Kántor Péter

    KÉTEZER, NAGY FEHÉR KUTYA

Nem emlékszem, hogy mentünk át a hídon,
olyan sokszor mentünk már át a hídon,
ez nem számított eredetinek már,
csak egy valahányadik másolatnak,
át a hídon, vasárnap délután.

És máris a budai Dunakorzón
vonultunk, ismerõs pár: te meg én,
otthon az ismétlések mezején,
alig néztünk egymásra, észre se
vettük, ahogy egyszerre lép a lábunk,
jobbra kopár gesztenyefákra látunk,
ilyenkor bal felõl van a Duna.

Egyszer csak mint egy merész gondolat,
átsuhant kettõnk közt egy nagy fehér kutya.

Nagy, barna szemû, barna orrú, nagy,
lompos farkú, hullámos szõrû, nagy,
lassú futású, vékony horpaszú,
átfutott közöttünk hangtalanul,
csak akkor vettük észre, amikor
már elõttünk járt, aztán visszafordult,
bevárt, igazodott a lépteinkhez,
nem törleszkedve, természetesen,
mint aki régrõl ismer, régrõl ismerem,
megörültem: valami jel nekem,
de te nem örültél úgy, gyanakodtál:
mikor volt neked nagy fehér kutyád?
sose volt neked nagy fehér kutyád!
most biztosan nincs nagy fehér kutyád!
de nem szóltál, csak néztük a kutyát.

Biztos elöl megy a gazdája, mondtam,
de az nem volt a gazdája neki.
Hátrafordultunk, jött is valaki
vagy húsz méterre, közömbös alak,
egy kicsit lassítottunk, és a kutya is
lassított, felém fordította a fejét,
épp csak egy pillanatra, annyi se,
fölösleges volt várni, nem vitás,
fölösleges volt. Ne menjünk tovább.
Megálltam elszívni egy cigarettát,
és a Duna felé fordultam, mint aki
most látja elõször, most látja csak,
a víz pedig olybá tûnt, mintha állna,
nem bontva zászlót, tippet sem kinálva,
hogy mi lesz eztán, hogy lesz ezután,
nem mozdult sehol semmi, elfogyott
a cigarettám is, csak ácsorogtunk
kétezerben, a nagy fehér kutya
nem messze tõlünk állt és várt, de szinte
ránk se nézett, csak úgy maga elé.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet,
a kövér Hamlet jutott az eszembe,
meg mások, csupa jó helyretoló,
na gyerünk, mondtam, gyerünk, mondtad akkor,
sietve átmentünk a túloldalra,
befordultunk az elsõ keresztutcán,
még láttam, lassú tempóban megindult,
láttam, futott tovább a Dunakorzón
hangtalanul, nem lassítva le többé,
és mi a Ganz utcán, a Medve utcán
és a Donáti utcán véges-végig,
fel a Halászbástyáig, s újra, ismét
tovább valahányadik másolatban
mentünk, csak mentünk, el a mindig büszke
Szavojai Jenõ lovas szobra elõtt,
le a Várból, át a hídon, át Pestre,
mentünk, csak mentünk, csak mentünk.
 
 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány     c3.hu/scripta/