Miért Rex?

A legkorszerûbb családi film, virtualitás-ellenes nyugtató. Itt a bûnnek nincs aggályos misztikuma.

A tévé elõtt magányosan veszteglõ gyerek mindig szívszorító látvány, függetlenül attól, amit néz. Az ijesztõ statisztikák szerint ugyanezektõl sosem az érintettek rémülnek el -- az erõszak képernyõs burjánzása épp a legfogékonyabb s egyben legsérülékenyebb kiskorúakat veszélyezteti, minthogy õk tévéznek a legtöbbet, csakhogy a kedvtelve szidott bûnbak, az erõszakhordozó akciófilm kituszkolása a mûsoridõ gyerekzónáiból semmi mást nem jelent, mint a lelkiismeret lázadásának leszerelését: íme, eleget teszünk szülõi kötelezettségeinknek, felelõsséget érzünk a jövendõért stb. stb. Nem mintha elbûvölne, amikor, mondjuk, Micimackó és Füles diskurzusának kellõs közepén egyszer csak valaki üvegszilánkot márt egy pali szemébe (késõesti film ajánlata...), de annak a gyereknek, aki órákon át fogyasztja a saját mûsorait, ez fel sem tûnik. Õ akkor már túl van a reggeli Clarissán (vagy Bír-lakon,Egyrõl a kettõrén s más bornírt "gyerekszáj"-varietén), túl a Rémecskék kicsiny boltja, a Dragon Ball Z vagy a Varázslatos álmok képi-nyelvi ízléstelenségein, túl valamelyik kölyökklub, kölyök-kívánságmûsor dedós dáridójának tingli-tangli popzenekarain (gyerekzene?), túl Sar Treken, Knighi Rideren, vagyis tökéletesen tele van hülyeséggel és hervasztó érdektelenséggel a feje. Látszólag nem unatkozott, márpedig megdöbbentõ módon egy gyerek tud a leglátványosabban unatkozni. Eközben viszont: ha jót lát sem látja, nincs, nem alakul ki vagy elfásul az elkülönböztetés reflexe. És ha egyedül van, márpedig -- a statisztikák szerint -- egyedül van, nincs is, akivel a mindenkori (jelen esetben családi) közönség akár metakommunikatív eszközei révén viszonyíthassa, erõsíthesse vagy gyengíthesse benyomásait. A tévének mai mûsortípusaival nincs köze a fantáziához, ezért a gyermeki lélek és szellem épülését, puszta karbantartását is csak (nézõ)társ(ak) segítségével szolgálhatja. (Tömegmédiát csak médiummal!...) Nem tiltani kell tehát a gyereknek a tévét, hanem vele együtt nézni, és így szoktatni le a túlfogyasztásról.

A kárhoztatott akciófilmek túlnyomó többsége amúgy tökéletesen ártalmatlan jószág. Az ütések-lövések-robbanások önállósult látványa csupa ornamentika. Az akciófilm napjaink burleszkje: ahogyan hajdan a hõsök folyamatos szenvedéseinek paródiája -- tulajdonképp az elsõ valóban önálló filmes mûfajként -- elszórakoztatta a nézõt, ugyanúgy a technicizált trükkök, egyedül a mozgóképben létrehozható gesztusok az erõ, a pusztítás képességének paródiájával szolgálnak. A Terminátorban az egymással párbajozó gépcowboyok egyetlen ütésétõl kidõl a betonfal, ez ugyanazt a hatást kelti, mint amikor Harold Lloydot egy egész rendõrörs veri laposra. Harold Lloyd ezt túléli, meseileg halhatatlan, és a gépies gladiátorok is elpusztíthatatlanok, roncsaikból újraélednek. Mindez nem lehet közönyössé sem a halállal, sem az agresszióval szemben -- föl sem bujt rá --, hiszen nem érinti azokat a lelki zónákat, amelyek egyébként egyetlen megalázó pofon vagy csupán szidalom nyomán is viharossá válhatnak. Természetesen ismét csak ép, szocializált lelkekrõl beszélek, egyébként: mintha a kés lehetne a döfés oka. Más kérdés a gonoszt látni mûködése közben, nem megidézett szellemként, hanem triviálisan testet öltött formában. A technika itt ránk kényszeríti azt, amirõl csupán tudomásunk vagy sejtésünk van -- a gyermeknek még az sincs, s a látvánnyal nem tud mit kezdeni. Márpedig ami feldolgozatlan marad, tudjuk, kártékony. A technikával tehát, amelynek révén az ember immár mérhetetlenül túlkerült saját képességein, nem hagyható magára a gyerek: ahogy volánt vagy fegyvert sem adsz a kezébe, úgy tévét se adj.

A nézettségi mutatók ez ügyben jeleznek valamit. Ha befogadói környezetébõl kivesszük és steril, laboratóriumi módon boncolgatjuk a Rex felügyelõt, külön-külön túlságosan is könnyen megtaláljuk sikerének elemeit: vonzó férfi (elõbb bumfordi, valószínûleg népszerûbb változatban Tobis Morettivel, utóbb áramvonalas, "idei" modellként Gedeon Burkharddal), még vonzóbb, antropomorfizált kutya, "akinek" kedélyes morgása orvosilag kimutathatóan jótékony hatású, nyomozó-figurák, akiket a nézõ munkahelyi kollégáira formáztak, egy kis nosztalgia-Bécs naplementékkel, néha elõbukkanó keblek, szolid erotizáltság, többnyire a német nyelvterület -- nem divatházi, hanem hétköznapi! -- szépségideáljaival. Az átütõ siker oka azonban magában a mûfajban keresendõ, és errõl igazán azok a szülõk mesélhetnek, akik megengedik, hogy a gyerekek is rexezhessenek. A Rex felügyelõ ugyanis a legkorszerûbb családi film, amelyben a Derrick-típusú, joviális oktatóprogram játékosabb, ironikus változata ötvözõdik a teleregényeknek azzal a "minimal art"-jával, életszerû cselekménytelenségével, amelyrõl legutóbb Hirsch Tibor értekezett a Filmvilág februári számában. Virtuálisan megteremtett virtualitás-ellenes nyugtató. E mûfajban a bûnnek nincs aggályos misztikuma, a legtöbb epizód gondosan szétválasztja, sõt szembeállítja egymással a hivatásos elvetemülteket az alkalmi eltévelyedõkkel.

Utóbbiakon keresztül a gyerek, akár a nyelvtanulás során, pedáns fokozatokban, veszélytelenül sajátíthatja el a bûn fogalmát.