Filmtörvény, privatizáció, filmjogok, finanszírozás.
 

Miniszteri biztos egyezteti a filmszakma érdekeit.

Szomjas György filmrendezõ, a Filmmûvész Szövetség titkára

– A Filmmûvész Szövetség egyik nyár eleji megbeszélésén többen felvetették, hogy szüksége volna a filmszakmának valakire, esetleg államtitkári rangban, aki képviseli az érdekeit, mert hogy évek óta képtelen kommunikálni a mindenkori hatalommal.

– Kétségtelen, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítvány mûködését – ami mint demokratikus, szakmai alapon, alulról szervezõdõ pénzelosztó konstrukció, Magyarországon egyedülálló a kulturális intézmények között – az egymást váltó kormányzatok szinte a kezdetektõl nem túl nagy szimpátiával kísérik. Különösen a Fodor–Török adminisztráció figyelte gyanakvással a mûködésünket. Túlságosan önállóak voltunk. De tulajdonképpen már az Antall-kormány idején elkezdõdött a költségvetési támogatások lemorzsolódása. A Horn-kormány alatt azután ez drámaivá vált. Sokáig a mostani kormányzat sem adta meg azt a figyelmet ennek a szervezetnek, amit megérdemelt volna. Szerintem épp a miniszteri biztos kinevezése jelent ebben fordulatot. Tóth Erzsébet évek óta az Alapítványunk fõtitkára. Az õ kinevezése számunkra azt jelenti, hogy az Alapítvány lett a kormány tárgyalópartnere, a filmes ügyek központi szerve. Mi nem azt kértük, hogy legyen kormánybiztos, hanem azt, hogy ezt a konstrukciót, amiben a filmszakma mûködik, végre fogadja el partnerének a kormányzat. S õk erre ezt a megoldást találták.

A miniszteri biztos egyébként régóta ismeri a problémáinkat. Azt is mondhatnám, mi elõbb felfedeztük õt, mint a Minisztérium. De szeretném hangsúlyozni, az õ kinevezése egyenlõre csak egy papír, csak egy politikai gesztus. Mert a miniszteri biztos egyelõre pénzt nem kapott. Fel kellene õt ruházni továbbá széles döntési jogkörrel is, mert nagyon súlyos kérdések várnak megoldásra. Csak példaként, a filmtörvény, a filmjogok ügye, a stúdiók esetleges privatizációja, és így tovább.

– Ha jól tudom, Magyar Bálint 1998-ban olyan filmtörvényt javasolt a szakmának, amely jelentõs többletforráshoz juttatta volna a filmgyártást. Aztán a filmesek elszalasztották a lehetõséget.

– Az a tervezet valóban nem volt rossz, azonban néhány fontos szereplõvel, így a forgalmazókkal nem volt egyeztetve. S mint tudjuk, ott nagyon komoly erõk állnak. A törvény koncepciója egyébként készen áll, de megvalósításához elsõsorban igen komoly politikai szándék szükségeltetik. Ugyanígy a filmjogok rendezéséhez is, amin évek óta huzakodnak bizonyos intézmények. Kellõ távolságból nézve egyértelmû, hogy a jogok valamiképpen a magyar államot illetik, de mindaddig, amíg ez egyes cégek, sõt személyek érdekkörét érinti, nehezen elrendezhetõ a dolog.

A Mafilm ügye ugyancsak égetõ. Felelõs politikusok többször megígérték, hogy nem fogják eladni, s egyszer csak halljuk, hogy a nyáron mégis eladták. Akkor történt, hogy a mostani miniszteri biztos, még csak mint alapítványi titkár, kiharcolta a vevõnél – az MTM-SBS / TV2-nél –, hogy bizonyos épületrészeket visszaadjanak. Ezek most már az Alapítvány tulajdonai. Következõ lépésként pedig a Mafilmet kellene egyenesbe hozni. A Szövetség csinált is egy ajánlást ezzel kapcsolatban, aminek fontos eleme, hogy szükség lenne egy rekonstrukciós összegre. Ha 3-4 milliárdot lehet költeni egy-egy színház felújítására, akkor félmilliárdot vagy egy milliárdot a Mafilm is megérne.

Természetesen a stúdiókat is privatizálni kellene, ha egyáltalán van rajtuk még privatizálni való.

– Beszéljünk egy kicsit a filmekrõl. Komoly belsõ problémákról árulkodik az is, amikor hírét vesszük egy-egy film beindulásának, s aztán évekig nem is hallunk felõle. Sõt, az sem biztos, hogy valaha elkészül az a produkció, amit az Alapítvány 20-30 milliós induló összeggel egyszer útnak indított.

– Sajnos dzsungel állapotok uralkodnak. Sok rendezõ a régi reflex szerint úgy van vele, csak kezdjünk el forgatni, bármekkora is a rendelkezésre álló pénz, aztán majd lesz valami. S ehhez a helyzethez kellene felnõni a producereknek, akik nagyon kevesen vannak. Természetesen több pénz kellene – de már az is nagy dolog volna, ha a meglévõt okosabban tudnánk felhasználni. Persze kérdés, milyen filmeket akarunk csinálni. Ha olyat, amilyennel a nemzetközi piacon is meg lehet jelenni, mint Enyedi Ildikóé vagy Tarr Béláé, akkor ezek kétszáz millió forintnál kezdõdnek. S az Alapítvány e pillanatban 400 millió forintot költhet játékfilmekre... Számos egyéb forrás létezik még ezen kívül, mindenekelõtt a televíziók, a Nemzeti Kulturális Alapprogram, aztán az ORTT, idén a kormányzat is jelentõs összeggel támogatta a játékfilmgyártást a millenniumi forrásból, csak ezeket igen nehéz összeegyeztetni. Ugyanakkor szakmai oldalról az is sokszor felmerült, hogy az sem volna jó, ha a pénzeknek csak egyetlen csatornája lenne. És mondjuk egyetlen zsûri ízlése évekre meghatározná a filmtermést.

– A filmek minõségének javítása is végsõ soron finanszírozási, pályázattechnikai kérdés. A legutóbbi idõkig egy, az Alapítványnál támogatott filmterv alkotói teamje semmiféle pénzt nem kapott a forgatókönyv kidolgozásra. Ezek után nem csoda, hogy a magyar film tradicionálisan gyenge pontja, a forgatókönyv, mit sem javul.

– Ez most megváltozott. Aki treatmenttel nyer, az automatikusan kap bizonyos összeget a forgatókönyv kidolgozására. De szerintem a filmek minõségét ilyen gyakorlati szabályokkal nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. Azzal viszont igen, ha lesz egy átlátható, korrekt rendszer, amiben megfelelõ mennyiségû pénz van, és ahol a dolgok mûködnek. Mert tehetséges alkotók mindig lesznek.

– Kénytelen vagyok megkérdezni, hiszen egyébként azon a bizonyos szövetségi vitán is felmerült. Attól nem félnek, hogy a miniszteri biztoson keresztül esetleg a hatalom is visszaüzen bizonyos dolgokat?

– Nem. Mert a miniszteri biztos mindig nagyon lojális volt a szakmához. Másrészt pedig ez nem az a csatorna. A fontos kérdésekben az Alapítványnál a kurátorok döntenek, nem pedig a miniszteri biztos. Ebben a rendszerben ez a jó. Most arra van lehetõség, hogy minden másként legyen. Ha mi jók vagyunk, és a miniszteri biztos is jó, akkor talán együtt ki tudjuk mozdítani a kátyúból a szekeret, amiben egyébként nagyon mélyen benne van.

Miskolczi Péter producer, Eurofilm Stúdió

– Aki tud a filmszakma súlyos gondjairól, esetleg arra gondol e kinevezés hallatán, hogy már nemcsak válság, hanem egyenesen csõd van.

– Bennem a csõd nem fogalmazódott meg. Vagy ha gondolok is ilyesmire, az nem a miniszteri biztos kinevezése kapcsán jut eszembe. Gyakorló producerként egyébként sokszor valóban azt gondolom, ami ma van, annál csak jobb jöhet.

Az alapvetõ baj nagyon prózai, egyszerûen alulfinanszírozott a filmgyártás. Amíg az Alapítványba közel tíz év óta ugyanakkora pénz kerül be – e pillanatban az induló összeg huszonöt százaléka –, akkor számomra egyértelmû, hogy ez a baj. Az alulfinanszírozottságnak több jele van. Egyrészt félelmetes szakmai-pénzügyi tartozások halmozódtak föl. Nem jut pénz a fejlesztésekre, noha bizonyos szolgáltatások árai duplájukra nõttek, mert egyes szolgáltatók a nem fizetõktõl származó káraikat megpróbálják behajtani azokon, akik fizetnek. Ugyanakkor mivel a szakma szereplõi mégis érzik, hogy filmet kell csinálni, beindítanak produkciókat fél- vagy negyedköltségvetéssel, amit én sosem mernék. Folyamatosan pusztul, amit magyar filmgyártásnak nevezünk. A Mafilm mint intézmény, teljesen marginális helyzetbe került. Ez nem föltétlenül baj. Hiszen ez azt is jelenti, hogy vannak helyettesítõ magánforrások, eszközök. S az állam legalább mentesül attól, hogy fenntartson egy drága infrastruktúrát, ez azonban mégsem ilyen egyszerû. Az alulfinanszírozottság mégis nagyon visszaüt, s maguk a magyar filmek is folyamatosan pusztítják le a még meglévõ infrastruktúrát azzal, hogy nem fizetnek a szolgáltatásokért, vagy csak feleannyit fizetnek. Erre lehet azt mondani, hogy ha ez nem így volna, fele ennyi film sem készülhetne el. De én meg azt mondom: a csehek egy-két évre teljesen leálltak a nemzeti filmgyártással, és minden állami pénzt a stúdiók felújítására költöttek. S utána megindult egy kemény európai meg amerikai hullám, ami azóta is élteti a filmiparukat. Nálunk pedig az a helyzet, hogy lassan nincs olyan szolgáltatás, amit büszkén tudnánk kínálni, mert minden romokban van.

Egyébként ha körbenézünk, azt látjuk, nemcsak a csehek, más kelet-európai országok is túlélték a krízist. A lengyeleknél épp mostanában hatalmas költségvetésû filmek készülnek, hazai pénzekbõl, sõt meg is térülnek, s ez óriási dolog. Attól tartok, ezt sosem fogjuk elérni. De még arra sem foghatjuk a dolgot, hogy a mienk túl kicsi piac. Európában a kicsik is igyekszenek lépést tartani. Van egy erõs dán, egy erõs holland filmgyártás, az õ eredményeiktõl mi nagyon messze vagyunk.

– Amit elmondott, nem lehet ismeretlen a kormányzat számára. Mégsem történik évek óta semmi. Nehezen hihetõ, hogy most egyszerre több milliárdos plusz forrásokat nyílnak a folyamatos presztízsvesztésben lévõ magyar film számára. Bár sajátos céltámogatások formájában – mint a millenniumi filmkeret és az elsõ filmes pályázat – e pillanatig több pénzt jutott a rendszerbe, mint korábban.

– A minisztérium érzésem szerint azzal szembesült, hogy másfél éven keresztül különbözõ emberek adták egymás kezébe a kilincset, és sugdosták a fülekbe a részinformációkat, amitõl valószínûleg hihetetlenül zavaros kép alakult ki az egész filmszakmáról. Szerintem eljött az a pillanat, amikor tisztázódhat a helyzet. A miniszteri biztos kinevezése számomra ennek a záloga. Elsõ menetben egyébként az is nagy elõrelépés volna, ha a pénzelosztó helyek között megvalósulna valamiféle koordináltság. A mostani rendszer hibája, hogy túl sok helyrõl kell összeszedni egy film költségvetését. A Független Producerek egyébként már többször javasolták, hogy az Alapítvány inkább kevesebb filmet támogasson, de nagyobb összeggel. Az elsõ filmeseket pedig jelentõsen megemelt összeggel indítsa el, mert az elsõ filmet meg kellene tudni csinálni állami pénzbõl. Ma a pénzek úgy mûködnek, hogy elõször kap a rendezõ bizonyos összeget az Alapítványtól. Utána ezzel a pénzzel továbbmegy valamelyik televízióhoz, majd az ORTT-hez. Aztán lehet indulni külföldre. Mindez gyakran másfél, két évet is igénybe vesz, mert minden kuratórium természetesen a pályáztatás módját, idõpontját, elveit tekintve autonóm. Azt nem lehet elérni, hogy az egyik kuratórium egy másik elvei szerint döntsön, tegyük hozzá, szerencsére. De a döntések filozófiáját lehetne közelíteni egymáshoz, nem beszélve a pályázati kiírások összehangolásáról. Az Eurofilm az idei Filmszemlén két filmmel vett részt (Simon mágus, Az Alkimista és a Szûz), de jövõre valószínûleg eggyel sem fog. Ez a rendszer ugyanis ciklikussá teszi a gyártást.

Pacskovszky József filmrendezõ

– A rendszerváltás elsõ generációs rendezõje vagy. Most készült el második játékfilmed. Tanítottál a fõiskolán, kurátor vagy. Mi jutott eszébe a hírrõl: miniszteri biztos irányítja a filmszakmát?

– 1991-ben végeztem, és valóban, ahhoz az elsõ generációhoz tartozom, akit nem vettek már fel a Mafilm állományába. Ebben a majdnem tíz évben azt éltem meg, hogy nálunk egy film elkészülésének egyedüli forrása a rendezõ akarata, elszánása, terve, forgatókönyve. A filmkészítéshez alapvetõen mi kell? Rendezõ, pénz, és egy jól mûködõ struktúra. Pénzt honnan lehet szerezni? Azokra az artisztikus filmekre, amit a magyar rendezõk tudnak, kizárólag alapítványoktól. Itt nem üzletrõl van szó, hanem küldetésrõl, idõlenyomatról, valamiféle valóságképrõl, amit nagyon-nagyon fontos, hogy valakik elkészítsenek. A kultúrának ezt a kis sarkát meg kell tartani, s támogatni kell. Ugyanakkor, ha van rá mód, létre kell hozni a magyar filmipart, ahol mesteremberek dolgoznak, gyakorolhatják a szakmát, s ahol populárisabb dolgok is készülhetnek. Egyébként azt gondolom, hogy ez is állami feladat, mert ez sem rentábilis. Ezzel kapcsolatban egyébként eszembe jut, hogy amikor az Esti Kornél...-t elkészítettem, azt mondtam itt a Hunniában, hogy adjanak nekem egy könyvet, amit megrendezhetek. Mert filmrendezõ a szakmám. Ennek öt éve, s más által írt forgatókönyvet azóta sem kaptam. Pedig két film között nagyon szívesen csinálnék mondjuk vígjátékokat, megrendelésre.

– Fiatal filmes létére azok közé tartozik, akik nem feltétlenül a produceri rendszer hívei, hanem a régi, kihalóban lévõ stúdióformációban dolgozik inkább.

– Egy stúdió, ha jól szervezett, még mindig olyan hely, amibõl lehet mûhely. Én annak a pártján állok, hogy a stúdiókat át kell alakítani, de nem kell feltétlenül felszámolni. Mert mûhelyekre szükség van. Nekem nincs tapasztalatom a független producerekrõl. Nem tudom, mennyire mûködnek mûhelyként. Szerintem meg kell tartani egy-két államilag finanszírozott stúdiót, bizonyos szempontból át kellene ezeket alakítani, feladatokat kellene nekik adni. Össze lehetne kapcsolni bizonyos stúdiókat a fõiskolával, amelyek így segíthetnének a diploma-filmek elkészítésében. Egy állami stúdió forgatókönyvbankokat hozhatna létre, ami Magyarországon nem létezik. Forgatókönyvírókat kellene alkalmazni, s a stúdióvezetõnek tudatosan kéne fejleszteni ezeket a könyveket, ha kell, rendezõket javasolni a forgatókönyvekhez. A forgatókönyvírókra szükség van, ugyanakkor ez a szakma ma nálunk nem létezik. Muszáj indítani egy forgatókönyvíró szakot a Fõiskolán. Ez is elodázhatatlan.

– A Hunniából egyébként lehetne egy olyan kitüntetett állami stúdiót csinálni,amilyent Ön javasol?

– A Hunniát át lehetne gyúrni ilyenné. Talán az elsõ filmeket is egy ilyen stúdióban kellene megcsinálni. Meg kell nézni, hány elsõ film készült az elmúlt években. A legtöbb helyen, a Filmmûvész Szövetségben, a Fõiskolán, a stúdiókban meg kell történnie a nemzedékváltásnak. Új csapatot kellene helyzetbe hozni. Harcok biztos lesznek, mert egy generáció nem szívesen ismeri el, hogy neki át kellene adni a stafétát.

– A nemzedékváltás lebonyolítása azonban már nem a miniszteri biztos feladata...

– Valóban nem, de ez a szakma ugyanakkor évek óta abban él, hogy majd jönnek a fiatalok. Ehhez viszont helyzet kell.

– És Ön szerint most ‘helyzet’ van?

– Remélem. Jó volna, ha helyzet lenne.

Tóth Erzsébet miniszteri biztos, az Magyar Mozgókép Közalapítvány fõtitkára

– Mindenki sejtette a februári Filmszemlén, hogy az örvendetesen számos és sokszínû filmfelhozatal csak Patyomkin falu. A mélyben a magyar film akkut gondjai mit sem változtak. Számomra az Ön kinevezése ennek a balsejtelemnek a kifejezõdése volt.

– Remélem, nem bajbiztosnak vagy csõdbiztosnak jöttem. A kinevezésemet annak tulajdonítom, hogy a mostani kormányzat fölismerte, az elmúlt éveknek az a leépítõ taktikája, ami a kulturális minisztériumban lezajlott, nem folytatható. Tavaly eljutottunk odáig, hogy az egész minisztériumban egyetlen ember képviselt filmszakmai ügyeket. Szerintem egyébként az én kinevezésemmel a Mozgókép Közalapítvány erõsödött. A kulturális kormányzat ezzel elismerte, hogy a szakmai törekvéseknek az állami döntésekben is helye van.

– Kérem, mondja el, mit fog tenni.

– Programom egyik legfontosabb eleme a filmtörvény végigvitele. Ami a szakmai munkát illeti, az Alapítvány lényegében már elkészített egy koncepciót, bár az biztos, hogy ennek szövegezése és költségvetési vitája áthúzódik a 2000-es évre. Mi a '98-as törvénytervezethez képest egy új pénzügyi konstrukciót javasolunk, amiben – s ez nagy dolog – a forgalmazókkal is egyetértés van. A koncepció lényeges eleme, hogy a mozijegy eladásokból jelentõs többletforráshoz jusson a filmgyártás. Továbbá abból is, hogy magyar film befektetõi jelentõs adókedvezményeket kaphassanak.

Ugyanilyen fontos – s ez már ebben az évben aktuális – rendezni azoknak az állami tulajdonban lévõ társaságoknak a sorsát, amelyekkel közel egy évtizede senki sem tudott mit kezdeni. A stúdióvállalatok, a Mokép, a Hungarofilm, a Filmlabor és a Mafilm többségi tulajdonrészérõl van szó. A fõ probléma az, hogy e társaságok többségében filmjogok is vannak. És ugyan jó ideje mindegyik privatizációra van ítélve, tulajdonosuk – látván a filmvagyon körüli elhúzódó politikai és kulturális csatározásokat – eddig még nem merte eladni õket. Ugyanakkor e társaságokban hosszú évek óta sem beruházás, sem a piacnak megfelelõ fejlesztés nem történt. A szakmai viták ezzel kapcsolatban jelenleg ott lezárultak, hogy a filmjogoknak állami kézben kell maradniuk, valamint hogy a kül- és belföldi forgalmazási jogokat szerencsésebb volna egy kézbe letenni. Továbbá a Mafilmet nem kellene egyelõre mégsem privatizálni, szerencsésebb volna állami beruházásokkal felélénkíteni a gyártóbázis mûködését. Tehát ezt az egész filmcsomagot reorganizálni kellene – erre vannak jó példák a gazdaság más területein –, újjászervezni, feljavítani, alkalmassá tenni arra, hogy késõbb esetleg magántõke társuljon hozzá. Nekünk erre van programunk. Úgy ítélem meg, hogy miután politikai vagy más állami szereplõtõl nem született elképzelés erre a dologra, ezt a kulturális kormányzatnak és a gazdaságpolitikának egyaránt el kell fogadnia. Hiszen akármilyen állapotban van is a magyar filmvagyon, mégiscsak a jövõ évezred egyik fontos kommunikációs ágazatáról beszélünk. Eddig ezt a problémát mindegyik kormányzat a szõnyeg alá söpörte. Pedig számos példa van rá Európában – a németek, a franciák, az olaszok, a csehek –, hogy komoly állami pénzeket fektetnek be mozgóképes infrastruktúrába, és ezekben az országban mindenki érti, miért fontos, hogy egy államnak audiovizuális politikája, stratégiája legyen. Azt gondolom, hogy egy egyszeri reorganizációs kerettel, mondjuk egy-másfél milliárd forintnyi összeggel meg kell támogatni a filmszakmát.

A programom harmadik elemét az idei Filmszemlén mindazok, akiket érint – az ORTT, a Történelmi Filmalapítvány, a televíziók, az NKA – elvileg elfogadták. Ennek lényege az audiovizuális koordináció. Azt szeretnénk, hogy azok között a szereplõk között, akik ma filmfinanszírozással foglalkoznak, különbözõ szintû egyeztetés legyen. A minimális program a pályázatok kiírásának idõbeli egyeztetése: a pályázatoknak az év elsõ felében le kell futniuk, hiszen így derülhet csak ki, el tudnak-e indulni a nyár közepéig a produkciók vagy sem. A következõ körben jó lenne, ha elfogadnánk egymás finanszírozási és ellenõrzési szempontjait. Esetleg szerepet osztanánk: egyik intézmény írja ki mondjuk az elsõfilmes pályázatot. Miniszteri biztosként én már most szeretném leültetni mindazokat, akiket ez érint.

– Ezek igazán nagyívû elképzelések, de abban is biztos vagyok, hogy a filmkészítõk csalódást fognak érezni, amikor kiderül, hogy e pillanatban a miniszteri biztos nem fogja tudni növelni a közvetlenül a filmkészítésre fordítható összeget.

– Ez így van. E helyett viszont megteremthetjük azokat a forrásokat, amik nincsenek kiszolgáltatva a mindenkori költségvetésnek. Mert a költségvetési pénznek az a hátránya, hogy azzal bármit lehet csinálni. Felére csökkenteni, lefaragni, egy parlamenti végszavazásnál megkarcsúsítani. Szerintem az olyan források megteremtésén kell inkább fáradozni, amelyek nincsenek kitéve az ilyen alkuknak, hanem folyamatosan befolynak, illetve mindenféle piackonform eszköz által állandóan jelennek vannak.