Cigány sorsok
Fekete lyuk
Schubert Gusztáv

A szellem sötétjében minden cigány fekete. Filmesek a romafronton. Végignézve negyven év cigányfilmjeit sok jót nem mondhatok magunkról. Rosszat rögtön kettõt is: Hideg polgárháború dúl körülöttünk.

Mit sem tudunk róla.

Nem a bõrfejûekre gondolok, akik az elmúlt években Salgótarjánban gyilkolódtak, Gyöngyösön, borsodi és kunsági tanyákon gyújtogattak, Kismaroson, Egerben öklelõdtek (aranyszabályuk: lincselni csak pontosan, szépen, háromszoros erõfölényben, úgy érdemes), nem is a öntevékeny kerttulajdonosokra, erdõkerülõkre, akik a maguk akurrát vidéki módján gyomlálgatták a sötétebb bõrû almatolvajokat, rõzsecipelõket, gombaszedõket; a sápadtabbját valahogy sohasem. Ezt tudjuk, halljuk, utálkozunk tõle. Épp magyar zacc ne lenne, miért épp nálunk erjedne száz százalékos demokrácia. Nem volt, nem lesz; utópia. Én arról a becsületes, fájin magyar világról beszélek, amelyben, noha talán egy rossz szó el nem csattan, sárkaparónak is vidorabb lenni, mint cigánynak.

"Hát hol élünk? Én nem vagyok magyar? " -- fakad föl egy telepi emberbõl Jancsó Találkozása végén a hitetlenkedés. Hol is? Kezdetben volt az ideál, az illúzió. A szocialista társadalom idillje, amelybe a balsorsú cigányság, mint gyermek anyja kebelébe, megtérhet majd, mert ott már nincs faji, nemzeti elõítélet, vagyoni megkülönböztetés. A magyar dokumentumfilmesek tisztességére bizonyság, ez a szép és veszedelmes illúzió azonmód pergett szét a kamera elõtt, akár a tilalmas témának utat törõ Sára Sándor-filmet, a Cigányokat, akár Schiffer Pál dokumentarista-játékfilmjét, akár Gyarmathy Lívia és Balázs József Koportosát nézzük. Cséplõ Gyuri szociális felemelkedésének fogvacogtató magány az ára. (Felemelkedés? A jóeszû fiú, a cigánytelep szószólója, a magyarvilágban legalja pária.) A Koportos útkaparójának is "jó munkája van", csak épp koporsóra, rendes temetésre nem futja belõle. Hogy mégis megadhassa feleségének a végtisztességet, meg kell fürödnie a megaláztatásban, mint Nemecseknek. De ha csak azt a tízkilós sárkoloncot látnánk, ami a cigánytelepre menet minden lépését ólomsúllyal húzza, már abból tudhatjuk, miféle játékszabály járta az asszimiláció diadalmas éveiben. A Cigányok, paradox módon nem azzal kontrázza meg az idilliumot, hogy a felemelkedés illuzórikus jövõje mellé odafotózza a nyomor képeit, a gyermeki reménység mondókái mellé ("Ha megnövök tanítónéni leszek..., ha megnövök szövõnõ leszek..., ha megnövök gazdagságban járok...") a kubikos cigányok szikár curriculumját : "Élõ ember vagyok, és fõdben lakom", "Harminc éves vagyok, de még nem feküdtem ágyban". (Ezt a rímet már a Földobott kõben halljuk.) Hanem azzal, hogy a szépség váratlan diadalmát filmezi a mindenkori boldogságszûke fölött. Emberi arcokat fényképez, mellettük szikár absztrakció minden szocialista szociálpolitika (és az lenne minden "polgári érték" is), vagy -- mint a tanyasi Vízkeresztben-- minden kultúrmisszió. Mindkét lírai dokumentum azt sugallja, ha többnyire nem vagyunk is otthon a földön, a legcudarabb idõkben is otthon lehetünk az égben. Megy a busz a sártengeren, viszi Shakespeare-t az ágrólszakadtaknak, és hogy, hogy nem, Illyriába vagy a cseh tenger partjára ér, shakespeare-i nép körébe, fagyon csicsonkázó kabátvitorlás gyerekek, sûrûre élt férfiarcok közé. Ugyan ki kit vált meg itt? Salamon András Városlakókját is ezért szeretem. Futhatja lassú köreit a szociálpolitika, hogyan oldja meg a cigánykérdést, az élet gyorsabban célba ér. A Józsefváros, ha hinni lehet a Városlakóknak, már felszabadított terület, ott békében él, "cigány, néger, kínai ...."

Ózd, és az ország túlnyomó része, biztosan nem az. A Meddõ volt az elsõ, és mindmáig legbátrabb frontjelentés a szegények háborújáról. Almási Tamás kamerája elõtt az azóta szokássá lett önkormányzati tisztálkodás zajlik: a cigánycsaládok kiseprûzése a dolgos magyar városból. A rendõri segédlet élén derék magyar hivatalnok teszi rendbe a cigánysorsokat, nyom barackot a kiebrudalt purdé fejére, ("Mi leszel, ha nagy leszel? Rakodómunkás?"), végtelen irgalmában, még egy elárvult csótányt is agyontapos. Ne tévesszen meg a kék köpeny, a szaki forma. A szelíd gondviselõ mindannyiunk közös képviselõje, az ügyeletes magyar géniusz. Lám, jó az isten, jót ád, a kitelepítéshez nem feltétlenül kell diktatúra, meg lehet szavazni demokratikusan is, ahogy kultúremberhez illik......

Nem gondolom, hogy a cigányok közt ne lennének semmirekellõk, tolvajok meg gyilkosok, csakhogy a közhiedelem szerint potenciálisan mind azok. A magyar társadalom -- Ózd, Balassagyarmat, Sátoraljaújhely, Székesfehérvár Rádió utca 11, Zámoly sokasodó strigulái tanúsítják -- már megrajzolta magában a bûnbak fantomképét. A szellem sötétjében minden cigány fekete. Nem kell a cigánytelepre menni rémtörténetekért, a láthatatlan frontvonal ott húzódik már minden magyar és roma között.

Milyen mélységes bennünk az elõítéletek dögkútja, talán épp a legszelídebb film tudja legpontosabban elmondani. A lépcsõ (Gyarmathy Lívia, 1994) vérlázító dokumentuma annak, hogyan kénytelen fordított Peter Schlemilként magával hurcolnia minden cigánynak az elõítéletek árnyékát. A film hõse tehetséges, szorgalmas asztalos, akibõl a ritka mûgond, tehetség és a bizonyítani vágyás restaurátort faragott. Elvállalja egy vidéki kórház míves, védett falépcsõjének helyreállítását, meglehetõsen rossz feltételekkel (vállakozónak korántsem olyan jó, mint faszobrásznak, asztalosnak, túl jóhiszemû és becsületes), a beígért pénzek késnek, a munkásai két hónapig ingyen, szolidaritásból segédkeznek neki. Miközben éjszakákat töpreng és dolgozik át, hogyan lehetne minél szebben teljesíteni a feladatot, a bizalmatlanság hínárja mind sûrûbben körbefonja: az nem lehet, hogy egy cigány ne lopjon, s ne legyen kontár. A megrendelõ hivatal csupa jóravaló hivatalnokból építészbõl, mûemlékesbõl áll, nem hajtja õket gonoszság vagy rasszista elõítélet, épp csak a jogosnak érzett bizalmatlanságnak engednek. Egyikük feje felett az Egyesült Európa aranycsillagos lobogója kéklik. Jó arc, európéer fej magyarázza a bizonyítványt, csak egy nincs benne, hogy odajussunk, elõbb a legnagyobb kisebbséggel, a társnemzetünkkel kellene egyesülnünk. Nem a rasszizmus fogja vesztünket okozni, hanem ez az egészen mindennapos "jólértesültség", miszerint a cigány tisztessége csak álca, alatta évszázados tolvajösztön és lustaság örvénylik.

Megvan ennek a fonákja is, a rózsaszín cigányidill. A roma éjjel-nappal muzsikál, bazsevál, ropja a táncot. Ha cigány volnék, belevágnám a poharam ebbe a hazugságba. Roma kultúra nem volt, hanem lesz. (Ezért is létfontosságú, amibe a Fekete Doboz belekezdett, kinevelni a roma filmezés, roma televíziózás szakembereit. Az elsõ antológia tanúsága szerint nem azt adják vissza fehérben, amit a magyar híradók mutatnak róluk feketében: blickfangos képek, exluzív esetek, tetszési index helyett még embereket látnak.) Ha volt is, oda már, akár a miénk. Ma már az a testmeleg nyomorközösség sem igen adhat menedéket, amibe Cséplõ Gyuri lelkeszegetten még visszatérhetett a kietlen nagyvárosból. Mindenki a tévét nézi, panaszolják rezignáltan a Találkozás cigányai, -- romaünnep, nagycsalád, összetartás? -- úgy olvad, mint a tavaszi hó.

Tíz cigányból kilencnek nincs munkája. A rendszerváltozáskor, a szocialista nagyipar felszámolásakor õket bocsátották el legelõször, a polgárvilágban õket veszik föl legutoljára, akkor is, ha ritka kivételképpen szakmájuk van. ("Ha majd felkötöm magam, zsebembe teszem a szakmunkáspapíromat" -- keseredik el egy Csalog Zsolt-riport álláskeresõje). Ne áltassuk magunkat: munka nélkül kultúra sincs. Ínség van, erõszak, bûnözés, olcsó ragasztók, rossz borok mámora. Nemcsak csillagok omolhatnak össze.

A fekete lyukban épp egy nemzet süllyed el.

Pontosít helyettünk a fizika: kettõ. A kozmikus energiák lefolyójába rendre belecsúszik a legközelebbi csillag is. Hogy ne így legyen, észre kellene vennünk, hogy nem tudunk olyan messzire sunnyogni a cigányapokalipszistõl, mint ahogy képzeljük, mint ahogy szeretnénk.

A végzet ritkán gyõz erõvel, leghatásosabb fegyvere a pillanatra résnyire tárt remény, ahol még épp átslisszolhatunk. Hogyan megy ez, megmutatta már harminc éve a Földobott kõ, de hát ki néz ódon magyar filmeket. Az erdõben meghúzódó cigányokat ávósok, egészségügyiek és heccre bérelt falusiak kerítik be: tetvetlenítés veszi kezdetét. Férfiakat és nõket borotválnak kopaszra, nem annyira szépítészeti vagy járványügyi megfontolásból, csak a rend kedvéért, hadd szokja az alattvaló. A jóravaló magyar fõhõs védelmükre kelne, de õt is megragadják, vinnék a nullás gép alá: "Engedjetek el, vakok vagytok?" -- szakad ki a cigányok védelmezõje száján. Végzetesen könnyû kis mondat, máig fenyeget.

Az orvos rárivall az ifjú földmérõre: Tûnjön el innen! A fiú -- tiltakozásul, vezeklésül -- fényképezni kezdi a bûnt. Amikor elvennék tõle a gépet, elrohan. Megmenekült. Mi még nem. A kiskapu most is tárva van, egy egész nemzet talán mégse férhet ki rajta.

http://www.filmvilag.hu