Filmturizmus Párizsban: bédekker helyett a filmekre hagyatkozva a közhely-városkép is vonzó tud lenni.

A fény városa a Diadalívvel, az Eiffel toronnyal? "Ó, Párizs! milyen szép város. Nézz oda, hát nem gyönyörû? -- Részemrõl le van szarva -- mondja Zazie --, én metrózni akartam."

Nehéz a híres városoknak: amint filmvászonra kerülnek Lappföldtõl Pápua Új-Guinea mozijaiban legendás tereik, jelképpé vált épületeik, máris a turizmus, a látvány-propaganda, a képeslap-igazságok dõzsölnek a vásznon. Már a filmcímek arcpirítóak, vagy legalábbis harsognak.

A "Szerelem" szó vezet talán a film-enciklopédiák mutatóiban, de mögötte ott a "Párizs" szó a címek top-listáján. A régi Filmlexikon címmutatójában két és fél sûrûn szedett hasábon sorakoznak a nézõbutításra kész Párizsok. (Ráadásul persze csak a Párizs szóval kezdõdõ címek -- több légió lapul másutt a szórend takarásában.) Van Eugene Sue nyomán Párizs rejtelmei tucatnyi feldolgozással, s jól hangzik például a Párizs, amikor sistereg (amerikai), Párizsi közjáték, Párizsi lányok, Párizsi éjszakák (...na végre, persze hogy...), Párizs és a tavasz -- ez Becker Antoine et Antoinette címû 1951-es félneorealista komédiájának magyarítása. Magyar, lappföldi meg pápua forgalmazásban nyilván több filmcím büszkélkedik Párizzsal, mint otthon.

Hát még, ami a képen van! A Szabadság-szobor, New York felhõkarcolói vajon hány amerikai filmben csípik a szemünket, s még igényes opuszok tucatjaiban is... (Cassavetes talán jótékony ellenszérumot vett be, õ makacsul mellõzte a készen kapott képeket.) Így van, heveny fantáziátlan közhely-betegségben szenvedve a francia film az Eiffel-toronnyal és társaival. "Az Eiffel-torony árnyékában" -- mondhatnánk sápadva, e tehetség-próbáló város-klisévé hamisodott mítoszaira gondolva. René Clairnek ugyan talán legértékesebb filmje a húszas évekbeli Torony, melyben eredeti, szabálythágó tehetség fénylik (inkább kubista, mint dadaista filmszem) - de sok rendezõ, még a tehetséges (zseniális?) Ivens is csapdába hullt: A Szajna találkozik Párizzsal kongó képi közhely-gyûjtemény... Mit várjunk hát a többiektõl?

Tati fölényes szerénységgel sétáltatja Hulot urat egy rideg beton-üveg város kulisszái között. Párizs volna a Playtime-beli metropolisz? Érdemes volna utána nézni, állt-e már a Défense-negyed a film forgatásakor, vagy Tati elõre vetítette pimasz felhõkarcolóit?...

Minden idõk két legnagyobb városfilmjének (Ember a felvevõgéppel és Berlin, egy nagyváros szimfóniája) nincs francia, párizsi változata. Csak az új hullám idején szövetkezett néhány másként látó rendezõ (Chabrol, Godard, Rohmer, Pollet, Douchet) Párizs, ahogy én látom (Paris vu par...), hogy széthasítsák a turista-kárpitot.

Az új hullám sodrásában aztán mégiscsak elõkerültek a Cinématheque elfeledett kincsei. A nézõ megbámulta a Zónát, René Clair egykori asszisztensének, egy Lacombe nevû, azóta középszerûvé szürkült rendezõ erõs dokumentumfilmjét. Zóna? Párizs tudói ismerik a várost körülvevõ két Körgyûrût, a Petite Ceinture-t: buszjárat megy itt körbe az egyik, a "belsõ" gyûrûn, hiszen igazából két egymástól ötven-száz méterre párhuzamosan futó autóútról van szó... hatvanas évekbeli korszerûsége Pestnek ma is példaadója lehetne. A húszas-harmincas években még Tabán-szerû, de a Tabánnál csúfabb, lepusztultabb, nyomorúbb táj éktelenkedett itt. Felfedezték egy még inkább elfeledett rendezõ, Sauvage Párizsi etûdökjét is: az etûdök egyes epizódjai valóban értékesek, leginkább a St. Martin csatornán úszó hajók és uszályok -- volt, lehetett -- elõdje Vigo Atalantajának... S hadd említsük meg az orosz-észt emigráns Kirsanoff szép rövidfilmjét, a Ménilmontant..., õszi ködök, áttûnések mûvészete, Párizs nagy északi proletár-külvárosának lírai háttér-megelevenítése.

A hamisság csúcsait ostromolja az egykori nagy kasszasiker, az öregedõ Carné Truffaut-ékat túllihegni vágyó opusza, a Csalók. régi remekmûvei közül csak a múlt századi díszlet-szimfónia, a Szerelmek városa idézett egy senki által sem látott Párizst. De a Ködös utakat nem Párizsban játszatta, a Mire megvirrad külvárosi díszlete pedig Angyalföld-Párizst imitálta. Trauner Sándor díszlete tette a legtöbbet a francia fõváros soha nem volt, mégis reális filmképének megteremtéséért: a világ egészen a hatvanas évekig úgy látta Párizst, ahogy Trauner akarta. Carné legpárizsibb Párizs-filmje, a Külvárosi szálloda megint csak bravúros díszlet: realista is, költõi is, mindenesetre "jobb, mint az eredeti". Bárki összevethet álomi és põre valóságot még ma is; az Hotel du Nord negyedórányi séta a Gare de l'Est-tõl, de régóta csak drága étterem van benne. 1959-ben aztán a régóta szürkülõ Carnét felpezsdítette a nouvelle vague újfajta Párizs-látásmódja. Sebes divat-ügyességgel õ is készített egy (ál) új hullámos opuszt. Ennek sokkal nagyobb közönségsikere lett, mint az eredetieknek. Az imént említett Csalókról van szó, melyben a balpart, a Diáknegyed reprezentatívnak szánt helyszíneivel, negyedóránkénti nagy házibulikkal vélte garantálni a környezetrajz hitelességét. Divatcsínye sikerült: a minden ízében hamis látványt "bevette" Párizs: dörgõ tömegsikere támadt. Godard állítólag földhöz csapta a szemüvegét: valaki rosszul lát.

És ide tartozik a hamisság ellenpárja: Chabrol kísérlete, a bukott és kiváló Nõcskék, a Bastille-negyed akkori fehérnemû- és ruhaboltjaival, elárusítóival, mindennapi életével, szokásainak mikro-rajzával. S ide persze a Rohmer elsõfilmje, Az Oroszlán jegyében: van abban Szajnapart és Quartier Latin, házibulik és autókázás, de bujkál benne valami fontosabb tartalom, nem sokan látták meg.

Majd minden európai rendezõ vágyik Hollywoodba, de vajon ki vágyik Hollywoodból Párizsba, hogy filmet csináljon? Kevesen. Altman vágyott ide Hollywoodból, hogy megmutassa (nem mutatta meg) -- Kieslowski Varsóból, Kaurismäki Helsinkibõl, Hartley off-Hollywoodból.

Kaurismäki aztán a Bohéméletben egy húszas évekre emlékeztetõ Párizs környéki elõváros elõfalujába érkezett. Díszlet vagy nem, hiteles. Megtalálta a helyét.

A fáradt, szürke Párizst a Négyszáz csapásban Truffaut teremtette meg.

A szürkén is rejtelmes Párizst meg Rivette. Párizs a miénk - hirdette a cím. Rivette késõbb is, majd minden filmjében Párizs hétköznapi arcának krónikása, olyan hétköznapoké, miket szeret rejtélyesen, háztetõrõl, kicsit a Fantomas modorának hódolva láttatni, hõseit odahívni maga mellé, a háztetõre állított kamera közelébe. Alig van filmje, ahol ne szaladgálnának a háztetõk égbolthoz közeli terein. A nálunk nem vetített Északi híd címû szellemes rejtvény-filmjében a szereplõk Bulle Ogier vezetésével keresztrejtvény-kockákra osztják fel Párizst, és soha nem volt kincseket keresnek a saját maguk gyártotta kockák labirintusában.

A Kifulladásigban Belmondo szemérmetlenül reklám-kifigurázó snittekben megérkezik Párizsba. Eiffel-torony, Diadalív, van itt minden. Komolyan veendõ? A Bolond Pierrot-t látva évekkel késõbb kezdtünk csak gyanakodni. Pedig komolyabban vehettük volna már az Éli az életét város-snittjeit, ellesett dokumentum-betéteit: Enfer et Cie (Pokol és társa)... - olvassuk egy kültelki faépület kapuján, mielõtt Nanát meggyilkolják a stricijei.

A városok, a térképek pontos valósága és a fikciók barátainak egyaránt ajánlom Varda Cléo-jának Gallimard-féle kiadását, abban ugyanis térkép szerepel, mely pontosan követi a hõsnõ útját. El is határoztam, hogy bejárom, és bejárásommal megteremtem a "filmturizmust": ha az elsõ séta sikerül, bejárom én majd a legtöbb Rohmer-film útvonalát is, Créteil-tõl a Buttes Chaumont-ig és oda-vissza, filmjáró leszek, Rohmer-zarándok.

Elhagynám Rohmert. Joszeliani A hold kegyeltjei a grúz Párizs francia latrait teremti meg, meseszerû, de épp meseszerûsége miatt hû, idõt, színhelyt, történelmi realitást és mítoszt kevergetõ, ötvözõ módszerrel. Módszert mondtam? Nem szívesen, mert fogalmam sincs, mi is a módszer, s hogy hol terem. Rohmernek érezhetõen mindig azonos a módszere, s ez csak nála válik be. Hétköznapibb rejtélyek, mint Rivette háztetõi alatt. A Párizsi randevúkat nemrég láthattuk Pesten. Ez a három epizódból álló szellemes film, mely nyilván René Clair Párizsi háztetõk alattját vallja egyik elõdjéül, szinte hivalkodóan "turistafilm".

Elõször a Beaubourg (kezdõknek: a Pompidou Központ tája), majd a Luxemburg-kert, a Montmartre dombja, a Parc Montsouris (ahol Varda Cléo-ja is bolyong), majd kijjebb: La Villette, Belleville, megint be: Trocadéro, s egy rejtettebb hely, az auteuil-i melegházak..., végül a Marais negyed. A könnyed, látszólag csak felszíni csillogással tündöklõ film valójában istenkísértõ módon küzd a turista-látványosság Párizs-közhelyei ellen -- szépen, szellemesen teszi, s végül pontozással veszít. Hiába akar hol ironikusan, hol kedvesen fölébe kerekedni a csillogó vagy nosztalgia keltõ Párizs-látványnak... a látvány épp csak megkarcolható, de nem festhetõ át. (Jellemzõ: utolsó epizódjának hõse a Marais negyedben lakó festõmûvész, aki fényképszerûen ábrázolt nagy tájkép-háttérbe üres, merev-tekintetû embertömeget fest.) Jónéhány filmjében próbálta ugyanezt már Rohmer -- a közhelyes turista-Párizs kulisszái mögé szabálytalan, igazi életsorsokat lopni -- legnagyobb sikerrel talán A pilóta feleségében, különösen annak második felében, a "Buttes Chaumont-részben", ahol ez a Párizs-széli hatalmas park megelevenül: cserkész-ízû nyomozgatás, nézések párbaja, és sokminden más "belsõ" tartalmakat kezd sugározni; a park díszlete már nem is díszlet, hanem maga az élettel feleselõ filmjáték... -- Nem hagyom el Rohmert.

Párizs újrafestésének legbecsvágyóbb újmódi kísérlete Carax kultuszfilmje, A Pont-Neuf szerelmesei. Kicsit harsány, de túlhabzik benne a tehetség. Ám szebb és igazabb, amikor Párizs belülre kerül: elsõ, Truffaut-nak hódoló filmjében (Boy Meets Girl) még belül maradt, indulatok és fájdalom lepte el a cselekménytelen film vásznát, a külsõ dübörgést sikerfilmjeire tartogatta; "veszélyes kihajolni a külsõ látványok talmi világába", mint a Pont Neuf-ben tette.

A Szabadság fantomjában egy játszótéri szatír pornográf fényképeket mutogat kislányoknak, nevelõnõknek. A fényképeken a Diadalív és az Eiffel-torony kellemkedik. A játszótéri kislány szülei azonnal hívják az erkölcsrendészetet.

Valami olyasmire vágyom, mint Antonioni-Wenders éjszakai sétája: A felhõk fölött utolsó epizódja ínyenc belvárosi turistaút is lehetne, ha nem a belsõ válna ott is fontossá, s háttérré csupán a templomos kis utcák varázsos éjszakája. (Róma? Firenze? Ferrara? Jellemzõ, hogy elfelejtettem.) Olyan igazi, mély városfilmre vágyom, mellyel leginkább Lisszabon büszkélkedhet Tanner és fõleg Wenders jóvoltából: A dolgok állása után a Lisszaboni történet...

Róma visszahív, s nem baj, ha csak a moziba. Gaál István Római szonátáját nézem a Duna Televízióban. A korai neorealista filmek Rómája nagyon messze tûnt már, pedig Zavattini, De Santis és De Sica látta meg a város igazi arcát; ha valamiért remekmû az Umberto D., akkor azért, mert az addig díszletnek hitt és látott ókori és barokk háttérrõl kiderült, emberek élnek benne. Ha nincs a neorealizmus fõsodra, akkor Fellini nem festhetett volna harsány és igaz színekkel magán-legendáriumot a Rómába elõbb idegenkedve, majd boldog önfeladással beleveszõ, beleolvadó fiatalemberrõl. Készült-e ilyen hitelû és eredeti fikció Párizsról? A Paris vu par... -- talán... De Pasolini, az Accatone és a Mamma Róma városa...? Rohmer és Rivette ezt a fájdalmat nem tudta ábrázolni, és -- gondolom, hamisan -- azt hinné az ember, ilyen fájdalmat át sem élnek a párizsiak.

Talán nem is szabadna "Párizs-filmeknek" léteznie: a fikció lényege, színei másutt vannak: ha fikció, hát ne is tudjuk, melyik városban vagyunk, sejtesse csak a rendezõ, de legyen neki is, hõseinek oly természetes -- és oly esetleges, mindegy is --, hol vannak, mint Bral emlékezetes, bár felejtett Éjszaka, külsõben címû pesszimista humorú opuszában a saját idejükbõl kilökõdött és örök "68-asoknak".

Hitchcock akart az étel körforgásáról forgatni egy nagyvárosban... Nagyvárosi téma nélkül aligha van/lesz film, de az a nagyváros tán akkor ragad meg és tesz kíváncsivá, ha a hõsökben, a szereplõkben elevenül meg a város, belõlük árad, mintegy a rendezõ és õk teremtik, nélkülük nem létezhetne: ilyen Hitchcock suspense-Londona, Bunuel rémálom-Párizsa, Wenders mese-Berline..., nyári hóálom-Lisszabonja.

S természetesen Bresson Párizsa. A Zsebtolvaj, a Talán az ördög, és több más remeke is itt játszódik -- de inkább azt sugározzák, hogy élhetnének hõsei bárhol másutt, megváltatlanok és boldogtalanok maradnának. (Ilyen Pétervár Dosztojevszkijnél - nem a városról szól, bár a modern nagyváros egyik elsõ átvilágítója.)

Párizsi város-sétánk komor helyen végzõdik, a Pere Lachaise temetõben, de a helyszín nem önmagában komor és szomorú -- Mélies síremléke például elég vidám --, hanem mert Bresson hõsei látják így a Talán az ördögben: komor, mert Bresson sugározza így. Nincs rendezõtõl, festõtõl, írótól független városkép. Egy ideje minden évben megünneplik Joyce Ulysses-ének fiktív idejét, 1904. június 16-át. A város, Dublin itt páratlan, az Ulysses elõtt s óta nem olvasott leleményes erõvel és szûrõvel elevenedik meg. Mégis, a regény fõalakjáról Bloom-napnak hívják.

Vajon miért nem Dublin-napnak?