Mike Leigh színpada világszínpad, ha mégoly aprólékosan realista is, zsinórpadlása az egekbe vész.

Hannah és Annie, a címben megidézett két angol lány nem kényelmes viktoriánus díszletek közt viaskodik életleckéjével, mint a Jules és Jim szerelmi hármasát megfordító "deux anglaise" Truffautnál, hanem egy századvéggel idébb, és három létrafokkal alább, valamely agyszikkasztó észak-londoni highschool padjaiban, lepattant albérletben, enbéhármas pabokban. Egyikük pszichológus-hallgató, a másik irodalomszakos. Vagy inkább boldogtalanság-szakos, mint Mike Leigh minden hõse. Persze ne gondoljunk valamiféle romantikus szédületre, a boldogtalanság ugyanolyan szürke, porosan csattanó történet ebben a romantikából réges-rég kizuhant Angliában, mint a boldogság. Hannah, az angolszakos, sûrûn idézi az Üvöltõ szeleket, Annie pedig épp a ködös-lidérces yorkshire-i lápvidékrõl érkezett. Miss Bronte romantikus alapregénye amolyan házi orákulum a lányok között, jóskönyv, amelyet véletlenszerûen felütve, ki-ki választ kaphat a kérdésére, lesz-e része viharos testi és lelki gyönyörökben. "Mizz Bronti" persze regényes jövõvel kecsegtet, hogy az élet folyton rácáfol az irodalomra, nem nagy ügy, senki nem kísért itt egetvívó boldogságot, a csalódás sem romantikus. Egy pasit ott fogni néhány napra a soha be nem vetett albérleti ágyban, fõiskola után meg keríteni egy kisfogyasztású, energiatakarékos brit szeszkazánt, aki azért úgy-ahogy hazaadja a fizetését, harmadnaponta meggyakja az asszonyt, és hétvégeken ellegelteti a gyerekeket az angolparkban, ez a netovább. A boldogtalanság, sohasem egy nagy boldogság-rekordkísérlet fiaskója, eleve elrendeltetett, föl sem vetõdik, hogy harcolni lehetne ellene, Mike Leigh hõsei született vesztesek. Annyira, hogy még ezt sem tudják: mit sem sejtve görgetik maguk elõtt súlyos, idomtalan életüket. Addig jó nekik. Amirõl nem tudunk, nem fáj. Mike Leigh elsõ korszakában (újat, drámaibbat a Mezítelenülben kezdett) ezeknek a végtelenül, megszakíthatatlanul láncolódó "ólmos perceknek" elviselhetetlen terhét rogyasztja ránk, nem az eget, a súlyos angol hétköznapokat. Sokk-terápia. Hátha a kín és a hiábavalóság, amit az ember egy életen át szótlanul elvisel, száztíz percbe sûrítve, a moziszékbe szögezve eliszonyodtat, és fájni kezd.

A kétszázszavas szókincsbe, gyári, irodai robotba vagy munkátlan lézengésbe szorított rabszolganép tengõdését filmre venni korántsem Mike Leigh leleménye és érdeme, az angol film egyik legtiszteletreméltóbb hagyománya. Leigh dokumentarizmusa másról szól, miközben részletekbe menõen pontos képet ad Anglia érdes részérõl, nem társadalomkritikai indulat hajtja, mint mondjuk Ken Loach-ot. Az õ színpada nem politikai, hanem világszínpad. Legyen bármilyen aprólékosan realista, zsinórpadlása az egekbe vész. Vagyis arra kérdez rá, minden filmre vett gesztussal, minden sorssal, mivégre vagyunk e világon.

Ne várjunk választ: a sumérok óta írják. Mike Leigh a kérdéssel provokál. Helyzetbe hozza hõseit: mutasd az életed, mutasd a boldogságod. Úgy tesz, akár elõzõ filmjének egyik fõhõse, a fényképész: a boldogság pillanatát igyekszik képbe venni. Nincs nehéz dolga, modelljei ezért mennek a mûterembe. Az eredmény katasztrofális: hûdött mosolyok, villogó lapátfogak, hájhurkák, répafejek díszelegnek a családi mitológiába szánt fényképeken. Mindenki szép, mindenki boldog: "a vaslábosban sárga fû virít", a boldogság kiirthatatlan, mint a gyom. "Durva bohózat, és mégis mintha a világ legszelídebb szempárja nézné." - írja mikroszkopikusan alapos Mike Leigh tanulmányában Forgách András. Így igaz, de el ne andalodjunk, a szelídség a játszó személyeknek szól, nem a darabnak. Leigh-nek lesújtó véleménye van a szerzõrõl, a kontár demiurgoszról, aki szerep gyanánt hatvan-hetven év meddõ víztaposást, iszapdagonyázást ír elõ szereplõinek.

Szóval, Mike Leigh, minden látszat ellenére nem valami halkszavú kisrealista, a mackós alkat, a homlokba húzott kötött sapka mögött

vad lázadó rejtezik, a színpadra felkiabáló, darab-buktató provokátor, olyasforma, mint a Meztelenül Johnny-ja, ez a tisztánlátása/õrülete miatt magára maradt, tehetetlenül dühöngõ hajléktalan-Hamlet.

Amit Mike Leigh csinál, az dramaturgiai forradalom, sõt, ha színház az egész világ, márpedig a módszer elárulja, hogy Mike Leigh szerint is az, akkor forradalom. Ha a szerzõ csapnivaló, akkor el kell csapni. Kinek-kinek magának kell szerepet írnia. Persze kétszáz szóval nehéz. De nincs más feloldás. Loach hõsei bízhatnak a forgandó szerencsében: talán holnap lesz végre munka, vagy magasabb fizetés. A Mike Leigh-hõsök csak maguktól, csak egymástól várhatnak heppiendet. Ez a kegyelem szabad szemmel szinte észrevehetetlen, hétköznapi csoda, minden zajos magasztosságot és monumentalitást nélkülöz. Nehezen is lehet szavakba önteni, mitõl is vidámodunk neki olyan balsorsokkal zsúfolt filmek végére, mint a Mezítelenül, a Titkok és hazugságok, vagy akár a Két angol lány. Talán mert egy módszert látunk testet ölteni, és hatni, nem pedig szépen adjusztált, de használat közben máris csorbuló jelszavakat.

Mike Leigh különös módon érleli filmjeit: a rendezõk többségénél a forgatókönyv, a történet a fundamentum, másoknál (legjobb példa talán Cassavetes) a színészi rögtönzés által akkor és ott életre lobbantott szerep. Mike Leigh-nél nincs elõre elkészített forgatókönyv, a színész "írja" a történetet, több hetes, hónapos elõkészület során kihordja a rábízott karaktert, és amikor ez megtörténik, amikor összegerjednek, gondolkodni, beszélni, szeretni és gyülölni kezdenek ezek a születõben levõ jellemek, csak akkor ül le a rendezõ a kamera mögé. Ez és ez és ez rejlik benned, ilyen és ilyen a helyzeted, gondolkodj el magadon, ki is vagy te, találd meg a szerepedet, írd meg és játszd el a történeted. Mike Leigh ugyanazt mondja a színészének, mint a szereplõjének és a nézõjének. Kelj fel, és járj! Mert forog a kamera, fogy az élet, kiszalad alólad a filmszalag. Csapó, életre-halálra: a Titkok és hazugságok ellenszenves, nyûtt, macskanadrágos munkásasszonya, Brenda Blethyn Cynthia Purley (nem tudjuk szétválasztani a színészt és a szerepet) amatõr szabadulómûvész, proli-Houdini, szemünk láttára tanulja meg hogyan menekülhet. Nem égõ házból, lelakatolt vizestartályból: nehezebb dolga van mint a hivatásos menekülõmûvésznek, saját levegõtlen életébõl kell felrúgnia magát. A Mike Leigh-filmekben kevesek tudják utána csinálni. A "két angol lány" közéjük tartozik. S megint csak azért, amiért a titkok és hazugságok hínárjába gabalyodottaknak sikerült: a karakterek különös együttállása segít. A Mike Leigh-univerzumban is az élet keletkezése a legnagyobb rejtély. Hogyan lesz a szervetlen létezésbõl szerves élet, az élõhalottból személyiség? A tudomány tanácstalan. Megtörténik, mert képtelenség. Mike Leigh is hasonló következtetésre jut: bízz a hihetetlenben, érintsd egymáshoz a mágnesek taszító végeit, vegyíts össze nem illõ karaktereket, iskolázatlan fehér asszony életébe keverj bele harminc év múltán felbukkanó zabigyereket, egy kimûvelt, kedves, egyenes, bátor fekete lányt (Titkok és hazugságok), hozz össze harapós csavargó-filozófust és monoton rutinjába kapaszkodó biztonsági õrt (Mezítelenül), Szélvész Hannah albérletébe költöztesd be Ittsevagyok Anniet (Két angol lány), és nézd mi lesz belõlük.

A Mike Leigh-montázs mûködik: a vonzások és taszítások dinamója egyszer csak áramot gerjeszt. A dobozgyári munkásnõ vaksi életében kigyúl a poros hatvanwattos (elég a katarzishoz: Londonban vagyunk, nem Hollywoodban), a gondjanincs angyal földre száll, hogy végre viseltes anyukához, mocskosszájú, érzõszívû húghoz jusson, a bizonytalansági õr egy kicsit magabiztosabb lesz, a lomha világot okkal gúnyoló szofista pedig pár percre magába is beleborzad. Hannah, a pergõnyelvû, önzõ excentrika anyja helyett anyja lesz a filmtörténet legsúlyosabb bõrbajával (és egyéb lelki és testi nyavalyákkal) megvert szobatársnõjének, a gátlásaiból kivergõdõ kicsike pedig viszonzásul elszereti a fiúját. Egyszóval: nevelõdnek. Hogy aztán, a fõiskola után koszos, szakadt és hisztérikus álmodozóból mindketten hivatásának élõ (igaz csak alsóközéposztályi) elegáns és visszafogott üzletasszonnyá avanzsáljanak.

Azt azért megnézném, hogyan. Mert a Mezítelenülben és a Titkokban a szemem láttára esik meg minden csoda. A Két angol lányban viszont a kulisszák mögött zajlik az átváltozás, abban a diákévek és a jelen pillanat (Annie, hat év múltán Londonba látogat régi barátnõjéhez) közt eltelt idõben, amelyrõl itt se kép, se hang nem emlékezik. A múltat visszaidézõ flashback-technika sokmindenre lehet jó, de erre biztosan nem, az "egyenes adás" feszültségére épülõ Mike Leigh-módszert garantáltan romba dönti. És bosszantanak még más balfogások is. Dermatitisz, asztma, neurózis, arcidegzsába egyetlen nõi fõszerephez: kicsit sok a rosszból. Kicsit sok a hendikepes pszichológus-hallgató: az egyik balra ráng, a másik jobbra tikkel. A férfi fõszereplõ, bizonyos Rick, egész film alatt mindössze egyetlen kerek mondatot bír kinyökögni, miszerint õ "egy bölcs idióta, aki még nem találta meg a bölcsességét", amúgy csak hebeg, dadog, gesztikulál, ki tudja mit. A szimptómák alapján súlyos agykárosultnak látszik, nem pszichológusnak. Ha mégis az, biztosan nem tett szóbelit. Sajnos én ironizálok, Leigh mélyértelmû kulcsfigurának szánja a dadogó húsgombócot. Kicsit sok a véletlenbõl is: a weekendezõ lányok elé három kulcsfigura is odatoppan a múltból, tündérmesei fordulattal, de azért hihetetlenül, és ami még rosszabb, dramaturgiai szempontból teljesen feleslegesen... Jobb lett volna Mike Leigh-vel összefutni, aki eddig a legkopottabb életnek is drámai tartást adott. Most az egyszerû történet minden nekilendülés, minden színésznõi bravúr ellenére visszazuhan a londoni szürkeségbe, ahonnan vétetett. Nekünk meg marad a flashback: a tegnapi, tegnapelõtti Mike Leigh-mozi. Vagy Mizz Bronti vigasztalása.

Két angol lány (Career Girls) - angol, 1997. Rendezte és írta: Mike Leigh. Kép: Dick Pope. Zene: Marianne Jean-Baptiste, Tony Rémy, Cure. Szereplõk: Katrin Cartlidge (Hannah Mills), Lynda Steadman (Annie), Mark Benton (Richard 'Ricky' Burton), Kate Byers (Claire), Andy Serkis (Mr. Evans), Joe Tucker (Adrian Spinks). Gyártó: Channel Four - Thin Man. Forgalmazó: Budapest Film Kft. Feliratos. 87 perc.