Valamennyien cyborgok vagyunk: az új bio- és kommunikációs technológiák fokozatosan átformálják testünket.

A cyborg szót - a cybernetic organism (kibernetikus szervezet) kifejezést lerövidítve – két, a NASA-nál dolgozó tudós, Manfred Clynes és Nathan Kline használta elõször 1960-ban. A kibernetika tudománya pedig – még a negyvenes évek második felében – Norbert Wiener agyából pattant ki, s ez az ember és gép, gép és ember, illetve a gép és gép közötti üzeneteket és közlési lehetõségeket vizsgálja.

Csakhogy az eredeti görög szó, a kübernetész kormányost jelent, viszont az abból átvett latin gubernator, és annak igei alakja, a gubernare már új tartalommal (irányít, szabályoz, ellenõriz) is telítõdik! „A római koncepció alaposan eltávolodott a görög ‘kormányostól’" – elmélkedett Timothy Leary. „Az útmutató ‘kormányosból’ ‘kormányzó’, ‘igazgató’ lett, tehát olyan személy, aki kormányoz, aki igazgat... Adjuk vissza e gyönyörû szó eredeti, alkotó jelentését, s használjuk az autonóm szervezet jelképeként!" (Chaos and Cyberculture, 1994).

A cyborg pedig kilépett a kibernetika zárt terébõl. Határokat sért (transzgresszió) és tabukat dönt: alakjában a természetes (organikus) és mesterséges (mechanikus, kibernetikus) valóságok lépnek frigyre. Az ember és a (számító)gép egyesülésébõl létrejött / létrejövendõ hibrid.

Cyborg-elméletek: valóság és metaforák

Clynes és Kline a homo sapiensnek a megszokottól eltérõ, földön kívüli környezethez való alkalmazkodását, alkalmazkodási képességét vizsgálták. Arra a következtetésre jutottak, hogy – a földi feltételek világûrbe történõ „exportálása" helyett – a legjárhatóbb út az emberi test mesterséges átalakítása. A „cyborgizáció" négy evolúciós szintben írható le: az elsõ az emberi csontozat mûvi helyettesítése (porcelánfogak, protézisek), a másodikban a test motorikus rendszerét mechanikus eszközök pótolhatják (mesterséges szívbillentyûk), és míg a harmadik a periférikus idegrendszerre vonatkozik (bionikus kezek, pacemaker), addig a negyedik stádium az agy és a gép közötti direkt interfész problémáját veti fel. Negyedik típusú cyborgoknak tekinthetõk-e az Öböl-háború során a valódi ellenséget csak számítógépes szimulációnak, a célpontokat Nintendo-figuráknak látó pilóták? Ezek a katonák ugyanis átlépték a hagyományos biológia korlátjait...

És mi lesz a következõ fázis, a megvalósulandó agy-gép szimbiózis utáni állapot? A realista/realisztikus biogenetikus evolúció helyébe e ponton a posztmodern társadalomlélektanból és tudományelmélet(ek)bõl kiinduló metaforák lépnek.

„A cyborg... úgyannyira a társadalmi valóság, mint a fikció szüleménye" – olvashatjuk Donna Haraway nagyhatású Cyborg Manifestójában (1985). Többé már nem annak látjuk, amit Hollywood sulykolt az agyakba: az öldöklõ fenevad, a mitikus macho trónusára a tabusértõ kiméra ült. Multikulturális lény – nemi, faji, etnikai és egyéb különbségeket számol fel. Valamennyien cyborgok vagyunk: az új bio- és kommunikációs technológiák fokozatosan átformálják testünket. Az organikus ipari társadalomból egy polimorf információs rendszerbe tartunk. Az ezredvégi gépek megtévesztõen életszagúak, kezelõik pedig mind élettelenebbnek látszanak. Immáron teljesen ködös „ a természetes és a mesterséges, a lélek és a test, az önmagától mûködõ és külsõdlegesen vezérelt, s még számos, az élõ szervezetek és a gépek jellemzésére használt ellentétpár tagjai közti különbség." A nyugati kultúrkörben ezek a különbségek hierarchikus jellegûek: rút a mesterséges és gyönyörû a természetes, a lelket a test börtönébe zárták...

A cyborg múlt idõbe teszi mindezt – sõt, õ a patriarchális társadalom számára létezõ legnagyobb történelmi kihívás. Harca egy olyan világban szól életrõl és halálról, ahol a tudományos fantasztikum és a társadalmi valóság közti határok mindinkább átjárhatók. Tévednek a Vizöntõ kor természetimádatába menekülõ, az új technológiáknak csak az embernyomorító oldaláról tudomást vevõ ökofeministák. A játszma ugyanis magában hordja mind az elnyomás, mind a felszabadulás lehetõségét. Hogy melyik válik valóra, az tõlünk függ. De ahhoz, hogy az esélyeink ne szálljanak el végleg, fel kell számolnunk a természetistennõ-kultusz és a tudomány-démon bináris oppozícióját. Ami Harraway-t illeti, õ inkább lenne cyborg, mint istennõ.

Cyberfeminizmus

A patriarchátus anakronizmus. A hagyományos feminista mozgalmak viszont abban tévedtek, hogy noha ostorozták és támadták a férfiuralmat, nõideáljukat mégis túlnyomórészt maszkulin jegyekbõl gyúrták össze.

Az eszményi nõ hím-fantázia. Végleteket egyesít: szende szûz és szajha. Szellem és test kartéziánus ellentétének korai cyborgváltozatát Fritz Lang Metropoliszában láthattuk: az angyali, testvériséget és szabadságot hirdetõ, messianisztikus Mária az egyik oldal. Klónja, az õrült tudós, Rothwang gyártotta erotikus ál-Mária viszont tömegeket bolondít és kergetne a pusztulásba. A két pólus a loliták, a szûz-szajhák alakjában áll össze. Ártatlan csábítók: a gyermeki mosoly a legperverzebb ösztönöket kavarja fel. A pornósztárokat és a topmodelleket egyaránt róluk mintázták. Egészségtõl kicsattanó arccal mosolyognak ránk. Valószerûtlen szépségek. Lehet, hogy nem is léteznek, vagy csak annyira, mint Gibson virtuális énekesnõje, az Idoru (bálvány). Képmásaikat gondosan manipulálják, a számítógépes grafika nem ismer lehetetlent. A plasztikai sebészet sem: az arc átformálható, a mellbe szilikon építhetõ. A tökéletlen eredetibõl akár Botticelli Vénusza is legyártható, a végtermék hibátlan implant-lány lesz. Õ a(z újra)teremtés csodája, médiabirodalmak szépségkirálynõje. Molly, a Neuromancer hõsnõje kilépett ebbõl a szerepbõl: fellázadt és megkeseredett. Bûnös test, leépült szellem – gondolták a tervezõk. A gép-ember egyesülésnek csak akkor van értelme, ha még nagyobb profitra teszünk szert általa, és a cyborgokat a fordista futószalag mellé állíthatjuk.

Holott – vallja Alvin Toffler, amerikai futurológus, a miniatürizált computereket "... nemcsak azért építik majd a testbe, hogy néhány fizikai hibát kijavítsanak, hanem, hogy az emberi képességeket is növeljék." Milyen képességeket, milyen áron és milyen célból?

Melyik Mária lesz a gyõztes?

Egyik sem - hirdetik a cyberfeministák, hiszen mindkettõt férfi teremtette. Az a férfi, aki még a számítógépet is a saját képmására formálta. Holott az elsõ software egy nõ, Ada Byron „szülötte". Õt viszont ugyanaz a tekintélyelvû társadalom buktatta el, melynek módosított, modernizált normái még ma is érvényesek. A cyborgot csak akkor fogadja be, ha már teljesen korrumpálta. Sõt, belsõ használatú cyborg-modelleket (Jane Fonda, Michael Jackson, Pamela Anderson) gyárt.

De mi történik, ha az elvárásoknak megfelelõ, tökéletes gépember bálványozása helyett a konszenzuális realitás gyilkosát ünnepeljük? Ugyanis az agyunkba és zsigereinkbe sulykolt szépségeszményt leglátványosabban a saját eszközeivel (plasztikai sebészet, imitáció) gúnyolhatjuk ki.

Ezt teszi Orlan, a francia performer is. Színielõadásai véres kozmetikai mûtétek. Az 1990-ben indult sorozat, a mûvésznõ fejét átalakító Végsõ remekmû: Szent Orlan újjászületése az egy performance egyenlõ egy operáció elven alapul: idealizált arc a végeredmény. A különbözõ részek – Mona Lisa homloka, Psziché szeme, a fontainebleau-i Diána orra, a Boucher-féle Európa szája, Botticelli Vénuszának álla – reneszánsz és barokk festményekbõl digitalizált minták.

A résztvevõk – a páciens, a sebész és segédei – divatos ruhákban pompáznak. A dekoráció szándékosan giccses: a mûtõasztal közelében mûgyümölcsök és feszületek díszelegnek. Orlant nem altatják, csak helyileg érzéstelenítik. Az operáció során telefonon fecseg, esetleg faxot küld valakinek. Az egész – Dali tréfáira (is) emlékeztetõ – cirkuszt videókamera rögzíti: a mûholdak segítségével milliók csodálják az egyenes adást.

A japán cyborg-lolita, Mariko Mori intellektuálisabb alkat: performance-ei a nõ és a technológia viszonyát boncolják. Gép nélkül azonosul a géppel, gép nélkül riogat a géppel. Sztereotípiákba (iskolás lány, titkárnõ, szkafanderes prostituált) bújik és sztereotípiákat semmisít meg. A fapofa mögül mégis kihallatszik a cinikus kacaj...

Hasonló megfontolások vezérlik a cyberfeminizmus Harraway utáni elméletgyártóit is.

Rosi Braidotti Cyberfeminism with a Difference (1996) címû írásában felszámolja a technológia kontra kreativitás tévhitet. Hogy mennyire idejétmúlt ez a nézet, azt leginkább a számítógépes grafika és a digitális képek esztétikai minõsége bizonyítja. A technofóbia végzetes ostobaság – nosztalgiázás helyett célszerûbb az új lehetõségeket nemcsak elméletileg vizsgálni (és elutasítani), hanem élni is velük. Felesleges a reneszánszból és a felvilágosodásból örökölt klasszikus humanizmus hanyatlásán sopánkodnunk, hiszen adottak a poszthumán állapotba történõ átmenethez szükséges mûszaki feltételek. A kulturális klíma mégis morózus: a gondolkodó fõk jelentõs része a múltba réved. A jövõ felé csak a lesajnált kisebbségek, például a cyberpunkok, vagy a „zendülõ lányok" (riot girls) fordulnak.

Utóbbiak elvetik a testbõl kilépõ lélekrõl, az agyból számítógépes merevlemezre tölthetõ szellemrõl szóló fantáziálást. A nõkre szabott nemi korlátok felrúghatók, és fel is kell rúgni õket. A férfiuralom azonban csak a csúcstechnológiával szövetségre lépve dönthetõ meg. A cyberfeminizmus legyen agresszív, folytasson gerillaharcot, fegyverérül válassza az iróniát és a paródiát! Braidottinak elege van abból, „hogy a virtuális valóság és a cybertér csak srácoknak kitalált játékok." A hatvanas évek pszichedelikus hagyományát „videó- és számítógépes drogokba" átmentõ, kiöregedett hippijeibõl úgyszintén. A zendülõ lányok saját dicsõ képmásukra alakítják a világot. Korunk az ariadnéi és a dionüszoszi erõk házassága. Az elfojtott nõi vágyaknak új társadalmi és viselkedési formákban kell érvényt szerezni. Mindenki számára használható és átjárható hálózatok igényeltetnek!

Elõnyös-e a nemi különbségek fokozatos megszûnése? A sci-fik férfias asszony-szörnyei nem ezt bizonyítják. Áporodott, az õsi Magna Mater mítoszra visszavezethetõ képzetek... Sõt, a cyberpunk mátrix is az anyaméhre vonatkozik! A zendülõ lányok viszont pont nem oda készülnek megtérni. Legyilkolják a házi angyalt – nõiességüket a legextrémebb és leglázítóbb megnyilvánulásokban óhajtják kiélni, kiélvezni.

Csatamezeik az új tömegkommunikációs terek. Braidotti azonban nem a hímnemû és elvont hiperrealitásra, hanem nagyon is konkrét valóságokra gondol. A cyber-mûvészek ugyanis hiába teremtettek gyönyörû világokat, a nemi szerepek túl sokat ott sem változtak. Klisék és sztereotípiák uralkodnak: a Fûnyíró ember és a Johnny Mnemonic ugyanarról, a szuperférfiról szólnak. Mindkettõ pornográf nosztalgia: elsõ a hatalom, s csak utána a szex! Ezt a szemléletet, s az általa teremtett hamis értékeket – pénzközpontúságot, kirekesztést, nacionalizmust – jelképes háborúval, esetleg új, de nem transzcendentális utópiák gyártásával söpörjük le a föld színérõl. S hogy ez utóbbiak valóra váljanak, rituálisan kell elégetnünk a régi nõt – csak így inthetünk végleges búcsút a „második nemnek". A legfontosabb azonban az, hogy a diadalmas feminizmus nevében ne keltsük új életre a törvényt és a rendet!

Ada

A második nem, a másság nyelvi kategóriáit vizsgálja Sadie Plant is. Zérók plusz egyek (Zeros + ones) a címe 1997-ben megjelent könyvének: az összeadás nem lehet bináris, hiszen a végeredmény mindig egy. Ez az egy pedig a férfi, a mindenség. Mert az egy meghatározható és minden. A nõ zéró, hiátus, más. Nem azonos, nem azonosítható, nem egész, nem teljesség. Nem egy. Ellenõrizhetetlen. Kilóg a férfiak által törvényerõre emelt sorból...

Ugyanilyen zérókból és egyekbõl tevõdnek össze a digitális rendszerek is. Tökéletes gépi kódok. És a kirekesztõ dualizmus mementói... A zéró, a nõ egyetlen lehetõsége, az alany megsemmisítése. Plant javaslata: az önszabályozó technológia segítségével új nõiséget kell létrehozni. A patriarchális béklyóktól mind több kommunikációs háló teremtésével távolodhatunk el. A nõ azonosul a technológiával: a „felelõtlen" cyberfeminizmusba a hagyományos humanizmus halála lehel életet. A poszt-humán lázadás több ezer éves ellenõrzõ és tiltó mechanizmusokat számol fel.

A számítógép ugyanolyan, mint a nõ – meghatározhatatlan, nem egy. Zéró és minden. A szövõszék az õse: az azon végzett mûveletek pedig nem alárendelõ, hanem mellérendelõ jellegûek. Rendszerük kezdetleges program... Ez azt is jelenti, hogy az elsõ „programozóknak" a szövõszéket mûködtetõ asszonyok tekinthetõk! De a kompjuter nõiessége azzal is magyarázható, hogy megálmodói kiléptek a hagyományos férfiszerepbõl. Plant mintapéldája Alan Turing a harmincas években feltalált egy egyszerû elméleti számítógépet, az ún. Turing-gépet. Csakhogy az akkoriban tabusértésnek, üldözendõ tulajdonságnak számító homoszexualitás miatt Turingot a brit hatóságok a férfiúi potenciált drasztikusan csökkentõ, terápiás kezelésekkel büntették. Feminizálták – érvel Plant.

Téved. A hormonális beavatkozás ugyanis késõbb történt... De a számítógép nõnemûvé redukálása is önellentmondás: egy komplex rendszer vajon miért lenne egynemû?

A Zérók plusz egyek „hõsnõje" azonban mégsem Turing, hanem a nagy költõ elfeledett lánya, Ada Byron. Õ a software, a zéró. Mentora, Charles Babbage pedig a hardware, az egy... Ugyanis a zseniális matematikus agyából pattant ki a történelem elsõ számítógépének a látomása. Ada pedig, angolra fordítva az olasz hadmérnök Louis Menabrea Babbage "analitikus gépérõl" szóló eszmefuttatását, azt saját észrevételeivel, jegyzeteivel színesítette. A Mesternek a jegyzetek annyira megtetszettek, hogy Adát rögvest maga mellé vette. Õ építi meg a Gépet, Ada az azt mûködtetõ programokat ötli majd ki, merthogy a lapszéli feljegyzések állítólag már majdnem programok voltak... Az analitikus gép elmélet maradt, Ada pedig – aki férje után, Lovelace grófnõként híresült el – a hétköznapiság elõl a bor és az ópium divatos keverékéhez, a laudánumhoz menekült. Zsenije biztos és büszke tudatában, harmincas éveinek derekán, méhrákban halt meg, 1852-ben. Alakja nemcsak Plantot ihlette meg: õ a William Gibson – Bruce Sterling alkalmi szerzõpáros Differenciálgépének (1991) az egyik központi szereplõje. De az észak-kaliforniai, virtuális lényeket „gyártó" Lynn Hershman Leeson fantáziáját is megmozgatta.

Leeson elsõ „nem-test" (nonbody) projektje a ‘72-es Dante Hotel volt. Az egyik szobát a mûvésznõ az ott nem jelenlévõ (és fiktív) személy képére formálta, a tárgyakat annak ízlése és szociokulturális múltja alapján gyûjtötte össze, rendezte el. A látogatók jöttek-mentek, végül kilenc hónap elteltével, valamelyikük felhívta a rendõrséget. A zsaruk a lefoglalt tárgyakat még ma is az illetékes kapitányságon õrzik. Tulajdonosuk eddig nem jelentkezett értük...

A Dante Hotel „folytatása", a Roberta Breitmore tíz évig mûködött. Elsõ lépésként a virtuális Roberta – szobatársat keresve – apróhirdetést adott fel. Többen jelentkeztek, õ meg válaszolt. Késõbb már bankszámlákkal, hitelkártyákkal és csekkfüzetekkel is rendelkezett, s fizetett, mint bárki más. Kézírása alapján pszichiáterek vizsgálták, de riogatták telefonos szex-õrültek is... Az elsõ interaktív videólemez (1984) „hõsnõje", Lorna nem mozdult ki a szobájából. (Az ottani tárgyak nagyjából ugyanazok voltak, mint a Dante Hotel 46-ban.) „Amikor Lorna a híreket és a reklámot nézte" – írja Leeson, „ijedõs lett, és nem akart távozni a szûk helyiségbõl. A nézõket arra bíztattuk, hogy – a tárgyakon található számokkal összeköttetésben álló távirányítójukkal – szabadítsák ki Lornát a félelmek hálójából. Ahelyett, hogy passzivitásra kárhoztattuk volna õket, a cselekmény bonyolítását adtuk a kezükbe. A szobában lévõ valamennyi tárgy számot viselt, s Lorna életének egy-egy fejezetévé vált. A nézõ-résztvevõ e tárgyak által juthatott Lorna múltjára, jövõjére és kapcsolataira vonatkozó információkhoz... Lornát a telefon kötötte össze a külvilággal. A különbözõ szövegkörnyezetû beszélgetésekbõl a nézõ-résztvevõ voyeur-ként választhatott." A sztori végig nyitott maradt, több elképzelhetõ befejezéssel: Lorna kikapcsolja a tévét, netán öngyilkos lesz, esetleg Los Angeles-be költözik.

A ‘96-os Internet Projekt „fõszereplõje", egy mai Roberta a világhálón él, saját Web-lappal rendelkezik, napokat átfecseg. A környezet mérgezõ anyagaiból létrehozott immunrendszerrel bíró, biológiai értelemben vett antitest. Kreatív vírus.

A Conceiving Ada (1996) címû filmben a mesterséges életet kutató Emmy Coeur (Francesca Faridany) CD-ROM életrajzok alapján és egy DNS Memória Visszaszerzési Program segítségével tele-kapcsolatba lép a haldokló Ada-val (Tilda Swinton). A két nõt, noha másfél évszázad választja el õket egymástól, hasonló gondok emésztik. Munkájuk felett vagy mások akarnak bábáskodni, vagy egyáltalán nem hagyják dolgozni õket. Ada zsarnoki anyjával áll örökös küzdelemben. A várandós Emmyt pedig barátja gyötri, sõt titokban még a programon is módosít. Lázadásuk mégsem idõpocsékolás: Emmynek az utolsó pillanatban sikerül leklónoznia Lady Lovelace memória-jegyeit, s azokat kislánya, Claire örökli át, Ada õbenne él tovább.

(A film kisebb-nagyobb szerepeiben egyébként a kaliforniai digitális ellenkultúra illusztris alakjait – Timothy Learyt, John Perry Barlow-t, R.U. Siriust, Bruce Sterlinget – látjuk viszont!)

A számítógép képernyõjén mindig ugyanaz a CD-ROM megy: Ada. „Bármikor nézem, kitisztul az emlékezetem" – dünnyögi Claire...

És a Pentagon programnyelve is az Ada nevet viseli.