Sue - amerikai, 1997. Rendezte: Amos Kollek. Írta: Amos Kollek. Kép: Ed Talavera. Szereplõk: Anna Thomson (Sue), Matthew Powers (Ben), Tahnee Welch (Lola), John Ventimiglia (Larry). Gyártó: AMKO Production Inc. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 91 perc.
Sue, a (talán) ötvenes éveit taposó, magányos New York-i szépasszony életének (utolsó?) néhány hetét követhetjük nyomon a filmben: a bevezetés felvázolta alaphelyzet szerint közeli kilakoltatás elé néz, amennyiben nem sikerül hamarosan kifizetnie elmaradt lakbérét, s ez annál is nehezebbnek ígérkezik, mivel napjait részben reménytelen álláskereséssel, részben kétségbeesett és nyomasztóan ügyetlen kapcsolatteremtési kísérletekkel múlatja. A tárgyalás során aztán ezen két tevékenység végeérhetetlen egymásutánjainak vagyunk tanúi: az utcán találomra felszedett barátnõ bordéllyá alakítaná közös otthonukat, és sértõdötten tapasztalja, hogy Sue, noha saját szavai szerint is „csak a szex által tud kommunikálni", képtelen feloldódni az ezzel járó helyzetekben; a parkbéli kismama elmenekül, mikor neurotikus fejrángásokkal kísérve bókol gyermekének, az éjjeli bisztróban nem szolgálják ki, mert túl nagy adósságot halmozott fel a csokis fánk hitelbe történõ fogyasztásával, s mikor álláshirdetésekre jelentkezik, legfeljebb csodálkozást vált ki különös végzettsége: pszichológia és modern tánc. Az egyetlen reménysugárt Ben, az egyszerû minnesotai srác felbukkanása jelenti Sue életében (a Coen-filmekbõl sejthetõ, hogy ez a „minnesotai vagyok" nagyjából úgy hangozhat az amerikai fülnek, mintha valaki itthon azt mondaná: „Parajpuszpángról jöttem"). Némi kezdeti habozás, majd korai és teljesen értelmetlen összeveszés után a férfi, meglepõ módon, ragaszkodó szeretõnek bizonyul, sõt Sue-t, éppilyen váratlanul, alkalmazza egy komoly cég is. Csakhogy az (egyébként zavarbaejtõen Gerard Philipre emlékeztetõ) szeretõt Indiába irányítja a sors (vagy inkább a rendezõ) szeszélye, az irodából dermesztõen udvariasan eltanácsolják; aztán jön az elkerülhetetlen kilakoltatás és a szomorú vég: hiába fut be Ben éppoly esetlegesen a végén, mint ahogy eltûnt egy negyed filmmel korábban, az Alzheimer-kórban szenvedõ anyjával a sokadik sikertelen kapcsolatteremtési kísérlet kudarcát végképp elviselni képtelen Sue feladja: amolyan „hagyjatok meghalni"-gesztussal kifekszik a parkban a hajléktalanok közé.
A rendezõ javára írandó, hogy a megpróbáltatások ezen határtalan halmozását valamiféle monotonul ismétlõdõ, így könyörtelenül a végtelenbe mutató szerkezetbe igyekezett rendezni, s ez tudatosabb, és fõleg invenciózusabb alkalmazás esetén kétségkívül gyümölcsözõ lehetett volna. Egyáltalán: bármilyen tudatos formaalkotó rendszer következetes alkalmazása sokat lendíthetett volna ezen a kétségkívül jobb sorsra érdemes, mert szándékában és eszközeiben is tisztességes filmen. El lehet tûnõdni, hogy ami Cassavetes keze nyomán természetes zsenialitással mûködött, az itt miért fullad be az elsõ (na jó, a második) jelenettõl fogva; nyilván a Sue-t alakító (és, sajnos, másképp rossz) Anna Thomsont kivéve átlagos tévésorozat-színvonalon játszó színészek legalább annyira hibásak, mint a vágó, aki elismerésre méltó hidegvérrel hagyott a filmben egy olyan jelenetet (ráadásul szerelmit), ahol a mikrofon hosszú másodpercekig belóg a képbe. Minden erõfeszítésnél jobbat és megrázóbbat képes közölni a nézõvel a fõszereplõnõ meztelen teste, ez a Playboy-mércével is kifogástalan nõi test, mely azonban pergamenszerûen gyûrõdik itt-ott, s a legnagyobb szenvedélyek közepette is sápadtan hullaszínû: nagyjából mindaz leolvasható róla, amivel ez a film, egy mûalkotástól elvárható szinten, adós maradt.
Ágfalvy Attila
A Thousand Acres - amerikai, 1996. Rendezte: Jocelyn Moorehouse. Író: Jane Smiley regényébõl Laura Jones. Kép: Tak Fujimoto. Zene: Richard Hartley. Szereplõk: Michelle Pfeiffer, Jessica Lange, Jason Robards, Jennifer Jason Liegh. Gyártó: Prairie Films-Touchstone Pictures. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 140 perc.
Tanyasi Lear király -- ez lehetne a film alcíme: a mai amerikai farmerkörnyezetben, az iowai kukoricatenger kellõs közepén játszódó történet a birtokát két lányára írató, majd ezt keservesen megbánó nagygazdáról, aki végül a legkisebb lányában talál támaszt, abban, akit kizárt a jussból és eltaszított magától, az ismert Shakespeare-tragédia átirata, még a szereplõk keresztnevének a kezdõbetûje is kivétel nélkül megegyezik az eredeti mû szereplõinek a névkezdõbetûjével.
Átirata, de -- amúgy számítástechnikailag fogalmazva -- felülirata is. Az Ezer hold írója és rendezõje a jelek szerint sokat töprengett azon, hogy mennyit és hogyan lehet a történetbõl átmenteni ebbe a korba és környezetbe, amitõl a film még éppen innen marad a kínos nevetségesség vagy bárgyú képtelenség határán, azaz hogy mit bír el az adaptáció célközege a Lear-történet egyszerre népmeseien sematizált, egyszerre mûvien formulaszerû jellegébõl. Ilyen irányú töprengéseik során hamarosan rájöttek, hogy modern pszichológiai motiváció híján a képletet egyszerûen összeroppantaná a mai farmer-környezetrajz realizmusa. Így lett a család múltja sötét titokkal terhes: az apa bakfiskorukban megrontotta két nagyobbik leányát, s most, vénen és szenilisen, a legkisebb után kívánkozik.
Azaz a történet némi Tennessee Williamses-William Faulkneres segítséggel, amerikaiasan délies pszichopatológiával válik emberileg érthetõvé (és nõmozgalmilag is korrekté). Ennek érdekes következménye persze, hogy a két idõsebb lány -- Shakespeare-nél szörnyetegek -- már-már rokonszenvessé válik, apjukkal szembeni magatartásuk érthetõ, megbocsátható, sõt érzelmi szempontból indokolt és jogos színezetet kap. Az átírás persze ezen a ponton már igazi felülírás, a film ellene dolgozik a Lear királynak: a legkisebb lány -- Shakespeare-nél a megváltás angyala -- válik ellenszenvessé, vén hülye apjuk -- Shakespeare-nél a megsemmisülésben felmagasztosuló felsõbbrendû tisztánlátás - meg csak azt kapta ki, amit csõstül megérdemelt.
Ez az ellene dolgozás szabja meg aztán a film menetét, hol közhelyesen és gépiesen, hol - ritkábban ugyan - egész érdekesen. De akit hidegen hagy Shakespeare, sõt át- és felülirata sem hozza lázba (istenem, annyi ilyet látott már az ember), az is talál érdekeset és nézhetõt a filmen. Falun vagyunk, gazdák között, akik földet mûvelnek, istállót építenek, disznót tartanak, mindezt persze nagyban, amerikaiban és gazdagon. Azaz -- amúgy mellékesen -- az Ezer hold dokumentál is, érdekes, számunkra szinte egzotikus levegõjû századvégi tudósítást ad arról az amerikai rétegrõl és életformáról, amelynek korábbi (harmincas, negyvenes, ötvenes és hatvanas évekbeli) állapotáról annakidején hûségesen és rendszeresen tudósított az amerikai film, de amelyrõl jó ideje nem kaptunk új képet. Ez a hiány is pótlódik a filmmel, mondom, érdekesen és tanulságosan (persze azok számára, akiket még érdekel egyáltalán az ilyesmi).
Takács Ferenc
Ronin - amerikai, 1998. Rendezte: John Frankenheimer. Írta: J. D. Zeik és Richard Weisz. Kép: Robert Fraisse. Zene: Jerry Goldsmith. Szereplõk: Robert DeNiro (Sam), Jean Reno (Vincent), Natascha McElhone (Deirdre), Stellan Skarsgard (Gregor). Gyártó: United Artists. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 121 perc.
Mint a cím is mutatja (dehogy mutatja, valami japán mûszó, a gazdáját vesztette szamuráj neve, normális ember csak végszükség esetén használ efféle szavakat) folytatásról van szó. Ne szépítsük, az örök visszatérésrõl magáról. Ám ennek felderítéséhez szükséges némi mélylélektani virtuózkodás, mely persze tõlünk korántsem idegen.
Jön itt nekünk John Frankenheimer, a veterán nímand, és csodát tesz. A mesterrõl annyit, hogy immár négy-öt évtizedet átívelõ pályájának kétségtelen ékköve A mandzsúriai jelölt. Ki látta? És mire tetszik emlékezni belõle? Másról van itt szó, bízistók. Isten, hála Istennek megteremtette a kereskedelmi televíziózást. Így tudható, hogy a mester készítette a Francia kapcsolat 2. címû filmet is. Errõl van most is nagyban szó. Vannak ilyen figurák, életük végéig õrzik gyermekségüket, csak a cipõjüket bírják kinõni. Százszor újraálmodnak mindent, fejükben készen áll az Onedin család összes el nem készült része. Frankenheimer a franciákra bukik, mint ilyen persze nincs egyedül, csak a szerkesztõség körül is össze lehetne fogdosni legalább egy tucat hasonszõrû fickót. Csak annyit mondanánk nekik, Jean-Pierre Melville, máris megkapnánk a magunkét. Frankenheimrnek mondta valaki, és ez lett belõle.
Nem is rossz. Takaros kis ibuszos akciómozi, százszor kipróbált sztárokkal, fordulatokkal, helyszínekkel. Francia konyha, amerikai módra. Ilyen lehet a koszt a Los Angeles-i Etoile étteremben. Ehetõ, pláne emészthetõ, ám korántsem felejthetetlen. Divatos (Jean Reno) és izgalmas (Michel Lonsdale) francia fûszerek egy bazi nagy western-steaken. Plusz hamisítatlan amerikai világkép. A szamurájok ideje lejárt, kóbor roninek csellengenek szerte az értékeit vesztett világban, míg számos felesleges csetepaté, vérontás után végre megpillantják az üdvözülés fároszát, mely Hollywood partján áll.
Amit láttunk, frencs frájz, mi más, jól néz ki és ehetõ is, a repetát kérés nélkül hozzák belõle, kár is tiltakozni.
Turcsányi Sándor
Halloween H2O - amerikai, 1998. Rendezte: Steve Miner. Írta: Robert Zappia és Mark Greenberg. Kép: Daryn Okada. Zene: John Ottman. Szereplõk: Jamie Lee Curtis (Laurie Strode), Adam Arkin (Will), Michelle Williams (Molly), Josh Hartnett (John), LL Cool J (Ronny). Gyártó: Dimension Films. Forgalmazó: Mokép Rt. Feliratos. 85 perc.
Az amerikai patrióták - mivel egyetlen valamirevaló nemzeti tragédiával sem rendelkeznek, amelyet látványos keretek közt megünnepelhetnének - kénytelenek mozijegyet váltani, ha piros betûs napjaikat feketébben szeretnék látni. A televízió unalmas felvonulásai vagy ízléstelen stúdió-dekorációi helyett a sarki moziban Bálint-napon mészárlás zajlik, a Függetlenség Napján támadnak a gonosz ûrlakók, Mindenszentek elõestéjén pedig ott van Michael Myers, aki fantáziadús módszerekkel tizedeli Haddonfield kisvárosi tinédzser-populációját. Idén éppen a hetedik alkalommal, és feltehetõleg utoljára.
A Michael-Jason-Freddy triumvirátus alapító tagjának története még 1963-ban kezdõdött, alig egy hónappal a Kennedy-merénylet elõtt: a hét esztendõs Mikey ekkor mérte a legelsõ csapást õs-ellenségére, a liberális korszellemben elburjánzó kamaszkori promiszkuitásra. Ledér nõvérét 1978-ban újabb áldozatok követték, hogy a környék fiataljai egy életre megtanulják: a szex sohasem lehet biztonságos. A republikánus rém azóta készen várja, hogy konzervatív erkölcsi értékeket védelmezõ dzsinnként azonnal felbukkanhasson, amint párthívei megdörzsölik töklámpását. Nem csoda, hogy intenzív kezdet után (Halloween 1-2) a Reagen-érát teljes egészében átaludta, a következõ tíz évben pedig többet ártott hírnevének, mint a kísérletezõ kedvû ifjúságnak (Halloween 4-5-6); az igazi visszatéréshez közel 20 év és egy világraszóló demokrata szex-botrány kellett.
A Halloween H2O ugyanis eddigi legméltóbb utódja Carpenter alapmûvének; ezt egyrészt a 90-es évek Sikoly-szabványához igazodó, önreflexiókkal ravaszul teletûzdelt forgatókönyvnek, másrészt a régi fõszereplõnõnek köszönheti. Jamie Lee Curtis - akit érezhetõen megihletett Sigourney Weaver és az alien(ek) ambivalens, mégis szimbiotikus párkapcsolata - személyes ügynek tekintette a Halloween-sztori zárófejezetét, ezért apait-anyait beleadott (utóbbit szó szerint) a végsõ küzdelembe: nemcsak horror-specialista rendezõt (a Péntek 13 szériát indító Minert), és igazi sztár-gagmant (Kevin „Scream" Williams) szerzett filmjéhez, de Laurie Strode egydimenziós figurájából is sikerült erõteljes, már-már árnyalt karaktert varázsolnia. Tekintetbe véve, hogy az 1983-as harmadik részben a sorozat egyetlen fõhõse - még Myers sem - kapott szerepet, érdemes lenne csendben elfeledkezni az egész filmrõl, egyúttal a következõ három folytatásról is, és a Halloween H2O-val lezártnak tekinteni egy színvonalas horror-trilógiát. Semmi értelme újraéleszteni a klasszikus rémeket, egy Michael Myerst vagy Norman Bates-t, amikor maga a mûfaj már úgyis halott.
Bár a holttestét sehol sem találják...
Varró Attila
A Passion in the Desert - amerikai, 1998. Rendezte és Honoré de Balzac novellájából írta: Lavinia Currier. Kép: Alekszej Rodjonov. Zene: José Nieto. Szereplõk: Ben Daniels (Augustin), Michel Piccoli (a festõ). Gyártó: New Line Cinema. Forgalmazó: Flamex Film Kft. Feliratos.
A Balzac regényébõl készült film középpontjában voltaképp a romantika ember-természet ábrázolásmódjának egyik legkedveltebb motívuma, azaz a magányos férfi, és az õt elnyelõ, feminin jellegû táj panteisztikus kapcsolata, s az ebben a viszonyban rejlõ végzetszerûség áll. A film különlegessége nem is ennek a sokak szerint talán elcsépeltnek tûnõ viszonyrendszernek a bemutatása, hanem sokkal inkább az, hogy a sivatag igazi megtestesítõjévé a mûben -- Balzac alkotásánál jóval nagyobb hangsúllyal -- egy oázisban élõ állat, nevezetesen egy nõsténypárduc válik.
A film fõhõse, Augustin Robert, egy fiatal francia katonatiszt azt a feladatot kapja, hogy megvédelmezzen egy finom lelkû mûvészettörténészt, akit Napóleon az egyiptomi mûkincsek feltérképezésére küld a Nílus országába. A két férfi azonban eltéved a sivatagban, s míg a mûvész-tudós öngyilkosságba menekül a szomjhalál elõl, addig a katonatiszt számára sokkal felemelõbb végzetet rendel a sors. A férfi egy oázisba téved, és itt találkozik össze az életét döntõen megváltoztató nõstény párduccal: az állat bántani ugyan nem bántja, azonban teljesen megbabonázza õt. A darwiniánus tanokat két lábbal tipró film fõszereplõje az állat hatására egyfajta sajátos visszafejlõdésen megy keresztül: a több fázisú evolúciós regresszió végpontján a fõhõs már mezítelenül, négykézláb rohangál, nyulakra vadászik, nyers húst eszik, sõt egy rivális hímállat arra ösztökéli õt, hogy maga is párducszínekkel pingálja ki a testét. Az egyszerre szánalmas és megható metamorfózis azonban kudarcra van ítélve: a férfi nem bújhat ki teljesen emberbõrébõl. A film több utalást is tartalmaz az Angol beteg és Marco Ferreri Milyen jó ízûek a fehérek címû alkotására, és mindemellett még egy különös tanulsággal is szolgál: nemcsak az emberi, hanem még a szodomita eredetû szerelem is lehet plátói jellegû.
Beregi Tamás
There's Something About Mary -- amerikai, 1998. Rendezte: Peter és Bobby Farrelly. Írta: Peter és Bobby Farrelly, Ed Decter, John J. Strauss. Kép: Mark Irwin. Zene: Jonathan Richman. Szereplõk: Cameron Diaz (Mary), Ben Stiller (Ted), Matt Dillon (Pat Healey). Gyártó: Twentieth Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 119 perc.
Akik ismerik a Farrelly fivérek korábbi munkáit, a Dumb és Dumbert és a Tökös tekést, azokat nem érheti meglepetés. A film cselekménye a tiszta tekintetû, szép és jóságos Mary körül forog, akibe az összes férfi beleszeret. Rajongók serege üldözi õt, köztük a csetlõ-botló, ámde becsületes Teddel. Mindannyian a lányt ostromolják, miközben vetélytársaikat kínos helyzetbe hozva igyekeznek lejáratni. A történet a romantikus komédia szabályait követi, amit idõrõl idõre vaskos tréfák szakítanak meg. Értjük a rendezõk vonzódását a polgárpukkasztó, a nyárspolgárt felháborító, megdöbbentõen nyers humor iránt. Az ábrázoláshoz azonban kényes egyensúlyra és kivételes mûvészi erõre lenne szükség, aminek most híján vagyunk. Ugyanis a nevetés tárgya olykor altesti tájakon vándorol, egy cipzárral becsípett férfi nemi szerv vagy éppen szellentés formájában, de nem jobb a helyzet az undorító kiütések és gusztustalan izzadtságcseppek látványakor sem. Az értelmi fogyatékosok kigúnyolása, ütõdöttként való bemutatása pedig egyenesen ízléstelen. Itt nem fukarkodnak a vulgáris humor nem éppen irigylésre méltó adományával. A közönség viszont egyre türelmetlenebbül feszeng a hosszadalmas és érdektelen részek alatt. Talán négy jelenet kivétel ez alól, ahol mûködnek a gegek. Az egyikben Mary ügyeletes barátja egy túlságosan is lenyugtatott, vad kutyába akar lelket verni. Simogatja, dédelgeti az önkívületben lévõ állatot. A jelenet eredetije az Ének az esõben címû klasszikusból származik, amikor Donald O'Connor híres slágere, a "Nevettess!" alatt egy filmgyári bábut ölelget és csókolgat. Sajnos a Keresd a nõt!-ben ez a mélyebb értelmû humor csak rövid közjáték marad.
Senki sem fog védekezni, ha egy film a rekeszizmokat célozza meg. De senki sem fog nevetni, ha célt tévesztve szellemtelenségbe és idiotizmusba torkollik.
Mátyás Péter
Practical Magic - amerikai, 1998. Rendezte: Griffin Dunne. Írta: Alice Hoffman regényébõl Robin Swicord. Kép: Andrew Dunn. Zene: Michael Nyman. Szereplõk: Sandra Bullock (Sally), Nicole Kidman (Gillian), Aidan Quinn (Gary), Dianne Wiest (Jet nagynéni), Stockard Channing (Frances nagynéni). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 103 perc.
Ha egy filmben adott két démoni szépségû színésznõ, nevezetesen Nicole Kidman és Sandra Bullock, a potenciális mozilátogató (különösen, ha az erõsebbik nemhez tartozó) a cím alapján hajlamos mindenféle helytelen következtetésre jutni; ilyenkor lép közbe a jószándékú filmkritikus, és óva int: csak semmi metaforika, a cím expressis verbis értendõ ám, kísértet járja be a filmvásznat.
Ez esetben a dilettantizmus kísértete. Van itt minden, ami valaha mese-szerû mûfajban felbukkant, varangyosbékától kezdve, varázsitalon át, egészen a fekete mágiáig és macskáig. A horror-elemekkel dúsított sem nem mese, sem nem családi mozi leginkább a Ghostbusters alapmûvel rokonítható, de élesebb szemûek inkább a 70-es évekbeli nagyszabású magyar produkció, a "Mese felnõtteknek" világát érhetik benne tetten.
Amennyiben e kultúrtörténeti kalandozás után/ellenére a nézõ továbbra is úgy véli, a két baba-jaga megéri a kockázatvállalást, kedvenc példáim a másfél órából talán jobb belátásra téríthetik: a Bullock kedvesét játszó Adrian Quaidnek a narrátor (ez is van a filmben) szerint az egyik szeme kék, a másik zöld (a la David Bowie), mit bárhogy is nézünk, nem látunk; így mikor Kidman fiújáról kiderül, hogy a vámpírok õshazájából, a bulgáriai Erdélybõl származik, már meg sem lepõdünk, csak sommázzuk a végkövetkeztetést: a szellemes filmek sora egy olyan szellemtelennel gazdagodott, mely szándékai ellenére helyenként még szellemes is.
Hungler Tímea
The Parent Trap - amerikai, 1998. Rendezte: Nancy Meyers. Írta: Erich Kastner A két Lotti címû regénye alapján Nancy Meyers, David Swift és Charles Shyer. Kép: Dean A. Cundey. Zene: Alan Silvestri. Szereplõk: Lindsay Lohan (Hallie Parker - Annie James), Dennis Quaid (...Parker), Natasha Richardson (... James). Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 109 perc.
Népszerû film lesz. Ahol vetítik majd, a légkör derûsebbé, reménytelibbé válik. Erich Kastner A két Lotti címû regényének ki tudja hányadik filmes feldolgozása egyszerûségével, szelíd humorával, leleményes nyelvi sziporkáival szinte átmossa a lelkünket. Békés, önfeledt, gyógyító elixír. A nagy mágusok, a lélek jelbeszédének tüneteit közvetítõ "eszközök" itt is az ikrek. A kabbalisztikus hagyományok élõ letéteményeseiként tudják és sugározzák: a bensõ harmóniához szükséges, hogy az ember a szívével is gondolkozzék, az agyával is érezzen. S hogy a sors nem a múltban vagy a jövõben, hanem a jelenben izzik.
Hajlékony akarattal, engedékeny kitartással segítenek a -- születésüket követõen elvált -- ifjú szüleiknek (a szikrázóan gyönyörû Natasha Richardson társa az "anyaszívû apa" szerepében Dennis Quaid) kibogozni az apró félreértések megoldhatatlannak látszó pókhálóját. Jó évtized múltán a hebehurgya pár engedelmeskedik a gyermeki szuggesztiónak, hiszen a szívük nem megkérgesedett, csak hallgatott és várt, hogy az idõ megérlelõdjön. Hogy megéljék azokat a csodákat, amelyekben sohase szûntek meg reménykedni. Újból fõszereplõi lesznek saját közös életüknek, amint felismerik érzelmi rövidzárlatuk ellenszérumát: akik egymáshoz tartozók, újra és újra megtalálják egymást.
Tamás Amaryllis
Gattaca - amerikai, 1998. Rendezte: Andrew Niccol. Írta: Andrew Niccol. Kép: Slawomir Idziak. Zene: Michael Nyman. Szereplõk: Ethan Hawke (Vincent Freeman), Uma Thurman (Irene), Jude Law (Jerome Morrow), Gore Vidal (Josef), Elias Koteas (Antonio). Gyártó: Jersey Films. Forgalmazó: InterCom Video. Szinkronizált. 106 perc.
A cím egy jövõbeli, tökéletesen szervezett város nevét jelöli. Gattaca lakói két részre oszthatók: a természetes szerelemben fogantakra és a génsebészeti úton elõállítottakra. Látszólag semmi sem különbözteti meg õket, mégis a két kaszt közötti átjárás lehetetlen. A film fõhõse, Vincent - bátyjával ellentétben - hagyományos módon fogant. Élete apróbb-nagyobb betegségek, fogyatékosságok, gyengeségek sora, mint minden emberé. Bátyja - hála a tudománynak - mindezektõl mentes, fizikailag megbízható egyed. Származása miatt Vincent takarító lehet, bátyja - ha akar - ûrhajós. A film nem hagyományos sci-fi: nincsenek benne hatalmas ûrhajók, földönkívüli szörnyek, akciódús, mesebelien látványos jelenetek. A film alkotói könnyen átélhetõ, szép filmjükben csak továbbgondolták azt, ami ma már létezik: mi lesz akkor, ha a mûvi megtermékenyítés várható hasznossága emberi akadályokba ütközik? Vagyis a film által felvetett kérdés, konfliktus nem a jövõ, hanem a jelen terméke. Kubrick Ûrodisszeiája sem azt prognosztizálta, hogy három év múlva mivel fogunk foglalkozni, hanem a 60-as évek utópiaképét festette le. A film fõhõsének, Vincentnek sikerül becsapnia a személyi azonosságát állandóan tesztelõ gépeket, néha még a véletlennek nevezett dramaturgia is a segítségére siet, s már csak egy hajszál választja el attól, hogy „tökéletes" egyedként valóra váltsa álmát, és ûrhajós legyen, amikor egy váratlan esemény - a szerelem - újra próbára teszi õt, az embert. Bár tudatosan küzdõ, mégis sodródó hõs, bár a sebezhetetlenség álarcát ölti magára, bármelyik pillanatban elbukhat. Gyõzelme nem oldja fel Gattaca kettõségét, s nem bizonyít be az emberiségnek semmit, amit ne harsognának riogató újságcikkek unos-untalan. Heroizmusa ennél önzõbb, kisebb léptékû, mégis fontosabb. Nem a világot, hanem a saját sorsát akarja megváltoztatni...
http://www.filmvilag.hu