Palmetto - amerikai-német, 1998. Rendezte: Volker Schlöndorff. Írta: James Hadley Chase regényébõl E. Max Frye. Kép: Thomas Kloss. Zene: Klaus Doldinger. Szereplõk: Woody Harrelson (Harry Barber), Elisabeth Shue (Rhea Malroux), Gina Gershon (Nina), Chloe Sevigny (Odette Malroux), Rolf Hoppe (Felix Malroux). Gyártó: Castle Rock Entertainment/Rialto Film. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 116 perc.
Palmetto floridai kisváros. Ide tér vissza két év börtön után Harry, az újságíró. Az újrakezdéshez jól jönne az a nagy összeg, amit a helyi "végzet asszonya", a szép szõke Rhea ajánl neki egy kockázatos, bár egyszerûnek látszó feladat (imitált emberrablás) végrehajtásáért. Harryt persze -- az a fajta! -- behúzzák a csõbe. Csak az a kérdés, hogyan -- sértetlenül, lefülelve, holtan ? -- kerül ki belõle. Ennyibõl is látható: Hammett, Chandler írt efféle történeteket. A 40-es, 50-es években készültek ilyen filmek. Akkor Bogart játszotta volna a magányos hõst, s Lauren Bacall vagy Rita Hayworth a csábító szépséget. Woody Harrelson (Harry szerepében) méltó, érdemes módon viszi tovább a mítoszt, tán kevésbé szívtipró, mint Bogie, viszont esendõbb, érzékenyebb. Mai neurózist lop bele az ábrázolásba. Elisabeth Shue nyíltabban érzéki, kisszerûbben elvetemült, mint az elõdei, az említett dívák által megformált figurák.
A krimi neves szakembere, James Hadley Chase írta a regényt, melybõl e pompás kis mozidarab készült. A forgatókönyv mesteri, emberszabású humora megejtõ, a záró harmad fordulataitól pedig csak kapkodjuk a fejünket. A ma játszódó cselekmény tempója mindazonáltal szerencsére nem a mai klipes rohanás. Üdítõ módon hagy idõt a nézõnek arra, hogy átadja magát a helyszínek, a helyzetek, a hangulatok befogadásának, élvezetének. E vonatkozásban érhetõ leginkább tetten, hogy ezt az ízig-vérig amerikai kultúrájú történetet a francia iskolázottságú német Volker Schlöndorff vitte vászonra. Hogy az európai mûvészfilm jelentõs képviselõjének kell-e hollywoodi közönségfilmet készítenie, az kérdéses. Hogy kiváló munkát végzett, az nem. (Munkatársai között sok a német: az operatõr, a zeneszerzõ, Rolf Hoppe az idõs férj szerepében. Zenészek: a Müncheni Filharmonikusok. Utómunka: Babelsberg.)
Curdled - amerikai, 1998. Rendezte: Reb Braddock. Írta: John Maass, Reb Braddock. Kép: Steven Bernstein. Zene: Joseph Julian Gonzalez. Szereplõk: Angela Jones (Gabriela), William Baldwin (Kék Vérû Gyilkos). Brice Ramsay, Mel Gorham, Barry Corbin. Gyártó: Band Apart és Tinderbos Films. Forgalmazó: Miramax Films. Feliratos. 90 perc.
1990-ben féltartós külföldi tartózkodás után a Moszkva téren odaálltam egy könyvespult elé és szégyelltem magam: csillogott a napfény a fukszarany, dombornyomott címszerkezeteken meg türkizbõl S-Modell-lilába játszó borítókon, és vitték a népek a szemetet, mint a cukrot. Akkor fordultam sarkon, amikor azt olvastam egy mûremek tetején, hogy Öljünk meg minden rohadékot!. Hogy kamaszkorom nagy kedvence, Boris Vian szerezte a regényt, késõbb tudtam meg, a kötetet kézbe mégsem bírtam venni. Most meg arra vagyok rábeszélendõ a nézõt, hogy tegye félre kétségeit, és a jól megérdemelt nyári pihenés közben, elõtt vagy után fáradjon el a moziba és félezerért váltson jegyet a Vérfagyasztóra. Mondják, a pornográf és az erotikus munkák között az a különbség, hogy a nemiség ábrázolása az elõbbiben indokolatlan, olcsó fogás csupán. Gusztus dolga. Csakúgy, mint az erõszak helyénvaló avagy helytelen voltának megítélése. Ami biztos, hogy a filmmûvészet legújabbkori divattörténetében annyi vér folyt el a vásznon, olyan sokat kaszaboltak, daraboltak, zsigereltek és csontoztak, hogy a brutalitás bemutatásának szándéka inkább hendikepnek számít: legény/leány a talpán, aki hozzá tud tenni a tárgykörhöz és árnyalni képes a témát. Reb Braddock ilyen. Úgy tûnik, szerinte mindennel lehet, ha pedig lehet, kell is viccelni. Gúnyt ûz, túloz, röhejessé tesz és igaza van.
Gabriella, az érzelmileg visszamaradott, kolumbiai széplány bõrkötésû könyvbe gyûjti a sorozatgyilkosok tevékenységérõl szóló újságcikkeket, ollóz, ragasztgat, rajzol és képzeleg. Minden oka megvan rá. Egyrészt a közeg, ahonnan Miamiba származott. Mert ott verõfényes nappal is cigánygyerekek potyogtak az égbõl. Ahol pedig él, nap mint nap történik valami számára érdekfeszítõ. Bizarr fantáziáját leginkább a bulvársajtó által Kékvérnek keresztelt, tehetõs nõk megkínzására és lefejezésére specializálódott pszichopata izgatja. Föl is mond a péksüteményesnek, és állást vállal egy takarítóvállalatnál, amely arra szakosodott, hogy a bûncselekmények után az otthonokból eltüntesse a nyomokat. Folt volt, folt nincs, megy a bolt, a diszkréció teljeskörû. Ugye, elég amerikai filmet láttunk ahhoz, hogy sejteni lehessen, ennek a két embernek találkozni kell. Nem is az a fontos, hogy milyen kamaradarab-sablonok alkalmazásával hozzák össze az alkotók a randevút, hanem hogy hiába várjuk, mert tudjuk, hogy mi lesz, mégse unjuk, amíg bekövetkezik. Ugyanis jó a ritmus, tökéletes a színészi játék és a valószerû karakterek szájából hihetõ mondatokat hallunk tapasztalaton túli helyzetekben. Aki azt hiszi, hogy hát ez az, pont ilyen, amikor beindul egy napszítta forgatókönyvíró agya, az járjon utána és majd rájön. Akartam még valamit. Ja, igen: a Vérfagyasztó veres tónusú komédia, egydimenzós, de nagyon vicces. A producerét pedig Quentin Tarantinónak hívják.
Mercury Rising - amerikai, 1997. Rendezte: Harold Becker. Írta: Lawrence Konner, Mark Rosenthal. Kép: Michael Seresin. Zene: John Barry. Szereplõk: Bruce Willis (Art Jeffries), Alec Baldwin (Nicholas Kudrow), Miko Hughes (Simon), Chi McBride (Tommy B. Jordan, Kim Dickens (Stacey). Gyártó: Universal Pictures. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 111 perc.
Bevallom, kedvelem Bruce Willis figuráját. A katonásan felnyírt haj, a borostás arc, a szúrós tekintet érzõ szívet takar. Valójában a hétköznapi élet örömeire vágyik, családra és barátokra, vagy arra, hogy zsákutcába jutott házasságát megmentse. Pólóban jár, derékig kigombolt ingben és farmerben, a kívülálló szimbóluma az öltönyös és nyakkendõs világban. Filmjei ilyen magányos harcost kívánnak, aki kiábrándult és mindent felad azért, hogy a végén mindent megnyerjen -- a világot és a személyes boldogságot egyaránt. Dekadens hõs õ, a társadalom perifériára szorította, hogy aztán fõnixként feltámadva visszatérjen, megvédve bennünket a gonoszok gátlástalan terrorjától. Noha a Drágán add az életed! sorozat vagy Az utolsó cserkész nem írtak filmtörténetet, vitathatatlanul emblematikus jelenségei napjaink tömegkultúrájának.
A mostani opusz alapötlete sokat sejtet. A hírszerzés és a kémelhárítás hatékonysága érdekében kifejlesztenek egy új titkosírást. Ellenõrzés céljából a megfejthetetlennek tartott kódot a titkos telefonszámmal együtt megjelentetik egy rejtvényújságban. A siker kapujában váratlanul megcsörren a telefon, a vonal másik végén egy kilenc éves autista kisfiú kitalálta a kódot. Megkezdõdik az embervadászat, ám a fiú Bruce Willisben, a méltatlanul félreállított FBI ügynökben igazi õrangyalra talál. Sajnos a film innen a sematizmus és érzelmesség irányába indul, felejtetve velünk az alapkonfliktus izgalmas lehetõségeit. A "cégen" belüli elszánt és törtetõ gyilkosok maroknyi csapata, az ártatlanok belekeveredése a piszkos üzletbe vagy az éjszakai menedéket nyújtó idegen nõ alakja Sydney Pollack klasszikusát, A keselyû három napját idézik. Willis ezúttal is összevérzi atlétáját, félrecsapja fejét és ferdén maga elé tartott pisztolyával õrületbe kergeti ápolt és jólöltözött ellenfeleit. A baj csak az, hogy nem hiszünk a cselekményt elindító szituációban. Osztom ugyanis azok véleményét, akik szerint ha egy kisfiú megfejti a kódot, akkor ne a gyereket öld meg, inkább semmisítsd meg a programot.
Hard Rain -- amerikai, 1997. Rendezte: Mikael Salomon. Írta: Graham Yost. Kép: Peter Menzies Jr. Zene: Christopher Young. Szereplõk: Morgan Freeman (Jim), Christian Slater (Tom), Randy Quaid (A seriff), Minnie Driver (Karen). Gyártó: Paramount. Forgalmazó: Budapest Film Kft. Feliratos. 100 perc.
Amikor már feltalálták mind a négy õselemet, sõt jött valaki, és kihúzott a kabátujjból egy ötödiket is, akkor át kellett térni a vegytani produkciókra: ví z a tûz alatt (vagy fordí tva, de úgy csak B széria), föld a levegõben, többeknek sikerült a vákuum a vákuumban, és miután a nedves part és a tüzesví z is megvolt, most itt az özönví zben játszódó katasztrofális akcióthriller. A Vízözön olyan átlagos a maga zsánerében, gyengébb, mint a Twister, de jobb, mint a Földrengés. Nekem húsz perc is elég lett volna belõle, de feltétlenül meg akartam várni a gátszakadást. Láttam már ilyet, de az rég volt, gyerekcipõben járt még a számí tógépes technika. (A Vízözön kedvéért pedig visszafeküdt a bölcsõbe.)
Többet nem kell róla mesélnem, aki csak havonta kétszer megy moziba, úgyis tud mindent. Mást mondok: aki havonta háromszor, az akár csinálhatna is egy ilyen filmet. Én már el is kezdtem dolgozni A gát munkací mû, regionális gyártású filmem forgatókönyvén, már tudom is, kik lesznek a szponzoraim.
U. S. Marshalls - amerikai, 1998. Rendezte: Steward Baird. Írta: John Pogue. Kép: Andrzej Bartkowiak. Zene: Jerry Goldsmith. Szereplõk: Tommy Lee Jones (Sam Gerard), Wesley Snipes (Mark Sheridan), Robert Downey Jr. (John Royce), Kate Nelligan (Walsh). Gyártó: Warner Bros/Kopelson Entertainment. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 131 perc.
Az Életre-halálra olyan film, amelynek beltartalma sebesen és zökkenõmentesen szívódik fel az ember memóriájában. A síkból alig kiemelkedõ, unalmas színészi alakításokra bütykölt történet kifolyik a tudatból, végig, le a bokán. A képi világnak pedig talán egyetlen percében sem ismerhetõ fel az újdonság ereje, vagy mije.
Rejtélyes Fõhõsünket, Délceg Fekete Férfit egy közúti balesetben kapja el a rendõrség, majd rabszállító repülõgépen fuvarozzák valami helyi szuperbiztos börtönbe. A gép látványosan lezuhan. Fõhõs meglép. Nyomában pedig Kõkemény Ám Megfáradt Fõrendõr-Róka terem -- kiegészítõje: Szerelmes, Megfáradt Rókáné -- a csapatával (Bájosan Lökött Fekete Lány, Fejhangú Lelkes Slemil, Tömöttbajszú Angolszász), ledúlva Töketlen Helyi Seriffet. Csatlakozik hozzájuk lelkes segítõ képében Sármõr Áspiskígyó. Belépnek a képbe államtitkok, a kínai Vörös Ármány, aktatáskák Tajvan leigázásának terveivel, mely bár kicsi, de nem valószínû, hogy egy aktatáskán ekkorát buktázna. Természetesen feltûnik Hátráltató Szkeptikus Nagyfõnök is. Fõrendõr+Csapat üldöz, megtekinthetõ Tennessee Állam egyik festõi mocsara, mint bújkálódási tereptárgy. Fõhõsnek folyamatosan nyomában lehetünk: kedvese, (tényleg) Szép Fehér Lány a veszte: õt hívogatja, lehallgatott mobilon. Kiderül, Fekete Délceg Fõhõs az Állam ügynöke és rájött, Valami Nagy Disznóságra (VND), így halnia kell, ha már nem sikerült örökre lesitteltetni. Nagyfõnök szkepszisérõl kiderül persze: kollaborálás -- bevonódott VND-ba --, de mire elmondaná titkát, Kínai Ügynök (ál-kultúrattasé) lelövi. Áspiskígyó az õ és a Vörösök meghosszabbított keze, ügyetlenkedése csak álca, õ a helyi hátráltatási fiókképviselet, a nyomozás során végig le szeretné puffantani Fõhõst, de mindig mellé sikerül. Nyomozók és Fõhõs oldalán egyaránt felvonul a holnapután összes technikai vívmánya, álmélkodunk (mi még a szkennernél tartunk). Az End természetesen Hepi, bár visszafogottan, mert, akárcsak a film, ez is PC, és el kell gondolkodni rajta, önkritikával, hogy az árulás és korrupció milyen rossz dolog.
Wild Things - amerikai, 1998. Rendezte: John McNaughton. Írta: Stephen Peters. Kép: Jeffrey L. Kimball. Zene: George S. Clinton. Szereplõk: Kevin Bacon (Ray Duquette), Matt Dillon (Sam Lombardo), Neve Campbell (Suzie Toller), Theresa Russell (Sandra). Gyártó: Columbia Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 113 perc.
Opuszunk az eroto-thriller kategóriájába sorolható, jóllehet kevésbé thriller, mint inkább eroto. Alaptónusát -- enyhe Emanuelle-mellékízzel -- a történet színhelye adja meg: forró égövi kánikula, nomen est omen buja (alj)növényzet.
Láss csodát, e fülledt édenkertben is zajlik a középszintû oktatás, méghozzá a Kék Öböl Gimnáziumban, ahol a tinilánykák éhesen szívják magukba a tudást, melyet vonzó tanerõik csepegtetnek beléjük. Hõseink, a kis sortokban rohangáló tornatanár és a két diáklány (a lenõtt hajú vörös és a milliomos szöszke) is ezen intézmény kebeléhez tartoznak. Az utóbbi egy szép napon kisírt szemekkel meséli el mamájának, miként vált szûz teste a tornatanár kéjvágyának martalékává.
Beindul a gépezet: feljelentés, bírósági tárgyalás, majd a váratlan fordulat; a szöszkérõl és az idõközben egy másik megerõszakolási történettel elõálló lenõtt hajúról a tanerõ ügyvédje bebizonyítja: csak élénk fantáziájuk játszott velük. A mérleg: két kielégítetlen tini, egy önelégült ügyvéd, egy elégedett pedagógus és az impozáns végkielégítés, melyet a szöszke mamája fizet a tanár úrnak megpróbáltatásaiért.
A következõ képsor azonban újabb csavart tartogat a számukra; a tanár hivatástudatát bizonyítva a történtek ellenére testgyakorlatokat végez a lányokkal. Bizony, bizony, hõseink szíve egymásért, helyesebben egymáson dobog. A színjáték a mami money-jáért folyt, amin a mátkatrió osztozkodik.
A rendõrségben felmerül a gyanú. Szereplõink köre egy ellenállhatatlan nyomozótiszttel és egy cicababa rendõrnõvel bõvül; mint az sejthetõ, a mû ettõl a ponttól kezdve inkább hasonlítható a kombinatorika tudományágához, mint mozgóképipari termékhez. A "ki-kivel?" kérdése a "ki-kit-ver-át?"-tal párosul a továbbiakban, természetesen a végszót és a megoldást ennyi (be)-fülledt erotika után a variációs lehetõségek kimerülése eredményezi.
For Richer Or Poorer - amerikai, 1997. Rendezte: Bryan Spicer. Írta: Jana Howington, Steve Lukanic. Kép: Buzz Feitshans IV. Zene: Randy Edelman. Szereplõk: Tim Allen (Brad Sexton), Kristie Alley (Caroline Sexton), Jay O. Sanders (Samuel Yoder), Michael Lerner (Phil Kleinman). Gyártó: Universal. Forgalmazó: UIP Duna Film. Feliratos. 116 perc.
Brad és Caroline, a két elvetemülten gazdag, bár számos rejtett emberi értékkel megáldott New York-i, hatalmas esélyt kapnak az élettõl, hogy elfuserált házasságukat, életüket, értékeiket újragondolhassák, s felfedezhessék mindazt, amit eddig nem láttak -- a pénzüktõl. A két mesébe illõen torz figura, a láncdohányos, ex-divattervezõ negyvenes hisztérika és üzletemberre egyáltalán nem emlékeztetõ, remek humorú, kissé idióta férje, az adóhivatal elszánt akcióhõsei elõl egy amish közösségbe menekülnek, ahol igazi leckéket vehetnek erkölcstanból. (A megmentõ kisebbség ezúttal nem fekete, homoszexuális, hontalan, hanem csak "puritán, XIX. századi módra". Szélsõségesebb és direktebb példát úgy tûnik nem talált a film az értékek bemutatására.) A dolgos világban hõseinknek eleinte nem áll kézre az eke, testre a szürke munkaruha (a tészta ragad, a ló rúg, a víz hideg, az árnyékszék messze van), de jellemfejlõdésbõl rekordot javítva egy-két hét alatt érzõ szívû, erkölcsös, szerelmes emberpárrá válnak, no lám, mit nem tesz egy kis munka...
A tipizált hõsök -- akik ebben a filmben igen becsülendõ módon helyenként valódi arcot öltenek -- harcba indulnak egy számukra idegen életmóddal. Ez a felvetés egy valóban szórakoztató szituációs komédiát is elindíthatna, de a film elsõ egyharmada után bekövetkezik a legrosszabb. A könnyed, ügyesen megírt, társadalombíráló történetbõl gyenge moralizálásban kimerülõ dráma válik, ahol a humor a második helyre szorul, majd tökéletesen elhal. A burleszk elemekkel tûzdelt, szimbólumoktól hemzsegõ, irreális világban, vásári csendéletekre emlékeztetõ képeket láthatunk, Kristie Alley nem túl változatos, de annál bájosabb mosolyával.
A gazdag-szegény ellentétpár boncolgatása nemcsak triviális, de igazságtalan és hazug is. A puritán közösség tagjait élhetetlen, bugyuta balekokként ábrázolták. A politikai korrektség jegyében a társadalmi különbségek persze eltöröltetnek; mindenkibõl válhat jó ember, ha megtapasztalja a felemelõ szegénységet. A valódi kérdés mégsem a moralizálással kapcsolatban vetõdik fel. Az igazi probléma, hogy miért nem vállalja fel egyetlen hasonló komédia sem a könnyed szórakoztatás feladatát, miért tekintik missziójuknak társadalmi igazságok hangoztatását. A válasz -- az ilyen típusú filmek nagy számát tekintve -- valami furcsa, soha nem nyugvó, közösségi lelkiismeretben keresendõ.
Balkan rules - jugoszláv, 1997. Rendezte: Darko Bajic. Írta: Radoslav Pavlovic, Darko Bajic. Kép: Radam Popovic. Szereplõk: Branislav Lecic, Lazar Ristovski, Ana Sofrenovic, Tanja Boskovic. Gyártó: Magicna Linija. Forgalmazó: Best Hollywood Kft. Feliratos. 110 perc.
A film zaklatott és steril. Balkáni és amerikai. Hazafias és européer. A rendezõ Jugoszlávia történelmi és nemzeti hátterébõl csupán néhány figurát kiemelve misztikus szerelmi történetet bújtat személyes politikai állásfoglalása mögé.
Az apa, a jugoszláv titkosszolgálat "volt" szerb tagja, harminc évi emigráció után telefonon meghívja fiát Görögországban élõ lánya esküvõjére. A találkozás váratlan fordulattal ér véget: az apa megöli egykori árulóját, majd éjszaka meghal. A fiatal és vonzó özvegy titokzatosan távozik, a fiú egyedül marad, nem tudván, hogy komoly feladat várna rá. Apja volt kollégái készenlétben állnak, hogy újra kiépítsék a szerb titkosszolgálatot, hogy ismét felvegyék a harcot nemzeti önállóságukért. A fiú nem áll a földalatti mozgalom élére, a tisztább jövõre szavaz: pilótaként szerelmével -- apja volt feleségével -- már csak a felhõk meghódítására vágyik.
A film hollywoodi stílusban tálalt figurái idegenül mozognak a Balkán hidegvérû törvényei között: a rendezõ hamis misztikumot és világot kelt életre valóságos események alapján. A múlt és jelen egymást állandóan váltó -- színekben is különbözõ -- képei felesleges bonyolultsággal jelenítik meg a szerb-horvát nemzeti ellentét közelmúltját, ezért a történet igazi fordulatai elsikkadnak, tragédiái elvékonyodnak. Az események között sodródó fõhõs tudatlanságát viszont jól érzékeltetik az alkotók: a nézõ is csak belecsöppen valamibe, amirõl még ideje sincs véleményt alkotni. Szinte érthetetlen, miképp tûnhetnek oly távolinak a közelünkben élõk törvényei, olyan mesterkéltnek szomszédaink balkáni érzései.
The House of Yes -- amerikai, 1997. Rendezte: Mark Waters. Írta: Wendy MacLeod színdarabjából Mark Waters. Kép: Michael Spiller. Zene: Rolfe Kent. Szereplõk: Parker Posey, Josh Hamilton, Tori Spelling, Freddie Prinze, Jr., Genevieve Bujold. Gyártó: Bandeira Entertainment, Spelling Films. Forgalmazó: InterCom Videó. Szinkronizált. 82 perc.
Húsz évvel a Kennedy-gyilkosság után, 1983-ban, a Hálaadás Napján egy tizenéves gyereklány (Jackie) emlékei eképpen hangzanak fel a film nyitóképsora alatt: "Sosem felejtem el azt a napot. Martyval 14 évesek lettünk. Egy 'március idusa' bulira mentünk. Én Jackie Onassisnak öltöztem. Rózsaszín kosztümben és kalapban voltam, amit egy kicsit összevéreztem, ketchuppal persze, és még egy kis makarónit is raktam rá, mintha agytekervények lennének..."
Bizarr, tekintélyromboló, többrétegû film. Egyszerre történelmi "kalandregény" -- a szövegek a legjobb Albee, Miller, Kerouac, Updike, Roth hagyományt folytatják --, és politikai pikareszk. Mark Waters tragikomédiája kilóg a megszokott keretek közül. A képtelenségek filmje, kíméletlen empátiával, igényesen szól az amerikai sors és történelem, a magánéletre rázuhanó politika feldolgozhatatlan traumájáról, a civilizáció csõdjérõl, ahol a kétezredik év küszöbén Godotra már nem vár senki.
Ez a gerilla stílusban tálalt, üdítõen anarchista film érzéki, keserû áldozati ostyaként kínálja magát. Szellemes, gúnyoros paródiáját adja a történelem obszcenitásának, leszámol a fényesre glancolt "elveszett nemzedék"-imázzsal éppúgy, mint Jackie Kennedy mítikus figurájával. A Kennedy-klánnal kapcsolatos "amerikai álom" infantilis káprázatát úgy rombolja szét egy filmidõnyi hossz alatt, ahogy a legprofibb pszichológiai rehabilitációs program sem lenne képes. Mark Waters végig feszültségben és izgalomban tartja nézõjét, azt, aki vállalkozik a "filmes halálugrásra", a bungee jumping-ra. Ez a legendás, mára divatba jött "sport" valamikor férfiavatási rítus volt: nagy magasságból kiugrani, bokára hurkolt ruganyos kötéllel, hogy egy idõre az ugró megtapasztalhassa a súlytalanság szédületét... Hogy semmi sem játék. Hogy minden az. Hogy "ártatlanság kora" -- nincsen.
http://www.filmvilag.hu