – Megjegyeztem a selypítõ fickók pofáját, és azt is tudom, hogy milyen útvonalon cirkálnak a városban.
– Felháborító a közbiztonság állapota ebben az országban! – üvöltött fel Komáromi Gyula. – De ezen nincs mit csodálkozni, amikor még az alapítványi kuratóriumok is...
Folytatta háborgását kedvenc témakörében, hosszasan ecsetelte, hogy egy másik alapítvány pályázatára is jelentkezett, de bizalma megingott az emberi tisztességben és jó ízlésben, a másik alapítványnál is gyanús indíttatású tagok ülnek a döntést hozó testületben. Diego összeszûkült szemmel hozzám fordult.
– Maga is érdekelt ebben a pályázatban?
– Közvetlenül semmiképpen sem... – kezdtem volna magyarázkodni, de Komáromi Gyula félbeszakított.
– Persze hogy érdekelt vagy! Két könyvedbõl is remek filmet tudnék csinálni. Már felvázoltam az elképzeléseimet.
– Megtudhatnám, hogy kik ülnek abban a döntést hozó testületben? – kérdezte Diego.
– Természetesen... – kezdte volna mondani Komáromi Gyula, de most én szakítottam félbe õt, erõsen lábára léptem az asztal alatt, és azt mondtam:
– Döntéshozatal elõtt ezt nem árulhatjuk el, mert akkor eleve kiiktatnak bennünket a pályázók közül.
Komáromi Gyula elképedve nézett rám, de mégis visszafogta magát. Békésebb témákra tértünk át, régi ismerõsökrõl beszélgettünk, meg arról, hogy Budapesten talán majd ismét kibimbóznak a kulturált kávéházak, ahová majd vasalt inges és vasalt blúzos vendégek járnak, ez pedig hosszú távon hozzájárulhat a közélet tisztaságához. A békés témákról is hangosan társalogtunk, Diego meg én kezdtünk felzárkózni Komáromi Gyula hangerejéhez, ahogyan ez már lenni szokott az ilyen baráti összejöveteleken.
Ágnes egy idõ után persze elunta témáinkat és harsogásunkat, a könyvespolchoz suhant, kézbe vette az okarinát, erõteljesen fújni kezdte. Értelmes dallamokat õ sem tudott kicsalni belõle, viszont egyre hangosabban rikoltozott. Diegónak legérzékenyebb a füle, õ búcsúzott el elsõnek tõlünk. Komáromi Gyula mindjárt megkérdezte tõlem:
– Ki ez a csontos, keskeny szemû ember? És miért tapostad a lábamat?
Röviden elmondtam neki Diego és láncos csoportja történetét, Komáromi Gyula figyelmesen hallgatott, töprengett egy kicsit, majd azt mondta:
– Add meg a telefonszámát.
– Nincs telefonja – hazudtam óvatoskodva.
– Hogyhogy nincs telefonja?
– Egyszerû ember. Utálja az efféle civilizációs ketyeréket.
– Add meg a lakcímét.
– Lakcíme sincs – hazudtam tovább. – Egy isten háta mögötti tanyán él, és a lovait csutakolja.
Ágnes még mindig fújta az okarinát, Komáromi Gyula bosszúsan fölállt, õ is elbúcsúzott, akkor Ágnes visszatette a cserépsípot a francia írók közé, és csak annyit jegyzett meg:
– Én is hozzájárultam a közélet megtisztulásához, sõt a közbiztonság javításához.
Ismét csöndes békességben éltünk vagy két napig, ekkor telefonált Diego.
– Igazam volt. Tényleg román állampolgárok – mondta tömören.
– Kik?
– A selypegõ fiúk.
– Honnan tudod?
– Kizsebeltem õket, amikor elaléltak egy sötét utca kövezetén. Átnéztem az irataikat, ezeket náluk hagytam, egyéb értékeiket azonban eltulajdonítottam. Megvan a pecsétgyûrûm és a karórám. Ezenkívül szereztem három másik pecsétgyûrût is, négy karórát, két nõi gyûrût és két pár fülbevalót. Egy zafírköves gyûrût és egy pár fülbevalót szívesen Ágnesnak ajándékoznék, ha elfogadná.
– Rubinköves gyûrût nem találtál a zsebekben?
– Ahhoz La Pazba kellene utaznom.
A kagylóra tettem a kezem, és megkérdeztem Ágnest, hogy elfogadna-e Diegótól egy zafírköves gyûrût és egy pár fülbevalót. Tagadólag rázta a fejét.
– Majd átgondolja – mondtam a telefonkagylóba.
– Rendben. Egy ideig õrizni fogom újonnan szerzett értékeimet.
– Mi van az áldozatokkal? – kérdeztem.
– Most már nyilván kórházi ágyakban pihennek, az orvosok bizonyára csúnya zúzódásokat fedeztek fel a fejükön és a testükön. Hamarosan talán a rendõrök is kihallgatják õket.
– Láncokkal dolgoztatok?
– Hát... ahogyan maguk mûvészféle emberek mondanák, nosztalgiáztam egy kicsit. Jólesett.
– Pucolj át minél gyorsabban a határon, menj vissza a lovaidhoz, nehogy elkapjanak a rendõrök.
– Fölösleges izgulni – nevetett Diego. – A lebetegített fiúk azt fogják vallani, hogy õk békés turisták, nincsenek haragosaik és ellenségeik, ismeretlen garázda elemek sötét éjszaka rájuk támadtak, láncokkal ok nélkül összeverték õket. Legfeljebb elmondják még, hogy ütlegelés közben mintha albán beszédet hallottak volna, de nem biztos, hogy ezt megemlítik. Majd figyelje, mit írnak az újságok. Egy rövidke hírben biztosan beszámolnak róluk.
Diego ezután jókedvûen elköszönt a telefon másik végén, én meg az elkövetkezõ napokban gondosan átlapoztam az újságokat, de nem találtam semmit az éjszakai ütlegelésrõl.
Vagy tíz nap múlva azonban megjelent egy szociográfiai értekezés az idegengyûlöletrõl, és ebben legfrissebb példaként említés történt egy sajnálatos esetrõl, amikor is valakik feltehetõen idegengyûlöletbõl láncokkal félholtra vertek három tisztességes és békés román állampolgárt.
Az értekezést Komáromi Gyula is elolvasta, és azonnal felhívott telefonon.
– Ez a Diego szavatartó ember – harsogta. – Tényleg megadhatnád a címét és a telefonszámát.
– Mondtam már, hogy nincs címe és telefonszáma.
– Nem hiszem. Sikeres vállalkozó. Hogyan intézi üzleti ügyeit?
– Személyesen. Ezért sikeres. Olvashattad.
– Menj a fenébe! Megtalálom nélküled is! – ordította Komáromi Gyula, és dühösen lecsapta a kagylót.
Ágnes végighallgatta röpke, ingerült beszélgetésünket, hosszasan elgondolkodott, majd pedig közölte, hogy mégis elfogadja Diegótól a zafírköves gyûrût és a fülbevalót.
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta