Az 55. Mostra hõsei többnyire kallódó századvégi figurák, sorsuk kártyáit a vakvéletlen keveri.

Hic sunt leontes. Itt oroszlánok vagynak. -- írták egykor az ódon földabroszokra a gyávábbakat intve, a vadászösztönûeket csábítva. A Lido is oroszlánok járta hely, immár 55.éve, ha idén csak bömbölésük hallatszott is. Ami nagy csalódás persze, de azért nem végzetes; hogy mi boronálódik egybe filmmustra gyanánt az ízlésen kívül szerencse és véletlen dolga. Ha sehol egy új raj, mely megforgatná az egész világot nincs fesztivál, amely jelképerejû szemle, messzirevilágító fárosz tudna lenni. Felice Laudadio, a Mostra mûvészeti vezetõje mindenesetre megelégelte a két szûk esztendõt, utódjának (Morettitõl Scoláig, az idei zsûrielnökig rögvest féltucat név röppent fel) kiábrándult-radikális reformötletet hagyott örökül, ne legyenek oroszlánok, ne legyenek díjak, úgyis örök kötözködésben lehet csak része válogatónak, zsûrinek, szavazzon a közönség. Botrányban most sem volt hiány, egyenest a nagydíjas olasz filmet keverték hírbe, mondván Gianni Amelio munkája csak azért kapta meg az Arany Oroszlánt, mert Veltroni kultuszminiszter és a közutálatnak örvendõ filmmogul, Cecchi Gori odahatottak a zsûrire, aranyozzák már be egy kicsit a sápatag itáliai filmmûvészetet. Egy vérmes forzista honatya még tovább ment a parlamenti beszédében, nem hogy díjat, de pénzt se kellett volna adni olyasmire, amiben délvidéki surmók zagyválnak valami idegen nyelven (értsd: szicíliai dialektusban), miféle olasz film az, amit feliratozni kell majd. Lám, mire vezet, ha idegenszívû a kormány.

Jóravaló ámokfutók

Az Így mulatnak... láttán azonnal érthetõ mi hozhatta ki a sodrából a nordista politikust. A film a tegnapi, nyomorgó Itália, a gazdasági fellendülésnek még épp csak nekikészülõdõ Torino képeit dörgöli a parvenü, szegényházi múltjáról tudni sem akaró olasz polgár kényes orra alá. Mintha A biciklitolvajokat látnánk megelevenedni. Ugyanaz a hétkrajcáros nincstelenség, ugyanaz a mindennapos létakrobatika a nyomor mohó mélysége felett, és utolsó vagyontárgyként ugyanaz a romolhatatlan egyszerûség és tisztaság. A céda és rafinált századvégen, annyi csalás és csalattatás után már nem nagyon hiszünk benne. És mégis, a film meggyõz és elragad, ha talán nem is egészen úgy, ahogy Gianni Amelio akarta. A Cosí ridevano új neorealizmusát úgy nézzük, mint valami holdról pottyant mesét. Ilyen emberek nincsenek is, mint ez a délrõl jött, analfabéta báty, aki szakadásig robotol, hogy kisöccsébõl írástudó, sõt tanító lehessen, aki, mikor a siheder beteg lesz, helyette ül be az iskolapadba. A jóléti Itáliából elképzelhetetlen az ínség és elképzelhetetlen a nyomorral dacoló büszkeség. A sikerre kalibrált erkölcsi mérce nem tud mit kezdeni lelki szegénység és lelki nemesség zavarbaejtõ együttállásával. Aristocraticamente pobre -- mondták a spanyolok, amikor még volt rá szavuk. Hogy ne illúzió legyen mindez, a szegénység romantizálása, színészi bravúr kell hozzá, és ellensúlyokkal dolgozó dramaturgia: a kisöcs ellenkezõ utat jár be mint a báty, kulturális felemelkedése erkölcsi lesüllyedés, ellógja az órákat, pénztárcát lop (némán, hidegen akár egy Bresson-színész). A végén fiatalkorúak javítóintézetében köt ki, az utolsó fejezetben bátyja családját látogatja meg a nevelõtanárral: jó gyerek, csak konokságig hallgatag, dícséri kísérõje, megfejthetetlen rejtély, hogyan ölhetett embert. Hiszen ha tudná a tanár úr, milyen erõs odalent, délvidéken a családi érzés, magyarázza büszkén a (valódi gyilkos, az önvédelembõl gyilkoló) báty. Jön a vonat, viszi vissza az idõsebb testvér leckéjébõl végül mégiscsak ötösre vizsgázó szavaszakadt fiút a rabságba, tisztességbe. Duplacsavar, megvan a film.

Pintilie ámokfutó kiskatonája is jóravaló gyilkos. Mitu csak házasodni szeretne, elõbb tankkal indul eltávozásra, hogy letiporja a szívszerelmét tapperoló zsíros kedélyû kolbászsütõ bodegáját, hogy aztán, már a futkosóról szökve, a kéjencnek is vérét vegye. Oltárhoz vezetheti végre a vérnõszõtõl megszabadított menyasszonyt. A pópa ugyan aggályoskodik, hogy nincsenek tanúk, fehér ing, hibáznak az elõírások, de a fiú vállára vetett kalasnyikov kedvéért hajlandó az ifjú párt megkoronázni, Mitu megnyugodva rohanhat vesztébe, lám, legmerészebb álmaink is teljesülnek. A Trilógia (A helyszíni szemle, A tölgy, a Túl késõ ) vaksötét reménytelensége után a Végállomás a mennyország paradox módon keresi a kiutat a végállapotból. "Romániában mára a maffia vette át a mindenható pártállam helyét, mi jöhet még, hová lehet menekülni, hogyan lehet szembeszegülni? Meglehet az élettõl megcsömörlött, Istenében csalódott Jób reménytelensége adhatja vissza a hitünket." -- mondja Pintilie. "Jób számára a sorscsapások mégiscsak az ég felé nyitnak kaput. Az Úr nem tagadja a gonosz fojtogató jelenlétét, épp csak rászorítja Jóbot, hogy az isteni nézõpontból is vegye szemügyre a világot. A vaksága miatt leckézteti teremtményét, a sorscsapásokkal megtanítja, hogyan lehet a láthatatlant is észrevenni. A Végállomás a mennyországban -- eltérõen a trilógiától -- egy ilyesfajta látásmódváltozás eredménye. Szerencsétlen országomat teljesen hatalmába kerítette a Gonosz, és nem hiszem, hogy egykönnyen ki lehetne ûzni. Már nem tudok kritizálni, dühöngeni, robbantani. Csak undorodva, jeges iszonyattal nézni. Amikor az asszisztensemmel a helyszínkereséshez végigpergettem tizenkét órányi videófelvételt, egyszercsak megpillantottam egy fehér falú templomot. Épp csak felvillant egy másodpercre. Visszacsévéltem a szalagot, sehol semmi, aztán elõretekertem, a templom sehol. Végül is nem találtam meg, csak a szépséges mezõt, melyben látni véltem. Nem baj, a filmben felépíthettem ezt a fehéren fénylõ utolsó megállót élet és halál között. A fény ebbõl az égre nyíló ablakból szüremlik be filmbe."

Szép magyarázat, szebb és erõsebb, mint a film. Ott csak az ámokfutás meggyõzõ, a gonosz uralta földhöz nem elég sötét a tinta, haloványak az emberi fenevadak. A legerõsebb jelenetet a film elején láttuk, a katonák meg a milicisták egy fegyveres katonaszökevényt üldöznek, hogy aztán az embermagas kukoricásban tévedésbõl egymást sorozzák meg. A közeli hídon bámészkodó honpolgárok, mikor megtudják, hogy a milicisták lelõtték a menekülõt, tapsban törnek ki. Kelet-Európa vénséges ördöge tapsol itt, a pokolban sem volt rendszerváltás,......

Goran Paskaljevic Puskaporos hordója mintha a Végállomás a mennyország gazdagabban felrajzolt párdarabja lenne. Itt már mindenki ámokfutó, és minden pillanat ámokfutás. A délszláv polgárháború utáni Belgrád sûrû éjszakájába merülünk bele, egy élõhalálra ítélt városba, mely megúszta ugyan a háborút, nem bombázták, nem gyújtották föl, nem irtották ki a lakóit, épp csak a lelkekbe gyûrt bele sokezer megatonnányi gyülöletet, fájdalmat, gyászt, rettegést a szûnni nem akaró vértivornya. Az energiamegmaradás törvénye szerint ennyi baljós erõ nem tûnhet el nyomtalanul, elõbb vagy utóbb robbannia kell. Paskaljevic filmjében rendre robban is. Az egész városon végigsistereg -- néha zsöllyeremegtetõ, néha csak petárdaként durranó jeleneteket explodálva -- a gyújtózsinór. Ha két autó koccan össze a belgrádi utcán, az a legkevesebb, hogy a károsult páros lábbal vegyen elégtételt a vétkes zastava szélvédõjén, majd -- egy tagbaszakadt haverral megizmosodva -- a figyelmetlen sofõr lakásával is ugyanezt tegye. Ha bosszút kell állni egy szemét uzsoráson, minimálprogram, hogy hat bordája törjön, nyakcsigája repedjen, és ráadásként, miközben szívószállal hörpöli a söntésnél a karlovacskót, még kéjesen a fülébe kell súgnunk az emberroncsnak: az a sísapkás, sötét alak az ötkilós kalapáccsal, én voltam, baszd meg. Ha viszont egy barátságos boxmeccs után tejtestvérünkkel csutakoljuk egymásról a szorító mocskát a zuhanyozóban, miközben habzik bajszunkon a szappan, és a foggal kinyitott eszéki világos, el ne fogjon minket a õszinteség, hogy: "Édes egy komám, rég akartam már mondani neked, fene jól kúr a te feleséged." Mert orrba vághat a válasz: "Spongyát rá, öreg cimbora, a tied se rosszabb az ágyban." Mit mást lehet erre szubkontrázni, mint szétcsapni a sörösüveget, és az egyszem druszának bélét ontani. Ha már így fordult az életünk, szálljunk fel az esti gyorsra, szorítsuk sarokba a kupéban árválkodó szomorú szõke lányt, úgyis minden nõ azt akarja, ha meg mégse, ha bennünk a baj, hát hagy robbanjon az a gránát, amit a võlegényét gyászoló szomorú fruska szorongat. Frusztrációnkat buszra szállva is levezethetjük. Ha már negyedórája kávézgat a buszsofõr, vágódjunk a vezetõülésbe és raboljuk el az éjszakai járatot a benne ülõ birkanéppel együtt, akik végítéletig várták volna az indulást. Látva, hogy úgyse lehet felrázni õket, vezessük villanyoszlopnak a viszonylatot, és várjuk be a feleszmélõ pilótát, a végzetes kurblivassal. Ha túszok voltunk, szálljunk le a buszról, és induljunk neki nagymerészen a nyálkás éjszakának, a baljós Dunapartnak, ahol az imént, nem találva a szellemesebb riposztot, lapáttal csapta szét a nõjét hazakísérõ mafla udvarló a váratlanul felbukkant, sármos ex-férj vigyori arcát (Miki Manojlovic az Undergroundból), és essünk narkónepperek fogságába. Ne aggódjunk, a pisztoly a dráma végén mindig elsül, ha kis szerencsénk van, a mi kezünkben. Egészségünkre, búcsúztat a sötét monopoly után a Balkán Kabaré szpíkere. Akinek ennyi rossz kevés...

A Hírnév kegyeltjei

A hétköznapi polgárháborúnak, kollektív tébolynak vannak vértelen -- szelídebb? -- variánsai is. Mint mondjuk az az ámokfutás, amit a hírért s névért rendez a századvégi Amerika apraja-nagyja. Woody Allen errõl a szédült New York--Hollywood maratonról forgatta a Hírnevet. Celebrity istennõ teljes udvartartását szemügyre vehetjük az ügyeletes szupermodelltõl a sztárújságírókig, a dúvad macsóistentõl (Leonardo DiCaprio) a szende filmcsillagig (Melanie Griffith), aki az orális szexet, éppoly kevéssé tartja hûtlenségnek, mint elnöke. Meg persze azokat, akik egyelõre még hiába sündörögnek az istennõ kegyeit keresve, a történet középpontjában álló féltehetségû írótól (a Woody Allen gesztusaiba és hanghordozásába ügyesen beöltözõ Kenneth Branagh játssza), aki végre a toplista élére akar dobbantani ("zseniális" nagyregénye egyetlen kéziratának lapjait a mannhattani révrõl szórja majd szélbe megbántott szeretõje), az elhagyott idegbeteg feleségig (akibõl viszont a vakvéletlen egyszercsak életmódformáló sztárriportert csinál). A "Hírnév halálfélelem.", hallom épp egy magyar filmrendezõ okos mondatát a tévében, idementem a képernyõ gyors enyészetébõl, mert woodysan, viccesen persze, pontosan ezért a nagy kavar, ezért a tülekedés a földre szállt csillagok körül. Életünk könnyûnek találtatott, ezért szálldos minden kósza szélre olyan vidoran. Örökáron megvásárolható evilági üdvösséget ad a hírnév. Míg el nem fogynak a búcsúcédulák. Mint V.S. Rajnipal regényének képzeletbeli metropoliszában, amelynek csupa híresség a lakója, mutatóba sem maradt egyszerû, csillagport sohasem tapodó ember. (Ha valaki belesápadna, hogy hírét sem hallotta V.S.Rajnipalnak: õ Woody Allen új filmjében a "Nobel-díjas író".)

Könnyû elgondolni mi lesz velünk, ha összeomlik a hírnév aranyalapja. Káosz. Összevisszaság. Minden elsöprõ szélvihar. Hurlyburly, ahogy a Sundance-sikere alapján elhíresült Anthony Drazan filmje ígéri a Macbeth sorsot, jövõt kotyvasztó boszorkányaitól kölcsönvett címével. A Vietnam-darabjai miatt becsült (nálunk legfeljebb az Altman rendezte Streamers ismert) David Rabe drámájából készült filmnek két hollywoodi sikerkovács, két szereposztó direktor a fõszereplõje. Jól menõ, de azért nem igazán sikeres figurák, akik nagyon is közel állnak a hírnevet megedzõ tûzhöz, ahhoz, hogy tudják, mennyit is ér a tévé és a film kreálta nagyság. Mire elõször találkozunk velük munkájuk kiégetett már belõlük minden naivitást és minden hitet. Eddie (a legjobb színésznek választott Sean Penn) már csak a kokainban hisz, Mickey (a nem kevésbé szuggesztív Kevin Spacey) csak a cinizmusban. Látványos drámához egyik sem igazán dinamikus attitûd, a vékonyka történetnek leginkább a harmadik barát, egy lecsúszott, börtönviselt színész (Chazz Palminteri) a mozgatója, az õ idõrõl-idõre kitörõ öngyûlölete pusztítja azt a keveset, ami ebben a jéghideg férfivilágban még megmaradt. Eddie, kába fejjel, kótyagos filozófusként próbálja összerakni széthulló életét, hogy segítsen magán és bekattant barátján. Hiába, nem megy, elönti õket a "sok kurva létmozzanat", zúg a tévé, kósza kiscsajok jönnek-mennek, de már velük se tudnak mit kezdeni. Buta káosz ez, hörlibörli, nem bír kisülni belõle semmi. A szemle legszomorúbb filmje, vigasztalanabb a Puskaporos hordónál, vagy skót változatánál, az Árváknál is, mert abban az erõszaklavinában legalább az elfecsérelt életerõ tombol, ami itt zsizseg, az már csak üres, fekete zaj, a hajdanvolt élet vákuuma.

Majdnem ilyen fagyos szél fúj a szemle egyetlen jövõbe vetített történetében: Abel Ferrara a cyberíró William Gibson novellájából forgatott filmet. Többszörösen megcsavart minimalista kémtörténet ez, három szereplõre. Két infókalóz (Walken és Dafoe) próbál benne hasznot húzni két óriáscég, a Maas és a Hosaka rivalizálásából. Egy

milliárdokat érõ tudóst kellene átcsábítaniuk a japán multihoz. A legõsibb csalit választják: egy gyönyõrû nõt (Aszja Argento). Valahol azonban hiba csúszik a számításba, a DNS-kutatóval kísérletezés közben elszabadult vírustörzs végez, Aszja eltûnik, Walkent "baleset" éri, Dafoe menekül, a New Rose (=Neurózis) Hotel konténerszobájába rejtõzve várja sorsa jobbra fordulását. Ezzel a film úgy a hatvanadik perc körül véget is ér, hogy még egyszer elkezdõdjön, most már Dafoe emlékezetén átszûrve, aki újra végigpergeti, amit már láttunk, hogyan találta meg, hogyan készítette fel a nõt, hogyan kreált neki hihetõ legendát. Lassan összeáll benne a kép, Aszja-Sandii mindenkit átvert, kettõs ügynök, igazi megbízatása az volt, hogy végezzen a tudóssal. Még lassabban az is kiélesedik a férfi elméjében, hogy hajaszálától a cipõje sarkáig szerelmes, ez a rafinált, gyönyörû, életveszélyes kurva az élete. Túl a gondolaton, hogy az új század szintetikus lesz, és a zaibatsuk, a könyörtelen multik írányítják majd, nem a legsûrûbb Gibson-vizió ez, inkább csak jövõbe vetített, Ferrara átiratában különösen finom és érzéki filmszövetbe öltöztetetett melodráma, de ennyi elég is prognózisnak, ha kétezervalahányban, a cybervilágban még mindig lehet szeretni és pofára esni, majd csak elviseljük valahogy.

A hatalom, a hírnév és a pénz persze nemcsak a végítélet eszköze lehet, jóra is használható, igaz ha fogadóirodám lenne egy a százhoz adnám hozzá az odds-ot. A legmulatságosabb példát a Bulworth hozta. Warren Beatty filmje rövid idõn belül már a negyedik politikai szatíra, amely az amerikai demokrácia önveszélyes abszurditásain élcelõdik. Fõhõse egy választási kampánya közben bedurranó szenátor, akiben azonban még az idegösszeomlás pillanatában is marad annyi üzleti szellem, hogy az öngyilkosságnak egy jövedelmezõ formáját válassza: tízmilliós életbiztosítást köt, majd bérgyilkost küldet magára. Ha már úgyis meg fog halni, miért ne mondaná ki azt, amit gondol. Elõbb egy fekete imaházban mondja el az õszintét, aztán a tévében is. Mire persze azonnal lekeverik, a megdöbbenés azonban nem tart soká, a média és a pártpolitika hamar megszimatolja, hogy egy feketékkel fraternizáló, repben bölcselkedõ és kritizáló demokrata szenátor, akár még plusz pontokat is hozhat a szavazókért és a nézõkért dúló harcban. Bulworth szenátor kritikája egyébként kemény, de nem túl mély, és aligha mûködõképes (mintha a Függetlenségi Nyilatkozatból, a Tamás bátya kunyhójából, Tupac Shakur repszövegeibõl és a Kommunista Kiáltványból lenne összegyúrva), de a hatalomnak idõvel így is több a soknál, valahonnan lövés dördül, és vet véget a komédiának.

A jószándékú, bölcs kormányzást emlegeti fel Shekhar Kapur is, Shakespeare-hez nem mérhetõ, de korhû illusztrációnál többre törekvõ királydrámája Angliai Erzsébet hatalomrajutásáról (Elizabeth). A zsarnokság természetrajzát könyv nélkül fújjuk már, hogy milyen az, ha valaki a hatalmat arra használja, hogy egy ország sorsát hozza egyenesbe, mint tette ezt Anglia "menyasszonya", el sem tudjuk képzelni már, meglehet, ezért sincs benne részünk. Nemcsak jó királyt nem láttunk igazságos Mátyás vagy legalább Mária Terézia óta, a hétköznapokban is elszoktunk attól, hogy izgalmas lehet a jóság.

Boldogságerotika

Tolsztoj szerint "a boldog családok mind egyformák". Ivory új filmjével, mint mondja, ezt a közhellyé lett kijelentést próbálta megcáfolni. Az Egy katona lánya sose sír láttán sajnos Tolsztojnak adunk igazat, lehet hogy a Most és mindörökké-t író James Jones lányának lenni tömény boldogság volt, a vászonról csak a közhelyidill unalma árad. Ami Ivorynak nem sikerült, megcsinálta Rohmer és Kusturica. Ki-ki a maga módján persze, Rohmer rokokó eleganciával, Kusturica rabelais-i bõséggel és buffoneriával. Illetve volt még egy ideszóló félsiker, Mohsen Makhmalbaf Csendje. Egy vak fiúcskáról, aki elveszti, majd megleli a boldogságot; boldogtalanná azért lesz, mert a tökhegedûk, guzlicák és rebekek hangolása közben folyton összezagyválja a hangokat, mióta a bazárban megragadta egy törökmézes dallam, elindul hát a csábos vándorzenész nyomában, hogy végül aztán, meglepõ fordulattal, a pentatóniától jóval nyugatabbra találja meg a szívének kedves eufóniát -- a Sorsszimfónia elsõ taktusaiban. Titititá! titititaaaa! verik üstjeiken a piaci rézmûvesek, miközben a vak csodagyerek vezényli õket, nem hiszek a fülemnek. Az egész mostrán nem feszengtem annyit, mint ezegyszer, az utcán elkapott villanások és karakterek, a perzsaszõnyeg finomságú képek és a filozófikus álmélységek furcsa vegyülékén.

Hibátlan filmet talán az egész szemlén csak Rohmertõl láttam. Lábjegyzet szólhatna itt arról, hogy a hibátlan még nem zseniális, dehát ezt inkább hagyjuk addig, amíg a rohmer-i perfekt egyszerûség kivételes, és helyette a mûdadogás, a zseniális hevenyészettség divatja járja. A Négy évszak-ciklust lezáró Õszi mesében már megint nem történik más, csak egy annyi, hogy hétköznapi emberek keresik (és többnyire, mint most, meg is találják) a matematikailag elképzelhetetlenül csekély esélyû koincidenciát két vadidegen lélek között (nevezzük egyszerûen szerelemnek), méghozzá nem a boldogok számára körülkerített fantáziavilágban, hanem a Monceau parki pékségben, a Montsouris park összefarigcsált padjain, vagy a faubourgok panelházainak árnyékában. Aki ezekbõl a jellegtelen életekbõl, romantikátlan közterekbõl (legyenek bár Párizsban vagy az édes Provance-ban) és kis semmiségekbõl filmet tud csinálni, méghozzá erotikus ízzású filmet, az nagymester. Rohmer negyven éve tudja. Most, hogy õszi filmet forgatott, hõsnõje nem Pauline-hoz, Claire-hez hasonló bimbózó lányka, hanem érett negyvenes, de õ is bukdácsoló csitriként vág neki a szerelemnek, merthogy jobban ért a szõlõtelepítéshez, a filoxérához meg a mustfokoláshoz, mint a szív grammatikájához. Legott két segítõ is ajánlkozik, egy szerelmi praktikákban kimûvelt fruska, és egy érett barátnõ (a Zöld sugárban szerelmet keresõ Marie Riviere), aki barátnõje nevében, de tudta nélkül, apróhirdetésben keresi "lelkiekben gazdag" ötvenes úr ajánlatát. És mit tesz a véletlen (Rohmer legkedvesebb istennõje), a személytelen szövegre az ideális partner, egy régivágású, charmant et honorable férfiember válaszol. Kezdõdhet a félreértések és fortélyok, vonzalmak és választások rohmer-i sakkjátszmája. A barátnõjének férjet keresõ Isabelle és a kettõs játékról mit sem sejtõ gáláns vidéki úr rögtön az elsõ találkán egymásba szeret...

Hangnemben, ritmusban, hangszerelésben, gyökeresen különbözõ kultúrába sodródunk bele Kusturica balkáni cigánylakodalmával, a dallam mégis ugyanaz, az életszeretet édes-kalandos melódiája. A Fekete macska, fehér kandúr délvidéki fergetegese közben egyetlen percre se fújhatjuk ki magunkat. Az Ezüst Oroszlánra méltatott filmnek épp ez a veleje, s nem poént poénra halmozó, de alapvetõen egyszerû története: Matko, az ügyefogyott ábrándos lelkületû cigányember élete nagy fogását akarja összehozni, egy benzint szállító vonatszerelvényre pályázik, de ehhez össze kell fognia Dadan Karambolóval, a nõfaló gengszterfõnökkel, aki persze csúnyán kisemmizi. Hogy bõrét mentse, még abba is bele kell egyeznie, hogy fia, Zare, feleségül vegye Karamboló kishúgát, a törpe Afroditát. A baj csak az, hogy a liliputi menyasszony és a lüke võlegény egyaránt mást szeret, eszük ágában sincs beletörõdni a kényszerházasságba. Csapdák, trükkök, leszakadó mennyezet, titkos alagút, menekülés és üldözés... A lakodalom igazi grand-guignolba fúl...

Van itt minden: fára aggatott fúvószenekar, tölgyfatuskóba rejtezõ menyasszony, a halálból feltámadó jégbehûtött nagyapa, fekete macska, fehér kandúr, és egy irdatlan kandisznó, amely a történet végére szinte teljesen felfalja a film elején megkezdett Trabantot. Talán ez az egyetlen konkrét kelet-európai utalás a filmben, a délszláv történelemhez pedig végképp nincs semmi köze, ez a boldog-bolond emberi televény világ sehol másutt nem létezik, csak Kusturica féktelen képzeletében. Meg persze most már a miénkben is. Mert külön-külön világban élnek az ébrenlevõk, és ugyanabban a mozibajárók. Oroszlánok talán nincsenek, de vannak még mozik.