Minden találmány sorsában ott a kultúra, amely használatba veszi. A televízió a nézőire hasonlít.
„Láttak már önök egy nagy, vadul
rángatódzó fényszóróparádét, egyre messzebb és messzebb hadonászó karokkal?
Valami hasonlóra gondoltam. De nem a signal abc. szétvagdalt ritmusára,
hanem valami fénykompozíció alapján, amelynek megvan a maga egzakt partitúrája...
Ez csak az egyik terv volt.
Csak az egyik lehetőség. A FÉNYNEK ÉS A MOZGÁSNAK AZONBAN EZER ILYEN ÁLMA
VAN, amelyekben a fizika és apparátusai pl. a fény polarizációja és interferenciája,
valamint a spektroszkópia lényeges szerepet játszhat. Ma még ezek, szemünk
tanulatlansága (??) következtében, sajnos, csak mérnöki problémák. ..
...Nagyon valószínű, hogy a
jövőben a lakások bizonyos helyét, a rádióhoz hasonlóan, e fényfreskók
felfogására használják majd fel.”
Micsoda hihetetlen jelentőséget
tulajdonítottak ők a fénynek!!! Mennyire csodálhatták, hiszen sötét lakásokban,
utcákon és városokban nőttek fel. Mi mindent reméltek a szobába bejövő,
a létrehozható fénytől! Mennyire hihettek mindenki eljövendő megrendülésében!
Mi pedig 1999-ben, az ezredforduló
előestéjén azon morfondírozunk, hogy az elmúlt évek alatt egy tévéből,
ki tudja hány lett, s „a szakmának úgy látszik nincs miért találkoznia
önmagával, vagy mégis? Van rá remény?” - Ezt kérdezte meg tőlem a rádió
egyik kitűnő riportere.
És tovább: „Mi történik a képernyőkön
manapság? Léteznek-e valós különbségek, léteznek-e valóságos személyiségek,
létezik-e még művészi indulat, létezik-e egy erre specializált szakma?
Mit tud? Milyen?”
Hogy néz ki ma a kép, ami a szobánkba
jön? Milyen emberek tűnnek föl, kik a népszerűek?
„Nekem az a benyomásom az
utóbbi időkben, hogy minél több televízió van annál kevesebb, néha már
a korábbi egynél is kevesebbnek tűnik az ember számára. — mondja a riporter.
— Ezek a televíziók patenteket vesznek a filmpiacon, ezeket legyártatják
a saját embereikkel akiket egyébként ilyen egyszer használatos papírzsebkendőként
utilizálnak, egy-két évig futtatják őket, tele vannak velük a lapok, hirdetések,
aztán eldobják őket és jön a következő húszéves. Lehet itt különbségeket
találni?”
Mire én (válaszul): Ennek az egésznek
a gyökere ott van — nem magyar dolog, de világtalálmány —, hogy a televíziónak
az a legnagyobb paradoxona, hogy feltaláltuk a képnélküli televíziót! Kezdetben
mindenki annak örült, hogy bejönnek a képek a lakásba és a világ
tátott szájjal fogja bámulni azt, hogy a falról egy másik ember néz vissza
rá. Aztán kiderült, hogy a képek benn lehetnek ugyan a lakásban, de annyira
nem, hogy megzavarják az embert, hogy munkatevékenység közben lekössék,
nem sülhet oda miatta a hús, nem romolhat el a kötés, a házimunka, a barátkozás
stb. Tehát az esetek 90 %-ban olyan műsort kell gyártani, amit akkor is
értünk, ha nem nézzük, ha nem is nézünk oda.
Magyarul, elég, ha hallom, mikor
kimegyek a szobából, és ha visszajövök, akkor is tudom követni a dolgot.
A másik dolog, olyan műsort kell gyártani, aminek a 164 folytatásába bármikor
be tudok kapcsolódni, akkor is, ha fogalmam sincs, mi történt addig. Ez
határozza meg a műsorvezető típusát, a showműsor stílusát. Ettől kezdve
az a bizonyos közösségi élmény, hogy egyszerre nézünk, együtt élünk át
valamit, ami (legyen drámai, szórakoztató vagy bármilyen) azért létezik,
mert nézzük és figyeljük a képet, megszűnt, vége van.
Ennek a kép nélküli televíziónak
sablonos lett az egész eszköztára. Ahhoz képest hogy egészen különleges
új technikák jelentek meg, különösen az elektronika területén — a képernyőkön
tulajdonképpen mindenhol ugyanazt látni, ugyanúgy. Mert a struktúra szerkesztési
elvei, és a képhez való viszony az egész világban ugyanolyan. Hozzá kell
tenni, hogy ennek az egészen a műholdakig kifejlesztett, digitalizált technikának
az egy ezreléke van használva.
Hogyan lelkesedett Moholy? „..Nagyon
valószínű, hogy a jövőben a lakások bizonyos helyét, a rádióhoz hasonlóan,
e fényfreskók felfogására használják majd fel.”
Hát, ha csak a diszkókat utánzó
hangulatvilágítást a fotel körül, nem tekintjük freskónak...
A televízióknál a tervezés-előkészítés,
a műsorsávok kiválasztása, az egész apparátus működése sokkal többe kerül,
és nagyobb energiát mozgat meg, és sokkal fontosabb, mint magának egy-egy
műsornak az elkészítése, és ez látszik is rajtuk. Tökéletesen egyforma
a brazil sorozat vagy a német sorozat, még a színészek feje, a sminkje
is teljesen egyforma.
Kész sémák vannak, és ez itt a
fontos. Ezeket kitalálni — ez lett a ‘meló’ lényege.
Mondok egy példát. A legkisebb
gyerekem hat éves, együtt nézünk egy filmet, delfinekről szól, dokumentumfilm.
Azt mondja nekem: ebből baj lesz. Mondom miért lenne baj, én semmi rémeset
nem láttam, csak egy búvár úszott két delfin között. Azt mondja, mert szól
a borzalom-zene. Tényleg odafigyelek, hallom időnként egy hegedűfutam hangját.
Másodszor is megszólal a hegedű. Azt mondja: „Mondtam, hogy baj lesz.”
És tényleg mi történik? Mikor harmadszorra is megszólal a hegedű, megjelenik
egy nagy gyilkos cápa. Így hat a televízió.
A gyerek így gondolkodik, mert
így kell gondolkodnia, mert így fogja érteni, így tudja követni az „adást”:
ha szól a ‘borzalom-zene’ baj lesz, ha nem szól a zene, nem lesz baj.
Ez lett a fény utáni vágyból.
Hogy mennyire bírná a szakma erről
a megmérettetést? Nem tudom. Egy csomó ember már ott tart, hogyha valaki
azt mondja neki, félre van csúszva a nyakkendője, akkor azon gondolkodik,
hogy miért mondták ezt neki? Akkor is ha igaz, akkor sem igazítja meg a
nyakkendőjét, hanem azon gondolkozik miért mondták neki ezt pont most,
ott, akkor és azok? Minden mögött valami más gondolat sejtése létezik.
Nemrég felhívtak telefonon és azt
kérdezték tőlem, válaszoljak arra, hogy „mi az a független film”? Először
azt hittem, valaki hülyéskedik, aztán közölték velem, hogy egy körkérdés
alanya vagyok. Éppen siettem, fél lábbal az ajtóban állva közöltem: holnap
hívjanak. Este feljegyeztem néhány mondatot, ami napközben eszembe jutott,
az ember készüljön fel a villámkérdésekre is, tudjon gyorsan válaszolni.
Végül is ez a kérdés, „mi az a független film? “— nekem nem lényegtelen.
Sőt fontos!
Nem hívtak vissza többet. De amit,
leírtam — az megmaradt. Íme, kezdjünk bele most, válaszoljunk.
Tizenegynéhány évig némán néztem
a tévét. Először csak Pesten, aztán Párizsban, de bárhol voltam, mindenhol
bekapcsoltam a készüléket és levettem a hangját. Moszkvában egyszer egy
teljes napig néztük Pintér Georggal, hogyan ünnepelnek a katonák 24 órán
non-stop az időzónák miatt. A hadsereg napja volt.
Így ismerkedtem meg a némafilmmel.
Megtanultam szöveget szájról olvasni.
Fogadásokat kötöttem az arckifejezésekre,
hogy ki miről beszél.
Akkor tanultam az arc összes izmainak
anatómiáját, találgattam, hogy milyen arckifejezéshez, milyen járás, mozdulat
„passzol” (hiteles).
Akkoriban mindig ment egy tévé
(némán) a szobában. (Hogy mindig legyen egy másik kép a képben.)
Mindenki azt hitte, mániákus tévéműsornéző
vagyok. Állandóan tévét nézek. Csak éppen sohasem figyeltem, miről beszélnek,
milyen műsor megy éppen.
Akkoriban tanultam a film (a kép,
a falra vetített arcok titkainak) művészetét.
A néma tévékészülék képek özönével
‘lukasztotta’ ki a szobát.
Sok év kellett, amíg elkezdtem
valóban nézni, mi is a televízió? Hogy mit tud ő maga? Miről dumál?
MÁS.
A „fraternité” alapjai, avagy miért
oly fontos, hogy mi van a lakásban vagy a filmvásznon, illetve a megnemértés
alapjairól, vagyis arról, hogy miért nincs és nem is lehet „közös tapasztalat”....
Bruno Mattei Vissza a Testvériséghez
- a köztársaság jelmondatával szembeni nagy tartozásunk című cikkében írja
a Liberationban (az ÉS 1999/37 száma közli):
„Emlékezzünk először is a szó etimológiájára:
FRATER eredetileg minden tagját jelölte az emberi fajnak, az egyetlen emberi
családnak. Nem attól szenvedünk, hogy nem értjük a szó jelentését, sokkal
inkább a KÖZÖS TAPASZTALAT hiányától.”
Hát igen!
A globalizáció és a nagy egységes
földgolyó tagjai között nincs közös tapasztalat. Tárgyilagosan meg kell
állapítanunk, hogy NINCS ÉS NEM IS LEHET. (A ‘globalizációból’ fakadó közös
kulturális élményeket próbálják annak feltüntetni, de ezek inkább a multik
által diktált közös divatok és fogyasztási szokások különbözőségei, nem
mély civilizációs emlékek alapjai.)
Robinson és Péntek között nincs
és nem is lehet közös tapasztalat, tudásuk mélyén nem kötheti össze őket
semmi sem. Sőt! Minden ami „közös, általános emberi” tapasztalás lehetne:
a születés, az anyához való viszonytól, a gyermekkortól a felnőtt szexualitásig,
minden ami a ‘helyi’ személyes fejlődés története - éppen az a legkevésbé
közös, a leginkább különbözőképpen átélt, és amelynek lezajlását leginkább
befolyásolja még lappangón létező különböző „törzsi” múlt. A globalizált
média pedig éppen fáradozik, hogy az a bizonyos „helyi szín” tűnjön el,
váljon érdektelenné.
Visszatérve: néhányan azt remélik,
azzal próbálkoznak, hogy éppen Robinson és Péntek összetalálkozását, együttélését
a szigeten próbálják, mint a létezés közös tapasztalatát értelmezni. Hogy
ez lehetne a pozitivista gondolkodás szerint a praktikus „közös”. A FRATERNITÉ
alapja.
De hiszen éppen ez a lehetetlen.
Ezt teszi lehetetlenné és felszínessé a találkozás és a ‘szigeten’ való
élet felszínes és lefojtott kulturális minősége, valamint az a tény, hogy
ehhez Péntek és Robinson számára későn történt a találkozás, ‘túlkorosak’
hozzá.
Kiderül tehát, hogy a FRATERNITÉ
éppoly lehetetlen és ellentmondásos, mint a Szabadság-Egyenlőség párhuzamosban
rejlő ellentét, sőt talán sokkal mélyebben paradoxális, ontologikusan önmagában
lehetetlenség a mai világban. Az emberiség paradoxona és rákfenéje (mégpedig
nem gyümölcsöző, nem felhajtóerejű paradoxona), hogy a mai technicizált
világban nincs és nem is lehet a médiákban artikulált közös tapasztalat
- Péntek és RobinsonHacsak nem tartjuk annak az egy időben létezést, vagy amit régen úgy hívtunk, hogy: történelem, vagyis mindaz, ami megtörtént, történik és meg fog történni velünk. Ami megeshet mindannyiunkkal, pontosabban, ami mindannyiunkkal történik.
- Gyermek és szülő
- Fiatal és öreg
- Beteg és egészséges
- Gazdag és szegény stb. között.