Portrait of a Lady - amerikai, 1996. Rendezte: Jane Campion. Írta: Henry James regénye alapján Laura Jones. Kép: Stuart Dryburgh. Zene: Wojciech Kilar. Szereplõk: Nicole Kidman (Isabel Archer), Barbara Hershey (Madame Merle), John Malkovich (Gilbert Osmond). Gyártó: Gramercy. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 144 perc.

Már elõre unjuk: megint egy klasszikus angol regény mai filmen, megint a legújabb megfilmesítés-hullám elunt és agyonnyûtt kis trükkjei, a retrózás, a kamerával festés, a piktorializmus, a regény eredeti idejének minuciózus gyûjtõmunkával "újrateremtett" tárgyvilága, stb., stb. Azután észrevesszük: az 1881-es koramodern klasszikusból, az angol nyelvû irodalmakban óriási tekintélynek örvendõ Henry James regényébõl, az Egy hölgy arcképébõl készült adaptáció rendezõje ausztrál és nõ. Elõítéletes unalmunkat felváltja a szintén elõítéletes bosszankodás: ezúttal nyilván nem a szokásos mozgóképeskönyvhöz, vizuális tansegédlethez lesz szerencsénk, hanem az irodalmi fõáram kanonizált emlékmûve ellen intézett támadáshoz, amikor is posztkolonializmus és feminizmus együttes össztüze zúdul majd szegény Isabel Archer anyagi és lelki szabadságának-rabságának ideológiailag nyilván penetránsan kompromittáltnak tekintendõ történetére.

De -- szerencsénkre -- a film szertefoszlatja mindkét elõítéletes várakozásunkat. Sikeresen és hatásosan frissíti fel, sõt újítja meg a mostanában leginkább a különbözõ Jane Austen-feldolgozásokból ismert adaptációs stratégiákat, merész kameramozgásokkal, inzertelésekkel dolgozik, a retrózás egynemûségét bátran meg-megtöri talányosan anakronisztikus "kísérleti" váltásokkal, álhíradó-részletekkel, némafilm-imitációkkal és hasonlókkal, s még kinemato-piktorializmusban is képes új és nagy dobásra: egy villanásnyi részletben a kamera olyan csodásan ködös Turner-képet fest a híres firenzei Arno-hídról, amelyet maga a mester is megirígyelne, ha láthatná. Egyáltalán: a rendezés és a fényképezés mindvégig bírja képi szusszal a kis híján két és fél órás eposzi terjedelmet egy olyan elbeszélés közreadásában, ahol minden szóban, a társalgás közegében történik, s ahol -- külsõdleges értelemben -- nemigen beszélhetünk eseményekrõl. Azaz nem unatkozunk.

De bosszankodnunk sem kell. Az alkotók mai szempontjaik teljes tudatában, sõt gondos jelzésével, ám mindennemû sematikus posztkoloniális és feminista pacsmagolástól és átmázolástól tartózkodva festik újra Isabel "arcképét", egyéniség és asszonyiság 19. századi sorsképletét, s ezen az érzékeny és szeretetteljes képen a százegynéhány éves klasszikus mû hõsnõje úgy válik kortársi üzenetté, hogy közben mindvégig tartja a távolságot, amely elválasztja õt mitõlünk, se-szabad-se-rab posztindividuumoktól.

Lolita - amerikai, 1997. Rendezte: Adrian Lyne. Írta: Vlagyimir Nabokov regénye alapján Stephen Schiff. Kép: Howard Atherton. Zene: Ennio Morricone. Szereplõk: Jeremy Irons (Humbert Humbert), Dominique Swain (Lolita), Frank Langella (Quilty), Melanie Griffith (Charlotte). Gyártó: Mario Kassar / Pathé. Forgalmazó: MOKÉP Rt. Feliratos. 136 perc.

"Minden test annyit veszít a súlyából, amennyi ízlést kiszorít magából" -- így Howard Stern. Ó, hát kérem, persze, hogy van ízlés, s az ízléses dolgoknak örülünk itt Európában. Adrian Lyne Lolita filmje ízléses, kétség nem férhet hozzá, van benne elegancia, képzelõerõ, finom érzékenység, de legyünk õszinték, általában köpünk az etikettre, ha igazi mûvészetrõl lehetne szó. (A megengedés inkább Nabokovnak szól, mint Lyne-nak.) A Jeremy Irons és Melanie Griffith által levezényelt irodalmi adaptáció megfelelt minden ízlésbeli követelménynek, ugyanakkor ásítóan unalmas volt. Még emlékszem, pedig régebben olvastam a Nabokov-regényt, arra az izgalomra, ami elfogott e furcsa pár sorsát olvasva. S ha csak megpillantom e címet, e nevet, Lolita, ugyanúgy kiszárad a torkom. Ehhez képest Adrian Lyne filmjében látok egy férfi színészt, aki nem igazán tudja elhitetni velem, hogy jó választás volt Lolitáé, amikor emellett a szomorú manó mellett döntött. Látok egy elviselhetõ aurájú és valóban törvénysértésre biztató kamaszt, aki viszont nem kész színész, legalább is nem érti meg Lolitában az erõszak ellen lázadó kamaszt és terroristát. S ha ez nincs bent a szerepben, akkor én bizony unom a polgári tiszteletlenséget, tisztelt mozisták, mert minek nézzek én remekmûvet 75%-os elkészültségi állapotban? Azért tovább nézem, készülvén e kritikára, de inkább ne tettem volna (mindig az elsõ gondolat a helyes). A film vége felé veszi magának a fáradtságot a kismester, s belenyúl a dramaturgiába. Elméletileg semmi bajom azzal, ha a valaki nyersanyagként fogja fel a kezébe kerülõt, de ha ezt rosszul, kontár módra teszi, rendõrért kiáltok. A film zárójelenete elõtt a férfi lelövi a gaz csábítót, három lövés a testre, majd a fejre, az agyvelõ kiloccsan, a pasi hörög, izomrángás, vér mindenütt, izgulok, illetve szívesen csinálok úgy, ha tesztelõ vetítésen lennék, s a Lyne nagybátyja, aki nekem haverom, erre megkérne. De nincs így, s emiatt Ennio Morricone zenéjét tök ugyanolyannak hallom, mint az összes többit az elmúlt húsz évben. A kékes világítást is unom, abszolút a gondolat/világítás üres helyének tartom. A belsõ narrátorhang sem oldja meg mindig az irodalmi leírás és couleur locale teremtés kínos feladatát. Lyne filmje csak akkor érdekes, amikor képet és érzelmi reakciókkal dúsított cselekményt látunk, mint például az éjszakai bogárcsapda mûködése entellektüel pedofilunk szinkron lelki háborgásakor. De van itt súlyosabb középszerûség is. A szeretkezési jelenetekben zavarja a komoly mûélvezõt a prüdéria. Ne szórakozzunk egymással, a pszichológia és az orvostudomány is átvette a Lolita-meghatározást. Akkor pedig az orális aktust nem lehet átúsztatni az elsõ másodpercben feketébe. Ha zavarja az ízlését Lyne-nak a túlzott és megválaszolatlan kérdéseket provokáló szexualitás, akkor miért nem választott más remekmûvet magának? Nincs válasz és így nincs is több mondanivalóm róla.

MEGINT A RÉGI NÓTA

On connait la Chanson - francia-svájci-brit, 1997. Rendezte: Alain Resnais. Írta: Agnes Jaoui és Jean-Pierre Bacri. Kép: Renato Berta. Zenei szerkesztõ: Bruno Fontaine. Szereplõk: Pierre Arditi (Claude), Sabine Azéma (Odile Lalande), Jean-Pierre Bacri (Nicolas), André Dussolier (Simon). Gyártó: Arena Films. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 120 perc.

Alain Resnais új filmjében elõször Párizs német megszálló-parancsnoka, Chollwitz tábornok fakad dalra. Talán Chevalier egy régi sanzonát zengi, fülünk és francia sanzon ismeretünk legyen tengernyi, hogy megállapítsuk. E bevezetõ jelenet egy hatvanas évekbeli francia szuperprodukció meglevõ képsor-töredékét használja, késõbb Resnais-nek már idegen képsorokra nem, csak idegen hangokra van szüksége, meg idegen dallamokra. Legutóbb Woody Allen lepte meg azzal a nézõt, hogy dalra fakad. Ez új szín a palettáján, a filmje meg az amerikai zenés film elõtti gunyoros hódolat inkább, mint a giccs paródiája.

Resnais filmje furcsa képzõdmény. Állandó (Sabine Azéma, Pierre Arditi, André Dussolier), meg új színészei csikorgóan komikus hatást keltenek, amikor hirtelen Chevalier, Gilbert Bécaud, Aznavour és Dalida valódi, régi sanzonjaira tátognak. Van, hogy öt másodpercig, van, hogy fél percig, ennél hosszabban soha. Vihogunk vagy sikkantunk, aztán foszlik a meglepetés sokkos öröme. Ráadásul jónéhány kultikus giccsdal nekünk itt a Mûvész Moziban semmit nem mond. A giccses örökzöld-töredékre fakadó szereplõk méltányolható, ízlésesen bonyolított komédia szövevényében leledzenek. E komédia érezhetõen elüt a dalbetétek szövegétõl, zenéjétõl. Olyan, mintha egy tûrhetõ formában levõ René Clair állna a kamera mögött, de csak a történetszövés, meg a jó színészi játék miatt olyan. A slágertöredékek gondosan és recsegve szétlyuggatják a szórakoztató históriát (melyben egy ingatlan-ügynök beleszeret pimasz fõnökének idegenvezetõ-egyetemista menyasszonyába, és más ingatlanügynökök is mulatságos kalandokba keverednek).

Operett vagy sláger-univerzum, a blõdli mint mélyre világító eszköz? A magyar nézõtõl nem teljesen idegen az ilyesmi. Gombrowicz színmûve, meg Ascher Állami áruháza, Gazdag Gyula, Jeles András zenés abszurdjai: láttuk és érteni véltük értelmüket, más nézõk érteni vélték idegenkedésüket. Xantus Eszkimó asszonyának is volt hasonló rétege - mondom, Resnais filmje nem kelti a sohasem látott különlegesség örömös borzadályát.

A francia kritika bókolva ünnepli. Bevallom, bár magam is szórakoztam a vetítés alatt, fogalmam sincs, miféle szándékok vezették a Marienbad egykori, a Smoking-No smoking tegnapi rendezõjét. Mûvészet-megújító, filmnyelv-teremtõ alkotóból már jó ideje a filmes elbeszélésmód mesterbûvésze, az ember idült örömmel bólintgat láttán. Most vállat vontam: olyasmit csinál, amit bizonyára nem sokan, de azért még tucatnyian tudnának.

"Bravurstikli." Mintha ez lenne Alain Resnais fura becsvágya, mintha vezekelni szeretne a Marienbadért vagy a Murielért.

ANGYALOK VÁROSA

City of Angels - amerikai, 1998. Rendezte: Brad Silberling. Írta: Wim Wenders Berlin fölött az ég címû filmje alapján Dana Stevens. Kép: John Seale. Zene: Gabriel Yared. Szereplõk: Nicholas Cage (Seth), Meg Ryan (Maggie), Andre Braugher (Cassiel), Dennis Franz (Nathaniel Messinger). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 114 perc.

Akár egy ravaszul kivitelezett mozi-szeánsz: Dawn Steel, a producernõ éppen évtizedes álmát valósítaná meg -- háta mögött egy agyoncikizett angyalismereti thriller (Letaszítva) kudarcával --, ám a forgatás során elhalálozik. Az életben maradt lelkes bagázs pedig éppenséggel egy olyan film kedvéért lép szövetségre, amely láttán leszögezhetjük: újabb angyal rója köreit Hollywood felett, szárnyalása azonban méltóságteljesebb, mivel a Berlin felett az ég címû kult-film terhét hordozza -- Wenders atyai jókívánságaival megáldva.

Amennyiben az ember mûvelt européernek álcázza magát, úgy kétes kimenetelûnek, netalán émelyítõnek tûnhet ez a Los Angeles-be helyezett adaptáció, de kár elõre nyavalyogni. Silberling nem ment bele a gyanús játékba, miszerint mindenképp a wendersi költõiség amerikai hagymázasítását kellene végrehajtani. A finom vizuális alaphangulat érthetõ okokból változatlan, ám alig negyed óra elteltével a rendezõ következetes, óramû-pontosságú love storyt kreál mesterien. A koncepció ebbõl kifolyólag Dana Stevens írónõ átiratát követi, amely líraiságban mégis túlnõ az ottani mainstream hasonszõrû produktumain. Egyértelmûen a vágy misztériuma tolódik elõtérbe, és ennek a felfogásnak lesz virtuóz csepûrágója Nicholas Cage, jelen idõben nem sûrûn tapasztalható színészi alázattal. A végtelenül rokonszenves Meg Ryan pedig angyali vágy-tárgy gyanánt hangsúlyozottan racionális szerepkörben, szívsebészként teszi ki magát a végzetnek. Persze a mívesen tálalt szerelmi históriához finom adalékok is járulnak. Ami Wenders esetében Handke, az most Hemingway; John Seale fényképezése (mégis, mit vártunk Az angol beteg Oscar-vitézétõl?) csodaszépen, korrekt tökéllyel ábrázolja, milyen is az ég SiBerling felett; az eredeti zenéért felelõs (és helyenként ûrkitöltõ funkciót is teljesítõ) Gabriel Wared pedig érzékenyebb, mint valaha. Klasszikus mozi, éppen csak annyira giccsesen felfokozott, hogy ne szégyelljünk rajta egy jót könnyezni, miközben a vége fõcím alatt egy másik Gabriel, a Peter énekel szívszorítót.

TÖKÉLETES GYILKOSSÁG

A Perfect Murder - amerikai, 1998. Rendezte: Andrew Davis. Írta: Frederick Knott és Patrick Smith Kelly. Kép: Dariusz Wolski. Zene: James Newton Howard. Szereplõk: Michael Douglas (Steve Taylor), Gwyneth Paltrow (Emily Taylor), Viggo Mortensen (David Shaw). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 107 perc.

Az 1953-ban készült Gyilkosság telefonhívásra nem tartozik Hitchcock legjobb munkái közé. A pénzzavarral küszködõ sikeres teniszbajnok fondorlatos tervet eszel ki, zsarolással rávesz egy kalandort dúsgazdag felesége meggyilkolására. Az igazi bonyodalom az elrejtett lakáskulcs körül összpontosul, háttérben egy szerelmi háromszögtörténettel. Maga a Mester is fenntartásokkal nyilatkozott mûvérõl, ám a mozi szerelmesei bizonyára elnézõbbek lesznek majd, ha megnézik annak modernizált változatát, a Tökéletes gyilkosságot.

A tõzsdei összeomlás szélén álló Wall Street-i üzletember megbízza felesége sötét múltú szeretõjét, hogy ölje meg a vagyonos asszonyt. Adott a forgatókönyv, a szituációk és a humor, csak ki kellene javítani az eredeti mû hibáit. Helyette egy elvetélt kísérlet tanúi vagyunk, amelyben az elejétõl a végéig elmondják és megmutatják nekünk az eseményeket, megfosztva bennünket a suspense, a bizonytalanság, a felfokozott várakozás hatásától. Elveszett Hitchcock könnyed eleganciája, bája is, három vaskos beszólástól eltekintve még mosolyogni is képtelenség. A jellemek a hollywoodi képeslapok kliséire emlékeztetnek, Michael Douglas a férj alakjában korábbi szerepei sztereotípiáit vonultatja fel a Tõzsdecápáktól az Elemi ösztönig. A nõt megformáló Gwyneth Paltrow kiábrándító, hiányzik belõle Grace Kelly egykori szépsége és tehetsége. Az alkotók görcsösen igyekeznek újabb fordulatokkal izgalmassá tenni a történetet, de a közönség az élettelen figurák miatt csak izzadtságszagot és unalmat érezhet. A rendezõ úgy vélte, emlékezetkiesésben szenvedünk – ha megsemmisít mindent, ami miatt Hitchcockot érdemes megnézni, akkor korszerû. A végeredmény afféle szalonbûvészkedés, érdektelen társasjáték.

PATRIOT

The Patriot - amerikai, 1998. Rendezte: Dean Semler. Írta: William Heine és David Ayer. Kép: Stephen F. Windon. Zene: Stephen Edwards. Szereplõk: Steven Seagal (McLaren), L. Q. Jones (Frank), Gailard Sartain (Chisolm), Camilla Belle (Holly), Dan Beene (Richard Bach). Gyártó: Interlight Pictures. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 97 perc.

E cowboy-romantikológiai-hightech filmnek a fõszereplõje egy Wesley McLaren fantázianevû, in cognito indián orvosszakértõ. Na most, ez olyan abszurd, mintha a kalocsai érseket Ülõ Bikának hívnák. Ez a névdolog azonban csak egy apróság ennek a végtelenül, már-már parodisztikusan stupid filmnek a hibái közül. A Patriot (Hazafi) címû alkotás fõhõse W. M. tisztes, megözvegyült családapa (Steven Seagal mester adja), egy kilenc lakosú, romantikus montanai település saját útját járó orvosa, elesettek istápolója, korrumpálhatatlan erkölcsi csimborasszó, ám elõtte az Államok elsõszámú bakteriológusa volt, akinek telefonszáma minden CIA-vezér noteszében ott pihen. Festõi faházacskájában békésen kérõdzik internet és kisborjú, a kertben jászol, faeke, sámándob. A pikareszk hegyek között éldegélõ Marlboro Manek és Womanek dokija szomszédságában újfasiszta milícia leledzik, központjukat éppen bekeríti a különleges egység, vezetõjük, egy hájas, unszimpatikus military-ruhás gaz megadja magát, de ördögi cselt eszel ki. Titkos katonai raktárból lopott tömeggyilkos vírussal oltja be magát, zsebét teletömi ellenszérummal, és feltartott kezekkel az árulók (t. i. a további háromszázmillió amerikai) közé indul fertõzni. Tárgyalásán leköpi a bírót, aki pokoli kínok közt meghal, a járvány pedig viharosan terjedni kezd. Csillagos-sávos szuperkatonák lepik el a lenyûgözõ tájat, Wesley doktor meg, lerántva enmagáról a leplet, nekidurálja magát, hogy megvédje az amerikai népet. A fertõzött falusiak számítógépes beteglistáján egyetlen személy vére mutat ellenállást a szerrel szemben, mégpedig a doktor édes kicsi lányáé, amit megcsapolás céljából a banda keresni indul (vérvád-motívum, mint olyan). McLarenék még jobban menekülõre veszik. A kaszás dühöng, a doki földalatti titkos laborba veszi be magát, fertõzött katonák közé, s magával hurcolja a két fõs, romantikus montanai településrõl az ott, szintén visszavonultan élõ bombázót, távoli rokonát Dr. Fehér Felhõt (sic!) is, aki úgy néz ki, mint a Happy Girls együttes frontleánya. Hatalmas küzdelmek árán, mintegy véletlenül rájönnek, hogy a Fehér Felhõ által elhozott és az utolsó betegen alkalmazott õsi, nagypapa-féle indián gyógytea maga az ellenanyag. Ennyi a története ennek az újsághírekbõl, hazafias plakátokból és kollektív paranoiákból összefércelt mûvecskének. Érdemes megnézni: ritka élmény a mai világban, amikor az ember valóban nem hisz a szemének.

X-AKTÁK

The X Files (Fight the Future) -- amerikai, 1998. Rendezte: Rob Bowman. Írta: Chris Carter. Kép: Ward Russell. Zene: Mark Snow. Szereplõk: David Duchovny (Mulder ügynök), Gillian Anderson (Scully), Martin Landau (Kurtzweil), Armin Mueller-Stahl (Strughold), William B. Davis (a „Cigarettás"). Gyártó: Twentieth Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 122 perc.

Az X-akták szlogenje szerint: "az igazság odaát van". Érdemes feltenni a kérdést, közelebb kerülünk-e hozzá? Úgy látszik, igen. Az epilógusban Mulder jégbe gyökerezve – és gyermeki elégedettséggel – bámulja a földrésznyi méretû ufót, letagadhatatlanul együtt részesedve Scullyval a végsõ bizonyítékban. Az ellenszérumról, az Antarktisz-mélyi laboratórium-kombinátról, tenyésztestnek használt emberekrõl, az idegen lényrõl, ki penge karmaival aprítja húsunkat, nem is szólva. Egy londoni hajnalon még a földönkívüliekkel konspiráló világ-összeesküvõ klub legtitkosabb gyûlésére is bejutunk. E tettenérések azonban nem engedik meg a nézõnek a megszokott rejtélyes jelentés-hálók szövését; a tévésorozat többértelmûsége helyébe több egyértelmûség lép. Az egész estés kalandfilm kénytelen egyszerûsíteni, nem véletlenül vezeti fel az epikus szálat a dallasi robbantás mint az erõszak legpusztítóbb jelenkori ikonja. A gonoszok mindenre képesek, akár Apokalipszisbe taszítanak. Belénk oltják az idegent, testünkbõl kel életre a pokoli lény (láttuk már az Alienben). Az idegen-ábrázolásban jól tükrözõdik a homo sapiens meghasonlottsága, a magunkban hordott idegenség, a bûn õsisége. Az idegen belõlünk kerül a világba; ha majd leveti testünket, mi magunk teremtjük a gonoszt. Ettõl a tudatalatti félelemtõl szorong alkotó és nézõ egyaránt. Ám szerencsére ott van a pozitív forgatókönyv: Mulder és Scully írja, amikor egy homályos folyosón kegyetlenül õszinte, ám annál szívhez szólóbb vallomással elõbb tisztázzák, majd már-már ajkaikkal édesítik egymást. Ebbõl születhet a remény: a jó, a szép, az élet. A minden.

MAFFIA!

Maffia! – amerikai, 1998. Rendezte: Jim Abrahams. Írta: Jim Abrahams, Greg Norberg és Michael McManus. Kép: Pierre Letarte. Zene: Gianni Frizelli. Szereplõk: Lloyd Bridges (Vincenzo Cortino), Jay Mohr (Anthony Cortino), Olympia Dukakis (Sophia Cortino), Christina Applegate (Diane). Gyártó: Touchstone Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 84 perc.

Ha igaz a mostanában ritkán emlegetett német filozófus (nevezzük csak óvatosan a Nyugati tér korábbi névadójának) megállapítása, mely szerint az emberiség nevetve lép túl saját múltján, akkor a gondolat hatványozottan igaz a mozivilágban, hiszen a western pillanatok alatt teremtette meg a western-paródiát, a krimi a krimi-paródiát és így tovább a végtelenségig -- ez esetben a maffiafilm paródiáig.

Jim Abrahams, a néhol Monty Python beütéssel dúsított humorú író-rendezõ, akinek számára a hollywoodi filmklisék saját mûfaj-paródiáinak kimeríthetetlen kincsesbányái, s aki már az Airplane!-nel, a Nagyon különleges ügyosztállyal és A nagy durranással is bizonyította, hogy nincs az a vérfagylaló hülyeség, ami idegen volna tõle, ezúttal elemében volt. A filmklasszikussá érett Keresztapa óta a hollywoodi mitológiához tartozó maffia-sablonok kiváló alapanyagnak bizonyultak.

A film szüzséje (ha ugyan van neki) igen egyszerû: amikor a hanyatló hatalmú és elméjû Vincenzo Cortino átadja a keresztapai státust fiának, a hozzá méltóan enyhén degenerált Anthonynak, elszabadul a pokol, s a rendezõ is alig képes mederbe terelni a leszámolások folyományaként a vászonra ömlõ paradicsomlevet.

A Maffia! humorát csak az képes élvezni, aki többé-kevésbé tisztában van a viszonyítási pontokkal, más szóval ismeri a Keresztapát vagy néhány más, erre a mintára készült filmet. Ennek híján helyzete reménytelen. Aki azonban jártas az alapanyagban, jól fog szórakozni a sistergõ poénokon, még ha a Maffia! tipikusan azon filmek közé tartozik is, melyek a moziból kilépve szinte nyomtalanul tûnnek el az emlékezetbõl.

A Jim Abrahams-féle abszurdba hajló geg-humornak lehetnek hívei és ellenfelei, egyvalami azonban biztos: az író-rendezõ teljesítménye elõtt meg kell hajolni. Ritkán kerül a vászonra száz percnél is hosszabb favicc.

SZIKI-SZÖKEVÉNY

Wrongfully Accused - amerikai-német,1998. Rendezte és írta: Pat Proft. Kép: Glen MacPherson. Zene: Bill Conti. Szereplõk: Leslie Nielsen (Ryan Harrison), Richard Crenna (Fergus Falls bíró), Melinda McGraw (Cass Lake), Michael York (Goodhue), Kelly LeBrock (Lauren). Gyártó: Morgan Creek Production / Constantin Film. Forgalmazó: Budapest Film. Szinkronizált. 86 perc.

Aki már látott Leslie Nielsen-filmet (Nagyon különleges ügyosztály, Csupasz pisztoly), tudja, hogy körülbelül mire számíthat egy újabb blõdli-opusz megjelenésekor. Végy a legújabb mozisikerek kliséibõl egy-egy kicsavart idézetet, szerencsétlenkedj néhány poén erejéig a nagy burleszk-filmes elõdökhöz hasonlóan (hol van már az a múzsa?), találj ki pár eredeti viccet, és keverd össze úgy, hogy a végén egy nézõ se tudja, mirõl is szólt a film. Fõ, hogy minden egyes képpel, mozdulattal, mondattal meglepd a közönséget, vegyítsd az egymáshoz nem illõ dolgokat, a végleteket. Talán ennyi – hozzávetõlegesen – a recept. A Sziki-szökevény – hozzávetõlegesen – pedig csak ennyi. Mint tudjuk, a recept még nem finom, az ízeket az egyéni adagolás adja meg. Biztosan nehéz századszorra is ugyanazt fõzni másképp, és ez sajnos – visszatérve e sótlan metaforától – a filmre is igaz.

A Sziki-szökevény története az akciófilmek azon sémáját követi, amiben az ártatlanul elítélt fõhõs az igazáért küzdve nagyobb bûnbandák hálójába keveredik. Pat Proft – forgatókönyvíró, rendezõ – már az elmesélhetetlenül bonyolult cselekményben is paródiát láttat. A figurák típusai viszont inkább emlékeztetnek egy korábbi Nielsen-film szereplõire, mint a kifigurázott mûfajok ismerõs alakjaira. Talán ezért is van az embernek olyan érzése, mintha már látta volna korábban néhány részletét ennek a filmnek. Vigasztalásul mondom: az alkotók azért megörvendeztetnek minket jó néhány újdonsággal, s tudjuk, hogy ez a mûfaj még kevésbé eredeti formájában is mulatságos és szórakoztató; még akkor is, ha „átlátunk rajta, mint sajtos szendvics a folpackon".

DR. DOLITTLE

Dr. Dolittle - amerikai, 1998. Rendezte: Betty Thomas. Írta: Nat Mauldin és Larry Levin. Kép: Russell Boyd. Zene: Richard Gibbs. Szereplõk: Eddie Murphy (Dr. Dolittle), kutyák, tengerimalacok, kacsák és a többi. Gyártó: Twentieth Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 85 perc.

Vizsgált mûvünket mindjárt kétfelõl is belehelyezhetjük a mûtörténet tiszta vizû folyamába. Adott egyszer a népszerû könyvsorozat, az állatok nyelvén értõ juhászról, Dr. Dolittle-rõl. A téma eddig legismertebb feldolgozásában, úgy 1967 táján a nagyszerû Rex Harrison adta az állati orvost. Persze könnyû volt neki, hisz úgyszólván egyenest a My Fair Ladyból érkezett, ahol ugyancsak nyelvgyógyászt játszott, ráadásul kis ápoltját, Elisát még Dolittlenek is hívták.

Másfelõl ma a nemkülönben kiváló Eddie Murphy kelti életre a jelentõs hatékonyságú egészségügyi dolgozót. Nos, az õ múltjában is találhatunk szép számmal olyan szerepeket, melyek játszva teremthettek alapot mostani remekléséhez. Õ volt háromszor is a Beverly Hills-i zsaru, és túléltünk vele kétszer 48 órát. E kétségtelenül nagyívû dolgozatok minden szinkron-dramaturg álmainak netovábbjai, hiszen úgyszólván kizárólag négybetûs szavakból épülnek fel dialógusaik. Eddie szájából csak úgy dõl bennük a sok disznóság. Tiszta sor, az állatok nyelvén beszél e produkcióban - s a dokumentarista ihletettségû Harlemi éjszakák nyelvezetének mélyebb elemzését ezúttal már szóba se hozzuk. Tudományos pályájának sikereirõl pedig a Bölcsek kövére címû örökbecsûbõl nyerhettünk hiteles képet.

További segítségként ez utóbbi kis gyöngyszemben több ízben is, mondhatni kockáról-kockára, a komputerrel rajzolt Eddie ügyeskedését követhettük nyomon.

Minden stimmel tehát. Most Murphy mester körül sertepertél számítógéppel vászonra vitt állatsereglet. Igaz, itt a kör be is zárul, de a fejlõdés egyenletes. A mûtörténet megállíthatatlanul halad a szent cél felé, az egyetlen helyes csapáson. A nagy tülekedésben szinte az élen lohol a vicces Eddie is. Akárki meglátja, õ lesz az Egyesült Államok elsõ színesbõrû elnöke, hiszen már most is majdnem annyira röhejes, mint az igazi.

Majd nyöghetjük törvényeit.

PINOKKIÓ

Carlo Collodi’s Pinocchio - angol-német-cseh, 1996. Rendezte: Steve Barron. Írta: Carlo Collodi meséjébõl Steve Barron, Sherry Mills és Tom Benedek. Kép: Juian Ruiz Anchia. Zene: Rachel Portman. Szereplõk: Martin Landau (Geppetto), Udo Kier (Lorenzini), Geneviéve Bujold (Lena), Jonathan Taylor Thomas (Pinocchio). Gyártó: Co-Production of Allied Pinocchio. Forgalmazó: Best Hollywood. Szinkronizált. 96 perc.

Mint gimnáziumi tanárainktól megtanulhattuk, a klasszikus gyermekmesék java eredetileg vitriolos társadalom-szatírának vagy mizantróp vádiratnak készült. Esetleg egyszerre mindkettõnek. De elég néhány emberöltõ, hogy üzenetük elveszítse aktualitását: számtalan, furcsa figurákkal benépesített színes homlokzat marad csak belõlük, amelyek a múlt századok elefántcsont-tornyai helyett polgári gyermekszobák falait díszítik. A szerencsésebbek gazdag szimbólumrendszerét esetleg újrahasznosítja a (poszt)modern bábfilm-mûvészet (Alice, Hüvelyk Matyi), de a többi hõs reménytelenül megragad a képeskönyvek, Disney-adaptációk és mesetapéták rózsaszín birodalmában.

Steve Barron, a tini nindzsa teknõcei által filmrendezõvé avatott klip-készítõ, és a hajdani Muppet-show-k emlékeibõl élõ Jim Henson Bábmûhely nem tartozik az irodalombarátok táborába: Carlo Collodi anarchista marionett-bábuját még romantikusabbra formálták, mint amilyen 1940-ben Walt. Pinokkiójuk viszonzatlan szerelem gyümölcse, könnyes szemû kedvenc, aki merõ jóindulatból követi el ártatlan csínyeit. Számûzve lett a commedia dell’arte kegyetlen szelleme, csak a regény legelengedhetetlenebb motívumai kaptak kegyelmet. Nem csoda, hogy a szerzõ jogos bosszúvágytól fûtve személyesen is felbukkan a fõgonosz Lorenzini alakjában (ez Collodi eredeti neve), és megkísérli elégetni, átváltoztatni, egészben lenyelni elfajzott utódját. Kudarca könnyen megjósolható, akár az egész filmé.

Mert hiába az ügyes angol kompjuter-animáció, a német tõke, a remek spanyol operatõr, a látványos cseh színhelyek, az olasz dallamok és francia krémesek: a mai gyermekközönség (rém)álmaiban megelevenedõ bábukat keményebb fából faragták. A 90-es évek Pinokkiója nem ilyen szentimentális fajankó: céltudatos karrierista, aki aranyait a Csodák Mezeje helyett inkább tõzsdén kamatoztatja, pénzért vesz diplomát és rendszeresen jár orr-plasztikára. Ráérõ idejében pedig - ahogy ezt a friss Pinokkió bosszújában teszi - baltát ragad, vérengzõ sorstársa, Chucky nyomába lépve. Barron Euro-Pinokkiója dicséretes, de hamvába holt próbálkozás, korhadt anakronizmus: a jelen az Amerikai Pinocchio.