Filozófiába oltott fikciót, látomásos dokumentum. Dárday István és Szalai Györgyi filmje komoly kihívás elé állítja a nézõt.

Csak egyetlen egy történet van, egyetlen dramaturgia, amely elkezdõdik, megtörténik és véget ér - mondja a Tükrözõdések egyik mellékszereplõje, s ezt a kórházi beszélgetésben elhangzott tételt akár az egész filmre érvényesnek tekinthetjük. Dárday István és Szalai Györgyi egyetlen ember történetében egyetemes tartalmakat próbál felmutatni. A Tükrözõdések a rendezõpáros korábbi két filmjéhez, a Dokumentátor rendszerváltás-körképéhez és a Nyugatról Keletre... pikareszk történetben megelevenedõ médiakritikájához képest is szokatlanul nagyigényû vállalkozás. Általános összefüggések nyomába eredve olyan kérdéseket feszeget, amelyek már-már kivesztek a mozaikos igazságok és ironikus játékok izgalmában élõ kortárs filmbõl. Ráadásul rendhagyó formát talál ehhez az emelkedett témaválasztáshoz: filozófiával oltja be a fikciót és látomással a dokumentumot, elsõ pillantásra komoly kihívás elé állítva a nézõt, ha el akar igazodni a film világában.

„Egy film, mely úgy tesz, mintha nem lenne más, csak emléktöredékek, álmok és látomások összefüggéstelen hosszú sorából álló képfolyam, a reális világ megszokott képét parányit át- meg átrajzoló vizuális elmozdulás, melynek látványában elmerülve egyre inkább eltéved a résztvevõ." A nézõt azonban nem kell annyira félteni; minden bizonytalanság és az eltérõ valóság-státuszú jelenetek keveredése ellenére korántsem átláthatatlan labirintus ez a film. Van fõszereplõnk és van valószínûsíthetõ alaphelyzet is: egy velencei kórházban haldokló férfi. Talán mindaz, amit a filmben látunk, az õ agyában és képzeletében játszódik le, és a Tükrözõdések a tudatfilmnek a filmtörténetben búvópatakszerûen fel-felbukkanó hagyományához kapcsolódik. Csakhogy ebben az esetben nehezen tudunk mit kezdeni a zárójelenet monológjával, amelyben a doktor búcsút vesz az elhunyt (?) fõszereplõtõl. Ugyanis vagy elfogadjuk, hogy az egész film (a külvilágra, a történelmi és kulturális háttérre való minden utalással együtt) a fõhõs tudatában játszódik, õ az elbeszélés középpontja, és akkor ez a jelenet is csak képzelgés, ezáltal azonban a szöveg elveszti drámai nyomatékát; vagy pedig feltételezzük több elbeszélõi pozíció meglétét, ám ezzel kikezdjük a tudatfolyam homogenitását. Vehetjük persze zárlatnak, összefoglaló, egyben külsõ elemnek is ezt a jelenetet („valami belõle tovább él bennem"), de még így is nehezen érthetõ, hogy a megfoghatatlanság és a tünékenység nagyszabású metaforájára épülõ filmben miért szükséges egy ilyen tanító célzatú betét. Amennyiben a nézõk kreativitására és fogékonyságára bízzuk a kirakós-játék megoldását, talán érdemes a tanulság levonását is meghagyni nekik.

A Tükrözõdések zavarbaejtõ feszültsége a túlsúlyos dialógusok, a meditatív gondolattöredékek és az illékony, sokértelmû metaforák együttes használatából fakad. A film egymástól látszólag óriási távolságban lévõ dolgok között igyekszik kapcsolatot találni. A kapcsolat pedig ez esetben nem kevesebbet jelent, minthogy egységes világmagyarázat rendezi össze a szemkápráztatóan különnemû jelenségeket és eseményeket. A kérdés csak az, hogyan lehet ezeket a filozofikus gondolatokat elevenné tenni a mozgókép végtelenül konkrét közegében. Másképp megfogalmazva: milyen módon ölthet testet a színtiszta absztrakció? A Tükrözõdések szakít a hagyományos történetvezetéssel, ám igyekszik a cselekmény szertefutó szálait a fõhõshöz kapcsolni. Kevés szereplõt mozgat, õket sem a megszokott pszichológiai motivációk alapján jellemzi; ehelyett erõs metaforikus és szimbolikus tartalommal rendelkezõ figurák, helyszínek és motívumok szolgálnak a film pilléréül. Szinte minden, amit a filmben látunk vagy ami elhangzik, túlmutat önmagán. Nincsen véletlen, keresnünk kell a kapcsolatokat, a metaforikus összevonásokat, a hasonlításokat. Dárdayék azonban sajnálatos elõzékenységgel segítik a nézõi kutatómunkát, így aztán az ember egy idõ után gyanút fog, és ott is célzást, utalást keres, ahol esetleg nincs. (Bár a katarzisról meditáló fõhõst azért talán mégis túlzás volt a fürdõszobába vezetni, és megfürdetni a zuhanyrózsa vízsugarában.) Az irónia jótékony hatása a közhelyesen „rásegítõ" gondolattársításokat is képes átértelmezni, a Tükrözõdésekbõl azonban majdnem teljesen hiányzik ez az eszköz (pedig a rendezõpáros elõzõ filmje, a Nyugatról Keletre... a bizonyság arra, hogy szívesen és jól élnek vele). Nem mindegyik kijelentés, nem mindegyik szereplõ szövege vehetõ azonos komolyságúnak. A Tükrözõdésekben még a világmagyarázó attitûddel bensõséges kapcsolatot fenntartó magyar filmtörténethez képest is túlságosan sok az egy idõegységre jutó kinyilatkoztatás ahhoz, hogy gyanút ne fogjunk: Dárdayék nemcsak komoly és meditatív víziót fogalmaznak meg, hanem egyúttal torz tükröt is tartanak a bombasztikus intellektuális blöffök elé. Néhány esetben azonban nem is olyan könnyû eldönteni, meddig tart a vicc és hol kezdõdik a vallomás.

A négy fõszereplõ négy típust képvisel. Az asztrológus, az énekesnõ, az orvos és a menedzser, õk négyen a titkos tudás, a mûvészet, a racionális megismerés és az üzlet emberei. Ezek a figurák szimbolikusságukkal kell, hogy hassanak, talán ez vezet a lélektanilag motivált jellemábrázolás elhagyásához, az egyénítés elvetéséhez. A szereplõknek nincs sorsuk vagy történetük, csak jelzésszerû alakjuk és hátterük van. A fõhõs életérõl szinte semmit sem tudunk. Szerettei valószínûleg autóbalesetben haltak meg, ezen kívül pusztán bizonytalan utalásokkal rendelkezünk, amelyek három dátumhoz kapcsolódnak: 1956, 1968 és a csernobili robbanás idõpillanatához. Szimbolikus évszám mindhárom, mintha kísértet lenne ez a férfi, aki sorsfordító pillanatokban lép elõ, majd hosszú idõre eltûnik. Bukásra ítélt figura, aki képtelen figyelmeztetni az embereket a bekövetkezõ tragédiákra, hiába tudja elõre, mi fog történni. A hõseinkkel való azonosulás nehézségét ezúttal (fõként az alkotók dokumentarista remekléseivel összehasonlítva) csak fokozza a nem hivatásos színészek alkalmazása. Mesterségesen csengenek a szövegek, nehezen átélhetõk a helyzetek, ezáltal a pusztán jelzésszerû karaktereket alakító szereplõk nem képesek hitelesen jelen lenni a filmben.

A Tükrözõdések a motívumépítkezés összes szintjén súlyos és látványos ellentétpárokat feszít egymásnak. Egység és kétség, pozitív és negatív oldal, meggyõzõdés és kétely ütközik meg benne. Az asztrológus, ez a titokzatos férfi felbolygatja mindenkinek az életét, akivel csak találkozik. Választásra készteti az embereket az elemeire hasadt Mûvészet és Tudomány töredékei között. A nõnek döntenie kell, az asztrológussal tart vagy a menedzserrel. Az egyik férfi a bolygók és természeti elemek, az idõ titkainak tudója, míg a másik az üzlet, a pénz embere, a dolgok nagyon is látható mozgatóelemeinek birtokosa. A helyszínek és a szereplõk képviselte értékrend szintén összeér, ezért a nõnek egyúttal (Velence kontra New York) választania kell a karneváli európai kultúra és az undegroundból biznisszé „emelkedõ" amerikai kultúrüzlet között is. Választás elé kerül a doktor is, neki az asztrológia érvei, illetve a tudomány ellentmondásokba forduló racionális tételei között kell döntenie. Nagyon sterilek ezek a konfliktushelyzetek, egy pusztán intellektuális szerkezet építõkockái. A mélyben lefojtva ott szunnyad bennük a dráma, de ebbõl a lehetõségen kívül nem sokat érzékelünk. A filmbéli szituációknak a kétségkívül sokkoló archív felvételek sem képesek érzelmi többletet kölcsönözni. A csernobili és hirosimai képek, mint a 20. századi apokalipszis emblémái lehorgonyoznak a jelentésláncolat végén, meglehetõs távolságban a történet szereplõinek világától. Nem az összefüggés hiányzik közülük, hanem a kapcsolat intenzitása.

A hiányzó intenzitást, az erõs gondolati töltettel rendelkezõ motívumok érzékletessé tételét a film látványvilága hivatott megteremteni. Ezen a ponton találkozik a hallucináció a látlelettel, igazán itt érezhetõ a Tükrözõdések újszerûsége és merészsége. A különleges kamera és a rafinált ötletek váratlan és eredeti világot teremtenek a jól ismert színhelyekbõl is. Mintha az Elvarázsolt Kastélyban játszódna a történet, és tükörben látnánk mindent: elmosódnak a kontúrok, semmibe vész a képmélység, torzulnak, csavarodnak, soha meg nem állnak a formák, a képek. Experimentális filozófiai fikció, meditatív dokumentumfilm – a Tükrözõdések hagyományos kategóriákkal nehezen megragadható. A látvány attraktivitása azonban olykor túlságosan is elvonja a figyelmet; olyan erõs hatáselem, amely komoly súllyal nehezedik a filmre. Az egymásba forduló, összecsúszó képek lehetnek kiismerhetetlenek, a látványszervezés logikája azonban nem sokat változik. Szívesen nézzük hosszú percekig a lagúnák mélyébõl feltárulkozó, megejtõen szép képeket, csakhogy ez sem feledteti a hiányt, hogy nem lüktet mögöttük átélhetõ történet, sors, dráma. Az emelkedett szövegek, a didaktikus párbeszédek és a rendkívüli képi világ sehogy sem akar összetalálkozni. Nem feltétlenül nõ össze, ami összeér. A Tükrözõdések belsõ utazása túlságosan kiszámítható, ezért hamarabb véget ér, mintsem az a felvetett kérdések súlyából, komolyságából következne. A film hol a közhelyek sekélységébe rántja, hol pedig a váratlanul kibomló, költõi gondolatok messzeségében emeli azokat az asszociációkat, amelyek a tükör, a tükrözõdés kétségkívül dúsgazdag metaforájában rejlenek. Okossága hûvös és nehézkes, szépsége zavarbaejtõ. Kevés a rejtély, mert a párbeszédek leleplezik azokat a titkokat, amiket mi magunk szerettünk volna felfedezni, a dramaturgia ellenben olyan összefüggéseket teremt, amelyeket nehezen találtunk volna ki. A végsõ kérdések pedig továbbra is megoldásra várnak.

TÜKRÖZÕDÉSEK - magyar, 1991-1997. Rendezte és írta: Dárday István és Szalai Györgyi. Kép: Pap Ferenc, Csukás Sándor és Matkócsik András. Zene: G. F. Handel, J. S. Bach. Szereplõk: Fabricius Teo, Ágens, Dr. Haskó László, Altorjay Gábor, Faragó Melinda. Gyártó: Rolling Box Kft. Támogató: Magyar Történelmi Film Alapítvány / Magyar Mozgókép Alapítvány / Volvo Ivanics / Nemzeti Kulturális Alap / Telefilm. Forgalmazó: Magyar Filmintézet. 140 perc.