1968-ban sokan hittek abban, hogy hamarosan a Holdon töltjük majd hétvégéinket és a Marsra járunk telelni.

Három héten keresztül idõutazáson vehettek részt az egyik német tévéadó, a 3Sat nézõi. A képletes kirándulás ugyan 1968-ra és környékére invitált, mégis mintha egy másik világba vezetett volna át. Ennek a más világnak a lakói meglepõen más módon élték, formálták és gondolták jelenüket, mint ahogy az most, több mint negyedszázados távlatban mutatkozik. Akár azt is elmondhatták volna -- mint Paul Ricoeur mostanság --, hogy semmi sem olyan homályos, mint a jelen, amelyben élünk. Majd csak a húsz vagy harminc évvel utánunk jövõk fogják tudni megmondani, kik és mik is vagyunk mi most...

A harminc éves távlat ellenére sem állítom, hogy tudom; kik és mik voltak õk, ott, akkor; csak megkísérlem a korszak néhány meglepõen más-világi jegyének értelmezését.

Lázadás és utópia

Az erõszak köztéri kirobbanásai adják ennek a más világnak a legszembetûnõbb jellemzõjét -- Párizstól Berlinig. A többnyire egyetemista tüntetõk és a "rendfenntartók" közti utcai összecsapások hevessége a totalitárius rendszerek elleni felkelések képeit idézte. A rendõrség éppoly kevéssé látszott ügyelni a demokratikus játékszabályokra, mint a demonstrálók. Az indulatok ilyen hõfoka nemcsak az utcai összecsapásokban jelent meg, hanem a nyilvános beszédekbõl és beszélgetésekbõl is süt. (A Rudi Dutschkéval készült stúdióbeszélgetés például mûfaját tekintve valahol a bûnügyi riport és a kihallgatás között helyezhetõ el.)

Az érzelmek lefojtottságában nyilván közrejátszott az is, hogy az erõszak képi kiélésére a korabeli médiumok még nem kínáltak annyi magánalkalmat, mint manapság. A vietnámi háború folyamatosan áradó képei viszont a közhatalmi erõszakpotenciált tették világszerte nyilvánvalóvá. A feszültségek felgyülemlésének legfõbb forrása azonban maga a polgári világ volt. A II. Világháborút követõen kialakult és megkövült rendje a hatvanas évekre repedezni kezdett. Ebben a leghathatósabban a technológiai fejlõdés megannyi apróbb-nagyobb "vívmánya" játszott közre -- a mûanyagok megjelenésétõl a tévék elterjedéséig. Ezek társadalomalakító hatását aligha lehet túlbecsülni. Már csak azért sem, mert a korszak formavilága -- a tárgyi dizájntól az öltönyök vonalvezetésén keresztül a médium-koncepciókig menõen -- ennek a modernségnek a mintáit követi. A korabeli filmdokumentumok esetleges anyagai errõl éppoly egyértelmûen tanúskodnak, mint a játékfilmek stilizáltabb képei.

Ez a korstílus, melyben a "nagypolgárság" éppúgy osztozni látszott, mint a "kicsi", számomra egyértelmûen az ítélõerõ elvesztését mutatja. A hatvanas években a polgári világ szemmel láthatóan mélypontra ért: arisztokratikus díszletei lefoszlottak, hierarchiái és értékei hitelüket vesztették, felszínre került a funkcionalitás sivársága és unalma. Ezért is vetõdhetett fel a 68-as nemzedék számára -- nyilvánvaló iróniája ellenére -- komolyan a kérdés:

Van-e élet a halál elõtt?

De a tudományos-technikai eredmények nemcsak a hétköznapok esztétikájára hatottak, hanem a társadalmi konstruktivizmus régebbi teóriáinak is új lendületet adtak. Az akkortájt általános techno-optimizmusra mi sem jellemzõbb, mint az, amirõl az Apollo-program kidolgozói fennhangon képzelegtek: hétvégéiket hamarosan a Holdon fogják tölteni, nyaralni (vagy telelni) pedig a Vénuszra (illetve a Marsra) járnak. Egyikõjük pedig egyenesen azt találta mondani, hogy a jövõben éppoly hasznos lesz megismerni a világûrt, mint megtanulni az autóvezetést...

A haladás hiszemének hulláma még az egyébként szkeptikus elméket is fölöttébb optimista feltevésekre ragadtatta. Stanislaw Lem például a futurológiáról akkortájt írott könyvében annak a reményének ad hangot, hogy a jövõben be kell következnie az olyan területek átfogó szabályozásának, amelyeken eddig csak a spontán tényezõk érvényesültek, és ezek között említi a tudományos kutatás és a technológia, valamint a nemzetek közötti kapcsolatokat! (Ezzel egybehangzik a szociológus Rudi Dutschke, valamivel elvontabb megfogalmazása: "az ember nem arra ítéltetett, hogy a véletlen vak játékának legyen alávetve".)

Az e területeken manapság globálisan dúló deregulálás, a szabályozások felszámolása, és a tõke tetszõlegességének fokozódó kiszolgálása közepette különösen rózsaszín ködben tûnnek fel az ilyesféle elképzelések. Ha tudós és kétkedõ fejek körében is ilyen mérvû utópizmus tudott elharapózni, akkor már az sem meglepõ, hogy a párizsi diákok számára reális követeléssé válhatott az -- egyébként szituacionista mûvészek körébõl eredõ -- "Minden hatalmat a képzeletnek!" jelszava.

Számomra úgy tûnik, hogy a hatalomról szövögetett elképzelések, a szociális utópiák berobbantásához elengedhetetlen "kritikus tömeget" ez esetben fõként a techno-utópizmus szolgáltatta. Társadalomalakító elképzelésekben és teóriákban ugyanis addig sem volt hiány. Az egyetemeken nemcsak a testvéri közösség bibliai eszményétõl inspirálódott társadalomelmélet volt jelen, hanem a századelõ szocialista utópizmusának nagy formátumú képviselõi is: Ernst Bloch, az utópia szellemérôl szóló könyv szerzõje, Herbert Marcuse, a Frankfurti Iskola Amerikába települt tagja (aki a korabeli "szentháromságban" /3M/ Marx és Mao magasságába emelkedett).

Tanítványok, mesterek, tévképzetek

Hogy a nagy öregek és a forradalmi ifjak közti kapcsolat milyen közvetlen volt, azt a Rudi Dutschkéról ez alkalomra készült filmbõl lehetett megtudni. Ebben Ernst Bloch özvegye beszélt arról a bensõséges barátságról, ami a tanítványt és mesterét egymáshoz fûzte. Ám a formátumok különbségét ez a tény sem tudta feledtetni. Bloch prófétikus költõi kijelentéseihez képest Dutschke többnyire a szokásos marxista maszlagot szólta ("dialógus a tömegekkel", "a népesség valódi érdekeit fejezi ki"). Ezenközben különös színben tûnt fel a "felvilágosítás", a "tudatosság", az "öntudat" fogalmának állandó emlegetése. Annál is inkább, mivel a racionalizálás ilyesfajta igyekezete feltünõen simán fordul át mítikus gondolkodássá, önmegerõsítõ ráolvasássá. A mosolyra ingerlõ "tudatosság" emlegetése egyenesen kacagásra késztet akkor, amikor azt hallani, hogy "az ember ne hagyja magát manipulálni" -- annakutána, hogy a volt NDK archívumaiból kiderült, milyen elképesztõ mértékben manipulálták az egykori elvtársak a nyugati diák- és békemozgalmakat.

A "forradalmi" szándékok kisiklása és visszájára fordulása persze nemcsak e téren, hanem általában jellemzõje törekvéseiknek: ahogy a tekintély és a hierarchia elvetése az "antiautoriter óvódákban" kicsúcsosodó nevelési koncepciókra, vagy ahogy a testvérközösség vágya -- spirituális kötelék híján -- élhetetlen kommunák kialakítására vezetett. Más területeken pedig a "történelem iróniája" folytán kerültek sajátos megvilágításba szándékaik: például Dutschke céljai között említi "a nemzetállam ideológiai gátjának felszámolását", amelynek elérésében a "felvilágosítás" és az "öntudat" erejénél azóta a transznacionális tõke és médiumtechnológia némileg hatékonyabbnak bizonyult.

Mindez mégsem azokat igazolja, akikkel szemben a "lázadás és utópia" mozgalma kibontakozott. (Mint ahogy azon mai társadalom- és pszichotechnikusok tevékenységét sem támasztja alá, akik a társadalmi játéktér közös alakítása helyett amerikai agymosási minták minél hatékonyabb elterjesztésén munkálkodnak!) Történetük tanulsága sokkal inkább az, amirõl Alasdair MacIntyre beszél az egyetem válságáról szóló elõadásában: A 60-as évek végének és a 70-es évek elejének radikálisai sok mindent nem láttak tisztán, szellemi sivárságuk jórészt vagy teljes egészében tükre volt annak a szellemi sivárságnak, ami ellen lázadoztak. Ezt mindenesetre világosan látták, azok viszont, akik politikai és akadémiai hatalmukra támaszkodva legyõzték õket, jórészt még ma sem értették meg, mi történt.