"Magyar ugar! "- ez a két szó virított büszkén, öntudatosan a Mediawave idei cégéren. Utalás filmes közállapotainkra? Az éves mozgóképtermés sommás bírálata? Netán játékos önreflexió?

Magam is úgy gondolom, nagy baklövés egy írást untató dolgokkal kezdeni, mégis meg kell tenni, hogy évrõl-évre, a Mediawave-rõl szóló beszámoló alkalmával emlékeztessünk rá: a Mediawave régóta jóval több önmagánál, vagyis egy vizuális mûvészeti fesztiválnál. Azt hiszem, ez a tény kívánkozott ki idén a szervezõkbõl is, és öltött alakot a cégérre festett két pimasz szóban: "magyar ugar". És valóban, nem tagadható, hogy a Mediawave szinte egyedül képviseli honunkban azt a szemléleti megújulást, amire provinciális filmes közgondolkodásunknak ma a legnagyobb szüksége van. Ezt a szemléletet mindenekelõtt a nyitottság jellemzi, valamint,-- gyakran elfelejtjük fontosságát -- a szellemi kihívások iránti fogékonyság. A sokszínûség, és a másság iránti jóindulatú bizalom az, ami ezen a helyen még mindig magától értetõdõen, reflexszerûen természetes. Szûkebb tárgyunkra, a filmre lefordítva: a Mdiawave természetes módon tekint egyaránt érvényesnek egymástól gyökeresen eltérõ filmfajtákat, filmkészítési attitûdöket és filmes gondolkodásmódokat. A hagyományosan játékfilm-centrikus magyar filmkultúrában a Mediawave az elmúlt évtizedben sokat tett azért, hogy megmutassa a világ filmtermésének hallatlan sokszínûségét, azt, amirõl ne feledjük, korábban tudásunk jórészt csak hallomásból lehetett. Köztudomású, hogy a világban az elmúlt két évtizedben a mozgóképek elõállításának és fogyasztásának soha nem látott mértékû differenciálódása zajlott le. Ez a differenciálódás Magyarországon a 80-es évek közepén indult meg, s keltette életre az úgynevezett független filmezést, majd néhány évvel késõbb annak fesztiváljaként magát a Mediawave-t. A folyamat azonban megakadt, és a Médiawave-nek ma inkább "emlékeztetõ" szerepe van, egy olyan helyzetben, melyben a hazai filmkultúrából még az a "hagyományos" mûfajok és filmtípusok is lassan, de biztosan kikopnak. Rég megszûnt az egyetlen hazai dokumentum- és rövidfilm-fesztivál, és elvétve még készülõ animációs filmjeinknek is csak kétévente egyszer akad nyilvános bemutatási fóruma. S vajon ki emlékszik ma már a hajdanán híres magyar természetfilmekre? Azt hiszem, nem gondolhatja komolyan senki, hogy ennek a szomorú folyamatnak csak a pénzhiány lenne az oka. A magyar filmkultúra elfonnyadt, összeaszott, bár valamely technológiai hiba folytán olykor produkál még kisjáték-, experimentális-, vagy mondjuk táncfilmeket. Persze a sorvadás igazi oka továbbra is az, hogy ezek a mûfajok, ezek a törekvések jelenleg nem tudnak beilleszkedni a magyar kultúratámogatás pénzügyi és intézményi rendszerébe, amely paradox és felháborító módon éppen a legkevésbé profitképes mûfajokat vetette ki a leginkább magából. A Mediawave maradt a teljes magyar, jobb híján alternatívnak nevezett, valójában struktúrán és intézményrendszeren kívüli filmezés egyetlen bemutatkozási fóruma. A gaz lehúz, altat,befed, de a Mediawave konok következetességgel képviseli a sokszínûségnek és a kultúra gazdagságának az eszméjét.

A Mediawave másik hagyományos ugartörõ tevékenysége arra irányul, hogy kimozdítsa a magyar filmet a többi mûvészeti ágtól elszigetelt életidegen helyzetébõl. Sokak számára fura vagy egyenesen érthetetlen, hogy mi szükség van megszámlálhatatlanul sok színielõadásra, koncertre, kiállításra, performanszra egy vizuális mûvészeti fesztiválon. Nem kétséges, hogy a szervezõk részérõl tudatos törekvés, hogy ezen a fesztiválon összehozzák a filmeseket és más mûvészeti ágak képviselõit, hogy az így kilakuló személyes kapcsolatokból késõbb mûvek születhessenek. Film és társmûvészetek kölcsönös, termékenyítõ egymásra hatása hagyományosan az experimentális filmezés egyik legfontosabb területe. De már nemcsak azé: a világ filmmûvészetében az elmúlt évtizedben a legtöbb fikciós vagy dokumentarista újítás is ilyen hatás eredményeképpen született meg. A Mediawave dícséretes igyekezete több szempontból is termékeny lehet tehát, talán még ahhoz is hozzásegítheti a közönségét vesztett magyar filmet, hogy "ráülve" társmûvészetek divatos áramlatainak farvizére legalább a maroknyi mûvészetpártoló közönség körében újra népszerûségre tegyen szert, és körülötte ismét egy szélesebb és elfogadóbb társadalmi aura jöjjön létre.

"Magyar ugar". Ez volt a címe annak a szekciónak, mely a 98-as Mediawave-n gondos elõválogatás eredményeként megjelent magyar mozgóképeket mutatta be. Ebben az olvasatban is találó, pontos helyzetkép, nem szükséges semmit hozzátenni. Igaz, a Mediawave válogatása nem az "elvadult tájat" akarta bemutatni, -- arra egy másik éves rendezvény hivatott --, hanem nyilvánvalóan az itt és most éppen kihajtó friss, üdezöld hajtásokat kívánta csokorba gyûjteni. Zárójel: ezért is volt, mondjuk úgy, bántó ügyetlenség, hogy az elõzsûri szimpatikus szigora szelektíven mûködött, s a valóban új irányba mutató mûvek mellé bekerült néhány Nyuszi barátainak és üzletfeleinek kevéssé kvalitásos mozgóképei közül is. Az ilyenfajta bakik a kritika komolyságát, pártatlan és elfogulatlan voltát kérdõjelezik meg. Más nézõpontból viszont örvendetesnek mondható, hogy a szerkesztõk horizontja még mindíg kellõen nyitott: belefér játék- és dokufilmes, profi és amatõr, öreg és fiatal. És ez helyes, hiszen aki manifeszt módon az ugarral példálózik, az "õs, buja földön dudva, muhar"-t kiált, annak vigyázni illik, nehogy csak a saját kertjét találja zöldnek, hiszen ez némiképp diszkreditálná tiszteletreméltó hevületét. A Mediawave ugar-szekciója szerencsére érzékelteti, hogy e mûveletlen, de "szûzi földön" erre is, arra is találhatók enyhet adó oázisok, árnyas ligetek.

***

Lássuk tehát, mi az a magyar filmugaron, ami a Mediawave szerkesztõi szerint érdemes a kiemelésre! Illetve elõször azt nézzük, mi nem az. Feltûnõ például, hogy évek óta elõször az idén nem találtak magyar játékfilmet, amelynek programba illesztése számukra vállalható lett volna. (Bár az is lehet, hogy egyszerûen nem nevezték azokat a fesztiválra.) Kivétel Pálos György és Czabán György filmje, az Országalma, melynek társrendezõje épp a Mediawave alapítvány elnöke. Ám ez esetben indokolt volt a kivételtétel: egyrészt, mert a film valóban újszerû, friss látásmódot képvisel, másrészt fõképpen azért, mert ez a mû lényegében a toleranciáról és a sokszínûség dicséretérõl szól. Sokszínû a film mûfajilag: a skála a népszínmûtõl a commedia dell' arten át az ismeret-terjesztésig, az oknyomozó riportig terjed. Ugyanilyen gazdag stílusának szövete is: harsány, erõsen stilizált jelenetek és dokumentumszerû, naturálisan realisztikus részek váltják egymást. Mindez a tarkaság a film kétharmad részéig szerves egységet alkot, és ott sem az ötlet vagy az invenció fogy el, hanem a dramaturgia bicsaklik meg. Kár, mert a neheze megvolt, ez lett volna talán a könnyebben elkerülhetõ hiba. Mégis a mû szerintem legnagyobb értéke az a felszín alatti üzenet, amirõl a film nyiltan nem is szól, csupán a képek mutatják, magától értetõdõnek: hogyan kerülhet igazi kapcsolatba és hogyan játszhat együtt igazi örömmel két ember, minden tudott vagy vélt távolság ellenére, akkor is, ha egyébként közülük az egyik budapesti színész, a másik pedig csenyétei cigány.

Játékfilmes társaiknál jobban jártak a magyar dokufilmesek, bár a válogatásnál itt is érzékelhetõ volt egyfajta, jó értelemben vett szerkesztõi irányosság: következetesen azok a filmek kerültek programba, amelyek,valamilyen módon megpróbáltak elszakadni az utóbbi évtizedben sablonná merevedett "beszélõ fejes" dokumentarizmus egyhangú kánonjától. Filmes gondolkodásunk az elmúlt évtizedben itt is elugarosodott, beszûkült. Hová tûnt vajon a hetvenes években még létezett sokszínûség, hol van a kísérletezõ, gazdag skálájú és sokféle módszert egyaránt biztos kézzel alkalmazó magyar dokumentarizmus? A magyar filmtörténet egyik legrejtélyesebb kérdése ez. S vajon miért van az, hogy ami egy-két évtizede még napi gyakorlat volt, azt ma már szinte elképzelni sem tudjuk? Jellemzõ a feledés mértékére, hogy az elmúlt években milyen zavart okoztak a Filmszemléken a megszokott sémákból kitörõ dokumentumfilmek. Három éve a Czabán-Pálos alkotópáros filmje, a Kenyereslány balladája, tavaly Moldoványi Ferenc Az út címû filmje váltott ki vitákat, és igazolt végül át a játékfilmes kategóriába. Pedig mindkét dokumentumfilm csupán azzal az õsi, de hatásos mûvészi fogással élt, hogy folytonosan és következetesen szituációba helyezte fõhõsét. Elfelejtettük volna, hogy létezett itt cinema direct, vagy hogy mi az a szituatív dokumentarizmus? Vagy ne tudnánk, hogy a helyzetbe hozott hõs története többszörösen átélhetõ, mûvészileg sokkal erõteljesebb hatást nyújt? Ettõl persze még dokumentumfilmekrõl van szó, de érdekes, hogy ez az eljárás még az alkotók szerint is fikciós elem, holott nyilvánvaló, hogy önmagában nem mûfajmeghatározó tényezõ. Az idei szemlén Salamon András Városlakók címû filmjének dokumentum-kategória díját vitatta a szakmai közvélemény, mondván, "a filmben rendezett jelenetek vannak". Valóban, mint a dokumentumfilmek döntõ többségében. A kérdés talán nem is ez, hanem inkább az, hogy mire irányul a rendezõi szándék: arra, hogy tisztelje és felmutassa a tényeket, vagy arra, hogy felhasználja azokat egy alkotói vízió érdekében. Igaz, ezt az utóbbi dokumentarizmust nem Salamon találta ki, hanem Dziga Vertov, ezelõtt több, mint hetven évvel, és dolgozott ki hozzá sajátos módszertant. (Mint ahogy tette Flaherty a másik fajta alkotói szándék esetében.) Nos, a Mediawave szerkesztõit szemmel láthatóan nem befolyásolták skrupulus elméleti aggodalmak. Szépen beraktak mindent, ami szerintük újszerû és érdekes a magyar dokufilmben. Nem az õ hibájuk, hogy ilyen kevés filmet találtak, bár tény, hogy igazolatlan hiányzás is volt: Domokos János és Dömötör Péter filmje, a Kolorlokál. Így a Városlakók és Az út mellett igazából a Hartyándi-Szolnoki szerzõpáros "Na ez a Lajkó Félix" címû filmjét lehet kiemelni, és érdemes összehasonlítani a programban szereplõ másik Lajkó- portréfilmmel, Jancsó Miklós és Grunwalsky Ferenc munkájával. Az õ filmjük nem hagyományos portré, mivel nem annyira választott hõsérõl, mint inkább a filmkészítõk róla szóló víziójáról árulkodik. Szándékoltan történelmi, tehát egy külsõ, számára idegen kontextusba helyezik a zseniális ifjút, aki így akaratlanul egy rendezõi elképzelés katalizátorává válik. Jancsónak más itt a fontos: a Vajdaság, mai elvadult állapotaival és népeinek közös történelmével, a még ma is kivételes tehetségeket adó, de már jórészt kiirtott többnemzetiségû kultúra, valamint az egykor volt, máig legmûködõképesebb integráló erõ, a Monarchia, melynek akkurátusan fényesített bádogfedõje billegett e fortyogó fazékon. Lajkó mindezek erõterében jelenik meg, de nincs igazán otthon, ezért... téblábol kissé sután képrõl-képre. Hartyándi és Szolnoki filmje ezzel ellentétes módszert követ: saját kontextusában tartja a fõhõst, sõt, egyenesen ezt, az õ saját világát keresi. És meg is találja sorban: a szûk szoba-konyhát, a dohos lépcsõházat, a kerti padot, a városszéli erdõt, a félhomályos klubot. És a társakat: a lányt, a szitakötõt Lajkó karján és a hívásra felbukkanó sasmadarat fenn az égen. Ehhez sok idõ kell, türelem, intimitás és beleérzés, szerencsére van elég mindegyikbõl.

Azonban kétségtelen, hogy a Mediawave-en bemutatott legérdekesebb magyar mozgóképek a legfiatalabb, jórészt még fõiskolás alkotók által készített kisjátékfilmek voltak. Kántor László ugyan már tavaly kikerült a fõiskoláról, diplomafilmje,az Álombánya mégis csak most készült el. A kolozsvári születésû fiatalember hazatért Erdélybe: Balánbányán forgatott román-magyar stábbal egy szép és egyszerû történetet az emberi kiszolgáltatottság és megalázottság igazi mély bugyrairól. Egyetemes érvényû és egyben nagyon kelet-európai történet ez, egy fura szerelmi háromszögrõl, melyben a férj kinálja fel találomra kiválasztott férfiaknak szép és számára elérhetetlen feleségét. A film képes érzékeltetni, -- de szerencsére nem sorolja elõ, -- hogy mi minden lehet itt a mélyben. Magától értetõdõ a stílusbravúr: a film hol groteszk, hol abszurd, miközben már-már hidegrázóan realista, érzékeltetve, hogy ezen a tájon tényleg minden megtörténhet, az álmok és a rémálmok egyaránt valóra válhatnak. Nagyszerûek a román színészek, élükön a méltán világhíres Maia Morgenstern-nel, és nagyszerû a lélek sivárságát az emberi környezet lepusztultságával festõ operatõr, a Gothár Péter Részlegébõl számunkra is jól ismert Vivi Dragan Vasile. Meglepõen érett filmekkel jelent meg a Mediawave-n a most harmadéves fõiskolás osztály. Fazekas Csaba rendezõ és G. Tóth Kinga operatõr filmje, a Petto, Gunilla meg a többiek a bûnügyi film mûfaji kliséibe, mint bõ köpönyegbe bújtat bele egy groteszk mesét. Herceges-királykisasszonyos, holdfényes mesevilágot ütköztet a mai magyar valóság káposztaszagú képeivel. A film látvány és szöveg ellentétére is épít, az egyik a mesés romantikát, a másik a lerobbant hétköznapiságot közvetíti. A két ellentétpár, -- krimi és mese, kép és szöveg -- szépen megtartja a filmet, miközben a két ellentétes, de végig komolyan vett nézõpont egyidejû jelenléte biztosítja a filmet éltetõ groteszk feszültséget. Íme egy világ, mesés és hót realista, ahol semmi nem az, ami, de ez az általános ká-európai léttapasztalat nekünk általában nagyon tetszik. Itt is hálásak vagyunk érte. Ugyanilyen hálás a nézõ Pálfi Györgynek, A hal címû kisjátékfilmért, amely látszólag szerény történet, ám azzal nõ naggyá, hogy minden jó benne. Remek a rendezõ által írt, egyszerre Mándy letûnt világát és Örkény groteszk életbölcsességét idézõ forgatókönyv, nagyszerûen játszanak a színészek: Elek Ferenc, Hernádi Judit és Bodrogi Gyula, invenciózus és mégsem hivalkodó Pohárnok Gergely operatõri munkája, aki a filmet nyitó egyben felvett több, mint kétperces beállítással bravúrra is képes.

A fiatalok munkáit jellemzõ személyesség és a belõle fakadó hitelesség mellbevágóan jön át Hajdú Szabolcs Necropolis címû filmjén, melyet elég pontosan jelöl az idõközben ráragadt fedõnév: a debreceni Trainspotting. Bár nekem a nagyszerûen megcsinált lakótelepi képek egy kicsit a Gyûlölet világát idézik, -- ja igen, minden panel egyforma! --, mégis azt hiszem, ezúttal pontos az analógia: a Necropolis nyers, erõs, karakteres film a narkó, az erõszak, a kilátástalanság egyre terjedõ világáról, melyben az a döbbenetes, hogy az elemi erejû személyes élettapasztalat milyen pontosan van megfogalmazva és milyen hatásos filmes eszköztárral van odarakva. Indokolt volt a Mediawave zsûrije által megítélt rendezõi és operatõri díj, az utóbbit Erdély Mátyás kapta, aki nagyvonalú profizmussal oldotta meg a feladatot, és két filmre való vizuális ötletet dobott be. A rendezõvel együtt biztos kézzel, és ami különösen tetszett, alig észrevehetõ finomsággal, mondhatni diszkrécióval alakalmazták a klipnyelv, amúgy meglehetõsen harsány hatáselemeit. A zsûri helyében én a feszes, jó ritmusérzékû vágást is jutalmaztam volna.

Az idei Mediawave ennek az osztálynak csupán ezt a három vizsgafilmjét vetítette, pedig a többi film is érdemes lenne a figyelemre, mert szinte valamennyi újszerû látásmódot képvisel és magasszintû szakmai felkészültségrõl tanúskodik. Mégis, talán a Necropolis érzékelteti leginkább azt a szemléleti váltást, amely ennek a mostani, valóban fiatal nemzedéknek a filmjeit jellemzi. Ezek az emberek, úgy tûnik, teljesen elszakadtak attól a gondolkodásmódtól, attól az átpolitizált szemlélettõl, ami az elmúlt évtizedekben, utóbb inkább balsorsukra a magyar filmkészítõket jellemezte. Nem akarnak külsõ szempontoknak megfelelni, saját, személyes dolgaikat akarják megcsinálni, megbecsülik a nézõt és komolyan veszik a szaktudást, ezért munkát fektetnek annak elsajátításába. Fakadó rügyek, zöldellõ hajtások, -- jó ilyeneket is látni a kiszikkadt, feltöredezett magyar ugaron.