A technológia forradalma, ember és gép szimbiózisának idején újra kell gondolni a darwini fejlõdéselméletet.

A harminchét éves, New York-i Douglas Rushkoff napjaink egyik legnagyobb hatású gondolkodója. Médiafilozófus. Sokan az „új McLuhan-nek" tartják. Legfontosabb elméleti munkáiban [ Média Vírus! (1993), Cyberia (1994), A Káosz gyermekei (1997)] a posztmodern csúcstechnológiának a populáris kultúrára és -- tágabb értelemben -- a hétköznapi tudatra gyakorolt hatását vizsgálja. Az utóbbi években szépíróként is jeleskedik: novelláit a Sarah Champion szerkesztette Disco Biscuits (1997) és Disco 2000 (1997) válogatásokban olvashatjuk. Regényébõl, a ‘97-es Ecstasy Club-ból Hollywoodban filmet forgatnak.

Július 17 és 19 között - a Nyolcadik Cyberkonferencia keretében - Budapesten járt. (Rushkoff információ-gazdag honlapja a http://www.levity.com alatt található. Munkásságáról a Filmvilág ’97 januári számában Cyberdeliában és a ’97 októberi Túlélési stratégiákban írtam.)

-- Hogyan látja 1998-ban a cyborg-evolúciót? Igaznak bizonyul-e az a -- korábban fantáziálásnak tartott -- hipotézis, mely szerint egy nem is olyan távoli szép napon mindannyian cyborgok leszünk?

-- Nem hinném, hogy egyénileg cyborgokká válunk. Még akkor sem, ha a technológia által idegrendszerünk és tudatunk kitágul. Ez természetesen azt sem jelenti, hogy robotokká leszünk. A parancsainkra mind érzékenyebben reagáló gépek különben is egyre organikusabbak.

Jelenleg viszont nem cyborgokká, hanem -- a Star Trek féle értelemben -- borgokká alakulunk. Sõt, ezentúl azt se tagadhatjuk, hogy a gazdaság is egyfajta -- a többi technológiát magába szippantó és egyesek bankszámláját elképesztõ mértékben felduzzasztó -- technológia. Egyre erõteljesebben szippantja mindannyiunkat magába a nem neuronok vagy elektronok, hanem dollárok irányította monolitikus társadalom. És ez a valódi veszély.

Hiába tágul ki a tudat, a gazdaság hálózatához láncolódunk. Az Internet valaha önkifejezési eszközként funkcionált. Mostanság viszont a világméretû üzlet és a médiabirodalmak legfõbb szócsöve. Ez a technológia elõre meghatározott irányvonala, ez a cyborg-evolúció. A korporatív kapitalizmus karmaiból nincs menekvés.

-- Csakhogy a cyborg nem negatív kategória. Pozitív ember-gép szimbiózisként is értelmezhetjük.

-- Én is úgy értelmeztem. A cyborgnak az emberi tudás és akarat kiterjedéseként kellene funkcionálnia. Egymástól földrajzilag távol élõ személyek így sokkal könnyebben érintkezhetnének, a másik problémáira érzékenyebben reagálnának, és nõne az empátia is. Egy globális agy neuronjai lennénk.

De a jelen cyborg-fejlõdése az egyéni képességek és a kultúra gyarapítása, vagy egy magasabb organikus szint elérése helyett a gazdasági gépezet arctalan monolitját táplálja.

-- A cyborg-vízió a kilencvenes években nem annyira emblématikus, mint volt a nyolcvanas években. Manapság a nano-jövõ lényegesen izgalmasabbnak tûnik.

-- A nanotechnológia (az iparosított mikrokozmosz, a molekuláris gépek -- A szerk.) a formatervezett valóságnak (designer reality) egy másik kozmológiájába kalauzol. Az Internet és az új kommunikációs csatornák az embert emelkedettebb kozmikus szintre juttatták. Egyre kevésbé gondolkodunk individuumokban, sõt, a civilizáció egészérõl is úgy beszélünk, mint egy örökké épülõ lényrõl. Ennek a lénynek vagyunk a sejtjei, „kész állapotában" õ lesz a biológiai és kulturális szervezettség következõ állomása.

A nanotechnológia egy fraktál-szinttel lejjebb ugrik: a molekuláris szervezettség világát tárja fel, s a dimenzió és a dimenzionális kapcsolatok problémáját feszegeti. Elméleti megközelítésben mindez mikrokozmikusnak tûnik, de végeredményét tekintve makrokozmikus.

Az elsõ nano-gépek (nanotech knowbots) szerintem még a mi életünkben beindulnak. A nanotechnológiában, a mesterséges intelligencia-kutatásban és a genetikai tervezésben hamarosan megvalósul a korábban kivitelezhetetlennek hitt automatizálás. E jelenséget egyébként az intelligens ágensek és a számítógépes vírusok esetében már ma is tanulmányozhatjuk. Gyarló emberi szándékkal útjára bocsátunk egy vírust, mely a késõbbiekben már nélkülünk is mûködik.

Talán az tûnik a legfontosabbnak, hogy a technológia fejlõdésével a jelenségek elveszítik statikus ok-okozatiságukat, s amennyiben ezeknek az organikus rendszereknek a mûködését nem értjük meg és nem fejlesztjük tovább õket, úgy könnyen és gyorsan végzünk önmagunkkal.

-- A Cyberiában azt írta Sarah Drew-ról, hogy õ maga is cyborg. A metaforikus értelmezés(ek)en túl, hogyan értékeli a cyber-feminizmust?

- Õ tényleg cyborg. Szerintem a gender-tanulmányok (gender studies, a nemek kérdésének kutatása a cybervilágban -- A szerk.) -- fõként Sandy Stone, vagy Genesis P-Orridge munkái -- még akkor is izgalmasabbak, ha, a hálózati és kommunikációs technológiák fejlõdésének mellékhatásaként, kevésbé használhatóak.

A hagyományos cybertér nõnemû. Deszexualizált srácok találták ki, hogy visszatérjenek az anyaméhbe. Ha elmész az MIT média-laboratóriumaiba, majd meglátod, ott is mennyi játékszert halmoztak fel... Viszont az elektronikus médiának nem az a rendeltetése, hogy társadalmi és szexuális frusztrációinkat megszüntesse!

A nõknek nem úgy van szükségük a technológiára, mint a férfiaknak. Másképp használják, másképp kerülnek vele kölcsönhatásba. Tapasztalataik megmutatják, hogy a férfi mikor és miért téved. S azt is, hogy ezekben az esetekben a gépeket mennyire fetisizáljuk, hogy mennyire szado-mazochista ez a kapcsolat.

-- David Cronenberghez hasonlóan sokszor emlegeti a kreatív vírusokat. is. A Cronenberg-filmeket is vírusokként értelmezi?

-- A Videodrome idejében még csak a pacemakereket ismertük. A technológia mai állása alapvetõen más kérdéseket vet fel.

-- Igen, de például a Crash a máról szól.

-- Szerintem ez egy öreg mozi. Ugyanakkor az önpusztítás orgazmusként történõ megjelenítése, a fém fetisizálása kortünet. Itt tartunk...

A gyerekek videójátékokon nevelkednek, s létrehozzák a legzseniálisabbat -- nos e folyamat is egyfajta cyborg-evolúció! Nem a valódi crash, egy teljesen másfajta, egy virtuális crash. És a test se pusztul el.

Döbbenetes a szereplõk szexuális kiégettsége. Hideg, szörnyû világ! Mindent, így az orgazmus fokát is, számokban mérik le.

Kötve hiszem, hogy ez lenne a kultúra rendeltetése.

-- A darwini evolúció-tant manapság rengeteg bírálat éri. De, ha adottak a legoptimálisabb feltételek, s a nanotechnológia vívmányait a hétköznapokban is alkalmazzuk majd, akkor potenciálisan halhatatlanokká válhatunk.

-- A darwini evolúció egyáltalán nem divatjamúlt. Viszont a legtöbb interpretációja az. Fõként a libertariánus kapitalistáké: az õ értelmezésükben -- korcsosításukban -- az evolúció a versenyen alapuló piac racionalizálása. Ezt a piacközpontú társadalmi teret a kulturális mozgások ideális és természetes környezetének tartják. Már csak azért is tévednek, mert a fejlõdés legalább annyira „csapatsport", mint amennyire verseny.

Vegyük például a moszkitórajokat. Az egyik megcsíp, talán meg is fertõz, és ez a csípés nagyon zavar. Ideges leszek, elkezdem vakarni. Ezt a többi moszkitó is megérzi. Azaz az egyik elkövet valamit, a többi pedig hasznot húz belõle. Tehát az a gondolat, hogy a fajok természetes fejlõdése a tagok közötti harcon alapul, téves. Mi több, Darwin se állítaná ezt. Õ megértette, hogy a fajokat sokszínûségük és különbözõségük tartja életben. A valódi ellenség a korporatív kapitalizmust „futtató" vulgarizált darwinizmus.

A másik darwinizmussal szembeni érv az evolúció célirányossága. Szerintem az evolúció a komplexitás, a magasabb szintû tudatosság felé tart.

A halhatatlanság is elképzelhetõ. Az viszont egészen biztos, hogy a jövõben az élettartam kitolódik. Sõt, ha nem elsõsorban egyénnek, hanem a civilizáció, az emberiség részének tekintjük magunkat, akkor máris halhatatlanok vagyunk.

Sokat vitázom a tudósokkal. Szerintük az evolúció nem célirányos. Pedig az atomokból lesznek a molekulák, a molekulákból a sejtek, a sejtekbõl az organizmusok, az organizmusokból meg egy metaorganizmus. A fraktál magasabb szinten ismétlõdik, és ha nem is azonos, legalább hasonló. A tudósok -- mondván, hogy a hasonlóság nem tökéletes azonosság --- cáfolnak, s ez a legnagyobb tévedésük.

Az evolúciós folyamat következõ állomása: nemcsak az emberiség, de a teljes Gaia-bioszféra is öntudatra ébred.