Szõts István a magyar filmmûvészet klasszikusa. A benne sorakozó filmeknek csak töredékét tudta megvalósítani.

"Az az áldozat, amelyet az
írásoknak megfelelõen gyümölcsére
való vágyakozás nélkül ajánlana fel,
azzal a szilárd meggyõzõdéssel,
hogy áldozni kötelesség, az tiszta áldozat."

Sri Krisna
(Bhagavad Ghítá)
17. párbeszéd, 11.

Iszonyú szenvedések, csodás örömök partjai között hajózott hosszú élete folyamán. Boldognak kell hinnem, annak is hittem mindig. Annak kell lennie, mert szereti az Isten, ugyanúgy, ahogyan szereti a havasok favágóját. Azért is mért rá annyi kemény próbát. Fegyvertelen próféta volt, sokszor került életveszedelembe, de a haja szála se görbült meg. Legátus volt, tudta, hogy küldetése nagyon fontos. Ezért mert kockáztatni.

A bizonytalanságaiban is bizonyos hõs volt, aki a biztos "befogók" helyett a bizonytalan, ismeretlen "átfogót" választotta elsõnek, figyelmen kívül hagyva az õsi tanácsot: "Járt utat járatlanért el ne hagyj!" - tudván, ha csak egy fokot téved a számításában, soha nem éri el az áhított célt. Bár értett a geometriához, katonaiskolában tanulta, ahol az fontos tárgy. Tudása megalapozott volt, osztályelsõként szerepelt mindig. Mégsem ez volt az ereje. Hanem az a képessége, ami a tudásnál magasabb rendû: a sejtés.

Valaki a profik közül úgy jellemezte mint szakmabelit: "a nagy amatõr". Telitalálat. Mert így igaz, Szõts nem foglalkozásszerûen, hanem kedvtelésbõl foglalkozott a filmmel. Ugyanúgy foglalkozott a képzõmûvészettel (gyakorlatban is: Aba-Nováktól tanult festeni), ugyanígy tekintett egy tájra, egy állatra, egy kavicsra, egy emberre. (Gyûjtötte a kavicsokat - persze ezt sokan teszik. Õ filmet akart csinálni a kavicsokról egyéni, projektív imaginációi szerint). Kedvtelve, érdeklõdéssel. Mindent elraktározott, képet, gesztust, mozgást. Persze a szakmát is jobban tudta sok, pusztán klisékkel dolgozó profinál. De a birtokolt eszközök arzenáljából mindig csak azokat vette elõ, s alkalmazta a felvételeknél, amelyek segítették a belsõ tartalom kifejezését.

E kedvtelve égetett élet mögött andezit keménységû világ- és országnézet feszült. Röpiratában kristálytisztán meg is fogalmazta: "Nálunk a mûvészet mindig több volt, mint másutt. Sosem öncél és játék. Elv, hit, magatartás és jaj volt legtöbbször. Féltõ gond."

Aki valaha is részt vett filmzsûri munkájában, az jól tudja, hogy ez a fajta verseny nem úszóviadal, ahol az nyer, aki elsõnek érinti a medence szélét: a filmnél sok a politikai, diplomáciai és profitérdekû szempont.

1942-ben a velencei filmfesztiválon három hivatalos díj volt: a Mussolini, a Volpi és a CIF serleg. Ezenkívül két olyan díj, amelyet a filmmûvészek, kritikusok és a közönség szavazott meg. Közülük az elsõt kapta Szõts filmje (Nemeskürty István közlése alapján). Vagyis a lényeges kitüntetést. (Szõtsöt '45 után igyekeztek besározni a jobboldaliság vádjával. Olaj lett volna a tûzre, ha például a Mussolini kupával tér haza.) Hogy a kapott díj milyen, arról Szõtsnek se volt fogalma, azt át nem vehette, s késõbb a trófea elkallódott.

Vannak rendezõk, akiknek egy díj személyiségük megtámasztására szolgáló mankó. Sokszor megesik, hogy az erre való állandó hivatkozás -- olykor fizetett klakõrök segítségével -- sokszor már szánakozó mosolyt kelt a közönség ajkán.

Szõtsnek vagy a filmjeinek sose volt szükségük manipulált eredményre. Õ anélkül is Szõts.

Az Emberek a havason filmtörténeti jelentõsége abban áll, hogy minden elõzménytõl függetlenül egy, az addigitól eltérõ szemlélettel vizsgálta az embert. A harmincas és negyvenes évek között sok azonos vonás fedezhetõ föl az olasz és a magyar közép- és kispolgárság szemléletében. A Mario Camerini által elindított mákonyos-dallamos filmek a "fehér telefonos" szériák elsõ darabjai. A Milyen gazemberek a férfiak még zörgõcsontú fõszereplõje, Vittorio de Sica az évtized vége felé mint rendezõ viszi vászonra Török Rezsõ Péntek Rézi címû regényét. A hasonló magyar filmeket mindannyian ismerjük.

De Olaszországban is készülõdött egy "ellentámadásra" felesküdött fiatal csapat. 1935-ben alapította meg a római C.S.C.-t (Filmkísérleti Központ) Umberto Barbaro és Luigi Chiarini. 1941-ben már két olyan rendezõ hagyta el ezt az iskolát, mint Antonioni és Giuseppe de Santis. A Cinema folyóirat körül csoportosulnak. Vessük össze mindezt a hazai viszonylatokkal. Szõts 1945 elején fogalmazza meg a Röpiratban egy filmmûvészképzõ akadémia tervét. Balázs Béla csak késõbb tér vissza az emigrációból, ifjú "elvtársai" hamar a halál felé taszigálják.

Szõts tehát egy szál egyedül harcol a negyvenes évek elejétõl. Körülötte fanyalgás. (Mennyire ismerõs jelenség ez késõbb is kies hazánkban!) Milyen balzsamos érzés elképzelni, hogy mi lett volna, ha néhány olyan kaliberû fiatal, mint - az említett neveken kívül - Pasinetti, Lizzani, Visconti idehaza is ott sürgött volna?

Nem sürgött.

Egy fecske mégis csinált - rövid - nyarat.

1991-ben a friuli tartományban lévõ Gemonában nagyon szép ünnepség zajlott. A "Laboratorio Internazionale della Communicazione" 31 országból odasereglett négyszáz fiatal résztvevõje elõtt, a szerzõ jelenlétében, levetítették Szõts István filmjeit. Ezt az eseményt Bruno de Marchi szervezte, aki amellett, hogy az említett szervezet direktora, a milánói katolikus egyetem filmelmélet professzora is.

Ami Szõts filmjeinek minõsítését illeti, nem akármilyen kollégák filmjeivel vetette össze azokat: "Semmi és senki nem tud kárpótolni azért, hogy tehetséged kibontakozását megakadályozták, hogy szavaidat nem voltál képes elmondani, hogy a benned sorakozó filmeket nem tudtad megvalósítani. Filmeket, amelyek olyan vallásos érzelmûek, mint Rossellini, emberi gyötrelmekre oly érzékenyek, mint Bergman, olyan természetábrázolók, mint Flaherty, oly föld-érzékenységûek, mint Dovzsenko, s olyan figuratív stílusúak, mint Bresson munkái. Sajnos az is igaz, hogy a mûvészetek univerzuma ugyancsak szegényebb lett Szõts meg nem valósult alkotásai nélkül."

Mi pedig szegényebbek vagyunk egy széleslátókörû, felvilágosult európai Emberrel.