A szavak embere, életmûve tenyérnyi vastag, szövegeit hat színházban játsszák, kurátor, zsûritag, költõ ráadásul.

- Harmadik éve veszel részt zsûritagként a gyõri Mediawave-en. Miért?

- Elõször Tolnai Ottó révén keveredtem oda.Valami felkeltette az érdeklõdésemet, elfogadtam a felkérést, és nagyon megtetszett a rendezvény szelleme: az a szegény szabadság, ami sugárzik ebbõl a fesztiválból, a szelíden radikális másság. Tetszett, hogy miközben tágra nyitja a határokat és gyakorlatilag mindent lehet, mégis egy gondolkodásmód köré szervezõdik az egész. Abban a térben és összefüggésben az egy-két perces animáció ugyanúgy megtalálja a helyét, mint egy több órás, lassú tibeti dokumentumfilm. Az alkotók és alkotások ha egyenrangúnak nem is, egyenjogúnak érezhetik magukat. Nagyon fontosnak tartom, hogy a Mediawave minél inkább bekerüljön a köztudatba és teljes legitimitást kapjon. Bizonyos szempontból fontosabb, mint a budapesti Játékfilmszemle, ennyi féle és fajta filmmel ritkaság találkozni bárhol a világon. Idén ezer nevezés érkezett. Azt hiszem, legtöbbet, stílusosan, egy mozgó kép mondja a fesztiválról, nevezetesen a Mediawave klipje. Abban a nem egész három percben, amit Hartyándi Jenõ vágott össze a korábban nevezett filmekbõl, maradéktalanul benne van a rendezvény szellemisége. Ilyenkor Gyõrben nem azon a Magyarországon érzed magad, ahol különben élsz. Azt a legjobb fajta közép-kelet-európaiságot és az e köré felrakott nemzetköziséget és szabadságot érzem, amit sokkal többször kéne éreznünk nekünk, különféle szakmába gettósodott értelmiségieknek és mûvészeknek.

- Az elmúlt évek egyik fontos kérdése volt a véleményformáló értelmiség számára, hogy mikor, hol és milyen formában vállalhat felelõsséggel közéleti szerepet. Parti Nagy Lajos független literátorként és „lézengõ ritterként" igent mondott egy hívásra, kihívásra, és tagja lett a Magyar Mozgókép Alapítvány Játékfilmes Kuratóriumának. Milyen megfontolások és szempontok szerint döntöttél?

- Ha sokat látszol, ha eléggé ismerik a nevedet, elõbb-utóbb meg fognak kérni, hogy vállalj el valamilyen kuratóriumi tagságot, vagyis, hogy diszponálj közpénzek fölött és bírálj el pályázatokat. Azt én pontosan tudtam, hogy az irodalmi közéletben ilyesmit nem fogok elvállalni, mert nem vagyok képes tárgyilagosan dönteni azoknak a munkáiról, akik jó barátaim, akikkel összejárok vagy akikkel pont nem járok össze. Az MMA játékfilmes kuratóriumát maga a filmes szakma állítja össze, és amikor megkértek, elvállaltam. Tulajdonképpen kíváncsiságból. Érdekelt, hogyan mûködik ez az egész, mi olvasható ki ennyi forgatókönyvbõl, írott szövegbõl tehát, amit azért így-úgy meg tudok ítélni, a jogosítványom pedig kizárólag erre szól. Azt gondoltam, egészen addig csinálom, amíg azt nem kell látnom, hogy bárkik „fölülrõl" vagy kívülrõl befolyásolni akarják az ítéleteinket, vagy amíg azt nem tapasztalom, hogy cinkelt lapokkal folyik a játék, hogy bárki közülünk elkezd túllobbizni...

- Túllobbizni vagy lobbizni?

- Túllobbizni. Ugyanis, ha a legtisztességesebben érvelsz valaki mellett, az is felfogható lobbizásnak, rád sütik, mint valami bélyeget Nem rokonszenves kifejezés, de nagy jövõje van, ezért kár lenne kizárólag pejoratív értelemben használni. Szerintem ez egy semleges kifejezés, csak a magyar közéleti kultúrában vált, nem véletlenül persze, a sunyizás szinonímájává.

- Ha tehát a kuratórium egyik tagja érveket sorakoztat fel egy könyv mellett, akkor te biztos vagy abban, hogy az illetõnek nincsenek mögöttes szándékai.

- Eléggé biztos. Ki-ki szeretné, ha támogatást kapna az a forgatókönyv, amelyik tetszik neki, amelyet fontosnak tart. De ez nem mögöttes, hanem „elõttes" és természetes szándék. Hogy mindenki a saját ízlését képviseli, nem érdekcsoportot tehát, hanem önmagát. Én ennél a kuratóriumnál semmi mást nem tapasztaltam. A döntéseinkbe különben egyáltalán nem szól bele senki, két-három körben szavazunk. Évente legalább tíz-tizenötezer oldalnyi forgatókönyvet kapunk kézhez, el is olvassuk tisztességesen, miközben tisztában vagyunk vele, hogy becsületesen lehet ugyan dönteni, de „jól" aligha. Nem lévén automaták, mindenkinek vannak elfogultságai, rossz beidegzõdései, tévedései, de heten vagyunk, és én remélem, hogy az elfogultságaink kioltják egymást. Amit viszont megválthatatlanul rossznak találok, az a szerkezet: évente mindössze háromszáz-háromszázötven milliónyi forintot tudunk elosztani, miközben, a filmesek szerint, egy átlagos magyar film költsége nyolcvan-száz millió körül van. Ha tehát a játékfilmes kuratórium négy film teljes finanszírozását ajánlaná az MMA-nak, elfogyna az éves keret. Hogyan lehet ilyen körülmények között akár megközelítõen is jól dönteni? Ha beérkezik nyolcvan, treatment alapján bekért forgatókönyv és annak a negyedét, mondjuk támogatni akarjuk, akkor az a húsz rendezõ kapott is, nem is, hiszen egyötöd költségvetésel kell szponzorok után szaladgálnia, elég kétséges eredménnyel. Az utolsó döntésünkkor nyolc-kilenc filmre tudtunk némi pénzt megítélni, pedig bekértünk hatvan könyvet. Lehetne persze látszatpénzeket osztani, a filmek többségének adni két-három milliót... Az se volna jó. Nekem a kurátorság elsõsorban nyomasztó teher, olykor rémálmodom vele. A legjobb része ezzel együtt az, ami a legstrapásabb, az olvasás maga, ha rátalál az ember egy jó könyvre.

Én nem tudom azt megítélni, hogy mibe kerül egy film, eleinte fenn is akadt a szemem bizonyos költségvetési tételek láttán, s akármennyire is demagógia, nem tudok nem gondolni rá, hogy mondjuk egy gyenge-közepes film árából egy irodalmi könykiadó tíz-húsz évig elélne. Tudom, más szakma, más léptékek, mégsem bírok a rossz érzéseimtõl szabadulni, hisz az irodalomban, a könyvkiadásban töredéknyi pénzek csordogálnak. Nem tudom azt sem, hogy jó vagy rossz, de tény, hogy ma egy magyar író tisztességes honoráriumot kizárólag filmforgatókönyvre kap, de az író munkája még így is csupán töredéke a költségeknek. Annyi azért mondható, hogy azokat filmeket részesítjük elõnyben, amelyek nagyon tágan véve magyar témájúak, ez azt hiszem, érthetõ, nem biztos, hogy ebben az anyagi helyzetben közpénzen afrikai kalandfilmet kéne forgatni a Hortobágyon. Persze ha zseniális, akkor nosza.

Nem igaz, hogy Magyarországon annyi pénz van filmre, mint amennyi fölött az MMA diszponál, ez csak a negyede. A televízióknak és a Nemzeti Kulturális Alapnak is megvannak a forrásai, az MMA-ra mégis aránytalanul nagy nyomás nehezedik, mert a filmesek azt mondják, hogy ha mi nem adunk pénzt, akármilyen keveset is, akkor kisebb az esélyük bárhol máshol, hisz elsõként azt kérdezik tõlük, fõleg külföldön, hogy miért nem kaptak az államtól.. Ebbõl a nincstelenségbõl kétfelé vezet út. Vagy leveszik ezt a nyomást az állami kuratóriumokról, vagy meg kell triplázni az elosztható pénzt.

- Hallani olyan híreket, hogy a kereskedelmi tévécsatornák reklámbevételébõl származó, magyar filmre fordítandó, jelentõs alapok az MMA-ra szállnak, és az ORTT-ben is vannak pénzek.

- Errõl én semmi biztosat nem tudok, hallani ilyesmit. Ha így lenne is, nagyon ambivalens dolog lenne, mert ez egyrészt megmentené a szakmát a leépüléstõl, hisz az tarthatatlan, hogy nominálisan annyi pénz fölött diszponálunk, mint az elõdeink tíz évvel ezelõtt, másfelõl viszont, ha „ideszállna" minden pénz, az akkora gazdasági, döntéshozói túlhatalommal ruházná fel az Alapítványt, illetve a kuratóriumot, ami abnormálisan súlyossá tenné a döntéseinket. Kell hogy, tudjon máshová fordulni az, aki nem kap pénzt tõlünk, hogy ne legyen kiszolgáltatva egyetlen grémiumnak.

- Filmesek, írók és dramaturgok sokévi munkájának eredménye egy forgatókönyv, amit az esetek többségében el kell utasítania az MMA-nak, mert nincs elég pénz. Miért nincs lehetõsége azoknak alkotóknak, akik az utolsó fordulóig eljutnak, „szóbelizni", miért nem védhetik személyesen a munkájukat, fotókkal, helyszínrajzokkal, esetleg elõforgatott, elpróbált jelenetekkel illusztrálva?

- Az ilyen pénzosztó kuratóriumnak ez bõven túlmenne az illetékességén, ezt én személy szerint semmiképpen nem tudnám vállalni, ha az alapítók ezt kérnék, azonnal lemondanék. Úgy gondolom, egy ilyen feladatnak csak fõ állásban lehet tisztességesen megfelelni. Elvben a szakma három évre választhatna ilyen testületet is, persze akkor inkább tizenhárom embert, mint hetet, filmeseket, kritikusokat, csak azt a társaságot tisztességesebb lenne legfõbb dramaturgiai mûhelynek, csúcsdramaturgiának, majdhogynem „filmfõigazgatóságnak" nevezni, egy központnak, ahova folyamatosan be lehet vinni a munkákat, ahol leülnek az alkotóval és együtt dolgoznak vele. Számomra az a legdöbbenetesebb, hogy még mindig léteznek stúdiók, amelyek úgy adnak be forgatókönyveket, hogy egyetlen fillért sem invesztálnak beléjük. Miért nem fogadnak fel ezek a „mûhelyek" szakembereket, rengeteg a munkanélküli bölcsész, író és dramaturg, miért nem velük gondoztatják a filmet az írás, az elõkészítés fázisában? Miért akarják rálõcsölni a kuratóriumra azt a mûhelymunkát, amit képtelenek elvégezni vagy elvégeztetni? Én ezt áthárításnak tartom, kicsit a hajdani érdekkijárósdi reinkarnációjának. Megértem, de nem tudom elfogadni. Csak a kedvem fogy, hisz akárhonnan nézem, megoldhatatlan helyzet.

- Elolvasva évi tizenöt-húszezer forgatókönyvoldalt, rálátásod van a mai magyar filmforgatókönyvírás állapotára. Vannak általánosítható hibák, erények, divatok, trendek?

- Preferált témák és motívumok vannak. A kriminalitás és a kábítószer. Alig olvastam olyan forgatókönyvet, amelyben ne drogoznának, ne lenne minimum egy gyilkosság. Teljesen háttérbe szorul az a film, amit nagyon szakszerûtlenül „Bódys" filmnek mondanék, a szó elemi értelmében vett mûvészfilm. A rendezõk szerintem már nem is mernek ilyesmivel próbálkozni. Szinte tapintani lehetett az ingerültséget, ami a Szenvedélyt fogadta a szemlén. Ami mellesleg szintén „gyilkossági" történet.

A stúdiók, illetve rendezõk szeretnek tutira menni, olyan populáris témát választanak, aminek alapján a szponzor kinyitja a pénztárcáját. Pedig ma, amikor az úgynevezett magas mûvészet defenzívában van, viszont egy kisebb, de stabilabb közönségre bízvást számíthat, kár felvizezni bizonyos alkotásokat csupán azért, hogy valamely definiálatlan „nagyközönség" elfogadja õket. Ebbõl a szempontból elég nagy a televízió felelõssége, hiszen zsigerbõl, genetikusan igyekszik minden produkciót gömbölyûvé, fogyaszthatóvá tenni, és erre számos jó ötlet, terv megy rá. Nehéz olyan tévéfilmet elképzelni, amely nem tesz engedményt a kommersznek, mert, mint mondják, különben nem fog kelleni az édes közönségnek. De ki az az édes közönség? Bölcsebb és távlatosabb lenne vállalni, hogy vannak mûvek, melyek bizonyos réteget szólítanak meg.

- Már csak azért is, mert nem bõvelkedünk jó kommersz filmben.

- Ilyen körülmények között, ilyen kevés pénzbõl azt hiszem, nehéz jó kommerszet csinálni. A kuratórium egyáltalán nem „közönségfilm"-ellenes, nagyon örülne jó kommersz könyveknek, csakhát ebbõl van a legkevesebb.

- Akkor kikéred magadnak azoknak a vádjait, akik vállaltan és hirdetetten magyar tömegfilmet akarnak csinálni, és méltánytalannak találják, hogy nem kapnak tõletek állami támogatást?

- Ha te ezt vádnak mondod, akkor nekem is radikálisan kell fogalmaznom, és, igen, ki kell kérnem. Olvastam jónéhány ilyen szándékkal született könyvet. Gyöngék. Régóta nem megy ez nekünk, pedig ma is lenne igény nívós és népszerû filmekre, mint amilyen a Dögkelyesû volt.

- A Dögkeselyû taxisofõrje olyan figura volt, akinek a kockás Zsigulijába bármikor beülhettünk volna. A mai magyar közeg színesebb, mint az volt, és elképesztõ iramban gyorsan változik. Mennyire ismerni magunkra, a környezetünkre, a taxisofõrökre a kortárs magyar filmekben?

- Sokan biztosan azért rettennek vissza az aprólékos ábrázolástól, mert kiszámolják, hogy mennyibe kerülne megmutatni, pontosabban imitálni a hiteles valóságot. Sokba. Én amikor írok, átdarálom magamban a tapasztalataimat, mint egy tárcsás mosógépben, átöblítem magamon az élményeimet, és elõállítok valamit, ami majdnem olyan. De hát az irodalom anyaga a nyelv, amivel relatíve olcsón lehet dolgozni. Ugyanez filmben százmilliókban mérhetõ. De ha eltekintünk a pénzügyi vonatkozásoktól, azt kell mondjam, hogy ki ilyen, ki olyan, van, aki be tudja ágyazni a nyers valóságba a maga fiktív elemeit, van, aki nem. Én sokszor szívesebben nézek dokumentumfilmeket, annyira zavaró némely fikció életlensége, élettelensége.