Roma-rap, a nyolcker géniusza. A Fekete Vonattal földközelbe ért a cigányzene.

Alban Berg operájának a Wozzecknek rendkívüli és tulajdonképpen váratlan sikerére mondják magyarázatként, hogy egyfelõl a színigazgatók számára könnyebbség, hogy felvilágosult szellemükkel kérkedhetnek, másfelõl a közönség boldog, hogy valami irtó modern darabot is el tud viselni. Berg, persze, nem tehet semmirõl.

A Fekete Vonat a magyar könnyûzene Wozzeckje. Ami intellektuálban a Kaly Jag, az a földhözközelieknek ez a három gyerek, Fatima, Junior és Beat. Az a kellemes, elégedett mondat, hogy "nincs nekem semmi bajom a cigányokkal". Õk, persze, nem tehetnek semmirõl. A két fiú ügyes, jópofa, Fatima pedig nagy tehetség. Semmi sem menti meg õket attól, hogy a 2000. Év Horváth Pistái legyenek. Különösen akkor, ha a pistaságot mindkét oldal nyomja.

Klip. A szerzõk a mûfaj szokásainak megfelelõen ismeretlenek, a lemezborítón az Animal Cannibalsnek mondanak köszönetet a forgatókönyvért és a Sprite-nak a pénzért. A képen éppen egy kisfiú lopja el egy autóból a rádiót, a rendõrök ûzõbe veszik és elkapják. A gyereket -- természetesen ez a jogi útnak csupán klipesített verziója -- egyenest a börtönbe viszik, ahol Juniorként szabadul. A börtönviselt Junior egy játszótéren összebarátkozik az együttes két másik tagjával, kosárlabdáznak a nyolckerben, a pesti Harlemben, magyar gettóban. A másik cselekményszál: az együttes tagjainak kicsinyített másai, kövér kislány és a két fiú, élnek a világba, esznek az iskolában, verekednek az udvaron. A poén elég jó, mert a három kicsi nem a három nagy korábbi változata (vagy legalábbis nem egyértelmûen az), hanem ott vannak az együttes koncertjén, és autogramot kérnek a Fekete Vonattól. A tanulság tehát kettõs. A rokonszenvesebb olvasat szerint: "azzá váltunk, akiket csodáltunk", a tanító változat szerint van remény, a jó példa ragadós, fiaim, csak énekeljetek. Horváth Pista balról.

A másik oldal egy három perces film, Fekete Doboz Alapítvány, roma osztály. Tavaly októberben készült, talán még Fekete Vonat nem is volt, a három tagból csupán kettõvel forgattak, Fatimával és Juniorral. A fiú nagydumájú, példaképe Eddie Murphy, és úgy is löki a süketet, a lány csodálatos, megy az utcán, és szól, árad belõle a dal. Gondolom, mindenki úgy van vele, hogy ha nagy tehetségeket lát, jókedve lesz tõle. Az elõadói tehetség leegyszerûsíti a világot, nem kell töprengeni, gondolkodni, vitatkozni, árnyalni. Amit az énekes mond, az van. Aki ezt a két embert nem szereti, az egyszerûen futóbolond. Ilyen egyszerû a rasszizmus kérdése.

Kilóg ez a három perc a roma osztály általam látott termésébõl, a többi csupa nagy történet, megrázó pillanat. Tudósítás a kocsisorról, azzal a kevéssé megnyugtató tanulsággal, hogy a kurvákat a romák sem becsülik sokra. Egy leszbikus pár, egyikük ráadásul pedofilia áldozata is volt. És közben ez a két gyerek, akik szinte szétrobbannak a ritmustól, zenétõl. Az ember minden igyekezetével azon van, hogy elhiggye: az õ Lövölde terük és Király utcájuk valóságosabb a közismert Rákóczi térnél.