A filmtörténet elsõ kilencven esztendejének termését kizárólag a régi mozikban lehetne hiteles módon vetíteni. A multiplexek divatja azonban elsöpri õket.

A Fény moziban nem jártam korábban. Másfél évvel ezelõtt annak a napnak estéjén ültem be oda megnézni A Sziklát amikor néhány megállóval lejjebb kitárta kapuit a Duna Pláza és benne Andrew Vajna multiplexe. A kis újpesti mozi elõtere a forgalmazók promóciós dekorációjával turbózottan is az elmúlás hangulatát árasztotta. Mint öreg nõ vastag smink alatt: a ráncok árkaiban porladó narancsos rózsaszín alapozómorzsalékok billegtek. Embernagyságú csáknoriszok markolták a fegyvert impozáns, dagadó alkarral, gyerekelõadásokra hívogató pokahontászok repkedtek bájosan, papírból. Gyerekkorunk kihajthatós mesekönyveinek virtuális valóságát egy/egy-es méretben hozta a belsõ tér. Megannyi alkalmilag függeszthetõ, támasztható színes kulissza mögül alig kivehetõen tûnt elõ egy másik, egy régi, egy mállófélben lévõ világ. Talmi és harsány felületek hivalkodtak ott, ahol hajdan, a papírkérgek alatt erõteljes, karakteres architektúra feszült. Íves álmennyezetbe rejtett világítás, igényesen kialakított, már használaton kívüli ruhatár. Nemes, vagy nemesnek látszó anyagok, (immár örökre elapadt) beltéri szökõkút.

A látványos amcsi film csak hat-nyolc nézõt vonzott azon a hétvégi estén. Odabent a kettõs függönysor még anakronisztikus szertartásossággal revelálta a vörös fényben érkezõ filmet. Akár a latin-amerikai barokk mûvészet, amely sok nemzedéknyi késéssel, a bennszülöttek buja díszítõi gyakorlatával elegyedve õrizte hûségesen a római ellenreformáció által évszázadokkal elõbb kidolgozott megoldásokat. Amikor Európában már mindenki máshol tartott, e végvidék jámborai még ragaszkodtak az építészeti szokásokhoz. Így élt a Fényben is másfél éve még a két háború közötti mozizás orfeumoktól és színházaktól ellesett nagyvilágisága. Kispolgári és proli ünnepélyesség egy nagy mû tiszteletére. Érkezik, jön -- hirdették hetek óta a filmrõl, amely egyszer csak tessék, tényleg fölbukkant a halk motorzajra szétnyíló függönyredõk táguló hasadékában.

Ez a világ tényleg elmúlóban van. Lehet siránkozni, nosztalgiázni (talán kell is), de a folyamat irányán és dinamikáján semmi nem változtat. A bakelit lemez is a múlté, most a CD dívik, illetve épp ezért a régi fekete korongok újra divatba jönnek. A japánok készen állnak a még tökéletesebb, még praktikusabb hanghordozóval. Akkor majd a CD-k látványa lesz torokszorító élmény. Amikor például 1934-ben megnyílt a Simplon -- a mai, némileg lepattant Bartók mozi --, a föltörekvõ új budai kerület lakossága a technológiai léptékváltás nagyságát ünnepelte benne. Hatszáznegyven férõhely. Elképesztõ tömeg, mint egy színházban, nézegették elismeréssel. A tervezõk (Preisich Gábor, Vadász György és Révész Zoltán) pedig joggal lehettek büszkék a tervükre. Nem csak a házra, amely a szuterénbe rejtett mozi fölött magasodva a kor legmodernebb bérházának számított, de a filmszínházra is, amelynek ki- és bejárati megoldása, közönségmozgató építészeti rendje újdonságnak számított, és a külföldi szakfolyóiratok is fölfigyeltek rá. Az 1936-ban megnyíló Atrium alaprajzi rendszerében Kozma Lajos adaptálta a Simplon tanulságait. Két évvel késõbb az Astoriánál egy már korábban fölépült bérház alagsorába Domány Ferenc illesztette be a Broadway nézõterét és elõcsarnokát. A Broadway terveiben már mindkét mûködõ mozi tanulságait egyesítette.

A két háború közötti moziépítési hullám a jelenkori technológiai váltásban is úttörõ szerepet kapó Corvinnal kezdõdött. "Mindenki jelen van, aki a mai Magyarország politikai, gazdasági és mûvészi sorsát intézi" -- írta az izgatott tudósító az avatóünnepélyrõl, amely valóban -- akárha operaházat avatnának -- forgalmi dugót okozó tömegérdeklõdés közepette zajlott. A Színházi élet hasábokon át sorolta a kormánytagokon és a Horthy-házaspáron kívül érkezõ nagyságok és hírességek neveit, és persze nem múlasztotta el, hogy megemlítse a tervezõ Bauer Emilét, aki mindazt kitalálta. Jóval késõbb, amikor a hetvenes évek közepén az illúziókeltés fokozására világszerte quadrophon hanghatást kezdtek el alkalmazni, Pesten az ABBA-film bemutatójával itt debütált az új rendszer. Csak a lépéselõny megtartásának tekinthetõ, hogy az elsõ multiplex is a Corvinban kezdte el mûködését.

A körúton 1930-ban nyílt meg a Décsi mozi, amely ma a Mûvész névre hallgat. Évtizede zajlott az átépítése. Eredeti formájából kevés maradt meg. Csak ezt követte a Simplon, az Atrium és Virágh Pál remeke, a kispesti Royal. Ez utóbbi azonban a világháború után pusztult el. Egy évvel késõbb nyílt meg az eredeti atmoszféráját szinte változatlanul õrzõ Lloyd, amely most a Duna nevet viseli. Ennek a terveit Hofstatter Béla és Domány Ferenc készítették. Az az építész páros, akiknek az Új Lipótváros legszebb modernista luxuslakóházait köszönhetjük a Szent István park környékén. A mozitervezésben tapasztalatokat szerzett Domány ekkoriban már a Broadway tervezésének is nekilátott, s egy év múlva az is megnyitotta kapuit.

A Trianonból, világválságból kilábaló új Budapest lendületes esztendeiben nyíló mozik a modern világvárosi életforma jellegzetes darabjai. Az építészeti szempontból eredetiséget hordozó, vagy csak a trendet követõ kisebb külvárosi filmszínházak (Horizont, Fény, Ugocsa, Ipoly) egy letûnõben lévõ formavilág képviselõi. Olyan építészeti egységek amelyek nem csak a kor mozitechnikai és forgalmazás-módszertani jellegzetességeinek térbeli, formai megnyilvánulásai, de szellemiséggel, sajátos hangulattal is bírnak.

Ezek az építmények most veszélyben vannak. A mozizás gyakorlatát átalakító multiplexizmus olyan versenyhelyzetet teremt számukra, amelyben csak szomorú jövõkép rajzolható meg. A filmtörténet e korai idõszakának, elsõ kilencven esztendejének termését, jó néhány százezer filmet ugyan kizárólag itt, ezekben a hagyományos mozikban lehet majd autentikus módon vetíteni, ám a tömegszórakoztatás holnapi filmjei már az új spektákulum lehetõségeinek ismeretében készülnek el. A léptékváltás elkerülhetetlen és talán fontos dolog is, noha aggódunk miatta, ahogy a filmszeretõk aggódtak a hangos- vagy a színes film megjelenésekor is. Az egykori kis piszkosok és "élégáns" filmszínházak kultúráját, a belõlük fakadó építészeti értékeket azonban nem kellene pusztulni hagyni. A korábban fölsorolt mozik közül csupán Kozma Lajos Atriuma élvez mûemléki védettséget. A többi hasonlóképp kifinomultan megoldott tér, a Broadway, a Lloyd, a Horizont, a Simplon és még néhány kiemelkedõ architektúrájú építmény a piaci farkastörvényeknek kitéve az autószalonosodás fenyegetettségében vegetál. A Budapest Film máris jónéhányuk eladásának tervét szövögeti, bizonyára nem gazemberségbõl, hanem kényszerû üzleti megfontolások miatt. Ám a filmimádat egykor népszerû, mára elhagyott kultuszhelyei mégsem eshetnek e szükséges lépések áldozatául. Olyan átfogó rendezésre lesz szükség, amely egyszerre veszi figyelembe az építészeti örökség megõrzésének követelményét, valamint a filmforgalmazó cég gazdasági érdekeit. Mûemléki védettség csak úgy képzelhetõ el, ha a mozik legjobbjai új funkciókkal fölruházva továbbra is mûködõ intézmények maradnak. Az új szerepkörök megtalálásához, kialakításához azonban stratégiai terv szükséges, amelyet a filmes szakma, a Fõvárosi Önkormányzat, illetve a kormány közösen kellene, hogy kidolgozzék. E folyamatban pedig vélhetõleg nem az amúgy is nehézkes bürokratikus szervezetek lesznek a kezdeményezõk. Marad hát a filmesek világa.