Az igazi multiplexek a shopping mall-okban találhatók, ahol az óriásvásznakról áradó képek alig különböznek a vásárlókedvünket felajzó kirakatok látványától.

Manapság, ha a gazdasági harcokról esik szó, elsõsorban felrobbantott Porschékra és lelõtt "vállalkozókra" gondolunk, pedig a valódi versenyben van egy ezeknél sokkal hatékonyabb "halálos fegyver" is, mégpedig a technológiai fejlesztés ravaszdi csúcsteljesítményei, a paradigmaváltó találmányok. Amikor például hetvenes évek elején megjelentek a kazettás magnók, majd a mûsoros kazetták, sokan gondolták kárörvendve, hogy a bakelit lemezbe invesztáló gyártóknak és gyûjtõknek bizony befellegzett. Ez a szomorú vég ugyan csak úgy tizenöt évvel késõbb, a CD-k megjelenésével következett be, de akkor valóban egyik pillanatról a másikra eltüntette a föld színérõl a hagyományos lemezjátszókat és LP-ket. Emlékeim szerint a nyolcvanas évek kezdetén a kárörvendõ sajnálkozás elsõdleges tárgyává a mozi vált. A videók elterjedésével minden valamirevaló fûzfa-szociológus a filmszínházak teljes kihalását jósolta. Ugyan ki tipegne el sorba állni, majd másokkal kényelmetlenül üldögélni, a mozigépész önkényének és a filmforgalmazás ostobaságának kiszolgáltatva, amikor a videót az édes otthon nyugalmában is élvezhetjük: a csókolózós képeket lelassíthatjuk, sõt az idõt legyõzve visszapörgethetjük, és azt a filmet nézhetjük meg a nekünk tetszõ az idõben, amelyiket csak akarjuk. Csendesen jegyzem meg, hogy a szovjet blokk országaiban ezek az egyéni kompetenciát növelõ szerkezetek (csak néhány további példa: hûtõszekrény, zsebrádió, walkman) még további csáberõvel is bírtak; a szükséglet kielégítését privatizálva szabadságérzetünk is megnövekedhetett. Persze a hétköznapi életben ez, mondjuk a videó esetében, nem annyira a Dr. Zsivago sutyiban történõ kollektív élvezésében, hanem a kamionsofõrök által tonnaszám becsempészett pornófilmek elnyámmogásában nyilvánult meg.

Még utólag is belátható, hogy a videóvész mellett felhozott érvek nem nélkülöztek minden alapot. Bár a technikai evolucionizmus szerelmeseinek már akkor is kissé gyanús lehetett, hogy a mozi eltûnésérõl szóló gyászének nyilván sokuknak ismerõsen csenghetett: két évtizeddel korábban a televízió elterjedésekor is kedvelt momentuma volt a nyilvános lamentálásnak a "mozi halála". Akkor azonban Hollywood látványosan beleerõsített. E nagy nekiveselkedés egyik hozadéka lett a 'multikolor' színes filmek -- tehát a technika további tökéletesítése --, amelynek segítségével a nézõk lenyûgözésében újra elhúzott a még sokáig szürke-fehér televízióról. Másfelõl az egy-két csatornás televíziózás idõszakában egy nagyvárosi mozimûsor még mindig az egyéni választások szabadságának birodalmát jelentette.

A videó-kihívás azonban valódi és kegyetlen támadást jelentett a hagyományos mozizás ellen, amit az is mutat, hogy a nyolcvanas évek közepén az eladott mozijegyek száma meredeken esni kezdett.

A multi- vagy cineplex tehát erre a kihívásra adott válaszként született meg; és itt akár abba is hagyhatnánk. Ám a dolog érdekesebb része valójában ott következik, hogy miként is tudott visszavágni a hagyományos mozi, milyen okai is vannak a sikeres ellentámadásnak. Úgy tûnik, a multiplexek sikerének legalább három egymással összefüggõ oka van, amelyek végül is egy közös, nem minden elméleti tanulságot nélkülözõ irányba mutatnak.

Egyfelõl a többtermes felállás a mozikat üzemeltetõk számára lehetõvé tette egy ésszerû optimum megtalálását. Innentõl kezdve nem kellett a fél házat vonzó filmeket két hét után brutálisan a spájzba hajítani, egy alig észrevehetõ mozdulattal áttehették õket kisebb terembe, ahol megint csak teltházakkal mehettek még jó ideig. Ez komoly lépést jelentett a mozi üzemszerûsítése, gazdaságos mûködtetése felé.

Másodszor -- a multikolor mintájára -- komoly erõfeszítéseket tettek a hang és képhatás további fokozására. A decibelek és vászonátmérõ terjeszkedése a laikus számára már alig-alig követhetõ, de a gyártók által nyilván ügyesen kihasznált ajzószerként funkcionál.

A harmadik momentum, a kényelmi szempont viszont egy multiplexbe tévedve minden szakértelem nélkül is azonnal érezhetõ. A székekben nem kap derékzsábát az ember, térdei elférnek, a majszolgatni való pattogatott kukoricákat oda fabrikált mûanyag karikák tartják helyette is. Hogy ez a harmadik szempont milyen fontos, azt akkor érthetjük meg, ha mondjuk a hajdani Filmmúzeumba tévedünk, ahol becslésem szerint a hangtechnika közelít a csúcstechnológiához, ám sámliszerû széksorokban úgy érezheti magát a multiplex fotelekkal kényeztetett nézõ, mint holmi kalodában.

Mindezen tényezõk azonban pusztán elõfeltételei annak a szociológiai tényezõnek, amely révén a multiplex-mozi lényegében verhetetlenné vált.

Természetesen nem arra a balgaságra gondolok, amely gyakran elhangzik ezekkel a többtermes mozikkal kapcsolatban, nevezetesen hogy visszaadták a családi mozizás örömét, akképpen, hogy a családtagok egy épületben, de különbözõ vásznak elõtt élvezik az ízlésüknek megfelelõ filmeket. Ez meglehet, jól hangzik, csak éppen nem igaz. Aki járt már valaha multiplexben, láthatja, hogy a közönség elsöprõ arányban a tizen- és huszonévesekbõl áll.

És aki nem vak a látásra, az azt is észreveheti, hogy ezek a fiatalok nem egyszerûen moziba mennek, hanem társadalmi eseményen vesznek részt. A megemelt helyárak, nagyobb kényelem és technikai hatások nyomán a multiplex vonzó szubkulturális szcénává vált. Amennyiben a fiatalok által felhordott pomádé a legbiztosabb indikátora, hogy egy bizonyos program mennyire épül be a "szombati esti lázba", akkor azt mondhatjuk, hogy a multiplex mozizás a kilencvenes évek diszkója. A multiplexben a külsõségek csillogása az alsóközéposztály leányai és legénykéi számára a középosztályi lét illúzióját sugallják -- mondtuk volna egykét évtizeddel ezelõtt. Ám érvelhetünk úgy is, hogy a hajakra kent zselétömeget és az ünneplõnadrágok kavalkádját nem direkten az osztály-mobilitásba vetett hit mozgatja, hanem mindez csak elõkészület a vásznon megjelenõ mesés sztárokkal való azonosulásra. Ebben a megközelítésben a multiplex a teljesebb egybeolvadásra kínál elõnyösebb terepet. A ráérõsebb olvasó bizonyára még számos további interpretációval rukkolhat elõ. A lényeg azonban mégis csak a közösségi élmény -- megengedem sajátos értelmû -- restaurálása. Ennek során a terembeni történésekhez -- vagyis a hagyományos filmnézéshez, befogadáshoz -- képest lényegében felértékelõdik a körítés, az elõ- és utójáték, melynek révén a mozizás új értelmet nyer. Nem véletlen, hogy mind közül a legmultiplexebb végül is a shopping mall-okban található multiplex. A shopping mall ugyanis nem bevásárló központ, mert míg ez utóbbit a funkcionális szükséglet kielégítésre tervezték, a mallokhoz hozzátartozik a boltok közötti lõdörgés, válogatás, a vizuális kisajátítás. A shopping mall-on belüli kódorgásnak lehetnek célszerû funkciói is (mondjuk információgyûjtés a késõbbi vásárlásokhoz), mégis, számos esetben jóval inkább a fogyasztói ingerekben való tobzódást, a luxus termékek által megtestesített világba szóló szimbolikus belépõt és a jó oldalhoz tartozás élményét nyújtják az arra vágyakozónak. E logikát követve a legkifinomultabb szórakozási forma ünneplõ ruhánkban milk-shaket szopogatva sétálgatni -- az egyébként zárt -- üzletek kirakatai elõtt, tudva, hogy a window shopping során felajzott érzékeink a nagyon széles vásznú multiplex durrogtatás során hamarosan kielégülhetnek.

És a szimbolikus egybeolvadásnak ez az effektusa, ha a magyar filmgyártás számára nem is, de a multiplexképes film, nyersebben szólva Hollywood számára igencsak bíztató. Mert jöjjenek az új évezredben a "pay-per-view" televíziók kifejlett mozimenüvel és nagyfelbontású képernyõkkel, interaktív Internet szolgáltatók vagy más ketyerék, a fogyasztási varázslattá tett mozi ezután is megtarthatja elõnyét. Hiszen a domináns fogyasztói ideológia igényli a közösségi rituálékat, amelyek magányosan üldögélve szobáink mélyén nem mûködhetnének ilyen hatékonysággal. E rendszerkritikai felhangok persze ott válnak némileg csikorgóssá, amikor felismerjük, hogy bizony jobb kényelmes székben ülni, mint a hagyományos zsöllyék kínpadjaiban szorongani, és hogy polgártársaink nagy része imád kirakatokat bámulni. Hát igen; a nagy méltóságú esztétát parafrazeálva azt mondhatjuk, hogy bizony a fogyasztói kapitalizmus nagy feladványaira nincs megoldás, és ezért talán egyszer majd maga a probléma fog eltûnni. A multiplex azonban még sokáig velünk marad.