New Rose Hotel

New Rose Hotel -- amerikai, 1998. Rendezte: Abel Ferrara. Írta: William Gibson mûvébõl Abel Ferrara és Christ Zois. Kép: Anthony Redman, Jim Moll. Zene: Schooly D. Szereplõk: Christopher Walken (Fox), Willem Dafoe (X), Asia Argento (Sandii), Yoshitaka Amano (Hiroshi). Gyártó: Edward R. Pressman Film Corporation. Forgalmazó: Mokép Rt. Szinkronizált. 98 perc.

Az õs-cyberpunk William Gibsont nehéz filmre adaptálni. A Johnny Mnemonic nagyot bukott, pedig a rendezõ, Robert Longo mindent bedobott: posztapokaliptikus nagyvárosi dzsungelt, 21. századi csúcstechnológiát, észveszejtõ digitális ketyeréket. Csak Gibson szellemét nem ragadta meg…
Abel Ferrara finomabban közelítette meg a jövõt: õt nem a felszíni csillogás foglalkoztatja. A 21. század olyan, amilyen, de nem annyira félelmetes, mint ahogy azt oly sokan rémálmodják. Tény: még a lét legapróbb szegmensét is a Szent Információ határozza meg, a világhatalmat multinacionális korporációk, a zaibatsuk gyakorolják, gyilkos versengésük a legkülönbözõbb chipekért folyik. A technológia hétköznapjaink szerves része, élünk és visszaélünk vele. Megszoktuk, többé már nem csodálkozunk rá. Háttérelem, de nem díszlet. Meg kommunikációs eszköz. Vége az önfeledt gyermeki játszadozásnak…
Máskülönben a 21. században is (majdnem) ugyanúgy élünk, halunk és szeretünk, mint ma. Csak néhány kontúr módosul: a változások leheletfinomak, alig érzékelhetõk.
A New Rose Hotel, azaz a Neurózis Hotel is a halál és a szerelem körül bonyolódik. Ferrara visszafogott: nincsenek pazar gyilkosságfüzérek, nem patakzik a vér. Pedig patakozhatna: a nagyvállalatok (ezúttal a Maas és a Hosaka) irányítói könyörtelenek, cselekedeteiket a telhetetlen profitéhség és a még több hatalom iránti vágy mozgatja. Összecsapásuk tárgya Hiroshi, a milliárdokat érõ japán genetikus. Õ DNS-kutatással és manipulálással foglalkozik… És a testi gyönyörök nagy kedvelõje.
Fox (Christopher Walken), X (Willem Dafoe) és Madame Rose (Annabella Sciorra) az információ-kalózkodás nagymesterei. Céljuk Hiroshit a Maastól a Hosakához csábítani. Errõl elmélkednek, amikor egy gyönyörû prostituált, Sandii (Asia Argento) személyében színre lép a végzet: õ csábítja majd el a zsenit.
A terv túl jól sikerül…
Megnyugodhatunk: még a 21. századra is maradt némi romantika. Holott Gibson nem romantikus. És Ferrara sem az. Viszont az érzelmek úgy hömpölyögnek, olyan erõvel ütik szíven a nézõt, mint a Kék bársonyban. Merthogy a New Rose Hotel a nyolcvanas évek elején íródott, a mozgókép-adaptáció ‘98-as, a sztori pedig kétezer-valahányban játszódik, de a hangsúly ezúttal nem a jövõ feltérképezése. Mintha egy antik melodrámát látnánk, csak a háttérelemek módosultak.
Tömény és fojtó minimalizmus.

Csodás álmok jönnek

What Dreams May Come -- amerikai, 1998. Rendezte: Vincent Ward. Írta: Richard Matheson regényébõl Ron Bass. Kép: Eduardo Serra. Zene: Michael Kamen. Szereplõk: Robin Williams (Chris), Cuba Gooding Jr. (Albert), Annabella Sciorra (Annie), Max von Sydow (Halál). Gyártó: PolyGram. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 113 perc.

"Mert hogy mi álmok jõnek a halálban, / Ha majd leráztuk mind e földi bajt, / Ez visszadöbbent." A film alkotóit nem riasztotta meg a hamleti gondolatmenet, s jól van ez így. Hiszen mi is lehetne vászonra valóbb, szürreálisabb, mint a halált követõ álmok valóságfeletti birodalma? Igaz, afféle hollywoodi szürrealizmus, amit látunk: kulturális emléknyomokból és mozimítoszokból mixelve.
Míg a komputerkorszak elõtti filmtrükkökön -- lehettek bármily ügyesek -- többnyire éreztük mûvi mivoltukat, a digitális technika már alkalmas arra, hogy a legpontosabban vigye mozgóképre az emberi fantázia valóságát, a "minden lehetséges" csodáját. Az ámuló közönség szeme láttára valódi átváltozások esnek, képzeletbeli lények, terek testesülnek meg -- a leghihetõbb módon. Amióta a digitális trükkök felbukkantak a videoklipekben és a reklámokban, azóta várom, lesem: mikor hódítják meg a filmmûvészetet.
A szórakoztató mûvek gyártásában 1993 (A maszk, Jurassic Park) tájára tehetõ a térnyerés, s manapság egyre kápráztatóbb a digitális diadalmenet. Rég itt az ideje, hogy ezeket az eszközöket végre mûvészi szándékkal is alkalmazzák. Az új-zélandi Vincent Ward megfelelõnek látszott a feladatra. Tíz évvel ezelõtti alkotása, A navigátor eredeti hangú, nagy képi erejû rendezõnek láttatta. Fél évtizedes, látványos filmjével (Az emberi szív térképe) feltalálta a szürreálisan szépelgõ, transzkontinentális (kanadai-ausztrál-európai) szupergiccset. Innen már csak egy pici lépés a Csodás álmok... szinte teljes amerikanizmusa. Újabb szuverénnek indult külföldi mûvészt falt be Hollywood.
Ward vizuálisan jórészt lenyûgözõ munkájának minimális a belbecse. Annak nyújt élményt (például nekem), akit elvarázsolnak páratlan (egyébként Oscar-díjas) képi effektusai (szétfolyó festmény-mennyország, melybe beleragad az "álmodó" és hasonlók), anélkül, hogy túlzottan felbosszantanák a szirupérzelmek, a túlvilági és evilági közhelyek. Amerikában ez az opus mûvészfilmnek számít. A nagy csapda az, hogy a sok digitális trükk sokba kerül, márpedig a szûk réteget vonzó alkotások nem lehetnek túl nagy költségvetésûek. A filmmûvészet és a digitális technika igazi találkozása így még várat magára.

Lottózsonglõrök

Waking Ned - ír, 1998. Írta és rendezte: Kirk Jones. Kép: Henry Braham. Zene: Shaun Davey. Szereplõk: Ian Bannen (Jackie), David Kelly (Michael), Fionnula Flanagan (Annie), James Nesbitt (Finn). Gyártó: Tomboy Films. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 90 perc.

Végre! Nem lejárt szavatosságú filmkonzerv! Üdítõ kivétel, igazi mozi a dél-írországi lankákon, egy ötvenkét lelket számláló faluban õsi falak közt élõ, lottómániásokról szóló film. Azok fogják kedvelni, akik az Indul a bakterház-típusú humorral és a Miért éppen Alaszka? meleg emberségével rokonszenveznek. Akik a hol frivol, hol morbid, hol szerény természetességgel áradó "kamaramuzsikálást" többre becsülik a harsány semmitmondásnál. Kemencepadka mellett mesélhettek – hasonló õszbarna és aranysárga színekkel – eleink hétköznapi tantörténeteket a homo ludensrõl, lett légyen szó akár az "ördög bibliájáról", akár a kockára tett szerencsérõl, mint a fondorlatos emberi elme gyakorlóterepeirõl. A fõnyeremény utáni tülekedés a Lottózsonglõrökben mintha csak ürügyül szolgálna annak bemutatásához, hogy vannak még helyek, ahol jó/lenne élni.
Mennyi történet a Történetben, mennyi szín a Sorsokban, mennyi meglepetés, sziporka! -- az esendõségrõl. Ez a XX. századvégi "korszerûtlen" filmballada olyan, akár egy szabadjára eresztett hahota.

Dilisek vacsorája

Le diner de cons -- francia, 1997. Rendezte és írta: Francis Veber. Kép: Luciano Tovoli. Zene: Vladimir Cosma. Szereplõk: Jacques Villeret (Francois Pignon), Thierry Lhermitte (Pierre Brochant), Francis Huster (Leblanc), Alexandra Vandernoot (Christine). Gyártó: Gaumont. Forgalmazó: Mokép Rt. Feliratos. 80 perc.

A röhögés az élet sója. Mások kiröhögése pedig egyenesen a csúcs, a netovább – mi egyébért érdemes még élni?
Pierre Brochant, a jóképû, mûvelt, dúsgazdag könyvkiadó szerda esténként barátaival és üzletfeleivel olyan vacsorákat rendez, melyen a meghívottak egy-egy dilis, lökött, nyomott vendéget „tálalnak föl" a közös asztalra, s az úri társaság tagjai azon versengenek: ki találta meg „a hét hülyéjét".
Brochant úr ezen a szerdán megütötte a fõnyereményt. Ugyanis Francois Pignon, az enyhén mániákus, határozottan malacfejû, gyufaszálakból az Eiffel-torony és a Golden Gate-híd modelljét fabrikáló adóellenõr uszodahosszal nyerhetne minden hülyeségi versenyt. Nyilvánvaló, hogy egyszál maga kiállhatna egy egész elmegyógyintézettel, és gyõztesen hagyná el a terepet. Brochant-t lenyûgözi az idült bornírtság e páratlan csúcsteljesítménye.
Ám a szerencsésen induló nap katasztrófába torkollik. A daliás könyvkiadót keserves lumbágóroham görbíti a földre, és még a telefont sem tudja fölvenni. Így hát szép, a felsõbb osztályok stílusában esztétikusan neurotikus felesége a rögzítõre mondja kurta búcsúüzenetét: elege volt belõle, elhagyja örökre. Mindez Pignon, a malacfejû ám galamblelkû adóellenõr orra elõtt történik. Igencsak kérdésessé válik, hogy ki a szerencsétlenebb és ki a lököttebb a két férfi közül.
A derék Pignon nem tud belenyugodni abba, hogy vélt pártfogója (valójában alantas kigúnyolója) – aki az imént még azzal kecsegtette, hogy pompás képesalbumban publikálja a világ nagy mûemlékeit megörökítõ tébolyult gyufaszálkölteményeket – a szeme láttára válik testi-lelki ronccsá. És nekiáll rendbehozni a rendbehozhatatlant. Kõ kövön nem marad.
A Dilisek vacsorája szerencsétlen címe ellenére szerencsés kézzel készített komédia. (Igazán nem kellett volna ódzkodni a József Attila színházban már befutott címtõl – Balfácánt vacsorára! –; sem a színpadi produkciónak, sem a filmnek nem ártott volna).
Egyébként is, ebben az esetben nem annyira filmrõl, mint inkább korrektül felsnittelt színielõadásról van szó. A kilencven perc ritmusa és dramaturgiája hûségesen követi a klasszikus bohózatok diktálta követelményeket (lényegében egy helyszín, a valóságos és a színpadi idõ azonossága, kevés szereplõ), és Francis Veber író-rendezõ jóval több energiát fordít a jellemek kimunkálására, mint a filmes arzenál bevetésére. Jól teszi.
A Dilisek vacsorája mintha kiszámított ellentettje volna korunk tipikus amerikai komédiájának, nincs benne sem trükk sem akció, és – egészen elképesztõ, már-már sajgó hiány – egyetlen lövés sem dördül.
A színdarabot és ennek révén a filmet nyilvánvalóan Georges Feydeau, a századforduló sokszor feldicsért és sokszor leszólt színmûszerzõje ihlette, a vásznon az õ Bolha a fülben címû komédiájának szelleme és bravúrtechnikája kísért. Hogy Feydeau és ennek révén követõje, Francis Veber bizonyos értelemben korszerûtlen, az bizonyos. De hogy ez a korszerûtlenség túlélte az elmúlt húsz-harminc év húsz-harminc tünékeny korszerûségét, arra még a malacfejû Pignon is rábólintana. Márpedig – amint erre õ maga is többször rámutat – adóellenõrökkel vitázni merõben ésszerûtlen.

Mocskos zsaruk

The Corruptor - amerikai, 1999. Rendezte: James Foley. Írta: Robert Pucci. Kép: Juan Ruiz Anchía. Zene: Carter Burwell. Szereplõk: Chow Yun-fat (Nick), Mark Wahlberg (Danny), Ric Young (Henry Lee) Jon Kit Lee (Jack). Gyártó: New Line Cinema. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 121 perc.

Egy nagy robbanással kitör a gengszterháború a kínai negyedben. A New York-i rendõrség a körzetben dolgozó ázsiaiakból álló egységet egy elszánt fehérbõrû zöldfülûvel erõsíti meg, akit egy kínai-amerikai öreg róka mellé osztanak be társnak. Így szállnak szembe a gátlástalan bandákkal, miközben a címben jelzett korrupció útvesztõiben bolyonganak.
A történet fõhõse ugyan a Wahlberg alakította fiatal rendõr, a film igazi vonzerejét mégis Chow Yun-fat jelenti, Hongkong legnagyobb revolverhõse. Chow Yun-fat a robbanások között lassított felvételen két kezében kifogyhatatlan tárú pisztolyokból tüzelve vetõdõ akcióhõs eredetije. A nagy keleti akciórendezõk után õt is átcsábította Hollywood az óceánon, s most a Gyilkosok gyilkosa után (amely kedves duett volt Mira Sorvinóval, mégis üres utánzata a hongkongi tûzparádéknak) árnyaltabb szerepet kap második amerikai filmjében.
Chow pályája során felváltva játszott hol zsarut, hol bûnözõt, a nézõ szimpátiája minden esetben vele volt, ahogy az egy régi típusú sztárnál kötelezõ is. Ebben a filmben más szabályok mûködnek. James Foley rendezõ kevésbé lõporos bûnügyi történetekkel a háta mögött nem is tûzte ki célul, hogy imitálja a hongkongi akciófilmek dinamizmusát; az amerikai zsarufilm hagyományban gyökerezõ, lövöldözés-üldözéses krimit készített. A film valósághûségre törekszik mind a környezetrajz, mind a jellemábrázolás terén, az erõszak megjelenítése sem olyan balettszerû, mint a hongkongi mesterek filmjeiben. Tekintve, hogy a New York-i kínai negyed életét, és a korrupcióval szembesülõ rendõrök lelki tusáját már számtalan filmben láthatta mindenki, az eredmény csak egy újabb krimi, amely mûködik ugyan, de nemigen ugraszt föl a párnázott székbõl.

Oltári nõ

The Runaway Bride - amerikai, 1999. Rendezte: Garry Marshall. Írta: Sara Parriott, Josann McGibbon, Audrey Wells. Kép: Stuart Dryburgh. Zene: James Newton Howard. Szereplõk: Julia Roberts (Maggie), Richard Gere (Ike Graham), Joan Cusack (Peggy), Hector Elizondo (Fischer). Gyártó: Lakeshore Entertainment–Touchstone. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 116 perc.

Nem hittem volna, hogy a kikapcsolódásra és szórakozásra vágyók számára egyszer még mérték lesz az 1990-ben készült Micsoda nõ! Ebben a könnyed komédiában a nincstelen, de tiszta lelkû prostituált a társadalom perifériájáról a csúcsra, egy Wall Street-i üzletember karjaiba kerül. A sok idézõjellel tarkított, modern Hamupipõke történet végén az álmok hercege eljön a lányért, hogy elvigye õt palotájába. Máig is élnek, ha meg nem haltak...
Az új vígjáték, az Oltári nõ a korábbi siker megismétlésére törekszik. Ugyanaz a csapat, a rendezõ és a színészek is. Julia Roberts ezúttal egy szerelmes, ámde érzéseiben bizonytalan kisvárosi szépséget alakít. Az elmúlt években võlegényeit sorra faképnél hagyta, az oltár elõl mindig pánikszerûen elrohant. Innen az eredeti cím: Szökevény menyasszony. Richard Gere cinikus és sztorira éhes újságíró, aki zaftos cikket ír a lány viselt dolgairól, követi mindenhova, hogy tudósíthasson majd az immár negyedik, sikertelen házasságkötési kísérletrõl. A tempós indítást a vidéki élet és a helybéli karakterek bemutatása biztosítja. A lendület viszont gyorsan elfogy az élettelen dialógusok és hiteltelen szituációk láttán. Nem valószínû ugyanis, hogyha valaki a lányunkról botrányos írást közöl, azt az elsõ találkozáskor a keblünkre öleljük. Igazi cselekmény hiányában a nézõ egyre unottabban téblábol a bárgyú epizódok forgatagában, egyre türelmetlenebbül várja a kötelezõ befejezést, a két szereplõ boldog egymásra találását. A forgatókönyv gyengeségei miatt minden teher a sztárokra hárul. A fásult és kedvetlen Gere mellett Julia Roberts derûs és energikus játéka még inkább kirívó. Ártatlansága és életvidámságot sugárzó személyisége akár egy mélyebb humor forrása is lehetne. Azonban õ sem mentheti meg az utolsó negyedórát, ahol a film átfordul a szerelmi románc mûfajának giccses díszletei közé.
Minden újratalálkozásnak az utánuk-csinálás és a jobban-csinálás kihívásával kell szembenéznie. Az ismétlés nem kötelezõ.

Állj, vagy jövök!

Blue Streak – amerikai, 1999. Rendezte: Les Mayfield. Írta: Michael Berry, John Blumenthal és Stephen Carpenter. Kép: David Eggby. Zene: Ed Shearmur. Szereplõk: Martin Lawrence (Miles Logan), Luke Wilson, Peter Greene. Gyártó: Columbia TriStar. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 95 perc.

Az utóbbi hónapok akciófilmjei közül a Briliáns csapda és A Thomas Crowne-ügy története is a mûkincsrablás körül bonyolódik – a mûfaj egyik legújabb opusa, az Állj, vagy jövök! szintén ezt a témát járja körül, az irány ezúttal Los Angeles. A filmben azonban LA korántsem az angyalok városa, hiszen a metropolisz alvilági életébe, rabló- és tolvajvilágába csöppenünk. Ám a film a város rendõr- és rablóvilágát nem pusztán az akciófilmek szokványos – látványos, izgalmas és fordulatos – módján dolgozza föl, hanem – önmagát sem komolyan véve – akcióvígjátékként ábrázolja, s ez a produkció legfõbb erénye!
A film története egy értékes drágakõ elrablásával kezdõdik, amit rabló hõsünk, menekülés közben egy épülõ irodaházban rejt el. Késõbb derül ki, hogy az épület a Los Angeles-i rendõrség irodája lesz, így be kell épülnie a rendõrnyomozók közé, hogy a gyémántot visszaszerezhesse. Így is lesz, és nemhiába mondják, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr – belõle is egykettõre szuperzsaru válik, õ lesz a rendõrfõnök szeme fénye és a rendõrség büszkesége.
A film cselekménye ettõl kezdve két szálon fut: a rabló keresi a gyémántot az irodában, miközben bravúrosan oldja meg a rá bízott bûnügyeket. A rendõrségi epizódok és a briliáns keresésének váltakozása után a film végsõ akciósorozatában a két cselekményszál egymásba fonódik: hõsünk leszámol a legádázabb bûnözõkkel és – visszaszerzi a gyémántot is. Leleplezõdik, ám kollégái futni hagyják: irány Mexikó!
Az egész film – az akcióvígjáték mûfaji sajátosságaiból adódóan – a helyzet- és jellemkomikumra, s gyakorlatilag egy fõszereplõs produkcióként Martin Lawrence alakítására épül, a la Bad Boys – mire jók a rosszfiúk.

Fergeteges forgatás

Bowfinger -- amerikai 1999. Rendezte: Frank Oz. Írta: Steve Martin. Kép: Ueli Steiger. Zene: David Newman. Fõszereplõ: Steve Martin (Bowfinger), Eddie Murphy (Ramsey), Heather Graham (Daisy), Terence Stamp (Terry). Gyártó: Universal. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 97 perc.

Sztár nélkül nem megy. Legyen akármilyen blõd a forgatókönyv, dilettáns a stáb, tehetségtelen a szereplõgárda, ha az óriásplakáton ott tornyosul a Sztár neve, filmed végül hasznot fog termelni a világpiacon. A Fergeteges forgatás fõszereplõje, Bowfinger, a "makkor cipõs-fehér zoknis" hazai vállalkozó hollywoodi producer-megfelelõje tudja ezt -- bár úgy tûnik, mást nem is igen tud a filmkészítésrõl --, s minthogy forgatókönyve végtelenül blõd (igaz, szerinte zseniális), stábja filmet eddig csak moziban látott (azt is Mexikóban az illegális határátlépés elõtt), szereplõgárdája lelkes, de tehetségtelen (gerincét egy konditeremben edzõdött színészpalánta, egy sosem volt díva és egy kezdõ létére a szereposztódíványon otthonosan mozgó csinibaba triója alkotja), valóban sztárra van szüksége. Persze kidobják mindenhonnan, de õ nem tágít, csak azért is meg akarja csinálni élete nagy filmjét, melyben felemelkedésének utolsó lehetõségét látja. A kényszer képtelen ötletet szül: Bowfinger ráuszítja "színészeit" Hollywood abszolút csillagára, hogy a paranoiára hajlamos sztár nyíltszíni lerohanásainak, molesztálásainak és rémisztgetéseinek megörökítésével megkapja filmjének kulcsjeleneteit. Steve Martin nemcsak Bowfinger megtestesítõje, õ a forgatókönyvíró is. Tudathasadásos állapot ugyanannak az iparszerûen mûködõ Hollywoodnak görbe tükröt állítani, amelynek uniformizáló követelményeit maga is kielégíti. Bowfinger filmje és Martin filmje talán közelebb áll egymáshoz, mint gondolnánk. Bowfinger filmjérõl sejthetjük, hogy csapnivaló, Martinérõl megtudjuk, hogy nézhetõ, de többnyire sótlan. Bowfinger–Martin egyelõre 0–1. Bowfinger beéri egy húzónévvel, valódi filmeseink azonban ennyire sem bíznak magukban. Martin mellé odaállítják Eddie Murphy-t, biztos, ami biztos, legyen ott az õ neve is a fõcím felett. Bowfinger–Martin végül 1–1.
Sztár nélkül nem megy. Legyen akármilyen blõd a forgatókönyv...

Párosban a városban

The Out-Of-Towners -- amerikai, 1998. Rendezte: Sam Weisman. Írta: Neil Simon mûve alapján Marc Lawrence. Kép: John Bailey. Zene: Marc Shaiman. Szereplõk: Steve Martin (Henry), Goldie Hawn (Nancy), Mark McKinney (Greg), John Cleese (Mersault). Gyártó: Paramount. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 89 perc.

Egy óra hosszat szeretni, állati dolog. Egy évig szeretni, emberi dolog. Egész életen át szeretni, angyali dolog. Egész életen át csak egyet szeretni, isteni dolog -- vallják az érzelmes-könnyed vígjáték alkotói.
Középkorú pár (az épp munkanélküli reklámszakember, az örök-szeleburdi feleség) ásó-kapa-szerelme. Ritka mûkincs: tartós hiánycikk. Összeszokottságuk teher- és strapabíró. Nincs összegyûjtött harag, fenyegetõ unalom. A másik nélkül mit is kezdenének? Szeretlek, mert enyém vagy. Szeretlek, mert ilyen vagy. Szeretlek, mert társam vagy. Szeretlek, mert szeretlek. A szürreáliák tartománya ez a hitetleneknek. Ahogy az is, amit a holtomiglan-holtodiglan komédiásairól tudni lehet: Steve Martint -- kinek elsõ rövidfilmjét Oscarra nominálták -- színpadi szerzõként is ünneplik. A tizenévesen saját balettiskolával büszkélkedõ Goldie Hawn tévéfilmet is rendezett már, John Cleese (titokzatos, bizarr hoteligazgatóként remekel) a Monthy Python szülõatyjaként ismerõs elsõsorban, könyvei éppúgy bestsellerek, a zeneszerzõ Marc Shaiman pedig íróként kapott Emmy díjat. A konvertibilis talentumok kicsiny boltjában a bohóckodás arról szól: hogyan kell naponta magunkhoz ölelni az életet.

Három évszak

Three Seasons -- vietnami-amerikai, 1999. Írta és rendezte: Tony Bui. Kép: Lisa Rinzler. Zene: Richard Horowitz. Szereplõk: Don Duong (Hai), Nguyen Ngoc Hiep (Kien An), Tran Manh Cuong (Dao), Harvey Keitel (Hager). Gyártó: October/Glai Phong Film. Forgalmazó: InterCom Video. Szinkronizált. 113 perc.

A századvég Vietnamja a Föld alighanem egyik legdinamikusabban változó országa. Gazdasági liberalizáció, egypárti vezetés. Egyelõre. Melyik a követendõ: a kínai vagy a kelet-európai modell? A kérdés mindmáig nem eldöntött.
Ide, a már nem a régi, még nem az új Vietnamba kalauzol az itt született, de az Egyesült Államokban nevelkedett, csupán 26 éves Tony Bui rendezõ debütáló munkája. A három "évszak": a múlt, azaz olvadásnak indult tradíció, illetve a kérdõ- és felkiáltójelekkel teli jelen és jövõ. A laza, epizódszerûen szerkesztett film négy embernek -- egy virágárus lánynak, egy utcagyereknek, egy riksás férfinak és egy amerikai ex-tengerészgyalogosnak -- a változások egyik epicentrumában, Ho Si Minh-városban tett "utazásáról", egymás- és önkeresésérõl mesél. Hõseink bármennyire különbözõek is, életük paralel fut. Mert egy hasadóban lévõ világban a párhuzamos sorsok közös nevezõje a magány -- másképpen: a kényszeres vágy a kapcsolatteremtésre. A néhol már-már melodrámába hajló történetek mögött nyers líra lüktet: az érzékeny és mértéktartó, bravúrosra komponált és ellenpontozott, klasszicizáló képeket életöröm, részvét és szánalom színezi. A hatás igen meggyõzõ, még ha helyenként görcsösnek tetszõ is a szándék, mely minden nyomorúságot idézõjelbe utalna.
A Három évszak az elsõ amerikai produkció, melyet az elmúlt negyedszázadban Vietnamban forgattak. Az egyetlen Harvey Keitel kivételével teljes egészében ázsiai színészekkel készült film az idei Sundance-en, a fesztivál eddigi történetében példátlan módon, a legjelentõsebb díjak közül hármat is (a zsûri nagydíja, a közönség díja, a legjobb operatõri munka) elnyert.