Hogyan szabaduljon az emberiség attól, ami felfoghatatlan? Benigni komikus tragédiája Auschwitzról.

Valaha, Adorno ürügyén, agyonidéztetett a mondás, mely szerint Auschwitz után nem lehet többé verset írni. De tapasztaltuk, hogy noha Auschwitz megtörtént, azért mégiscsak születnek új versek. A kincstári antifasizmus örvén pedig belénk sulykoltatott, hogy a kérdés mûvészeti téren is megnyugtató megoldást nyert. A buchenwaldi emlékmû magasba emelt öklû hõsei közt esendõ epizodista volt a vézna zsidó. A rácson túli foglárát szabadságról kioktató sempruni rab a nyugati újbal és a legvidámabb barakk rakoncátlan zúgolódói számára is vállalható példaképnek tetszett. Az öngyilkos Borowsky, Jean Améry, Primo Levi kívül esett az "antifasiszta" látókörön (Pilinszky is épp csak hogy belefért), ráadásul nemcsak Semprun várt a megírással tizenhat évet, az õ megszólalásuk is késett.

Az elfeledettnek látszó holocaustot illetõen sajátos módon egy becses amerikai tévéfilm-sorozat kavarta fel elõször az európai -- különösen pedig (nyugat)német -- tömegek kedélyét valamikor a hetvenes évek derekán. Alkalmasint maga a holocaust szó is ekkor, ennek a filmnek a kapcsán került át Endlõsung jelentéssel a közhasználatba. És nagyjából ekkor, a kényszeresen hallgatag túlélõk (áldozatok, tanúk és keretlegények) fiainak és lányainak felnõtté válásakor vált elõször világossá, hogy a hallgatás már az „antifasizmus" örvén sem igen folytatható.

A Holocaust-giccstõl Spielberg Schindleréig mindazonáltal újabb két évtized telt el. A Spielberg-film bemutatóját követõ vitáknak pedig csaknem minden résztvevõje elemi tényként szögezte le: azok a tíz- és tízmilliók, akiknek a hollywoodian pozitív üzenet szól, túlnyomó részt életükben elõször találkoznak a témával. Pedig a tények, gondolhatná az ember -- a marhavagonos, szögesdrótos, rabruhás, "Arbeit macht frei"-es, hullahegyes ikonográfia, a számok, a pokoli rituálé alapelemei a szelektáló Mengelével, a zuhanyrózsából ömlõ gázzal és a krematóriumokból gomolygó füsttel --, már csak iskolai tananyagként is generációk agyába kellett, hogy vésõdjenek. Csakhát e tekintetben is igaz lehet, hogy a multiplex plazák tizenévesein per definitionem nem kérhetõ számon semmiféle elõzetes tudás. Hogy aztán "még mindig jobb"-e, ha a szóban forgó tizenévesek így, ebbena "Holocaust Park"-os formában szereznek tudomást az emberi nem történetének egyik legfelfoghatatlanabb botrányáról, mint az, ha sehogyan sem szereznek róla tudomást, az persze más kérdés. E körül forogtak, ugye, a viták. Hogyan szabaduljon az emberiség attól, ami felfoghatatlan? Mert szabadulni akar, az biztos. Az már Kolimán és Kambodzsában, Ruandában és Boszniában, újra és újra kiderült, hogy a felejtés nem megoldás. Akkor hát? "A holocaustról, errõl a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést" -- írta Hosszú, sötét árnyék címû esszéjében néhány éve Kertész Imre. Bármit mondott is Adorno, és bárhogy gondolta is azt, amit mondott, a legszebb mégiscsak a katarzis -- valamiféle katarzis -- általi szabadulás lenne. De ki képes Auschwitzot újrajátszani? "A holocaust elgondolása önmagában véve olyan roppant vállalkozás, olyan vállakat roskasztó szellemi feladat, hogy többnyire meghaladja a vele küszködõk teherbíróképességét. Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz. Ahelyett, hogy a képzelet játékszerévé válna -- akárcsak a kitalált példázatok, az irodalmi fikciók -- a holocaust súlyos, mozdíthatatlan tehernek bizonyul, akár a hírhedt mauthauseni kõkoloncok: az emberek nem akarnak összezúzódni rajtuk. Halmazatban a gyilkosság képei csüggesztõen fárasztóak: nem indítják meg a fantáziát. Hogyan is lehet esztétikum tárgya a borzalom, ha nincs benne semmi eredeti? Példaszerû halál helyett a puszta tények csupán hullahegyekkel szolgálhatnak."

A Schindler listája nem példaszerû halállal, csak filmbeli hullahegyekkel "szolgált". A hullahegyeken túl viszont -- mivel is mással -- happy enddel. Gyõznek a jók, fiaik-lányaik pedig színes körtáncot lejtenek és õsi dalra fakadnak új hazájuk kies lankáin.

„Mama, gyõztünk!" -- kiáltja az új Benigni-filmben egy amerikai tank tetejérõl leugorva a lágerbõl szabadult kis Giosué is, mikor felfedezi anyját a többi szabaduló közt. Giosué afféle túlélõ-játéknak hitte az egész lágeresdit, mert Guido, az apja, a nagy mókamester, ezt hitette el vele. És igazat mondott: lám, a beígért fõnyeremény, az "igazi tank" is begördült, annak a tetejérõl integet ujjongva Giosué.

Roberto Benigni a legnépszerûbb olasz komikus. Színész és rendezõ. Bohóc és közszereplõ. Figurája és az általa játszott szerepek kölcsönösen alakítják egymást. Nemcsak Benigni kapott valamit Ferreritõl a Szállást kérekben vagy Fellinitõl A hold hangjaiban, hanem õk is Benignitõl: Benignit kapták. Benigni politizál is. A baloldal bohóca. De elsõsorban mégiscsak bohóc. Woody Allen pehelysúlyú, firenzei változatban, szólt a vélekedés tegnapelõttig. Szerepcserés, összetévesztõs, helyzetkomikumos filmszösszenetek (a maffiát parodizáló Fogpiszkáló Johnny, a horrorfilmeken röhögõ Szörnyeteg) kiagyalója, rendezõje és ellenállhatatlanul mulatságos fõszereplõje.

A lágerbörleszk, Az élet szép körül a viták Olaszországban már a bemutató elõtt megkezdõdtek. Hogy lehet-e...? Hogy szabad-e...? Lehet, szabad, döntötte el végül lelkesen, ímmel-ámmal vagy épp fogcsikorgatva a közszereplõk mérvadóbbik része. Úgyszólván tananyag lett Az élet szépbõl: iskolák vonultak ki rá tanítási idõben. De a zavar sokáig megmaradt. Hiszen a kérdés látszólag ugyanaz volt, mint már a Spielberg-film esetében is. Mit kap a kisiskolás, ha megnézi osztályával Az élet szépet? Tényeket, tudást? Vagy megnyugtató hazugságot (bizony, gyerekek, háború volt, a rosszak üldözték a jókat, de végül szerencsére a jók gyõztek)? "Benignit én is szeretem annyira mint mások, és hiszek a jószándékában, de az erkölcsi felelõsségében már kételkedem. És az lesz az igazán sírnivaló, ha az elmondhatatlanról elõbb-utóbb már csak ez a valószerûtlen mese fog tanúskodni" -- írta amúgy elnézõ Unitá-recenziójában egy éve az elmondhatatlan neves krónikása, Bruck Edith. Aztán megkezdõdött a film diadalútja. Cannes-i nagydíj, London, Jeruzsálem, Toronto, Varsó. Az élet szépet nemrég a pápa nézte végig magánvetítésen, Benigni társaságában. "Úgy éreztem magam mellette -- vallotta meg Benigni --, mint Pinocchio a bálna hasában, mikor rátalál a papájára, és így szól hozzá: rossz gyerek voltam, nem fogadtam szót neked..." És mire ezek a sorok napvilágot látnak, kiderül, jutott-e Oscar-díj is Benigniéknek abból a hét jelölésbõl, amelyet Az élet szép -- európai film létére egyedülálló módon -- nemrég kiérdemelt.

Szó ami szó, zavarba ejtõ egy film Az élet szép. Az elsõ fele laza gegfüzérben nagyjából azt beszéli el, hogyan szereti el a harmincas évek végén Guido, a pincérbõl lett könyvkereskedõ Arezzóban egy helyi fasiszta notabilitástól a menyasszonyát, Dorát. Az elsõ félóra diadalmas csetlés-botlással végigjátszott jelenetei úgyszólván a Fogpiszkáló Johnnyban is elmennének. Igaz, más a kor, más a téma. Guido -- fõvárosi tanfelügyelõnek adva ki magát -- minden következmény nélkül pucérra vetkõzik egy egész iskola szeme láttára, hogy önmagán "szemléltesse" a latin faj felsõbbrendû nagyszerûségét, aztán meg egy zöldre mázolt, "Zsidó" felirattal éktelenített lovon szökteti meg kedvesét az eljegyzési bankettról... Ugyan kinek jutna eszébe egy börleszkfilmen realizmust számon kérni? Aztán mikor immár közös gyermeküknek, a kis Giosuénak magyarázza jóízû kacajok kíséretében, mit is jelent egy boltajtón a felirat: "Zsidóknak és kutyáknak tilos a bemenet! " Ugyan, hát ide két sarokra meg azt írta ki valaki, hogy "Lovaknak és spanyoloknak tilos!", és olyan is van, aki a pókokat meg a hottentottákat nem szívelheti, mintha máris világossá válna a lényeg.

Pedig még csak most jön a szentségtörõ második rész, a lágerbörleszk. A németül ordító SS-tiszt házirend-parancsait a fia megtévesztésére jópofa játékszabályoknak "fordító" Guido nagy jelenete. A szívküldi Dorának a láger-hangosbemondón keresztül. Giosué vicces rejtegetése, kakaó-kuglóf az ismerõs lágerorvos-tiszt jóvoltából a német gyerekekkel, és „bújócska" az Appelplatzon... Hogy mindez lehetetlenség? Hát persze. Tény, hogy a mesés lehetetlenségek mind egy irányban torzítanak. Igen, ha úgy tetszik, megszépítik az elmondhatatlant és megmutathatatlant. Guido minket is becsap: a lelkes kis Giosué szemével látjuk, amit látunk. Hullahegy mindössze egyszer, egyetlen pillanatra, fellinisen gomolygó ködök mögül rémlik elõ, de az festett kulissza csak. Jelzésszerûen utal valamire, amirõl tudnunk kell, de amit megmutatni úgyis hiábavaló igyekezet lenne. Guidót végül lelövi egy SS. Rejtekhelyrõl kukucskáló kisfiának bohóckodva masíroz a halálba. Az meg csak annyi, hogy a nagy csendben felugat röviden egy géppisztoly.

Az élet szép, hazudja Benigni. A hõse azt hazudja, hogy játszik. "Ezt a játékot" -- írta a filmet nemrég melegen méltató Kertész Imre -- „másképpen úgy hívják, hogy civilizáció, emberség, szabadság, mindaz, amit az ember valaha értéknek tekintett". Hát nincs mit tenni. Hagyjuk magunkat becsapni. Higgyünk a bohócnak.

AZ ÉLET SZÉP (La vita e bella ) - olasz, 1997. Rendezte: Roberto Benigni. Írta: Vincenzo Cerami, Roberto Benigni. Kép: Tonio Delli Colli. Zene: Nicola Piovani. Szereplõk: Roberto Benigni (Guido), Nicoletta Braschi (Dora), Sergio Bustric (Ferruccio), Horst Buchholtz (Doctor Lessing). Gyártó: Melampo Cinematografica. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 117 perc.