VISSZA

Dobol, mint csendes basszus a tavon át,
nincs dallama és nincs harmóniája
a távollétednek, csak üt, belül,
a szívben, koponyában, ingben, gatyában,
megmarkol váratlanul, ha befordulok
az elõszobába, odaszögez a dobolás,
nincs szava, nincs üzenete
a távollétednek, csak súlya van,
dobol, kopog távoli koponyánkon,
ujjbegyeim a semmibe, puhán
cirógatnak, ahogy befordulok
az elõszobába, szagolgatom
a pulóveredet, a tavon át
úszol felém, csak most, most meg ne fulladj.
 

    ÁGYBAN

Azt álmodtam, hogy az anyja ideadta.
Vidd, legyen a tiéd. És megengedte,
hogy befeküdjek mellé, a morzsás, forró
betegágyba. Olcsó mûanyagból
voltak a tagjai, bõrszínû volt,
de könnyû és recés, mint a szilveszteri
gumis állatpofák. Úgy nézett, mögüle,
hogy nem tudtam: sír vagy nevet,
vagy kiment ennek is az ereje?
Miért van nekem mindig több erõm,
mint ezeknek, vagy mért nem vagyok én is
nyamvadt, elégedett, beteg?
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta