Jean Vigo röhögött a turista-szépségeken, életrajzának rendezõje repesve színezi. Szelleméhez a vidám kétségbeesés illene, nem a szépelgõ áhítat.

Jean Vigóról vetítenek Európa néhány mûvész-mozijában egy angol filmet. Ez a bukott rendezõ halála óta sok bosszúságot okoz a sikerembereknek.

Az Utolsó tangó Párizsban divatverte (vagy épp divatcsináló?) történetében villanásra feltûnik egy hiszterikus fiatalember, rendezõnek mondja magát, és kócosan szabálytalan "szerzõi filmet" rendez a Szajna partján. Kiabál, mûvészetrõl fecseg, majd beledob egy "Atalante" feliratú mentõövet a folyóba. A mentõöv sokatmondóan elmerül. Truffaut és Godard hasonmás-színésze, a "nouvelle vague" csodagyereke ez a hiszterikus alak, õ az, Jean-Pierre Léaud, neki szól, az efféléknek szól a nagy csobbanás: süllyed! Az örök kamasz Léaud bús haraggal grimaszol is: a tangós Bertolucci nyilván ezzel a fölényes iróniával illusztrálta, hogy õ viszont nem bús, inkább mindenre kész - olasz új hullámos tévelygés után (kit érdekelnek fiatalos remekmûvek, hisz azokat csak filmklubok vetítik Amerikában) - most majd kasszasikerek hollywoodi mesterévé válik. De elõbb elsüllyeszti azt az izét, azt a bukott filmet, s tagadni fogja, hogy indulásakor õ is hitt az ilyesmiben.

Csakhogy ez az átkozott Atalante azóta sem akar igazán elsüllyedni.

A felszabadulás utáni francia film a rutinos Carnéval folytatódott, meg a lírai realizmus jólbevált eszközeivel, irodalmias poézissel, kihegyezett dialógusokkal, a minõség hagyományával. Folytatódhatott volna másként. 1945 novemberében a Pantheon mozi két szabályzalan és különös filmet vetít, az egyik André Malraux spanyol polgárháborús Reménye, a másik egy elfeledett, harminc éves kora elõtt meghalt fiatalember filmje, a Magatartásból elégtelen. Egyszerre "felfedezik", megbámulják, mint valami holdbéli jövevényt.

"Cselekményt! Valami történetet, az istenért!" siránkozik a producer egy Godard-opuszban. Wendersnél meg lelövik azt a rendezõt, aki fekete-fehérben merészel forgatni, természetesen cselekmény nélküli filmet. A dolgok állása, dehát mindig is ez volt a dolgok állása, 1934-ben is, Vigo halálakor, meg ma is. Fehér György és Tarr Béla munkássága nem véletlenül dühíti a "szórakozni, kikapcsolódni" vágyó nézõket (és csak ezeket a nézõket!) kiszolgálni vágyó professzionisták kedélyét.

Jean Vigo kudarcaival bátorítja már fél évszázada a látókat. Õ a filmtörténet legbukottabb figurája. Apját korán elveszti, de mert az hírhedt anarchista volt, tanulóéveiben szégyellnie kell. Anyja intézetbe adja. Aztán rejtélyes vérmérgezés kínozza. Felesége is beteg. Két dokumentum- és két játékfilmre van ideje rövid életében, ezeket betiltják, amelyiket mégsem, arra senki nem vesz jegyet.

Talán egyetlen asztal körül elférnének azok a magyar nézõk, akik emlékeznek A filmmûvészet hõskora (eredeti címén Travelling en arriere - Kocsizás hátra) egyik jelenetére. A negyvenes-ötvenes évek fordulóján vagyunk. Kamaszkorból épp kinõtt önjelölt filmcsinálók elmennek az Atalante, e régen és gyorsan elfeledett film helyszíneire. A szegényes falusi esküvõ templomához, a Marne mellé, ahonnan Vigo remekében lakhelyükre, az uszályra szállnak a fiatal házasok. Egy valahai filmkritikus rendezõ, Jean-Paul Tacchella emlékezett így saját indulására. Szerencsére társai is akadtak. Francois Truffaut "eszeveszett csodálatról" beszél, mely elfogta egy filmklubban elõször látva a Magatartásból elégtelent. Nemcsak azért, mert saját gyerekkorára ismert benne: õ is ilyen hangon szeretne beszélni, ilyen képekkel szólni. Mi ez? A bukott filmnek, az elfeledett rendezõnek már szektája is van, még a nouvelle vague korszaka elõtt?

Az Atalante uszálya azóta is kísérti a filmalkotókat, mint valami sûrû ködben is szomorúan-vidáman elõbukkanó játék-, álom- és képzelethajó. A Pont-Neuf szerelmesei végén uszály menti ki a Szajnába ugrott fõszereplõket, a Szerelem, a Sors túlromantizált, kicsit Carnésan, inkább mégis Truffaut-san romantikus víz alatt úszóit. Carax nagy tehetsége ellenére a túlhabzó Pont-Neuf, bár nagyravágyó és olykor lánggal lobogó film, zsúfolt túldíszítéseivel is üresebb, mint a rendezõ elsõ, kevés pénzbõl, amatõr eszközökkel készített opusza, a Boy meet girl. "Húsz éves vagyok, és nem tûröm, hogy ezt a legszebb életkornak nevezzék" - Rimbaud mondhatta volna, József Attila mondhatta volna. Jean Vigo szelleméhez az hû, akinek filmjeibõl ez a vidám kétségbeesés sugárzik. Aki nem lihegõ és színpompás verset forgat, hanem prózában rejti el a költészetet. Ilyen volt a Négyszáz csapás, és ilyen (a magyar tévében is vetített) Boy meet girl, de a dübörgõ sikerû Pont Neuf már nem ilyen.

Vigo két dokumentum és két játékfilmje közkincs, szabad préda, de csak a tehetségek számára. Truffaut azt tanulta meg belõlük, hogy nyitott szemmel kell úszni a folyóban, ott ugyanis furcsa vízmélyi képek, sellõálmok úsznak, ezekkel azonban vigyázni kell, kicsit prózaian érdemes õket ábrázolni: olvadjanak inkább a mindennapokba, így ötvözõdnek romantikátlan prózaköltészetetté. A Négyszáz csapásban a tornatanár Párizs szürke utcáira vezényli osztályát, sípolva futtatja a kamaszokat, s azok közül minden utcasarkon lelép néhány, végül a tanár, hátra se nézve egyedül ugrándozik. E jelenet õse a Magatartásból elégtelen egyik képsora. Lindsay Anderson kissé túlértékelt Ha... címû cannes-i nagydíjas opuszának végén angol diákok a fakultás tetejérõl halomra lövik a professzorokat. Ez is a fenti Vigo-filmben látható, csakhogy eredetibben, és õszintébb, frissebb erõvel, vadabb humorral.

Julian Temple angol rendezõ az életrajzán kívül nem sokat tanult Jean Vigótól, vagy ha tanult, szorgos dilettáns módján tette, aki igazán még utánozni sem tudja, nem hogy egy sors, egy mûvészet lényegét felfogná. Sajnos, filmet csinált Vigóról. Ez hibának bizonyult. Ostoba giccsfilm keletkezett, egy nagybeteg ifjú és egy tüdõbajos lány szerelmérõl. Az ifjú kamerát kap gazdag apósától nászajándékba, nosza, forgatni kezd Nizzában, ám a vetítés botrányba fullad. Nagy tervei vannak, de egyelõre csak a nevelõintézeti emlékeit viheti filmre, ezt is betiltják. Haldoklik, amikor az Atalante-ról kiderül, hogy csak megcsonkítva vetíthetõ, slágerdallamot illesztenek hozzá, és még a címet is meg kell változtatni. Ettõl általános szepszise gyógyíthatatlanná válik, bele is hal. Felesége õrjöng.

A közönségcsalogató célzatú tiszteletadás heveny szépelgésben szenved, vad és önparódia ízû szerelmi jelenetekben bõvelkedik. A haldokló és talán féltékeny Vigo egy vita hevében vödör vízbe dugja a fejét. Ez a jelenet szerepel az Atalante-ban, meg az is, amikor a féltékeny uszálykormányos a víz alatt nyitott szemmel hosszan nézi eltünt felesége tündér-árnyát. Riasztó giccs máshol, Vigónál varázsos képi költészet: érzelgõsség helyett az álmok fenyegetését sugározza. A minapi film nem sugároz semmit. Nem, mert ilyesmit utánozni nem lehet. A legértelmesebb talán még az lett volna, ha eredeti bejátszásokat kapunk Vigo filmjeibõl, de nem kaptunk: a film becsvágó rendezõje "önálló" akart maradni, vagy némi joggal attól félt, hogy Vigo képkockái mellett az övéi nevetségessé válnak.

Így is nevetségessé váltak. Minden színes benne, minden szép, fõleg a napfény és a Földközi-tenger. Vigo röhögött a turista-szépségeken, a mai rendezõ repesve színezi. Belsõben fõleg nem tudja a színészeit irányítani, a helyszínt és az egész jelenetet sem elhitetni. Olykor érettségizõ mozinebulót érzünk a kamera mögött, bár ilyenkor a legelviselhetõbb. Egyetlen értéke van a filmnek, Romane Bohringer játéka Vigo feleségének szerepében, de itt is inkább arra figyelünk, milyen jó kiejtéssel tud angolul a nálunk is már több filmben megkedvelt csúnya-szép színésznõ. (Mert mint az amerikai Dosztojevszkij-filmekben Szentpéterváron, itt a nizzai franciák és párizsi gazdagok meg szegények, mindenki angolul adja elõ. Hát hogy máshogy? Miért, milyen nyelven beszéljenek? gondolom, már ma sem sokan értik, mit kötözködöm, holnap meg úgyis büntetendõ kuriózum lesz a nem angol nyelvû film. Menzel is hogy elpuskázta a Csonkint, nála nem átallottak oroszul beszélni az orosz parasztok. Egykori barátja, Ivan Passer bezzeg jól tudja Hollywoodban, hogy Sztálin bizony, és mindenki körülötte angolul beszélt a Kremlben. Formannal is angolul felesel Mozart II.Józseffel. Julian Temple zseni-idézõ filmjében legalább a képi nyelv beszélne valamilyen nyelven, de nem beszél az semmilyenen, csak a dilettánsokén, s a rendezõ azt sem bájos eredetiséggel dadogja (úgyis lehet olykor), hanem a tõrõlmetszett fantáziátlanság tolakodásával.

Voltak-e példái, inspirátorai Vigónak? Rimbaud-t szokták emlegetni. (Kísérteties látni a Magatartásból elégtelen 1933-as premierjének meghívóját. Párizs, IX. kerület, rue de Douai: ettõl az utcától három sarokra lakott a gyerek Truffaut, és Douai városában töltött fontos idõszakot Rimbaud...) A másik, Rimbaud-tól nagyon különbözõ irályú kamaszzseni, Radiguet nevét épp Truffaut említi a szellemi rokonok sorában. Inkább írók tehát. De ha felfigyelünk Vigo két tervezett rövidfilmjének forgatókönyvére (az egyiket - Chauvinisme - magyarra "Kopaszok és hajasok világharca"-ként fordítanám), az Andalúziai kutya erõs hatására is rádöbbenhetünk, s errõl Truffaut, más sem szól, pedig Vigo nem tagadta. A kopaszok ellen hajtóvadászat indul, lincselik és skalpolják õket: a vakok járnak így Bunuelnél. Ugyanilyen hagymázos humor sugárzik a másik tervbõl (Lourdes), mely a csodavárókat és papjaikat röhögi ki. "Hatalmas, tágranyitott száj nagyközeliben" - igéri a rendezõ. A sikoltás érdekelte leginkább, a fulladás elõtti sikoly.

"Virágok és koszorúk mellõzését kérjük" - áll temetési értesítõjén.