Közép-kelet-Európa legnagyobb fesztiválján elsõsorban a térség filmmûvészetére volt érdemes figyelni.

Karlovy Vary köszöni, jól van. Átmeneti gyengélkedés után nemcsak, hogy felgyógyult, de életerõsebbnek tûnik, mint valaha volt. Emlékeztetõül: a 90-es évek elején ez a fesztivál is, mint oly sok vasfüggönyön inneni társadalmi-kulturális vállalkozás, szerep-zavarokkal küzdött. A bizonytalanság nem múlt el nyomtalanul: a fesztivál fénye megkopott, majd Prága városának ambiciózus kulturális politikája következtében belföldi konkurenciája támadt. De láss csodát, a beteg magára talált, talpra állt, a versenytárs pedig elvérzett, s mára Karlovy Vary Közép- és Kelet-Európa egyetlen A kategóriás fesztiváljaként dinamikusabb, érdekesebb nemcsak egykori önmagánál, hanem legtöbb kontinentális versenytársánál is. Az idei kínálat gazdagságát érzékelteti, hogy 9 nap alatt 213 film került a nézõk elé. Közel 8 ezer hivatalos fesztiválozó hömpölygött a kisváros utcáin, s ehhez jön a gyaníthatóan nem akkreditált hátizsákos fiatalok elképesztõ tömege. Sokba került a fesztivál, átszámítva majd' 800 millió forintba, ami hozzávetõlegesen annyi, mint a teljes magyar filmszakma éves költségvetési támogatása. De a befektetõknek megéri, a közönség pedig a pénztáraknál szavazott: a vetítésekre több, mint 120 000 jegy kelt el. A játék- és dokumentumfilmek versenye mellett közel 20 másik szekcióban lehetett filmeket nézni: Horizont, Másik Nézõpont, Nemzetközi Fesztiváldíjasok, Függetlenek Fóruma, Új Spanyol Film, Cseh Filmek 97-98, Fõiskolás Filmek - s ehhez jöttek az elmaradhatatlan retrospektívek és tisztelgések, többek között Takeshi Kitano, Szergej Eizenstein, Joris Ivens, Frantisek Vlacil munkássága elõtt.

Ami jó a nézõnek, az kín és keserv a hivatásszerûen mozizó kritikusnak, akinek dönteni kell, hogy akkor és ott mit tart fontosnak, érdekesnek. Nos, most visszatekintve kitûnik, hogy az esetek többségében az East of West elnevezésû szekciót részesítettem elõnyben, ahol a volt "keleti tömb" országaiból válogatott filmeket vetítették. Ilyen töménységben e drog máshol nem fogyasztható, érdemesnek tûnt tehát megragadni az alkalmat. Nos, nem bántam meg. Így aztán Wong Kar-Wai, Hal Hartley, Quentin Tarantino, a Coen-fivérek, Woody Allen és a többi sztár filmjei helyett most kevésbé ismerõsen hangzó nevekkel találkozhat e beszámolóban az olvasó. (Bizony nagyot fordult a világ. Tíz éve még a "nyugati" filmekért jártunk fesztiválokra.) Érdemes megemlíteni, hogy a filmtengerben ezúttal magyar sziget is volt: a doku-versenyben Moldoványi Ferenc Az út, egyéb szekciókban Tóth Tamás Natasa, Enyedi Ildikó Tamás és Juli, Gyöngyösi Bence Romani Kris, Nyitrai Márton Villamos és Mispál Attila Altamira címû filmjét lehetett látni, aminek örülhetünk, hiszen manapság ritka, hogy hazánkat egy rangos nemzetközi fesztiválon ennyi film képviselje.

East of West

A fesztiválon résztvevõ országok közül talán az oroszok hozták a legtöbb filmet. A zsûri különdíját Karen Sahnazarov kapta Telihold címû filmjéért. A vállalkozás kétségkívül nagyon kockázatos: Sahnazarov olyan filmet készített, amelynek nincs története és nincs hõse. Epizódokat, apró életdarabkákat látunk, egymás után, egyik sem oka vagy következménye a másiknak. Egy-egy szereplõ visz át bennünket a következõ jelenetbe, amely hirtelen érdekesnek tûnt, ám maga sem tart soká, ugorhatunk máris tovább: egy másik szereplõ másik életére. Képzeljünk el egy filmet, ahol mindenki epizodista, egyetlen jelenete van csupán, abban kell megpróbálni valamit - történetet, jellemet vagy sorsot - érzékeltetni, miközben a filmnek magának nincs története, nemlétezõ hõseinek nincs sorsa. A film ennek ellenére nem enged el: pontosan úgy mûködik, ahogyan szörfölünk, látszólag cél nélkül, az interneten. Egy találomra kiválasztott homepage-rõl indulunk, aztán jönnek a linkek, sorban, egymás után, nincs cél, nincs végállomás. Kattintunk, de néha tévedünk, mégsem volt annyira érdekes, ami az elsõ pillanatban annak tûnt. Sebaj, máris ugrunk tovább! Nem kétséges a szerzõk szándéka, hogy nagyszabású keresztmetszetet adjanak a mai orosz társadalomról, s törekvésükben érezhetõ egyfajta összegzés igénye, az évtizednyi változások után. De a mozaikszerûség belülrõl rombolja a szándék nagy ívét, s az alkotók maguk sem túl bizonyosak abban, mit is mondjanak. Nem állítanak, csak egyetlen dolgot, azt is a dramaturgia révén, s e szerint a legfõbb sorsformáló erõ a véletlen lenne.

A 90-es évek elején, huszonévesen debütált Valerij Todorovszkij nagysikerû, többszörös fesztiváldíjas Szerelem (Magyarországon: Love) címû filmjével. Aztán következett Leszkov Kisvárosi Lady Macbeth-jének adaptációja, a Moszkvakörnyéki esték 1994-ben, s az orosz film ifjú csillaga tavaly is forgathatott filmet Süketek országa címmel.

A két lány barátságáról szóló történet az orosz alvilág köreiben játszódik, s különféle életstratégiákat ütköztet. Módszere emlékeztet azokra a 80-as évek közepén készült magyar filmekre, melyek különbözõ alternatív életformákat egy az egyben emeltek be meséjükbe. A világ legvonzóbb városának fényképezett Moszkva csillog-villog, hívogatóan szólít, barátságos minden tér, a belsõket is beleértve, miközben a film arról szeretne beszélni, hogy miért nem lehet itt élni.

Kellemes meglepetést okoztak a színvonalas orosz szórakoztató-filmek. A szintén fiatal, elsõfilmes Vlagyimir Maszkov lefordíthatatlan címû, az angol fordítás nyomán talán Szimpátiahajhászokként magyarítható remek vígjátékáról van szó. Valahol a széles orosz rónán, behavazott házban éldegél Juliska, a tanítónõ, aki anyja halála után ismeretlen apja keresésébe fog. Megírja hát élete történetét, ami úgy tûnik, nem kivételes sors. Apakeresõ hirdetésére ugyanis számosan magukra ismernek, és sorra be is toppannak a csendes falusi házba. Ettõl kezdve zajos a film, s az önjelölt apák, e megkopott sörényû, szeretetéhes oroszlánok fergetegesen bolondoznak a félreértések vígjátékában. Leginkább A miniszter félrelép-típusú színpadi mûvekhez hasonlítható a film, a helyzetkomikumra alapozott cselekmény egyetlen helyszínen, egyetlen éjszaka alatt játszódik. Ez pedig Szilveszter-este, egy metaforikus jelentésû dramaturgiai szituáció - különleges éj, amikor új év kezdõdik, s amikor elhisszük, hogy új élet is kezdhetõ talán. Az inkább angolszász hagyományokra épülõ darabot ügyesen adaptálták az orosz hómezõkre, s nagyon jól hatnak a szándékoltan mesés elemek, melyek segítenek abban, hogy feledjük a realitás-igényt, és valóban meseként nézzük a négy színész káprázatos jutalomjátékát. Hollywoodban sem csinálhatták volna meg hatásosabban, jobban.

Mesés valóságok

Van viszont, ami biztos nem készülhetett volna máshol, csak a széles keleti rónaságon: az ukrán Vjacseszlav Krisztofovics Az elhunyt barátja címû filmje. Életunt értelmiségi hõse belefáradt a tudás átkába és a nincstelenségbe, ezért bérgyilkost fogad, tenné el láb alól. Ám jön a reggel (meg egy bájos konzumnõ), s õ arra ébred, az élet mégis szép. Egy másik bérgyilkos kell hát, ki eltüntetné az elsõt, aki egyébként maga is pályaelhagyó entellektüel...

A fekete humorú filmbõl megtudhatjuk, milyen szakos egyetemistákból lesznek a kurvák és melyekbõl a bérgyilkosok, valamint azt, hogy az igazi profik továbbra is azok, akik a régi rendszerben tanulták a szakmát. Komolyabbra fordítva a szót, a film azokról az értelmiségiekrõl szól - sokfelé élhetnek ilyenek a volt szocializmus országaiban -, akik a szabadság beköszöntével nem voltak képesek életformát váltani, s életüket az új törvényszerûségeknek alárendelni. Nem találtak járható ösvényt az új dzsungelben, egyre jobban elszigetelõdtek, magányosakká váltak, s gyengeségük elõl kétségbeesett kalandokba menekültek. De meglehet, ezek a kalandok segítik õket hozzá az újrakezdéshez - szól a modern kijevi mese egyszerre szép és hihetetlen üzenete.

Litvániából modern Hamupipõke-történet érkezett. A címadó Cipõt a nyomvételi szándékkal gondosan felgereblyézett tengerparti homokban találják a szocializmus éber határõrei. Hadbíróság terhe mellett kell meglelni gazdáját. A katonák tehát egy "gyanús nõszemély" nyomába erednek, akinek a lábára illik a bûnjelként lefoglalt topán. Persze nem találják, hiszen mindvégig ott van a szemük elõtt. A nézõponttal lehet a baj, amin keresztül mi is látunk: lassan szemlélõdõ kamerával pásztázzuk, fekete-fehérben az álmos határmenti kisvárost, a tûzfalakat, tetõket, trafikokat, utcákat, majd sorban a lakásokat, üzemeket, iskolákat. Sehol nem történik semmi, a szocializmus megállt, ólmos idejét és bizonytalan, szétfolyó tereit látjuk, leíró jelleggel. A végére kiderül, annyi történt mindössze, hogy néhány fiatal megivott egy-egy üveg sört, s közülük valaki leszaladt a tengerhez. Ennyi szabadság elég, hogy alapjaiban felforgassa a rendszert, riadóztatva a rend õreit: hát nem nyugszanak ezek a dög svédek! Nem mondhatnám, hogy nézõbarát módon teszi, de Laila Pakalnina filmje a lényegrõl tudósít.

Ahogyan nem mindennapos, hogy az ember litván filmet láthat, ugyanúgy kuriózum mifelénk a mongol film is. Ezt a mostanit azonban megelõzte híre, hiszen Dorjkhandyn Turmunkh és Peter Brosens munkája, a Kutyaléleknéhány hete nyerte meg a Nyon-i Dokumentumfilm Fesztivál fõdíját. A film alapja az a mongol hiedelem, mely szerint a kutyákból következõ életükben emberek lesznek. A film rejtett története egy ilyen reinkarnáció, s magát a filmet egy testétõl erõszakkal elválasztott kutyalélek nézõpontjából látjuk. A nagy találmány az, hogy e lebegõ lélek által elõadott meséket és mítoszokat , vagyis egy fizikailag nem létezõ, mesés világot a földszagú valóság dokumentarista stílusban fényképezett képeivel mutatják meg. Miközben a hallhatatlanság vizét orvul elfogyasztó sárkány, vagy a kútba esett Hold történetét hallgatjuk, a Pathfinder felvételeirõl ismerõs marsbéli tájon gázolnak a szereplõk. Mongólia - hardcore szoció-képeslapon: kopár, fátlan hegyek, füstokádó gyár-szörnyek, azonosíthatatlan struktúrájú városok, parabola-antennás jurták, lepusztult harmadosztályú szovjet panelházak - mi mégsem ezt érzékeljük, hanem mese és valóság együttes, szétválaszthatatlan jelenlétét a képeken. Erõs fikciós szálra fölfûzött hallatlan erejû valóság-szeleteket látunk, szépen bevilágítva, pontosan eljátszatva... Nos, talán elfogadhatjuk, hogy létezik ilyen dokufilm is, hozzátéve, hogy a filmet keretezõ barátságos bácsi, a város hivatásos sintére tutira nem statiszta volt.

A hazai pálya

A fesztivál keretében tartották az elmúlt két év mûveibõl válogatott cseh filmszemlét. Az Oscar-mozdony, úgy tûnik, tovább húzza a cseh filmipart.

De nemcsak ez. Számomra most vált nyilvánvalóvá, hogy Sverákék sikere nem magányos teljesítmény, mögöttük és mellettük ott van a cseh film egy egész új generációja. A fesztiválon bemutatott nyolc munkából négy volt elsõ játékfilm. Fiatalok írják, rendezik, fényképezik a filmeket, az általuk alapított cégek a legdinamikusabbak a piacon. Bátran nyúlnak mindenhez, ami új, érdekes, divatos a világban, de a saját, összetéveszthetetlenül cseh filmjeiket csinálják meg. Erejük ezen kívül abban rejlik, hogy képesek a nagy mutatványra: tudják, hogyan lehet egyszerre a széles közönséghez szóló, könnyed stílusban elõadott, de a szellemet is megmozgató filmeket készíteni.

Jó példa erre Petr Zelenka játékos címû, szabadon talán Gombszaggatóknak fordítható filmje, amely hat, különálló epizódból áll. Minden résznek önálló története van, ám ezek kapcsolódnak egymáshoz: az idõ, a szereplõk, a motívumok vándorolnak egyik részbõl a másikba, az ezzel járó valamennyi játék- és értelmezési lehetõséget kihasználva. Így a bonyolult, önmagát építõ struktúra folytonosan változó értelmezési lehetõségeket kínál. Benne van például a vihar kapujában játéka, vagyis, hogy ugyanazt a történetet más-más nézõpontból látjuk újra, ugyanígy könnyedén belelátható a káosz-elmélet divatos tétele, a pillangó-hatás, mely szerint a kaotikusan szétfutó folyamatok azonos kezdõpontra vezethetõk vissza, de az sem unatkozik, aki nem értelmezéseket keres, csak a történetet élvezi. A film ritka gazdagságú szövetét a forgatókönyv teremti meg. Minden epizódban két párhuzamos cselekményszál fut, s ezek egy adott ponton véletlenül találkoznak, egy történetté válva. (A világfilm elmúlt fél évtizedének legkedveltebb, legdivatosabb dramaturgiai eljárása ez.) Az epizódok rejtélyes, mégis törvényszerû módon függnek össze. Mindennek és mindenkinek van története, mi pedig túl közel vagyunk egymáshoz, hogy történeteink a másokét ne befolyásolják alapvetõen - talán ez lehetne a végsõ üzenet. Ehhez jön még a finom távolságtartás, a fekete humor és a csipetnyi gonoszság, valamint a cseh kritikusok összes létezõ díja (legjobb film, forgatókönyv és rendezés), plusz a nemzetközi elismerések (Bergamo, Rotterdam).

Egy másik elsõfilmes régi ismerõsünk. Ivan Vojnar ötvenen túl készítette elsõ játékfilmjét. Nevét idáig dokumentumfilmjei tették ismertté, köztük a néhány éve ezen a fesztiválon fõdíjat nyert remekmû, a kertben. (Nem tévesztendõ össze a szlovák Martin Sulik nálunk is forgalmazott azonos címû játékfilmjével.) Új filmje, az Út a puszta erdõn át a tavalyi év egyik szenzációja volt a cseh filmrajongók körében. Minket leginkább Fehér György vagy Tarr Béla filmjeire emlékeztet, lassú hömpölygésével, szélesvásznú fekete-fehér képeivel. Az elsõ világháború elõestéjén játszódó történet, amelynek fõhõse odahagyja Bécset a cseh fenyvesek kedvéért, a kivonulásról és az újrakezdés lehetõségérõl szól, egy olyan pillanatban, amikor, úgy tûnik, a külsõ körülmények az ilyenfajta emberi döntést eleve zárójelbe teszik. A háború híre az elzárt közösség életét is felforgatja. Távol tartja-e a rontást az érzelmek láthatatlan szövedéke? S vajon van-e hely, kívül vagy belül, ahová el lehet menekülni elõle? Nagyhatású film és komoly: nem nevet cinikusan magunkon és nem is kegyetlen, mikor ítél saját történelmünkkel szemben.

Amennyire egy fesztiválprogram kimazsolázása alapján megítélhetõ, igaz az a zsurnaliszta közhely, hogy a volt szocialista tábor nemzeti filmiparait még mindig az útkeresés jellemzi. Ez fõleg abban nyilvánul meg, hogy sokféle megfelelési vágy, sokféle, korábban nem létezett filmtípus van jelen. Ugyanakkor a legtöbb helyen - oroszoknál, cseheknél, lengyeleknél - az is megfigyelhetõ, hogy sok pályakezdõ fiatal kap lehetõséget, s az õ filmjeik azok, melyek visszahozzák a mozikba a hazai közönséget, és a világban is sikereket aratnak. Nemzedékváltás történik tehát, mely szorosan összefügg minden egyéb - gazdasági, tematikai, stílusbeli - megújulással. Érdemes lenne itthon is tudatosan segíteni ezt az amúgy sem elkerülhetõ folyamatot.