Az Agitátorok a Tanácsköztársaság eseményeinek álcájában elmeséli, a Büntetõexpedíció elsiratja '68 eszméit.

Magyar Dezsõ 1971-ben, a Büntetõexpedíció elkészülte után elment Magyarországról. New Yorkban, majd Los Angelesben élt, forgatott. Ma a Kanadai Filmközpont mûvészeti vezetõje. Koltai Lajos jóval késõbb jutott csak el Amerikába. Akkor itthon maradt, s a magyar film fontos stílusváltásainál volt jelen.

– Gondoljuk egy pillanatra azt, hogy 30 évvel korábban vagyunk, a cseh bevonulás, a francia, amerikai és német diákmozgalmak, az új mechanizmus indulásának évében, amikor elõször lehet Magyarországon fogamzásgátlót és kólát vásárolni.

– Magyar Dezsõ: Állandóan kólát ittunk. Dobai Péter szólt, gyere, a Körúton ismerek egy helyet, ahol lehet kapni. Elmentünk, és egyhajtásra megittunk egy hatalmas üveggel. Emlékszem, furán kezdett el mûködni tõle a fejem.

– Koltai Lajos: Én akkoriban Velencében voltam ösztöndíjas. Iszonyú meleg volt. Vettem egy családi kólát, és egyszerûen nem tudtam levenni a számról. Késõbb a Megáll az idõben van ennek nyoma, de ott szinte egy kóla ellenreklámot csináltunk. Emlékeztek, mikor a nagy bulin azt mondja az egyik srác: mi ez a szar?

– M. D.: '68 nyarán három hónapig én is Nyugat-Európában voltam. Megvettem Che Guevara Naplóját, Marcuse Egydimenziós ember címû könyvét. Szörnyen éhesek voltunk az információkra, és Magyarországon ezekhez nem lehetett akkor hozzájutni. Megérkezett a Woodstock címû film a Filmmúzeumba, de úgy döntöttek, nem mutatják be. Mi azonban ismertünk ott néhány embert. Elkértem tõlük a tekercseket egy napra. Kimentem a filmgyárba, és megszerveztem egy vetítést, de csak hajnali négyre volt hely. Lázasan elkezdtem telefonálni... Persze rengetegen eljöttek.

– '68-ban csináltatok egy filmet a Fõiskolán, Három lányok címmel Bódy Gáborral, aki akkor még a bölcsészkarra járt. Volt abban egy katonaszökevény, szinte az augusztusi prágai bevonulás megelõlegzéseként. Kíváncsi lennék, hogyan fogadták.

– M. D.: Rosszul. És én csodálkoztam is ezen, mert addig mindig ötöst kaptam. Most azonban Makk Károly, az osztályfõnököm kijött hozzám a film védése elõtt, és bátorítóan azt mondta: Dezsõkém, ez most nem megy valami jól! Próbálj okos dolgokat mondani! Nagyon dühös lettem, és emlékszem, rendkívül arcátlan módon válaszolgattam a bizottság kérdéseire. De akkor úgy értettem, esztétikai dolgokba kötnek bele, hiszen szokatlanul szabadon forgattunk, ugyanazokkal a módszerekkel, ahogyan késõbb az Agitátorokat. Õszintén szólva ez az elsõ pillanat, hogy felmerül bennem, a bizottságnak esetleg politikai szempontjai is lehettek.

– K. L.: Azért nem szabad elfelejtenünk, hogy minket még vizsgáltak politikailag. S ha valaki egy vizsgán politikai kifogást emelt, akkor az a film nem létezett, vagy nagyon meg kellett beszélni. Én egyébként már az elsõ évben majdnem kikerültem a Fõiskoláról egy olyan film miatt, amit ingázó munkásokról forgattam Csepelen.

– Ekkor körülötted már gyûlt egy csapat. Koltai Lajoson kívül Dobai Péter, Bódy Gábor.

– M. D.: Bódyval a Bástya étteremben találkoztam, a Fõiskola mellett. Rendkívül lelkesen, igazi nyugati módszerrel árulta a filmötleteit."Van egy étlapom, mindegyik téma egy mondat. Három lány, elmegy a Balatonra, és sír, nem tudja miért." Gábor, ez remek -- válaszoltam --, nem tudom miért, de nagyon jó! Elkezdtünk együtt dolgozni, ám ez legtöbbször kemény szellemi küzdelmet jelentett. Bódy filozófus volt, a szó legjobb értelmében. Elsõsorban a filozófiai gondolat izgatta, a filmes kifejezés lehetõsége kevésbé. Az õ sziklaszilárd doktriner ötleteit azonban nem lehetett megvalósítani. Az Agitátorokat úgy képzelte, hogy semmi más ne történjen, mint hogy a szereplõink egy szobában ülnek és a '19-es forradalomról vitatkoznak. Én meg azt mondtam, van itt egy gyönyörû történet is.

--K. L.: Tényleg így volt. Rengeteget autóztunk különbözõ helyszíneket keresve. Én mindig elöl ültem, õk meg végig beszélgettek egymással. Bódy mondta az ötleteit, a filozófiáját, Dezsõ pedig próbálta rendbe tenni, filmileg realizálni. Nagyon sokat tanultam ezeken az utakon. Olyan volt, mintha könyvet olvasnék.

– Aztán egy váratlan fordulat: a Bódy Gáborral közösen írt forgatókönyvbõl nagyjátékfilm készülhet a Tanácsköztársaság intellektuális csoportjának mûködésérõl. 1969-ben a pécsi Nádor szállóban forog a film.

– K. L.: Rajtunk kívül senki nem lakott akkor ott, így szinte kisajátítottuk a teret. Ugyanabban a térben laktunk, ahol a film is játszódik. Olyan volt, mint egy edzõtábor...

– M. D.: ...és öt nap után már senki nem tudta, hol van. 15-20 órákat dolgoztunk. Az Agitátorok forgatása tulajdonképpen óriási happening volt. Egészen fantasztikus egybeesése az életünknek és a filmnek. A szereplõk imádtak vagy gyûlöltek minket, mert csak terrorisztikus eszközökkel tudtuk létrehozni, amit akartunk.

– Ebben a filmben rengeteget beszélnek, mai szemmel meglehetõsen filmszerûtlen módon.

– M. D.: Mondták is többen, hogy ezt a forgatókönyvet nem lehet megfilmesíteni. Elment az eszetek! Ez nem film, ez egy 80 oldalas kiáltvány! De éppen ez volt a kihívás: vizuális dinamika, térkitágítás, lendület.

– K. L.: Tényleg egyfolytában beszélnek a szereplõk, ha kiszállnak, vagy ha beszállnak az autóba, ha lépcsõn jönnek fel, vagy mennek le... De ennek van egy jófajta ûzöttsége. Lázas közléskényszer fûti õket, szinte kiszakad belõlük a szöveg. Emlékszem, az éjszakai telefonjaink is ilyen ûzöttek voltak. Akkor nekünk minden élet-halál-kérdés volt.

– A szereplõid akkori élete, ideológiai hovatartozása izgalmasan fedte szerepüket. Bódy Gábor esetében, aki Botost, az elhajló, egyéni akciókba kezdõ, magányos forradalmárt játszotta, ez késõbb egészen drámai módon alakult. Mintha sok mindent megvalósított volna ennek a figurának a sorsából.

– M.D.: Én az elsõ perctõl õt akartam a fõszerepre, de két nappal a forgatás elõtt még nem mondtam meg neki, mert tudtam, hogy halálra riad tõle. S a forgatás alatt Gábor rendkívül sérülékeny volt. Sokszor ott álltam mellette, fogtam a kezét, hogy egy kis energiát pumpáljak belé, hitet, hogy amit csinál, az jó. Az érzelmi ingadozás, amit Botos figurája mutat, az valóban Gábor. Ez a szerep az õ személyiségének kivetülése maradt. S valószínûleg ezért történt, hogy a további élete bizonyos értelemben visszatükrözte ezt a személyiséget.

– Földes László (Hobó) az egyetlen, aki valóságos nevén szerepelt a filmedben. S õ az egyetlen, aki nem beszél, csak cselekszik.

– M. D.: Földes fontos karaktere volt az Agitátoroknak, nagy szeretettel gondolok vissza rá. Két Rolling Stones számot is becsempésztünk a filmbe, mert az volt a mániája, hogy Mick Jaggernek képzelte magát. Lengyel József ilyennek írja le visszaemlékezéseiben a forradalmárokat. Lengyellel egyébként többször is találkoztam. Nagy szerencse volt az is, hogy megtaláltuk Sinkó Ervin írását errõl a csoportról. És óriási szerencsénk volt, hogy Lukács György személyesen fogadott minket. Sose felejtem el, felhívtam a Duna parti lakásában azzal, hogy filmet szeretnék készíteni tizenkilencrõl. Sokan, például Rudi Dutschke, hetekig vártak egy randevúra, de amikor én megkérdeztem, mikor találkozhatnánk, azt mondta, azonnal. Nagyon örült, hogy az akkori életük apróságairól kérdezgettem: hogyan laktak, milyen tárgyak vették õket körül. Háromszor-négyszer is voltunk nála Bódyval. Nagyon precízen emlékezett minden részletre.

– Sokat elmond a korszakról, hogy a film egy pályázati felhívás nyomán született. A Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulójára az Agitátorokon kívül még két film készült, az Imposztorok és a Virágvasárnap.

– M. D.: Ez a pályázat kizárólag fõiskolásoknak szólt. Várkonyi Kati, a fõiskola párttitkára volt a szponzora. A fõdíj az volt, hogy a fõiskola elkészíti a filmet. Mi sokkal nagyobb ambícióval fogtunk a forgatókönyvbe. S mikor megnyertem a pályázatot, Makk ötlete volt, és végül is neki köszönhetõ, hogy nagyjátékfilm lehetett belõle - mint ahogy neki köszönhetem, hogy egyáltalán filmes lehettem.

– Az Agitátorokat betiltották. 1969 zaklatott év volt a magyar film és a politikai hatalom viszonyában; Bacsó Tanúját is dobozba tették. Miben látjátok az okát, hogy épp az Agitátorokat tiltották be, és nem mondjuk az Egy õrült éjszaka vagy az Ismeri a Szandi Mandit? jutott erre a sorsra? Mindkettõ nagyon pontos és kemény kritikája volt a rendszernek, ráadásul többekhez szólt, mint a ti filmetek.

– M. D.: Mert az Agitátorok sokkal mélyebben érintette az uralkodó elit szorongásérzetét. Sugárzott belõle a fiatalság ereje, temperamentuma, szemtelensége, s ez sokkal veszélyesebb, mint egy konkrét film konkrétan strukturált kritikája. Azzal ugyanis lehet vitatkozni, hogy egy kritika helyes vagy nem. De ha az Agitátorokat elfogadja az ember, azt a türelmetlen igazságkeresést, lázas lelkesedést, és tiszta vágyat, hogy valamit újra kezdjünk, akkor mindent meg lehet kérdõjelezni.

– K. L.: Most, amikor újra megnéztem a filmet, azt láttam, hogy szinte fizikai türelmetlenség árad belõle. S ez az, ami veszélyes. De az is tény, hogy minket, fiatalokat akkor sokkal könnyebb volt betiltani.

– M. D.: Azt hozták föl indokként, hogy volt néhány szereplõ, egy maoista fiú vagy Révai József fia, akik "nem kívánt asszociációkat" kelthetnek a nézõkben. De ez csak ürügy volt. Aczélék pontosan tudták, hogy ha forgalmaznák a filmet, senki sem tudná, ki a Révai Gabi. Az igazság az, hogy nagyon váratlanul érte ez a film az akkori hatalmat. S azt hiszem, ha az Agitátorokat elfogadják és vetítik, a következõ generáció talán egészen másfajta filmeket csinál.

– A film központi problémája az erõszak. Jogosult-e egy csoport, történetesen egy baloldali értelmiségi csoport erõszakot tenni egy igaznak gondolt ideológia nevében. Vajon aktuális-e ma még a baloldali erõszak problémája?

– M. D.: Ma sokkal globálisabb az erõszak; ha ma bárki bármilyen társadalmi szervezõdést végiggondol, azonnal szembetalálkozik az erõszak problémájával. Az Agitátorok után Dobaival kidolgoztuk egy hat tételes film forgatókönyvét Hat brandenburgi verseny címmel, amely tulajdonképpen szintén az erõszakról szólt. Az elsõ tételben a Monarchia szenzualitását, szépségét és brutalitását vizsgáltuk, a második tétel pedig a fasizmus lírai aspektusáról szólt volna. Ez a fajta dialektika engem akkor nagyon foglalkoztatott.

– Az elkészült Büntetõexpedíció ezek szerint csak egy nagyobb mû elsõ megvalósult darabja.

– M. D.: Így van. S mikor bemutattuk, azt mondták, nagyon jó ez így is, most már nem is kell a többi öt tételt leforgatni. Maga a film 1913-ban játszódik, a Monarchia egyik balkáni csücskében, ahol egy büntetõcsoport habozás nélkül végrehajtja, amit kell. Nagyon sok archívot használtam itt is, ami az eredeti forgatókönyvbe be sem volt tervezve. De mikor leforgattuk, rájöttem, hogy a katonáknak ez a monoton, szinte absztrakt menetelése óriási lehetõséget jelent számomra. Nyitott metafora, amely mindent képes magába olvasztani, a háborút, a koncentrációs táborokat, az erõszak minden formáját. S persze nagyon fontos volt, hogy a '68-as májusi események benne legyenek. Ugyanakkor a dokumentumok személyes emlékké váltak.

– A Büntetõexpedíció fogadtatása egyöntetûbb volt, mint az Agitátoroké.Akik ismerik -- kevesen vannak --, sokra tartják; a New York-i Museum of Modern Art is beválogatta a gyûjteményébe.

– M. D.: Nagyon is jól fogadták. Amikor bemutattam a Filmgyárban, Bíró Yvette azt mondta, most már akár meg is halhatsz. Ilyen filmet egyébként már sehol senki nem fog forgatni, mert ez a film szinte semmibe nem került. Elmentem a honvédelmi miniszterhez, és azt mondtam, egy háborúellenes filmet készítek, ezt magának támogatnia kell. -- Mire van szükségem? -- kérdezte. -- 120 lovas katonára, -- válaszoltam. Sárospatak közelébõl jöttek, egy héten keresztül, egy hosszú szerelvény, teli lóval, le a Balaton- partra. Óriási katonai akció volt, a tiszt végig ott állt mellettem, várta az utasításaimat. A falusiak meg fillérekért statisztáltak. A film az adott korszak produkciója. Miután ma szinte nincs állami filmgyártás, s egy kapitalista producer sehol nem ad 3-4 millió dollárt egy absztrakt gondolat kifejtésére, mondhatjuk, hogy a Büntetõexpedíció a szocialista filmgyártás apoteózisa.

– Ilyen film azonban ma már azért sem készülhet, mert a mai filmkészítõ sokkal nagyobb értelmezési szabadságot enged a nézõjének. A Büntetõexpedíció lázító kiáltvány az erõszak ellen. Eizensteini film. Legalábbis õ gondolkodott elõször így a filmkészítésrõl.

– M. D.: Ez valóban agresszív filmkészítés. Többen meg is kérdõjelezték esztétikailag, hogy milyen jogom van bevágni '68 májusának képeit meg a balkáni megtorlásokét. Emlékszem, Jancsóval hosszú vitáink voltak errõl. Õ azt mondta, ez remekmû, de minden dokumentumot ki kell belõle vágni. Hernádinak is az volt a véleménye, hogy így nem lehet a történelmet kezelni. Én meg azt feleltem, hogy amikor ma hatalmas vízsugarakkal söprik le az embereket az utcáról, az számomra beletartozik annak a leveretésnek az érzésébe, amit ott, 1913-ban, annak a balkáni fiúnak a halála váltott ki. Ilyen értelemben én mindig Godard-hoz álltam közelebb. Amit ki kell mondani egy filmben, azt agresszíven és egyértelmûen kell kimondani.

Részletek a Duna Televízió riportfilmjéhez készített beszélgetésbõl.