Az „önmegvalósítás nagy projektje” az álmodozások korában még hiteles volt, ma már semmilyen varázslat sem tudja elhitetni, hogy kezünkben a bölcsek köve.
Az Alkimista és a Szűz című új magyar
film felkavar.
Bosszantó és irigylésre méltó egyszerre,
és épp az a bosszantó, ami irigylésre méltó benne. A töretlen és (poszt)modernizált
hit valamiben, aminek szerintünk legalább is, visszavonhatatlanul vége
van. A szép látványos jelenetek, az attraktív dramaturgiai építmény, bizonyos
ügyesen adagolt feszültségek, melyeket nem lebecsülendő professzionizmussal
gerjeszt, működtet, és olt ki a rendező. A halálos gladiátor-viadalt kevés
módosítással bármelyik véresen divatos hollywoodi alvilág-opusz csúcsjelenetévé
lehetne tenni. A megvakítás-horrornál az edzett multiplex-törzsközönség
is szorongva markolna bele a pattogatott kukoricás vödörbe. A gonddal választott
ködös-vizes táj láttán viszont, ahová hősünket sárkányrepülő-szárnyai röpítik,
a régi vágású artmozi-ínyenc is megbizonyosodhat, hogy neki való filmre
váltott jegyet. De persze a nem régivágású elit kap a legtöbbet: hiszen
legbiztosabban a mid-kult-rajongó, a posztmodern idézőjelek barátja elégül
ki itt. Vagyis mindenki, aki örül, ha egy történet megengedi, hogy véresen
komolyan vegyék, de azt is, hogy blöfföt, önironikus játékot lássanak benne.
A szép és titokzatos öregasszony tényleg szép és titokzatos, halála megrendítő,
másrészt elegáns játék az idevonatkozó közhelyekkel. A végzet szűzlánya
tényleg maga a nőiesség, másrészt a Vágy Titokzatos Tárgyára hajazva egy
régi szerep büszkén vállalt paródiája. A történet szimbólumokkal zsúfolt,
kulturális utalásokban bővelkedő, de a rendező becsületére váljon, hogy
végig bíztat rá, hogy ne akarjunk mindent megérteni, dőljünk hátra a székben,
élvezzük a mesét, ha egyszer mese-fordulatokban nincs hiány.
Szóval jó minden, és ez a sok jó
apróság annyi rokonszenvet kelt a mi tagadás, kissé talán előítéletes nézőben,
mint amikor az egyiptomi piramis trükkös halálcsapdáit mutogatja neki az
idegenvezető, anyagot, munkát, mágiát, és persze művészetet, mely mind
azért született, hogy egy nem akármilyen Ego túlvilági problémái általa
rendeződjenek. „A nagyvonalú gyártási tervnek, költségvetésnek, igényes
forgatókönyvnek és pontos kivitelezésnek köszönhetően Fáraó Őszentsége
Ozirisz fivérével odafenn találkozik…” De érdekel-e még valakit háromezer
év múltán, hogy találkozott-e? Nem biztos. A találkozás a Napistennel nem
éppen időszerű. Ez ügyben piramissal, alkimista mutatványokkal kedveskedni
önmagunknak — egyszerűen nincs jogunk. Különösen, ha nem fáraó vagyunk,
csak egy régi kedves fiatalember a pesti alternatív mikrokozmoszából. Tíz
évvel ezelőtt az ilyesfajta nagyszabású énkiteljesítés talán még érdekes
volt. Amíg mi barátok, ellenségek, kortársak is reménykedtünk a magunk
személyes hókusz-pókuszaiban.
Mert reménykedtünk. Ebben a mi klubunkban
csak nagyot akarni volt szabad. E sorok írója már nem emlékszik, mi tette
ezt az egészet először nem csak tiszteletreméltóvá, de magától értetődővé.
Szülői példálózás, szocialista-aufklerista képes ismeretterjesztő gyermekkönyvek
a hatvanas évek elejéről, kortársi konszenzus a hatvanas évek végéről,
a bölcsészkari élet-axiómák a hetvenes évekből. Mindenesetre emlékszik
mindenki, akit nemzedékileg érint, hogy küldetés-tudattal kamaszodott,
az önmegvalósítás fogalmát osztályfőnöki órán már együtt koptatta a kortársakkal,
és hogy a művész- és tudóslét kocsmai öndefiníciói ezután következtek.
Emlékszünk-emlékezzünk, hogy ezekben már a „tett” és a „látás” mint iker-parancs
szerepelt, az értelmes, szép hasznos élet parancsa, ami természetesen mindenki
a maga módján értelmezett: a leendő KISZ-titkár és alternatív zenész, kultúrház-igazgató
és szamizdat-szerző, filmkritikus és Balázs-Bélás ifjú filmművész.
És természetesen hetvenes évek
filmkultúrájában is találtunk az emberes feladathoz méltó metaforát. Alkímia,
mágia, asztrológia még dehogy is volt divatban, de azért volt kit idéznünk
Marxtól Krisztusig, ha Küldetésről volt szó. Más idők voltak: angol eredetiben
is ízlelgettük néha a „mission” kifejezést, a „projectet” viszont még nem
ismertük. A keresés-helyváltoztatás nyilván jobban passzolt a korhoz, mint
a keverés-kotyvasztás.
Súlyos léptű szerzői filmesek abban
a másfél-két évtizedben változatosan, de következetesen kötötték össze
az Ügyet (ami mindig volt nekik) a vándorlással. Már itthon is milyen régen
kezdődött! Utaztak a Fotográfia fotográfusai, utaztunk Jakabbal, utazott
Psyché, utazott később Lenz, a filozófus, odakint közben vándorolt Bruno,
bolyongott Alice barátja a Városokban, kutakodva vezette expedícióit Herzog
valamennyi alteregója, de nem volt érdektelen hely és esemény a New Orleans-i
Mardi Grass, Florida, a Paradicsom, a Zóna, a Solaris bolygó, vagy Párizs,Texas,
Világvége sem.
Amikor a Greenaway-féle rajzolót
már itthon figyelhettük, ahogy szerződése szerint belefog baljós sorozatába,
akkor ismerkedett a honi társadalom — és nem elsősorban az art-mozik közönsége
a „Project” szóval. Nagy Project: több-lépcsős kotyvasztás, szerkesztés,
esetleg művészkedés. Tisztességes szóval: Opus Magnum. Misztikus fecske,
mely nem csinál nyarat. Legalábbis nem Magyarországon.
Elvben persze az Álmodozások kora
című mozidarabot is korszerűsíteni lehetne úgy, hogy a lassan érő hős a
maga Művéhez — valamilyen közelebbről meghatározatlan hi-fi ketyeréhez
— Hermesz Triszmegisztosztól olvassa hozzá a szükséges hókusz-pókuszokat…
Esetleg egy másik, Megszállottak című film felújításánál is felmerülhet,
hogy a vízmérnök, aki öntözőcsatorna helyett az olcsóbb kút-rendszerrel
kísérletezik, horoszkópot csináltat, látomásai vannak, esetleg vérszerződést
köt valamely kénkőbűz-felhőbe burkolózó megyei titkárral.
Azon felül, hogy az érintett szerzők
valószínűleg nem lelkesednének ezektől az ötletektől, természetesen más
is elválasztja őket attól, ami utánuk következik.
Muszáj kimondani: ennyit még az
első újhullám-fertőzte generáció sem képzelt magáról. Különösen nem a szocialista
közéletiség parancsára is figyelmező közép-európai filmművész. Egy hatvanas
évek eleji titán legalább az egybeesést elfogadta, hogy azért mégiscsak
egy generáció tagja volna ő. Szépen, társadalmiasan mintát vett belőle
tehát, ahogy illett. Kortársak, típusok – Szemüvegesek, Kitörés — pereg
a történet, bóklásznak a fiúk-lányok körbe-körbe, elvárható életszerűséggel,
középen pedig ott nyomakszik az Önmegvalósító...
Ez a dramaturgiai képlet természetesen
már sosem tér vissza. Korszerűsödött, metaforizálódott a feladat. Jött
három évtizednyi Vándorlás-Keresés, csak hogy most úgy tűnik, annak is
vége. Mission is over.
Misztikus projectre pedig valószínűleg
nem leszünk vevők.
Jön az ezredforduló, mi negyvenesek
és harmincasok naponta óvodába-iskolába ráncigáljuk gyerekeinket,
felelősen gondolkodunk ózonlyukról és villanyszámláról, világnézeti klubban
viszont Cseh Tamással jártunk utoljára, és ami a legfontosabb, idejét sem
tudjuk, hogy mikor volt képünk „Énnel” kezdeni egy mondatot, hiszen újabban
már álláskereső önéletrajzainkat is amerikai minta szerint harmadik személyben
fogalmazzuk.
És akkor jön egy kortársunk, és
filmet csinál arról, hogyan keresi a bölcsek kövét! Hogy mennyire fontos
neki. Mennyit képes életéből adni, hogy megtalálja. Például a szeme világát.
Történetében más valakinek egy nő fontos. Egy szűz. Fél lábát adja érte.
A szűzről csak azt tudjuk, mi minden nem fontos neki: nem fontos a fél
láb, a saját élete, szülők, szerelem, családi villa. Fontos neki az alkimista,
de csak mi tudjuk, miért. Mert a régi adeptusok tanításai szerint az aranycsináláshoz
szex kell, egyesülés, és nem is akármilyen. Egyébként is, a mágikus receptkönyv
szerint megy itt minden: van a filmben Nap és Hold, vörös vőlegény és fehér
menyasszony, van majdnem-halál, ami az alkímiai leírások szerint meg kell
hogy előzze a szent pillanatot, ami a bölcsek kövéhez juttatja a türelmes
és alázatos project-felelőst.
Talán még van, aki emlékszik Greenaway
Z és két nullájára. Abban a filmben is beszélő nevekkel ékesítve járnak-kelnek
a csodálatos átalakulás anyagi- és spirituális komponensei, az illékony
Vénusz, a sötét természetű Szaturnusz, aki ha nem tartják távol – akárcsak
Kamondinál – ott is belerondít a folyamatba, és persze végig ott robotolnak
a kettős természetű Ikrek, maga Mercurius, aki szerencsés esetben maga
lesz higanyból arannyá, úgy, hogy egyben ura és élvezője is a folyamatnak.
Mindez Greenaway meséjében sem
sikerül. Csakhogy nála ez a kudarc nem akármilyen léptékű metafora. Az
ő szorgalmas ikrei, akik látszólag csupán a halált tanulmányozzák, hogy
a gyanakvó világ figyelmét eltereljék, és szót sem ejtenek közben bölcsek
kövéről – szóval ezek a derék önpusztító ikrek a félévezredes újkori nyugati
civilizáció nevében rontják el a Nagy Kísérletet.
Miközben a mi kis magyar alkimistánk
egyszerűen csak metaforikusan önmegvalósít, mintha mi sem történt volna.
Mint annak idején! Mintha még mindig a hatvanas-hetvenes években volnánk,
mintha egy akármilyen értelmiségi-férfiember még mindig dolgozhatna a maga
különbejáratú Opus Magnumán, késői ébredés után, esti kocsmázás előtt,
asszonytól, gyerektől, villanyszámlától nem zavartatva. Keresve a tökéletességet,
mintha volna még vevő a tökéletességre.
Hogy éppen ez volna a film szimbólum-poénja?
A végső pillanat, amikor majd gép forog, arany csöppen, de a Mesternek
nem kell, a helyzet megváltozott…
Már az ilyen fordulathoz is késő
van. Különben is, ez csak újabb dicsekvő kijelentés férfi és művész autonómiájáról.
Lemondás, visszavonulás egy nagyjátékfilm nagyjelenetében ünnepélyesen
meghirdetve.
Márpedig ki vagyok (ma) én, hogy
sorsom megérjen egy alkimista-parabolát? Ki vagyok (ma) én, hogy közhírré
tegyem, hogy másképpen sikerült? Én, én és megint csak én.
Mennyivel könnyebb megbocsátani,
az Ego misztikus történeteit első személy helyett harmadik személyű előadásban!
Igaz, harmadik személyben is lehet kudarcot vallani, és első személyben
elbeszélt történet is lehet remekmű. Mégis – óvakodva attól, hogy magukat
a filmeket minősítsük ezzel — mennyire más, ha egy nő figyel. Szerényen,
aggodalmasan, nem önmagát, hanem egy másikat. Egy Bűvös Vadászt, egy Simon
mágust. Egy férfit, ahogy benne maradt a régiben, és már-már viccesen a
maga Opus Magnumával hadakozik.
Női voyeur és Alkimista. Ilyen
történet talán még létezik. Itt a szeretetteljes távolságtartás esetleg
elfeledteti a nézővel a kérdést: minek? Ott a kimódolt önirónia csak jobban
provokál.
Talán igazságtalanság bántani egy
alkotást, mely mégiscsak kínál valamit, amit a kritikus gonoszul irigyel
az alkotótól. Hiszen a vak is kiolvassa, hogy irigy. Természetesen nem
magát a filmet irigyli, csak a régi, otthonos attitűdöt. Irigyli a sajátját,
amit elveszített.
Egyvalaki közülünk még fontos magának.
Ő tudja, megérdemli-e?
Az Alkimista és a Szűz
— magyar, 1997-98. Rendezte és írta: Kamondi Zoltán. Kép: Medvigy Gábor.
Zene: Melis László. Díszlet: Ágh Márton, F. Kovács Attila. Jelmez: Berzsenyi
Kriszta. Hang: Kovács György. Vágó: Pósán Zsuzsa. Szereplők: Mariusz Bonaszewsky
(Sziráki), Ónodi Eszter (Eszténa), Növényi Norbert (Maci), Danuta Szaflarska
(Zsófika, a nagynéni). Gyártó: Eurofilm Stúdió / Új Dialóg Stúdió/ MTV.
Támogató: MMK/ TV2. Forgalmazó: Mokép Rt. 98 perc.